Magyarországon elsőként a váci piarista Szent Anna-templomban nyílt az év 365 napján 24 órában működő valódi örökimádás-kápolna, 2014 júniusában. Az eddigi tapasztalatokról Bocsa József SchP piarista házfőnököt, a templom plébánosát kérdeztük.

– Az elmúlt négy esztendő alapján mit mondhatunk, mekkora igény mutatkozik a hívek részéről az éjjel-nappal folyamatosan elérhető szentségimádás iránt?

– A nap szinte minden szakában, de különösen munkába menet és munkából jövet egyre többen betérnek a kápolnába, és az óra gazdája mellett majdnem mindig találok ott másokat is. Több olyan emberről is tudok, akinek Vácra költözésében szerepet játszott az is, hogy itt örökimádás van. Egyeseknek annyira az életük részévé vált a szentségimádásban töltött óra, hogy már el sem tudják képzelni az életüket nélküle. De mindig szükség van újabb örökimádókra is, akik vállalnak hetente egy-egy órát, mert többen meghaltak vagy elköltöztek a kezdetek óta, esetleg megváltoztak az életkörülményeik. Budapesten két helyen is elérhető már örökimádás, ezért teljesen érthető módon vannak, akik ott kapcsolódnak be az Oltáriszentség imádásába.

– Milyen gyümölcsei vannak az állandó szentségimádásnak? Előfordultak-e megtérések ennek hatására?

– Az igazi megtérések a szív mélyén zajlanak, ezekről nem biztos, hogy beszámolnak az emberek, vagy esetleg csak évekkel később szerzünk tudomást róluk. De emlékszem egy olyan esetre, amikor egy asszony elmenekült a férje elől, ide jött, ebbe a kápolnába. Imádkozva találtam rá. Szóba elegyedtem vele, és éjszakára befogadtam a rendházba. Másnap a férje eljött érte a kápolnába. Rendeződött a kapcsolatuk. Arról is vannak visszajelzések, hogy a hetente egy órát vállaló szentségimádók – általuk valósulhat meg az örökimádás –, amikor valamilyen ok miatt nem tudtak eljönni, előfordult, hogy hitetlen családtagjaikat vagy barátaikat kérték meg a helyettesítésre. Bizony e helyettesek közül többen is a kápolnában töltött egy óra alatt indultak el a hit útján, illetve tértek vissza oda. Az itteni örökimádásnak egyik konkrét gyümölcse, hogy valaki időskorában lett elsőáldozó. Volt, aki az itteni szentségimádások hatására lett reformátusból katolikussá, és azóta is oszlopos tagja az örökimádásnak. Egyszer egy buddhistával találkoztam a kápolnában, akinek fogalma sem volt az Oltáriszentségről, de számára megmagyarázhatatlan isteni jelenlétet tapasztalt ott.

– Hogyan jöhet létre bensőséges kapcsolat az Eucharisztiában jelen lévő Krisztus és köztünk? Tudjuk, hogy a hit kegyelem, de ez nem jelenthet teljes passzivitást a részünkről. Az első lépést nekünk kell megtennünk?

– Jézus teljesen nekünk adja magát, szüntelenül jelen van számunkra. Ennek legbiztosabb formája az Oltáriszentségben való jelenlét. Ha nyitunk felé, ha rendszeresen rászánunk bizonyos időt a vele való találkozásra, ha elidőzünk jelenlétének helyén, akkor biztosan válaszolni fog, hiszen értünk van ott, s csak arra vár, hogy megajándékozhasson minket, hogy elmélyülhessen köztünk a szeretetkapcsolat. Az örökimádás egyik résztvevője azt mondja, az az egy óra, amelyet az éjszaka csendjében a kápolnában tölt, a napja legértékesebb órája, minden fontos dolog ott rendeződik a számára.

– Az evangélium szerint az emmauszi tanítványok szeme megnyílt, amikor Jézus kezébe vette a kenyeret és megtörte. Ez kellett ahhoz, hogy felismerjék, noha előtte világosan elmagyarázta nekik, hogy az írások szerint mindennek úgy kellett történnie, ahogyan történt. Ez ránk is jellemző. Mindnyájan emmauszi tanítványok vagyunk?

– Igen, a kenyértörésben, az élet kenyerének jelenlétében és imádása közben nyílnak meg lelki szemeink, ilyenkor fedezzük fel Isten keze nyomát az életünkben. Ott érnek össze a szálak, ott nyerünk különleges rálátást az életünkre, az Egyházban és a világban zajló eseményekre. Ott látjuk meg a helyünket, ott tisztázódnak a céljaink, a küldetésünk. Nagyon sok világosságot kapunk, az ő fényében látjuk meg az igazi fényt.

– Az Oltáriszentségben a végtelen béke és szeretet van jelen. Miért nem ismerjük ezt fel, miért csak időlegesen érint meg bennünket ez a lelkiség? Hiszen ha nem így volna, egészen másként működne a világ.

– A hit ma komoly válságban van a világban és az Egyházban is. Meggyengült az Oltáriszentségbe vetett hit is. Pedig az, hogy a nagy hitetlenség és a rengeteg bűn miatt még nem dőlt össze a világ, éppen az eucharisztikus áldozatnak, a szentmisének és a katolikus templomokban jelen lévő Oltáriszentségnek köszönhető. Ezek tartják meg a világot.

– Sokan mondják, hogy a világban zajló folyamatok végzetesen rossz irányba haladnak, ezért már kevés az emberi erő, itt már csak Krisztus segíthet. Oda kell menni hozzá, vagyis az Oltáriszentség elé. Ha ez ennyire egyszerű, miért utasítják el ezt olyan sokan?

– Ez a gonoszság titka a világban. De teljesen logikus: ha az alapvető táplálékot, az élet kenyerét az ember elutasítja, vagy méltatlanul veszi magához, akkor nem csoda, ha ott tart a világ, ahol tart. Akik viszont odamennek az Oltáriszentséghez, akik Jézus valóságos testével és vérével táplálkoznak, akik imádják őt az Oltáriszentségben, azok megtapasztalják az életükben jelenlétét, gyógyítását, erejét és békéjét.

– A váci Szent Anna-templomban már 2005 óta rendszeresen mutatnak be szentmiséket, amelyeken gyógyulásokért imádkoznak. Az örökimádás megkezdése hogyan hatott ezekre a szentmisékre?

– Azon a nyáron részt vettem egy papoknak tartott lelkigyakorlaton, amelyet egy indiai nővér, Mary Usha vezetett. Olyan mély nyomokat hagyott bennem ez a kiengesztelődésről szóló lelkigyakorlat, hogy elhatároztam, a rám bízottaknak is közvetítem kegyelmeit. Éppen akkor kapcsolódtunk be egy országos szervezésű örökimádásba, amely tudtommal azóta is működik. A lényege, hogy reggel 6 órától másnap reggel 6-ig más-más városban, faluban tartanak szentségimádást, így valósul meg a folyamatosság. Minden hónap harmadik pénteke esett ránk. Ezeket az alkalmakat összekötöttem a gyógyulást kérő szentmisékkel. Tulajdonképpen minden szentmise gyógyító liturgia, ha ilyen hittel vagyunk jelen azon. E szentmisék után kitesszük az Oltáriszentséget, áldást osztunk vele, és közbenjáró imákat végzünk a jelenlétében azokért, akik kérik ezt. Azt tapasztaljuk, hogy mióta elindult az örökimádás, azóta megnőtt a gyógyító szentmiséken résztvevők száma: egyre többen érkeznek ezekre az alkalmakra az ország legtávolabbi pontjairól, sőt a határokon túlról is. Emellett pedig komoly testi-lelki gyógyulások és szabadulások történnek.

– Az idén jelent meg az Ön szerkesztésében Az engesztelés lelkisége című könyv, amelyben hangsúlyozza, hogy az engesztelés egyértelműen a szeretet lelkisége, ezért szükséges hozzá az élő találkozás Jézus Krisztussal, és a vele való állandó szeretetkapcsolat. Jézussal minden szentmisén találkozhatunk, és ott van velünk a szentmise után is az Oltáriszentségben. Jézus egész földi élete engesztelő élet volt. Nálunk hogyan mutatkozhat meg ez?

– János apostol levelében ezt olvassuk: „Jézus az engesztelő áldozat a mi bűneinkért, de nemcsak a mi bűneinkért, hanem az egész világ bűneiért is” (1Jn 2,2). Jézus mint az Egyház feje megtette, amit tehetett. Kiengesztelte, összebékítette egymással az Istent és az embert. Áldozattá lett értünk a kereszten, beteljesítette a világ megváltásának művét. Minket, misztikus testének tagjait is arra hív, hogy tegyük hozzá a magunkét a megváltás művéhez. XVI. Benedek pápa kedvenc kifejezésével gyakran hangsúlyozza, hogy Jézus bevon minket a megváltás művébe, engesztelő életébe, szenvedésébe és halálába. Sokan nem értik vagy félreértik Pál apostol e kijelentését: „kiegészítem testemben azt, ami Krisztus szenvedéséből még hiányzik, testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24). Hogy miként járulhatunk hozzá a megváltás művének kiteljesedéséhez, annak élő példája a Szűzanya, aki mindenben egy volt szent Fiával. Végigkísérte őt keresztútján, ott állt keresztje alatt is, mindent átélt édesanyai szeretetében. Amikor Szent István királyunk felajánlotta koronáját és országát a Szűzanyának, azzal megalapozta a magyarság engesztelő hivatását, Európa és az egész világ üdvösségéért való felelősségét és tenni akarását, amely éppen napjainkra szépen kiteljesedni látszik.

– A 2020-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus lelki előkészületeit mennyire segíthetik azok a templomok, amelyekben – mint Vácon, Sopronban, Veszprémben vagy Budapesten – lehetőség van az állandó szentségimádásra?

– A katolikusok igazi kincse, az, ami a többi kereszténytől megkülönbözteti őket, az Eucharisztia. Az a hit, hogy Jézus Krisztus testestül-lelkestül, istenségével és emberségével, valóságosan jelen van nemcsak a szentmisében, hanem az Oltáriszentségben is. Ennek a hitnek a lerombolása az utóbbi években rohamléptekben zajlik az egész világon, az utóbbi napokban éppen a német Egyházban. Nevezetesen azzal, hogy igyekeznek engedélyeztetni az elvált újraházasodottak szentáldozáshoz járulását. Több német egyházmegyében éppen napjainkban hagyták jóvá a vegyes házasságban élő nem katolikus házastársak szentáldozáshoz járulását is. Szent II. János Pál pápa az Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikájával és a Katolikus Egyház Katekizmusának kiadásával is megerősítette az Eucharisztiában való katolikus hitet és Egyházunknak azt a gyakorlatát, hogy a protestáns felekezetekhez tartozó keresztények nem járulhatnak szentáldozáshoz, legfeljebb rendkívüli esetben (gyakorlatilag halálveszély esetén). Annak azonban semmi akadálya, hogy imádják Jézust az Oltáriszentségben. A szentmisében nem vehetik őt magukhoz, mert nem vallják a Katolikus Egyház teljes hitét, és nincsenek kegyelmi állapotban, de az örökimádási kápolnák nyitva állnak előttük, ahogyan bármely vallású ember előtt. Az örökimádási kápolnák védőbástyái lehetnek a katolikus Oltáriszentségbe vetett hitnek, hiszen az ezekbe betérők és itt imádkozók a gyakorlatban tapasztalhatják meg Krisztus valóságos jelenlétének erejét az Eucharisztiában. Nem mindegy, hogy a két év múlva nálunk rendezendő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus milyen Eucharisztiában való hitet fog közvetíteni: a Katolikus Egyház Oltáriszentségbe vetett 2000 éves hitét vagy egy protestáns hitet. Minél több örökimádási kápolna és templom lesz az országban, és minél több helyen valósul meg a gyakori szentségimádás, annál tökéletesebb lesz az eucharisztikus kongresszusra való készületünk.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2018. augusztus 12-i számában jelent meg.

1. A napokban említette valaki azt a katolikus körökben elfogadott véleményt, hogy korunk Mária kora, hiszen 1830-tól több Mária-jelenés volt, és hogy ezek mennyire fontosak a hívek számára, Isten őmiattuk adta meg ezeket a csodákat. Nos, vitathatatlan, hogy az Egyház által elismert négy csoda: 1830-ban Párizs, 1846-ban La Salette, 1858-ban Lourdes, 1917-ben Fatima, nagyon nagy erőt és vigaszt és segítséget jelentettek/jelentenek a katolikusok számára, mégis… Mai szemmel nézve, de különösen hátra tekintve, e Mária-jelenések korunkra érvényes jelentőségét nem ez a pozitív, hanem sokkal inkább a negatív következmény adja meg.

Jézus ezt mondta a farizeusoknak: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket.” (Mt 9,12-13) Más helyen pedig ezt: „Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában.” (Jn 3,18)

Urunk Jézus Krisztus eme szavait a mostani helyzetre alkalmazva, egyre inkább úgy tűnik, hogy a 188 évvel ezelőtt kezdődő és immár 101 éve befejeződött viszonylag egymás után gyorsan megtörtént Mária-jelenések célja elsősorban a „betegek” meggyógyítása volt: A már vagy éppen eltévelyedni készülőknek szóló utolsó figyelmeztetések, utolsó üzenetek, utolsó segítségek! E jelenésekkel egy olyan korban, amikor a technika, az anyagi világban való bizakodás egyre nagyobb tért nyert, és egyre szélesebb utat nyitott a hamis ideológiák, az eretnekségek által szellemileg, lelkileg már úgy is „megdolgozott” keresztények elcsábításához, Isten a napnál világosabban megmutatta természetfeletti erejét, hogy ezzel visszarántsa őket a hithez, Magához, az igazsághoz. Mária földi megjelenései, csodái voltak az utolsó segélykötelek, melyeket Isten a hitükben már megtört vagy már hitetlenné is vált embereknek nyújtott, hogy visszatartsa őket a pogányságba való visszazuhanástól!
Mára már kiderült, hogy az emberek túlnyomó többsége nem ragadta meg, sőt határozottan visszautasította ezt a segítséget!

2. Bergoglio legújabb eretneksége még a szünetet tartó „konzervatív” blogosokat is kiugrasztotta nyári pihenőjükből. A summorum-pontificum.de blog vakációját megszakító augusztus 2-i beszámolójának ezt a címet adta: „Tévtanok a katekizmusban?” [ami persze már magában nonszensz, hiszen az a valami, ami tévtanokat tartalmaz, nem nevezhető többet katolikus katekizmusnak]:
„Ma a Hittani Kongregáció példanélküli lépésben tette közzé, hogy a pápa [!] megbízásából változtatást hajtott végre a katekizmusban. E változtatás szerint a halálbüntetés, melynek megengedhetősége már eddig is szigorú feltételekhez volt kötve, [mostantól] mindig és kivétel nélkül lényegéből fakadóan megengedhetetlenné vált.
Ez a változtatás mind tartalmát, mind formáját tekintve a legsúlyosabb aggályokat kelti fel: Az Egyház kétezer éves tanítását pontosan az ellentétévé változtatja – mégpedig annak ellenére, hogy számos teológus Jézus Pilátusnak adott válaszában: »Nem volna fölöttem hatalmad, ha onnan felülről nem kaptad volna« (Jn 19,11), isteni engedélyt lát az állam auktoritása számára a halálbüntetés kiszabásához is. Ugyanilyen nyomós aggályokat kelt a katekizmusba most felvett megokolás szövege is, mely így szól: »Ma egyre növekszik az emberekben annak tudata, hogy a személy méltósága akkor sem veszik el, ha a legsúlyosabb gaztettet követte el. Ehhez jön még az is, hogy az állam a büntető akciók céljáról új értelmezést alakított ki. Végezetül az állam részéről hatásosabb fogvatartási rendszerek lettek kifejlesztve….«
Ez nem más, mint az Egyház tanításának nyílt historizálása, mellyel azt messzemenően az emberek tudatától és ennek változásától teszi függővé. Eme, a teológiának tökéletesen ellentmondó módszerrel, minden dogma megváltoztatása lehetővé válik. Valóban, megfigyelők már kinyilvánították azon véleményüket, hogy a most végrehajtott újítás csak próba a tervezett, még nagyobb változtatások bevezetéséhez, melyek a halálbüntetésnél is nyilvánvalóbban érintik a hit központi igazságait.
A katekizmusok kijelentései a Bibliára, az egyházatyák, a zsinatok vagy korábbi pápák enciklikáira támaszkodnak. A mostani új szöveg egyetlen tekintélyt tud felmutatni: Bergoglio egyik októberben elhangzott beszédét. A hithű katolikusok [!] kommentárjai rendkívül nyugtalanítók.”

És a summorum-pontificum.de szerkesztője ezután felsorolja „társait a félrevezetésben”, a legismertebb – bár feltehetően ostobaságból és nem rosszakaratból – báránybőrbe bújt farkasokat: Peter Kwasniewski, Rorate Caeli, Steve Skojec nevét a onepeterfive-ról, aki e csapat kedvenc érvét lobogtatja: Miután megállapítja, hogy Bergoglio eretnekséget követett el, felszólítja „az igazhitű püspököket, hogy szálljanak nyíltan szembe a pápával [!], ahogy ezt annak idején Pál tette Péterrel (Gal 2,11)”, tökéletesen figyelmen kívül hagyva, hogy Péter nem tanított eretnekséget, hanem csak elnéző akart lenni valamilyen gyakorlati dologban – na de hát hiába minden; ők is ugyanolyan süketek és vakok, eretnekek és tévtanítók, mint bírálatuk tárgya Bergoglio.
Ugyanazon a napon, melyen Bergoglio legújabb eretneksége bekerült a Roncalli-Montini-szekta katekizmusába, jelent meg a sokadik tanulmány a zelozelavi blogon »Die „Fehltritte“ des heiligen Petrus« (Szent Péter „botlásai”) címmel, melyben a szerző komoly teológusok tanítása alapján megy végig és dönti meg a protestánsok Szent Péter pápasága és tévedhetetlensége ellen felhozott kedvenc 15 vádját. Ezek között a 15. érv foglalkozik Steve Skojec és az „elfogadni és ellenállni” ideológia híveinek kedvenc vádjával, a Gal 2,11-ben leírt történettel, vagyis azzal az Antiochiában történt esettel, amit Szent Pál így ír le: „Amikor azonban Péter Antióchiába érkezett, szembeszálltam vele, mert okot adott rá. Mielőtt ugyanis néhányan átjöttek volna Jakabtól, együtt étkezett a pogányokkal, azután azonban, hogy ezek megjelentek, visszahúzódott és különvált tőlük, mert félt a körülmetéltektől. Az ingadozásban a többi zsidó is követte, sőt még Barnabást is belesodorták a kétszínűségbe. Amikor tehát láttam, hogy viselkedésük nem egyezik az evangélium tanításával, mindnyájuk előtt megmondtam Péternek: Ha te zsidó létedre pogány módon, és nem zsidó szokás szerint élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokásokat kövessenek?” (Gal 2,11-14)
Annak megállapításához, hogy Péter viselkedése semmilyen módon nem érintette a tant, nincs szükség az egyházatyák, az egyháztanítók, köztük elsősorban Bellarmin Szent Róbert bíboros és a Biblia-magyarázók munkáinak végigrágására: Józan paraszti ésszel is belátható, hogy amit Péter tett, az csupán gyengeség, rosszul értelmezett tapintatosság volt – és ez is csak EGYSZER fordult vele elő mióta Krisztus rábízta nyáját –, és nem az isteni tanítás elferdítése, ráadásul szünet nélküli, visszatérő, a hitet és az erkölcsöt érintő csaknem összes kérdésben! Vagyis semmilyen módon nem hasonlítható össze a Roncalli-Montini-Wojtyla-Ratzinger-Bergoglio által képviselt magatartással!
De a „konzervatívak” rendületlenül kitartanak ostoba állításaik mellett, csakúgy, ahogy Bergoglio a magáéi mellett!

Mint például Roberto de Mattei, aki minden írásában, előadásában megállapítja, hogy Bergoglio eretnekséget tanít, és mégis rendületlenül továbbra is pápának tartja, saját magát pedig a katolikus ellenállás élharcosának. Egy másik „konzervatív” média, a katholisches.info blogon „A halálbüntetés megengedhetősége katolikus hitigazság” címmel augusztus 6-án németül megjelent cikkében ezeket írja:
„A halálbüntetés megengedhetősége a de fide tenenda igazsága, amit az Egyház rendes és univerzális tanítóhivatala maradandóan és félreérthetetlenül határozott meg. Ezért aki azt állítja, hogy a kapitális büntetés önmagában rossz, az eretnekségbe esik. Az Egyház tanítása világosan és érthetően lett megfogalmazva egy 1208. december 18-án keltezett írásban (1210-ben kiegészítve), amiben III. Ince a valdensek állításait a következő szavakkal ítélte el: »Kijelentjük, hogy a világi hatalom hozhat halálos ítéletet anélkül, hogy miatta halálos bűn terhelné, amennyiben a büntetést nem gyűlöletből, hanem törvényes eljárás alapján, nem meggondolatlanul, hanem megfontoltan rója ki.” (DH 795) Ugyanezt a tanítást ismételte meg a Trienti Zsinat katekizmusa, X. Pius katekizmusa, sőt, még az új katekizmus is. Most Bergoglio olyan rendeletet adott ki, mely alapján ez utóbbi idevonatkozó szövegét a következőképpen módosították: »Ezért tanítja az egyház az evangélium fényében, hogy a halálbüntetés megengedhetetlen, mert a személy érinthetetlensége és méltósága ellen vét.«”
Mattei professzor ezután szó szerint idézi Bergoglionak a summorum-pontificum cikkéből már ismert érveit [lásd fent], majd cikkét így folytatja:
„Az ember méltóságának értelmezése ugyanolyan kevéssé változik a korok vagy a történelmi körülmények szerint, mint ahogy az igazságosság és a büntetés erkölcsi jelentősége sem változik. … A teológusok és a morál-teológusok, Aquinói Szent Tamástól Liguori Szent Alfonzig, kijelentették, hogy a halálbüntetést nem lehet csupán a közösség védelmével igazolni, hanem a halálbüntetésnek »javító, a kárt jóvátevő« karaktere is van, mert a megsértett erkölcsi rendet állítja helyre, és »vezeklő« karaktere is, miként ez a jó lator esetében történt, aki saját kivégzését Urunk legnagyobb áldozatával egyesítette.
Bergoglio új rendelete azt a teológiai evolucionizmust juttatja kifejezésre, amit a korábbi pápák már többször elítéltek. Miként Newman bíboros mondta, egy dogma továbbfejlődésének feltétele az, hogy az új megfogalmazás nem mond ellent az Egyház korábbi tanításának, csupán arra szorítkozik, hogy azt jobban kifejtse és elmélyítse. Végezetül, e kérdésben nem teológia véleményről van szó, melyről megengedett a vitatkozás, hanem erkölcsi igazságról, mely a Depositum fidei részét alkotja, és ezért kötelező érvénnyel bír azok számára, akik katolikusok akarnak maradni. Ezért azt reméljük, hogy az egyház teológusai és pásztorai olyan gyorsan, ahogyan csak lehet, közbeavatkoznak, hogy Bergoglio ezen súlyos tévedését korrigálják.”
[A két idézett cikk szerzői természetesen „Ferenc pápának” nevezik Bergogliot, csak a magyar fordításban szerepel ő úgy, ahogy valójában hívják: Bergoglio.]

Mikor egy egyszerű hívőnek elmeséltem ezt az esetet, ő nemes egyszerűséggel csak ennyit mondott: „Ezzel az új hamisítással Bergoglio és csapata azt próbálja ki, hogy mit tudnak még lenyomni a konzervatívok torkán.”

Ahogy az ezelőtt 100 évvel véget ért igazi Mária-jelenések a hitüket elhagyók számára a végső próbát jelentették, úgy jelentik Bergoglio (és elődei) újabb és újabb eretnekségei a végső próbát a mai ú. n. konzervatívok részére: Vajon milyen újabb szörnyű hittagadást kellene Bergoglionak még elkövetnie, vagyis Istennek még megengednie, hogy elkövesse, ahhoz, hogy ezek a magukat az egyház megmentőinek, a lelkek igaz pásztorainak, a hit bajnokainak tartó emberek magukba szálljanak, és belássák (netán hiúságból, a világ elismerésének elnyeréséért) makacsul őrzött tévedésüket?
E tábor egyik képviselője, egy blog szerkesztője, nemrégiben kapott egy olvasói levelet, melyben figyelmeztették arra, hogy helytelen úton jár, és olvasóit is helytelen útra vezeti, amennyiben miközben szünet nélkül Bergogliot szidja, nem látja be azt is végre, hogy a Roncalli-Montini-zsinat utáni szentségek, köztük a papszentelések nem érvényesek, következésképpen pápa és hierarchia nélküli világban élünk. A blog tulajdonosa metsző gúnyon kívül nem volt képes mást feleletként felmutatni!
Nem, ezek az emberek ugyanazon a széles úton járnak, mint Bergoglio és hűséges követői, ugyanúgy el fogják játszani utolsó megtérési lehetőségüket, mint korábbi elődeik. És ezért maga a Sátán fogja őket, mint hűséges követőit és eszközeit, viselkedésükért megvádolni, és magának kikövetelni az Ítéletkor.

Az ember egyetlen valódi célja, hogy eljusson Isten országába. De oda csak az Egyházon keresztül juthat el, vagyis az Egyház nem a végcél, hanem csak az Urunk Jézus Krisztus által kiválasztott – megkerülhetetlen – eszköz az Isten országába való bejutáshoz. Tehát az az intézmény, ami magáról ugyan azt állítja, hogy ő a katolikus Egyház, de valójában nemhogy Isten országába, de egyenesen ennek ellenkezőjébe, a Sátán országába vezet, egészen biztosan nem lehet Krisztus Egyháza. Ennek megértése – úgy gondolom – a legképzetlenebb ember számára sem jelenthet problémát.
Képzeljünk el egy édesapát, akinek kis gyermekei vannak, de egy időre el kell utaznia, és ezért mindenképpen egy „apa-helyettesre” kell bíznia őket. Bár pontosan tudja, hogy az az ember, akit erre a feladatra felkér, akit saját gyermekei gondoskodó gyámjává tesz meg, valójában gazember, aki minden rábízott embert romlásba dönt, mégis ezt az illetőt teszi meg gyermekei nevelőjének. Nyilvánvaló, hogy nincs normális ember, akinek nem az lenne a véleménye az ilyen apáról, hogy az maga is gazember, vagy annyira naiv, hogy már nem beszámítható. Nos, az „elfogadni és ellenállni” ideológia követői, akik egyébként naponta megállapítják, hogy Bergoglio nem katolikus, mégis feltételezik, hogy maga a Jóság, vagyis mennyei Atyánk mégis erre az emberre bízta nyáját. Ez az agyrém valójában nem más, mint Isten káromlása!

http://www.katolikus-honlap.hu/1801/vegsoproba.htm