Isten...
A mai nap imádsága:
URam! Felfoghatatlan számomra, hogy Te vagy, de még azt sem értem, hogy én miért vagyok. Add, hogy kérdéskereséseim közepette ne felejtsem el rendre és szépségre segítő törvényeidet, s harmóniában élhessek a világgal, s Veled! Ámen
Mózes ekkor elrejtette az arcát, mert félt rátekinteni az Istenre.
2 Móz 3,6b
Istent soha senki nem látta... Jobb is ez így, mert ellenkező esetben se szeri, se száma nem lenne azoknak a variációknak, melyek Isten és ember találkozásának ilyetén emberi élményét magyaráznák. Mózes láthatta volna, de mégsem tudott egyetlen pillantást sem rávetni Teremtőjére - mert félt. Pedig ez az ember látott már csuda dolgokat, mert nem csak egyszerű, józanítéletű birkapásztor volt, hanem az egyiptomi magas kultúrának kiváló - ha nem tudós(!) - ismerője, hiszen a fáraó lányának nevelt gyermekeként jártas volt matematikában, építészetben, s bizonnyal a harcművészet mellett igen komoly vallási képzésben is részesült. Széles látóköre ellenére, nyolcvanévesen - amikor kikerülhetetlen az elmúlással való gyakoribb foglalkozás, s az ember lélekben készül arra, hogy Istenét reménysége szerint színről-színre láthassa -, mégsem csodálkozik rá az Örökkévalóra...
Mi lehet ennek az oka? Nyilvánvalóan nem a kíváncsiság hiánya, az illúzió elvesztésének aggodalma: "Hát Istent nem ilyennek gondoltam... " Az ok igen prózai lehetett: Mózes félt. A félelem igen nagy úr, tulajdonképpen az Isten után a legnagyobb. Ezért tartják a kormányok, a világpolitika félelemben az embereket, mert az állandó félelem, aggodalmaskodás meghatározza cselekedeteink irányát! Félünk, hogy nem lesz mit ennünk-innunk, hogy nem tudjuk kifizetni a számláinkat, hogy betegek leszünk, hogy elveszítjük azokat, akik számunkra a legfontosabbak, hogy nem tudunk majd mit kezdeni a veszteséggel... Van, aki a vírusoktól fél, mások a becsapódó aszteroidáktól, a háborútól vagy értékeik elértéktelenedésétől - gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy mitől félnek, csak féljenek!
Mózes is fél, de ez más félelem, mert nem bújik el, hanem közeledik Istenhez, mert amikor remegő lábakkal megtapasztaljuk Őt, nem tudunk mást tenni, minthogy engedünk az Ő vonzásának...
Az Isten félelme, a Teremtő félelemteljes tisztelete mégsem rettegés, hanem csodálattal vegyes beismerése annak, hogy Isten Isten, mi pedig teremtményei vagyunk. Az Őelőtte való "szent remegés" tiszteletteljes teremtményi megvallása annak, hogy a Végtelen Teremtő Erő s közöttünk ugyan áthidalhatatlan világok húzódnak, de a Mindenható szeretete átível ezeken, s találkozásra, az Ő megismerésére hív mindannyiunkat.
Mózes mellett, egy másik, különlegesen nagyrabecsült próféta, Illés is, az Istent csak "hátulról láthatta" - kérdés, hogy Istent látta hátulról vagy a sziklahasadékban elbújva a hátán érezte a simogató szellő formájában elvonuló Jáhvét -, annyi bizonyos, hogy az ószövetségi "két legnagyobb" sem látta/láthatta Istent... Isten ugyanis minden ember számára megfejthetetlen titok marad, de ebből a misztériumból tudunk erőt meríteni nap, mint nap, hogy Isten akarata szerint képessé váljunk helyesen szeretni felebarátot, világot, s persze önmagunkat is...
A mai nap imádsága:
Uram! Kérem Tőled, hogy még sokáig kérhessek Tőled! Ámen
Jézus mondja: "...kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen."
Jn 16,24c
"Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem..." Alig akad ember, aki ne ismerné Nagy Lászlónak ezt a zseniális versét, mely látszólag az élet elengedhetetlen "kellékeiről" szól, valójában az áldást bontja szirmaira. Bizonyára már mások is elgondolkodtak azon, miért van szükség Istentől kérni mindazt, amit egyébként - mert Ő a szeretet Istene - úgyis megad, hiszen nem tagadja meg a Nap melegét se jótól, se gonosztól?
Nem azért kell kérnünk Mennyei Atyánkat, mert Ő egy elfoglalt Isten, s elfelejtené, hogy nekünk mire is van szükségünk, hanem azért kell naponta akár többször is Hozzá folyamodnunk, hogy munkálja bennünk az Élet csodáját, amit mi oly magától értődőnek veszünk. Csak amikor először rádöbbenünk, hogy éveink száma érezhetően fogy - azaz több van mögöttünk, mint előttünk -, akkor kezdünk igazán hálát adni minden egyes napért, benne mindenért, amit eladdig természetesnek vettünk.
Az Élet ajándék. Mindent halálosan komolyan veszünk, csak ezt az egyet nem. Ha komolyan vennénk, akkor vigyáznánk rá: nem dohányoznánk, nem híznánk el, nem terhelnénk szegény testünket mindenféle méreggel. Ha komolyan vennénk az Életet, akkor fel sem vetődne, hogy problémáinkat erőszakkal oldjuk meg, sőt, ha tudnánk, hogy micsoda csoda a lét maga - még háborúk sem lennének... Ezzel szemben a "való élet" teljesen mást mutat!
A kérés tehát azért fontos, hogy felismerjük: az élet, s annak minden "kelléke" nem "jár nekünk" - mert rászolgáltunk, mert megdolgoztunk érte -, hanem ingyen, azaz kegyelemből kapjuk odaföntről. Ha mégis hatalommal, erőszakkal akarja valaki megszerezni, azt, ami az élet "sava - borsa", akkor nemcsak mások gyűlöletét váltja ki, de öröme sosem lesz teljes az ilyetén megkaparintott dolgokban.
Jézus biztat: Kérjünk. S ha kérhetünk mindent, akkor kérjünk is mindent! Leginkább olyan dolgokat, amit csak Isten tud megadni: lelki békét, a felismerések mindennapi örömeit, a jól elvégzett munka megelégítő ízét, s az elrejtettséget a mieink szeretet-közösségében...
Jézus mondja: "...kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen."
Jn 16,24c
"Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem..." Alig akad ember, aki ne ismerné Nagy Lászlónak ezt a zseniális versét, mely látszólag az élet elengedhetetlen "kellékeiről" szól, valójában az áldást bontja szirmaira. Bizonyára már mások is elgondolkodtak azon, miért van szükség Istentől kérni mindazt, amit egyébként - mert Ő a szeretet Istene - úgyis megad, hiszen nem tagadja meg a Nap melegét se jótól, se gonosztól?
Nem azért kell kérnünk Mennyei Atyánkat, mert Ő egy elfoglalt Isten, s elfelejtené, hogy nekünk mire is van szükségünk, hanem azért kell naponta akár többször is Hozzá folyamodnunk, hogy munkálja bennünk az Élet csodáját, amit mi oly magától értődőnek veszünk. Csak amikor először rádöbbenünk, hogy éveink száma érezhetően fogy - azaz több van mögöttünk, mint előttünk -, akkor kezdünk igazán hálát adni minden egyes napért, benne mindenért, amit eladdig természetesnek vettünk.
Az Élet ajándék. Mindent halálosan komolyan veszünk, csak ezt az egyet nem. Ha komolyan vennénk, akkor vigyáznánk rá: nem dohányoznánk, nem híznánk el, nem terhelnénk szegény testünket mindenféle méreggel. Ha komolyan vennénk az Életet, akkor fel sem vetődne, hogy problémáinkat erőszakkal oldjuk meg, sőt, ha tudnánk, hogy micsoda csoda a lét maga - még háborúk sem lennének... Ezzel szemben a "való élet" teljesen mást mutat!
A kérés tehát azért fontos, hogy felismerjük: az élet, s annak minden "kelléke" nem "jár nekünk" - mert rászolgáltunk, mert megdolgoztunk érte -, hanem ingyen, azaz kegyelemből kapjuk odaföntről. Ha mégis hatalommal, erőszakkal akarja valaki megszerezni, azt, ami az élet "sava - borsa", akkor nemcsak mások gyűlöletét váltja ki, de öröme sosem lesz teljes az ilyetén megkaparintott dolgokban.
Jézus biztat: Kérjünk. S ha kérhetünk mindent, akkor kérjünk is mindent! Leginkább olyan dolgokat, amit csak Isten tud megadni: lelki békét, a felismerések mindennapi örömeit, a jól elvégzett munka megelégítő ízét, s az elrejtettséget a mieink szeretet-közösségében...
Párkapcsolat...
A mai nap imádsága:
Uram! Fölöttébb nagy titoknak teremtetted az embert... meg sem értjük a lét csodáját. Add, hogy felfedezzük az élet szentségét másokban és magunkban, s boldog részeseivé válhassunk teremtettségednek! Ámen
Mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét - a paráznaság esetét kivéve -, és mást vesz feleségül, az házasságtörő." Erre így szóltak hozzá tanítványai: "Ha ilyen a férfi helyzete az asszonnyal, akkor nem jó megházasodni."
Mt 19,9-10
Weöres Sándor: Nő és férfi - részlet
A teljesség megbomlásának fő-formája, hogy nő és hím lesz belőle. A nőség vagy hímség felé még csak közeledő kisgyermek ép úgy teljes, mint az egyéni különlét fölé emelkedő lény, aki a nőséget és hímséget egyesíti, a változatlanba oldja.
Ahogy a nő-test és férfi-test kiegészítésre szorul, épp így csonka a nő-lélek és férfi-lélek. A nő nem ismeri a világosságot, a férfi nem ismeri a meleget. A nőből hiányzik az igazi teremtő erő, a férfiból az igazi életerő. A nő ha az emberiség maradandó kincse felé törekszik, csak azt fogja fel belőle igazán, ami benne mozgalmas, eleven pezsgésű eseményszerű: a teremtés templomát úgy tekinti, mit egy uzsonnázóhely, pletyka sarok. A férfi, ha az emberi tenyészés édes játékaiban és meleg meghittségbe helyezkedik, elhomályosul, elgépiesedik: az élet templomát úgy tekinti, mint alkalmat a kényelemre. A nő oldottan lebeg az élt mozgó, forró áramában és csak arra figyel, ami szerves összefüggés tenyészet, enyészet: a férfi zártan határoltan evez a mindenségben és érdeklődése tárgyait szigetekként szemléli.
Ha a férfi olykor átlát egy nő lelkébe, vagy a saját férfi lénye alatt rejtetten létező nőt figyeli: látja, hogy vöröses félhomályban az egymásba mosódó, alaktalan dolgok csíraként forró lüktetésben élnek: ha a nő előtt feltárul egy férfi-lélek, vagy önmagában rejtett férfi lénye: látja, hogy kékes szürke fényben dideregnek a dolgok, egymástól elkülönülve, szoborszerűen.
A nő, ha dolgozik, munkájába örömeit bánatait, egész világát belesugározza: a férfi, ha dolgozik, munkájában minden mást elfüggönyöz előle. A nő, ha kártyázik, feloldódik a játszó csoportban és nyerni a játszóktól akar: a férfi, ha kártyázik, ráhurkolódik a játék váltakozására és nyerni a játékban akar. A nő, ha felbont egy narancsot s abból pár gerezdet jószívvel feléd nyújt, szinte önmagát bontotta fel, saját érzésvilágából nyújtja feléd azt, ami belőle téged illet: a férfi, ha jó szívvel étellel kínál, örül, hogy neked is adhat abból, ami az övé. A nő a szeretett férfi életét egybe akarja olvasztani a saját életével: a férfi a szeretett nőt saját lényéhez akarja fűzni mennél szorosabban. A nő a szerelemben életének mámorára-teljesülését keresi: a férfi a szerelemben a mámorzárt, folyton fokozódó egészét keresi.
Nő és férfi igénye nem fedi egymást: épp ezért a nő kiegészítője nem a kiváló teremtő férfi, hanem az arszlán aki folyton sürög és a nőt magával sodorja, újra meg újra elkápráztatja, még ez a kettős röpködés végül családi biztonsággá higgad: s a férfi kiegészítője nem a kiváló, éltető nő, hanem a bűbájos, aki a férfi érzékeit feltudja pezsdíteni, s ezen át egész lényét lelkesedésbe ragadni, s ráadásul át tudja venni az illető férfi meggyőződéseit, kedvteléseit, terveit. Mint hogy a nő ritkán találja meg egyszemélyben az arszlánt és a családfőt, s a férfi a bűbájost és alkalmazkodót, innen a sok csalódás.
A férfi lénye kemény mag, a nő lénye csupa vonatkozás. A családi, vagyoni és egyéb körülmény a férfinál: életének formálója: a nőnél: maga az élet. Egy férfit akkor ismerhetünk meg igazán, ha körülményeitől mentesen, magába-véve vizsgáljuk, egy nőt akkor, ha az emberekhez és körülményekhez való vonatkozásait sorra-vesszük.
Ha egy nő regényében az ?ideális férfi? szerepel: nagy nőhódító, tökéletes családfő, bátor és határozott cselekvő, bármihez kiváló tehetsége van, de nem tudjuk, a sok kiválóság hol fér el benne, mert lénye nem több, mint egy felöltöztetett férfiarcú fabáb a ruhaüzlet kirakatában. S a férfi regényében szereplő ?ideális nő? csupa rózsaszín finomság és arany okosság, de egyetlen igazi vonatkozása, hogy tűzön-vizet át szerelmes a férfi-hősbe, akivel önkéntelenül azonosítja magát az író is, az olvasó is: oly talajtalanul libeg a világban, mit a karácsonyi képeslapok édeskés angyalkái.
Melyik ér többet: a nő, vagy a férfi? Mindegy. Bármelyik elérheti a legvégsőt: a teljességet. De mindegyik más módon: a férfi saját zárt lényét fejleszti egyre nyitottabbá, teljesebbé: a nő, mint egy puha melegség száll a végső puha, meleg fészekbe.
Mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét - a paráznaság esetét kivéve -, és mást vesz feleségül, az házasságtörő." Erre így szóltak hozzá tanítványai: "Ha ilyen a férfi helyzete az asszonnyal, akkor nem jó megházasodni."
Mt 19,9-10
Weöres Sándor: Nő és férfi - részlet
A teljesség megbomlásának fő-formája, hogy nő és hím lesz belőle. A nőség vagy hímség felé még csak közeledő kisgyermek ép úgy teljes, mint az egyéni különlét fölé emelkedő lény, aki a nőséget és hímséget egyesíti, a változatlanba oldja.
Ahogy a nő-test és férfi-test kiegészítésre szorul, épp így csonka a nő-lélek és férfi-lélek. A nő nem ismeri a világosságot, a férfi nem ismeri a meleget. A nőből hiányzik az igazi teremtő erő, a férfiból az igazi életerő. A nő ha az emberiség maradandó kincse felé törekszik, csak azt fogja fel belőle igazán, ami benne mozgalmas, eleven pezsgésű eseményszerű: a teremtés templomát úgy tekinti, mit egy uzsonnázóhely, pletyka sarok. A férfi, ha az emberi tenyészés édes játékaiban és meleg meghittségbe helyezkedik, elhomályosul, elgépiesedik: az élet templomát úgy tekinti, mint alkalmat a kényelemre. A nő oldottan lebeg az élt mozgó, forró áramában és csak arra figyel, ami szerves összefüggés tenyészet, enyészet: a férfi zártan határoltan evez a mindenségben és érdeklődése tárgyait szigetekként szemléli.
Ha a férfi olykor átlát egy nő lelkébe, vagy a saját férfi lénye alatt rejtetten létező nőt figyeli: látja, hogy vöröses félhomályban az egymásba mosódó, alaktalan dolgok csíraként forró lüktetésben élnek: ha a nő előtt feltárul egy férfi-lélek, vagy önmagában rejtett férfi lénye: látja, hogy kékes szürke fényben dideregnek a dolgok, egymástól elkülönülve, szoborszerűen.
A nő, ha dolgozik, munkájába örömeit bánatait, egész világát belesugározza: a férfi, ha dolgozik, munkájában minden mást elfüggönyöz előle. A nő, ha kártyázik, feloldódik a játszó csoportban és nyerni a játszóktól akar: a férfi, ha kártyázik, ráhurkolódik a játék váltakozására és nyerni a játékban akar. A nő, ha felbont egy narancsot s abból pár gerezdet jószívvel feléd nyújt, szinte önmagát bontotta fel, saját érzésvilágából nyújtja feléd azt, ami belőle téged illet: a férfi, ha jó szívvel étellel kínál, örül, hogy neked is adhat abból, ami az övé. A nő a szeretett férfi életét egybe akarja olvasztani a saját életével: a férfi a szeretett nőt saját lényéhez akarja fűzni mennél szorosabban. A nő a szerelemben életének mámorára-teljesülését keresi: a férfi a szerelemben a mámorzárt, folyton fokozódó egészét keresi.
Nő és férfi igénye nem fedi egymást: épp ezért a nő kiegészítője nem a kiváló teremtő férfi, hanem az arszlán aki folyton sürög és a nőt magával sodorja, újra meg újra elkápráztatja, még ez a kettős röpködés végül családi biztonsággá higgad: s a férfi kiegészítője nem a kiváló, éltető nő, hanem a bűbájos, aki a férfi érzékeit feltudja pezsdíteni, s ezen át egész lényét lelkesedésbe ragadni, s ráadásul át tudja venni az illető férfi meggyőződéseit, kedvteléseit, terveit. Mint hogy a nő ritkán találja meg egyszemélyben az arszlánt és a családfőt, s a férfi a bűbájost és alkalmazkodót, innen a sok csalódás.
A férfi lénye kemény mag, a nő lénye csupa vonatkozás. A családi, vagyoni és egyéb körülmény a férfinál: életének formálója: a nőnél: maga az élet. Egy férfit akkor ismerhetünk meg igazán, ha körülményeitől mentesen, magába-véve vizsgáljuk, egy nőt akkor, ha az emberekhez és körülményekhez való vonatkozásait sorra-vesszük.
Ha egy nő regényében az ?ideális férfi? szerepel: nagy nőhódító, tökéletes családfő, bátor és határozott cselekvő, bármihez kiváló tehetsége van, de nem tudjuk, a sok kiválóság hol fér el benne, mert lénye nem több, mint egy felöltöztetett férfiarcú fabáb a ruhaüzlet kirakatában. S a férfi regényében szereplő ?ideális nő? csupa rózsaszín finomság és arany okosság, de egyetlen igazi vonatkozása, hogy tűzön-vizet át szerelmes a férfi-hősbe, akivel önkéntelenül azonosítja magát az író is, az olvasó is: oly talajtalanul libeg a világban, mit a karácsonyi képeslapok édeskés angyalkái.
Melyik ér többet: a nő, vagy a férfi? Mindegy. Bármelyik elérheti a legvégsőt: a teljességet. De mindegyik más módon: a férfi saját zárt lényét fejleszti egyre nyitottabbá, teljesebbé: a nő, mint egy puha melegség száll a végső puha, meleg fészekbe.
A mai nap imádsága:
Uram! Hordozz, hogy szeretni tudjak! Ámen.
Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne.
1 Jn 4,16b
Egyszerű kijelentés, a legmesszebbmenő következményekkel... Mint minden dolgunkban, a szeretet megvalósításakor is a legnagyobb kérdésünk a "Na de hogyan?"... Hogyan tudok szeretni akkor, ha a körülmények együttállása ezt akadályozza? Mert könnyű azokat szeretni, akik minket is szeretnek, de mi van azokkal, akiknek már a puszta jelenléte is feszültséget kelt, akik a legnagyobb jóindulat ellenére sem szeretetre méltóak?
A szeretetben megmaradás is titok. Nehezen érthető, de hétköznapi valóság. Jól példázza ezt a szülői, különösen az anyai szeretet. Mert akármilyen "csirkefogó" is a gyermek, az édesanyja mindig kész a megbocsátásra, mert számára nemcsak a jelen tényei, a régmúlt szép/szebb élményei is értékítéletet alakító komoly erők.
Szeretni úgy, hogy nem kapok viszont-szeretetet, hosszútávon nem lehetséges. Csak az tud öntözni, aki tudja, hol töltheti meg vödrét, locsoló-kannáját... A keresztény ember nyíltan beismeri gyarló természetét, tisztában van bűneivel, ami elválasztja őt embertársaitól - ezért igyekszik Isten közelében élni.
Isten kegyelme az, ha ebből a közelségből időnként misztikus közösség is kialakul, s el tudjuk mondani: Isten él énbennem, s én is Őbenne...
URam! Köszönöm, hogy szereteted által tudatos része lehetek teremtettségednek! Ámen
Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő kezdetben az Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött.
Jn 1,1-3
Ma reggeli meditációs képünket a Hubble űrtávcső készítette az ún. mélyűrről, azaz a számunkra legtávolabbi világűrről... A kép annyi részt mutat, amennyit egy ötforintos tőlünk mintegy 50 méterre az égboltból eltakar! Az apró világító pontok szinte mindegyike egy-egy galaxis, mely több-száz millió/milliárd(?) csillagot foglal magába...
Elképzelni is nehéz, milyen óriási a világegyetem! Azt azonban még nehezebb elképzelni, hogy Isten teremtése ez a felfoghatatlan nagyságú univerzum, benne az emberrel, akiben szintén végtelennek tűnő mikrokozmoszok vannak... Talán éppen ennek a komplexitásnak köszönhetően, sokan úgy vélik, hogy ezt a bonyolultságot már az Isten sem képes átlátni, s ezért voksolnak inkább arra, hogy ez a Világmindenség "spontán" jött létre... Milyen jó, hogy a hívő ember 'tudja', hogy ez a "magától" - a spontaneus szó eredeti jelentése: önkéntes, kényszer nélküli, szabad - maga az ISTEN!
A huszadik század tudományos világlátása mindent az anyag- és energia-megmaradás szemszögéből vizsgált, mostanság azonban egyre többet hallani neves fizikusok szájából az információmegmaradás törvényszerűségéről is... De mi az információ? Üzenet, ami jelek együttállásába van "belekódolva". Azt azonban jól tudjuk, hogy az információ-tárolásnak megszámlálhatatlanul sok szintje van. Az ember ezt hihetetlen bonyolultságú információ-rendszert mégis képes egy szóban tömöríteni, s azt mondja: REND...
Az Ige maga a REND... Isten rendje, akarata pedig a szeretet, amit Krisztus URunk elénk-cselekedett/élt! A szeretet önfeláldozó aktusára csak az képes, aki nem földhözragadtan, anyagelvűen, csak magára gondolva él, hanem meg van győződve az isteni rend mindent átszövő helyességéről. Aki ebben a tudat(állapot)ban szemléli önmagát, s a világot, annak egészen más lesz a kapcsolatrendszere emberekkel és dolgokkal, s egészen más minőségben telik a neki-rendelt ideje.
Életünk minősége elsősorban abban nyilvánul meg, hogyan is érezzük magunkat! Az érzés a tudás "koronája", hiszen azért akarunk megismerni, tudni valamit, hogy az ismeret birtokában boldogabbak legyünk. Ismeretünk ugyan véges, de a szeretet érzése végtelen... Ezért is keressük rá a szavakat, amikor hullámszerűen meg-megérint minket. Folyamatos boldogság ugyan van, de azt úgy hívják kábulat, a keresztény ember azonban nem ezt kívánja, hanem a szeretet, az erő és a józanság lelkületét...
