XXIII. rész: Leszállás a poklokra.
Midőn Jézus hangos kiáltással kiadta szentséges lelkét, láttam, amint lelke fényjelenség alakjában, sok angyallal, köztük Gáborral, a kereszt tövénél leszállt a földbe. De azt is láttam, hogy istensége lelkével éppúgy, mint a kereszten függő testével, egyesülve maradt. A módot, ahogyan ez történt, nem vagyok képes kifejezni. Azt a helyet, ahová Jézus lelke szállt, három részben láttam, mint három világot, és az az érzésem volt, hogy ezek gömb alakúak és hogy mindegyiket egy őt körülvevő tér, egy-egy szféra, választja el a másiktól.
A pokoltornáca előtt egy világos, hogy úgy mondjam: zöld és derűs tér volt. Ez volt az a tér, ahová mindig láttam a tisztítóhelyből megváltott lelkeket belépni, mielőtt a mennybe vezették volna őket. A pokoltornáca, ahol azok tartózkodtak, akik a megváltásra vártak, egy szürke, ködös szférával volt körülvéve és különböző körökre oszlott. A Megváltó, ragyogó fényben és az angyaloktól diadalmenetben kísérve, áthatolt két ilyen körön, melyek közül a baloldali körülvette a pátriárkákat Ábrahámig, a jobboldali pedig a jó lelkeket Ábrahámtól Keresztelő Szent Jánosig. Jézus áthatolt a kettő közt és ők még nem ismerték fel őt; de mindenek megteltek örömmel és vágyakozással, és úgy tetszett, mintha az epedésnek e bágyadt, szűk körei kitágulnának. Mintha a megváltás levegője, fénye harmata hatotta volna át őket enyhítőén, üdítően. És mindez végtelen gyorsan ment végbe, mint egy szellő lehelete.
Az Úr e két körön áthaladva, egy ködös térbe szállott át, ahol ősszüleink, Ádám és Éva tartózkodtak. Szólt hozzájuk, és ők kimondhatatlan elragadtatással imádták őt. Innen az Úr, kíséretével és az ősszülőkkel együtt átment abba a körbe, ahol az Ábrahám előtt élt ősatyák voltak. Ez a tér olyan tisztítóhely-féle volt, mert itt gonosz lelkek is tartózkodtak, akik az ott levő lelkek egy némelyikét sokféleképpen gyötörték és rémítgették.[1] Az angyalok kopogtattak és parancsolták, hogy nyissák ki a kaput; mert itt volt kapu, mivel ez zárt hely volt, itt zörgetni kellett, mivel jelezni kellett a jövetelt. Mintha ezt kiáltották volna az angyalok nekem úgy tetszett: „Nyissátok meg az ajtókat! Tárjátok ki a kapukat!” Diadalmenetben vonult be Jézus; a gonosz lelkek visszatorpantak és üvöltöttek: „Mi dolgod velünk? Mit akarsz itt? Most minket akarsz megfeszíteni?” De az angyalok megkötözték őket és hajtották maguk előtt. Az itt levő lelkek azonban Jézust csak kevéssé ismerték és csak nagyon homályos tudatuk volt róla; ekkor ő kinyilatkoztatta magát nekik, ők pedig erre dicsőítették őt.
Ekkor az Úr lelke a jobboldali kör felé fordult, a tulajdonképpeni pokoltornáca felé és ez előtt találta a jobb lator lelkét, amint angyaloktól kísérve Ábrahám kebelébe vonult be, és a bal latorét, melyet a gonosz lelkek a pokolba hurcoltak. Jézus lelke megszólította őket, azután az angyali seregtől, a megváltottaktól és az elűzött gonosz lelkektől kísérve bement Ábrahám kebelébe. Úgy tűnt föl, ez a tér magasabban fekszik; olyan volt, mintha az ember a temető alatt menne és akkor a föld alul följutna a templomba. A megkötözött gonosz lelkek ágaskodtak és nem akartak bemenni, de az angyalok erőszakkal bevezették őket. Itt voltak mind a szentizraeliták, balról a pátriárkák, aztán Mózes, a bírák, a királyok; jobbról a próféták és Jézus ősei és ezek rokonai le egészen Joakimig, Annáig, Józsefig, Zakariásig, Erzsébetig és Jánosig. Ebben a térben nem voltak gonosz lelkek, és nem volt egyéb gyötrelem, mint az epedés az ígéret után, mely most beteljesedett. Kimondhatatlan gyönyör és boldogság árasztotta el most e lelkeket, akik köszöntötték és imádták Megváltójukat; a megbilincselt gonosz lelkek pedig kényszerülve voltak szégyenüket előttük bevallani. Sok lelket felküldött az Úr, hogy emeljék ki testüket a sírból és abban tegyenek láthatóan tanúbizonyságot mellette. Ekkor történt tehát, hogy Jeruzsálemben oly sok halott jött elő a sírokból. Mint vándorló hullák jelentek meg, azután visszahelyezték testüket a földbe, mint ahogy a törvényszéki hírnök leveti egyenruháját, miután teljesítette felsőbbsége parancsát.
Most láttam az Üdvözítő diadalmenetét egy mélyebb szférába leszállni, ahol jámbor pogányok tartózkodtak bizonyos tisztítóhely-félén, akik sejtették az igazságot és epedtek utána. De mivel bálványképeket tiszteltek, azért gonosz lelkek is voltak közöttük; ámde láttam, hogy Jézus bevonulása után ezek kényszerültek csalásaikat beismerni, és láttam a jó lelkeket megindító örömmel hódolni a Megváltónak. Itt is megbilincseltek ördögöket és továbbűzték őket.
Láttam, amint Jézus diadalmenete az elhunytaknak több tartózkodási helyén nagy gyorsasággal vonult át, kiszabadította őket és más végtelen sok egyebet is tett, de nyomorult állapotomban nem vagyok képes elmondani.
Végül láttam az urat rendkívüli komolysággal a mélységek magjához: a pokolhoz közelíteni. A poklot egy beláthatatlanul nagy, borzalmas, fekete, ércfényű, szikla építménynek láttam, melynek bejáratát óriási, iszonytató, fekete, és reteszekkel, zárakkal ellátott kapuk alkották, melyek borzadályt keltettek. Az iszonyat ordítása és üvöltése hangzott, a kapuk felpattantak, és egy rémületes, sötét világ tárult fel.
Mint ahogy a boldogok honát a mennyei Jeruzsálem alakjában olyannak láttam, mint egy várost, és a boldogság különféle fokai szerint mint különböző kastélyokat és kerteket, tele csodálatos gyümölcsfákkal és ezerféle virányokkal; úgy itt a poklot is egy összefüggő világnak láttam, különféle épületek, terek és tájak alakjában. De az egésznek alapvonása és célja a boldogság ellentéte volt: csupa kín, gyötrelem és szenvedés. Miként a boldogság országában minden a végtelen béke, az örök harmónia és elégtétel alapelvei és viszonyai szerint alakul ki: úgy itt minden az örök harag, a gyűlölet és a kétségbeesés torz aránytalanságaiban jelenül meg. Miként a mennyben az örömnek és imádatnak kimondhatatlanul szép, átlátszó és változatos épületei ragyognak: úgy itt a kínnak, az átoknak, a kétségbeesésnek számtalanul sokféle sötét börtönei és örvényei éktelenkednek. Miként amott a legcsodálatosabb kertek az isteni enyhületnek gyümölcseivel pompáznak: úgy itt a legborzasztóbb sivatagok és ingoványok terjengenek, tele szenvedéssel, iszonyattal, utálattal és rettenettel. Láttam itt az átoknak, a gyűlöletnek, a borzalomnak, a kétségbeesésnek, a zűrzavarnak, a kínnak, a gyötrelemnek templomait, oltárait, várkastélyait, trónusait, kertjeit, tavait és folyamait: miként a mennyben láttam az áldásnak, a szeretetnek, az egyetértésnek, az örömnek és a boldogságnak ilyen otthonait és alkotásait. Itt az elkárhozottaknak kín teljes örök gyűlölködése: ott a szenteknek boldog egyessége. Itt a visszásságnak és hazugságnak minden csirája és gyökér ága volt kifejlődve számtalan formában és műben, és ehhez arányosan a gyötrelem és szenvedés; itt semmi sem volt jó, egy gondolat sem volt megnyugtató, csupán egy: az isteni igazságosságnak komoly tudata, annak tudata, hogy mindegyik elkárhozottat az a szenvedés és kín sújt, melyet bűne plántált magának; mert minden borzalom, ami itt megjelent és történt, lényege és alakja és dühe volt a leálcázott bűnnek, a kígyónak, mely azok ellen emeli fel fejét, akik őt keblükön melengették. Láttam itt egy rendkívül rémületes oszlop-építményt, éppúgy berendezve a borzalomra és iszonyatra, mint Isten országában egy fönségesen megalkotott építményt berendezve békére és nyugalomra. Ezt mind meg lehet ugyan érteni, de részletesen elmondani soha!
Midőn az angyalok kitárták a kapukat, nyüzsgő gomolyaga lett látható a veszekedésnek, átkozódásnak, szitkozódásnak, üvöltésnek és jajveszékelésnek. Láttam, hogy Jézus megszólította Júdás lelkét. Némely angyalok a gonosz lelkek egész seregeit terítették le. Mindnyájan kényszerültek Jézust megvallani és imádni, ami pedig nekik a legszörnyűbb kínt jelentette. Egy nagy tömeget körbe állítottak egy másik köré; a középen vaksötét örvény tátongott; Lucifert megbilincselve beledobták; az örvény feketén fortyogott körülötte. Mindez meghatározott törvények szerint történt. Hallottam, hogy Lucifer (ha nem tévedek) ötven vagy hatvan évvel a Kr. u. 2000. év előtt egy időre ismét szabadon lesz bocsátva. Sok más számadatot elfelejtettem. Több más elkárhozottat még előbb szabadon fognak engedni az emberek büntetésére és kísértésére. Napjainkban úgy vélem, megtörtént néhányuknak szabadon bocsátása, másoké röviddel a mi időnk után fog bekövetkezni.
Lehetetlen mindent elmondanom, amit látnom adatott; nagyon sok az, és nem tudom rendbe szedni; de meg oly nagyon beteg is vagyok és mikor erről beszélek, újra szemem előtt látok mindent és e látványtól szinte meg lehet halni.
De még láttam azt is, amint a megváltott lelkek végtelen seregekben Üdvözítőjük lelkét a tisztítóhelyekről és a pokol tornácából felkísérték egy boldog helyre a mennyei Jeruzsálem alatt. Oda, ahol bizonyos idővel ezelőtt egy boldogult barátomat is láttam. Ide került a jobb lator lelke is, aki az Úr ígérete szerint a paradicsomban látta viszont Megváltóját. Láttam, hogy itt a lelkeket öröm és felüdülés várta ama mennyei asztaloknál, aminők gyakran megjelentek nekem vigasztaló látomásaimban.
Minderről nem tudok semminő időpont- vagy időtartamadatot mondani; elbeszélni sem tudok mindent, amit láttam és hallottam, részint, mert már magam sem értem meg egészen, részint pedig, mert félreértésekre adna alkalmat. Azonban az Urat nagyon különböző helyeken láttam, még a tengeren is; mintha megszentelne és fölszabadítana minden teremtményt; a gonosz lelkek és rossz szellemek mindenütt az örvénybe menekültek előle. Aztán láttam az Úr lelkét a föld sok pontján is. Láttam őt megjelenni a Golgotha alatt Ádám sírjában, és Ádám és Éva lelke ott hozzá jött s ő beszélt velük. És láttam őt, amint velük bejárta mindenfelé a próféták nyugvóhelyeit sírról-sírra; láttam, midőn ezeknek lelkei csontjaik mellett hozzája csatlakoztak és ő sok mindent megmagyarázott nekik. Aztán láttam őt a választottak e seregével, közte Dáviddal, életének és kínszenvedésének sok helyén megjelenni, ahol megmagyarázta nekik az előképeket, melyek ott velük történtek és végtelen szeretettel kiosztotta nekik ama kegyelmeket, melyeket ez előképek megvalósításával számukra kiérdemelt.
Többek közt láttam őt megkeresztelkedése helyén is, ahol sok előkép történt; itt is mindent megmagyarázott a lelkeknek; én pedig mélyen meghatva elmélkedtem az ő végtelen irgalmasságáról, mellyel szent keresztsége kegyelmeit az ő javukra fordította.
Leírhatatlanul megindító volt látni, amint az Úr Jézus lelke, körülvéve ezektől a boldog, megvigasztalt lelkektől, fényárban ragyogva nyugodtan átlebegett a sötét föld, sziklák és vizek fölött, a levegőn át…
Ez az a kevés, amire még emlékszem gazdag látomásaimból az Úr leszállásáról az alvilágba és az ősatyák jámbor lelkeinek megváltásáról. Azonban ezen az időbeli képen kívül láttam egy örök képet is az ő irgalmasságáról a szegény lelkek iránt e napon. Láttam, hogy valahányszor az Egyház e napot évente ünnepli, ő mindannyiszor szabadító pillantást vet a tisztítóhelyre; láttam, hogy ma is, nagypénteken, midőn e látomásom volt, kiszabadított a tisztítóhelyről egyeseket, akik megfeszítésekor vétkeztek. Ma láttam sok, előttem ismeretlen léleknek, sőt ismerős lelkeknek is kiszabadulását, de nem nevezem meg őket.
Jézus első leszállása a pokol tornácára, korábbi előképeknek beteljesedése, de maga is előkép, melynek teljesedése a mai megváltás. A leszállás egy kép az elmúlt időkből míg a mai megváltás egy folyton tartó tény; mert a leszállás valójában az ő érdemei kegyelemfájának elültetése a szenvedő lelkek javára, míg az állandó és mai megváltás is e kegyelemfának gyümölcstermése az egyházi év lelki kertjében; azonban a küzdő Egyház kötelessége ezt a fát ápolni, gyümölcseit összegyűjteni és a szenvedő Egyháznak juttatni, mert ez magától semmit sem tehet magáért. Így van ez az Úr minden érdemeivel; együtt kell munkálkodnunk velük, hogy részesei legyünk. Arcunk verejtékével kell ennünk kenyerünket. Minden, amit Jézus értünk az időben tett, örök gyümölcsöket hoz; de nekünk azokat az időben kell ápolnunk és leszakítanunk, mert különben nem élvezhetjük őket az örökkévalóságban. Az Egyház tökéletes házigazda; esztendeje minden örök gyümölcsnek legtökéletesebb kertje az időben; egy évben elegendő jut mindenből mindenkinek. Jaj a rest és hűtlen kertészeknek, ha valamely kegyelem kárba vész, amely egy beteget meggyógyíthatott volna, egy gyöngét megerősíthetett volna, egy éhezőt jóllakathatott volna! Az ítélet napján számot kell majd adniok a családatyáknak az utolsó szalmaszálról is!
XXIV. rész: A feltámadás előestéje.
1. Jézus lelke megjelenik Anyjának.
A szombat nap végén János bement a szentasszonyokhoz, gyászolt velük és vigasztalta őket. Midőn rövid időzés után elhagyta őket, jött Péter és az idősebb Jakab ugyanazzal a céllal; aztán ők is elmentek. Ekkor a szentasszonyok külön-külön még egyszer leültek a hamuval behintett alacsony ládákba és beburkolózva gyászleplükbe egyideig gyászoltak.
Mialatt a Szűzanya Jézus után epekedve bensőséges imádságban ült, egy angyalt láttam hozzája lépni, aki azt mondta neki, hogy menjen ki Nikodémus kis kapujához, mert közeledik az Úr. Mária szívét nagy öröm töltötte el; beburkolta magát köpenyébe és eltávozott anélkül, hogy a szentasszonyoknak szólt volna. Láttam őt egyedül sietni ahhoz a kiskapuhoz a városfalnál, amelyen át a sírkertből hazajöttek.
Esti kilenc óra lehetett, midőn láttam, hogy Mária a kapu közelében egy magányos helyen sietős útjában hirtelen megállt; elragadtatva, örvendő vágyakozással nézett a magas fal felé, és láttam, amint Jézus lelke fényesen és sebek nélkül az ősatyák lelkeinek nagy seregétől kísérve Mária felé lebegett; és az ősatyák felé fordulva s a Szent Szűzre mutatva így szólt: „Mária, az én anyám!” És úgy tetszett, hogy átölelte őt, aztán eltűnt. Ekkora Szűzanya térdre borult és megcsókolta a földet, ahol Fia állott; térde és lába lenyomata megmaradt a kőben. Kimondhatatlanul megvigasztalódva ment vissza az asszonyokhoz, akiket egy asztalnál talált kenetek és fűszerszámok készítésével foglalatoskodva. Nem mondta el nekik, mi történt vele, de nagyon meg volt erősödve, vigasztalta és megerősítette a hitben mindnyájukat.
Mikor Mária visszajött, láttam a szentasszonyokat egy hosszú asztal mellett állni, mely egy kecskebaklábú állványon állt tálalóasztal módjára és földig érő terítővel volt lefedve. Ezen az asztalon mindenféle gyógyfüveket válogattak, kevertek és rendeztek; kis üvegekbe keneteket és nárdusvizet töltögettek; sok élővirág is volt ott, köztük csíkos írisz és liliom. Mindent lepedőkbe csomagoltak. Mária távolléte alatt Magdolna, Kleofás felesége Mária, Salome, Johanna Chusa és Mária Salome a városban jártak mindezt bevásárolni. Az volt a tervük, hogy holnap korán reggel Jézus beburkolt tetemét ezekkel behintik és meglocsolják. Láttam, hogy e szerek egy részét néhány tanítvány hozta a fűszerárusnőtől és beadta a házba anélkül, hogy az asszonyokhoz bement volna.
2. Arimateai József kiszabadulása.
Nem sokkal azután, hogy a Szent Szűz látta Fia lelkét és visszament az asszonyokhoz, láttam Arimateai Józsefet börtönében imádkozva. Láttam, hogy a börtönt egyszerre nagy fényesség árasztja el és hallottam, hogy Józsefet nevén szólítja valaki. S akkor láttam, hogy fönt az egyik kőfugánál mintha a tetőt fölemelnék a faltól és ott egy fényes alak jelenik meg, aki egy lepedőt bocsát le; ez a lepedő emlékeztetett engem a sírlepelre, melybe József az Úr Jézust takarta. A jelenség felszólította Józsefet, hogy másszék föl a lepedőn. Erre József két kézzel megragadta a lepedőt, lábaival a fal kiálló köveibe támaszkodva felmászott jó két embermagasságnyira a nyíláshoz, mely mögötte ismét bezárult. Amint József feljutott, a jelenség eltűnt. Nem tudom, vajon az Úr volt-e vagy egy angyal, aki őt kiszabadította.
Most láttam őt észrevétlenül egy darabon a városfalon a Coenaculum közeléig szaladni, mely a Sion déli falához közel áll. Itt leszállt a falról és zörgetett a Coenaculum kapuján. Az ott együtt levő tanítványok ugyanis bezárták az ajtókat és már nagyon szomorkodtak József eltűnésén; már-már elhitték azt a hírt, hogy a csatornába dobták. Midőn kinyitották neki a kaput és ő belépett hozzájuk, örömük éppoly nagy volt, mint később, mikor Péter kiszabadult a börtönből és hozzájuk jött. József elbeszélte a jelenést, melyet látott, ők pedig nagyon örültek és megvigasztalódtak, hálát adtak Istennek és Józsefnek enni adtak. De ő még az éjjel Jeruzsálemből elmenekült szülővárosába, Arimateába; azonban arra a hírre, hogy már nem fenyegeti semmi veszedelem, ismét visszatért Jeruzsálembe.
Láttam a szombat nap végén Kaifást és több főpapot Nikodémus házában vele tárgyalni, miközben látszólag egész barátságosan kérdezgettek tőle egyet-mást, de már nem tudom mit. Ő azonban keményen és hűségesen kitartott Jézus védelmében. Aztán elváltak.
3. A föltámadás előtti éjszaka.
Csakhamar ezután láttam az Úr sírját; csend és nyugalom honolt ott, mintegy hét őr álldogált és üldögélt a sziklasírral szemben és körülötte. Cassius a helyét a bejárat előtti gödörben egész nap csak ritkán hagyta el pár pillanatra. Most éppen megint ott állt elmélkedésbe és várakozásba merülve; mert nagy kegyelmekben és megvilágosításban részesült és sok belső meglátásai és buzdulásai voltak. Éjszaka volt és a tűzkosarak a sírbolt előtt rőt fényt vetettek körül; ekkor az én szemléletem imádva közeledett Jézus szentséges holttestéhez, mely változatlanul, beburkolva, fényárral körülvéve két angyal közt nyugodott, akiket a sírba tétel óta folyton ott láttam csendes imádásban a szent test fejénél és lábánál. Ezek az angyalok papi alakoknak látszottak és helyzetükkel, mellükön keresztbe tett karjaikkal egészen a frigyszekrény kerubjaira emlékeztettek, csak éppen hogy szárnyakat nem láttam rajtuk. Különben az egész temetés és a sír általában nagyon gyakran élénken felidézte előttem a frigyszekrényt, történetének különböző korszakaiban. Ez a fény és az angyalok jelenléte némiképp alighanem Cassiusnak is láthatóvá lett és ezért állt ő folytonosan a bezárt sírra szegezett tekintettel, hasonlóan olyan emberhez, aki az Oltáriszentséget imádja.
Miközben a szent testet szemléltem imádva, úgy láttam, mintha az Úr lelke a megváltott ősatyák lelkeivel a sziklán keresztül a sírpadhoz lépne és megismertetné velük megkínzott testének minden bántalmazását. Ugyanebben a pillanatban úgy tetszett, mintha a burkolatok mind eltűntek volna és én láttam a szent testet sebekkel elborítva; úgy tűnt, mintha a vele egyesült istenség a szent testet egész megkínzottságában titokzatos módon kinyilatkoztatná a lelkeknek. A test teljesen átlátszó volt és legbelsőbb rejtekéig feltárult. Sebesülései megszégyenítése, fájdalmai a legbelsőbb részletekig megismerhetők lettek. A lelkek kimondhatatlan tisztelettel vették körül, remegtek és sírtak a részvéttől.
Most olyan szemléletbe mentem át, melynek titkát egész tartalmában nem tudom világosan elmondani. Láttam egy képet: mintha Jézus lelke, bár az élet visszatérése nélkül, tökéletesen egyesülve a szent testtel, de mégis benne és vele elhagyná a sírt; úgy tetszett nekem, mintha az imádó angyalok vinnék fölfelé a sebekkel borított, megkínzott testet, abban a testtartásban, ahogyan a sírban feküdt. Megdöbbenve láttam, amint áthatolnak a sziklán és föllebbennek a mennybe és az a látomásom volt, mintha Jézus az ő vértanú-testét mennyei Atyja trónja előtt bemutatná az imádó angyalok megszámlálhatatlan karai között. Olyan módon történt ez, ahogyan Jézus halála után némely próféták testét, lelkük fölvette és a templomba vezette anélkül, hogy valóban újra éltek volna és újból meg kellett volna halniok; mert hiszen lelkük minden erőszak nélkül ismét letette a testet. Úgy láttam, hogy ezúttal az ősatyák lelkei nem kísérték el Jézus testét. Ma sem tudom, hol voltak addig, míg újból az Úr lelkével együtt nem láttam őket.
Ebben a látomásban a sírszikla megrendülését figyeltem meg. Négy katona bement a városba valamiért; a másik három ott mintegy ájulásba esett. Földrengésnek vélték a dolgot és nem vették észre, mi volt az igazi oka. Cassius azonban nagyon izgatott és megrendült volt, mert neki volt némi világos bepillantása abba, ami történt, anélkül, hogy valójában tisztán látott volna. De kitartott őrhelyén és nagy áhítattal várta, mi fog még történni. A városba ment katonák időközben visszajöttek.
Szemlélődésem most ismét a szentasszonyok felé fordult. Láttam, hogy miután bevégezték a fűszerek előkészítését és azokat becsomagolták a lepedőkbe, ismét visszavonultak fülkéikbe, de nem feküdtek le aludni, csak éppen ledűltek a felgöngyölített ágyneműknek támaszkodva egy kissé pihenni, mert még napkelte előtt ki akartak menni Jézus sírjához. Már többször kifejezték aggodalmukat e szándékuk dolgában, mert nagyon féltek, hogy Jézus ellenségei meglesik őket, mikor kimennek; de a Szent Szűz, akit Jézus megjelenése új bátorsággal töltött el, vigasztalta és felbátorította őket, hogy egy kis pihenés után csak menjenek ki nyugodtan a sírhoz, semmi bajuk sem esik majd. Így hát most szépen lepihentek.
Éjjel tizenegy óra tájban a Szűzanya, szeretettől és sóvárgástól ösztökélve, már nem bírt maradni. Fölkelt, teljesen beburkolta magát egy szürke köpenybe és egyedül elhagyta a házat. Még azt gondoltam magamban: Ó, hát hogy engedhetik el egyedül ezt a fájdalmas szent anyát ilyen körülmények közt?! De aztán láttam, amint gyászolva elment Kaifás házáig s onnan Pilátus palotájáig – jókora út vissza a városba. Végigjárta Jézus keresztútját egészen, a kihalt utcákon át, egymaga, és meg-megállt kis időre minden egyes helyen, ahol Fiát bármi fájdalom, bántalom érte. Mintha keresett volna valamit, amit elveszített. Több ízben letérdelt a földre, kezével körültapogatott a köveken, majd ajkaival érintette azokat, mintha valami szentséget, az Úr vérét érintené és tisztelné meg csókjaival. Ám ő a szeretet felfokozott hevében és magasabb fénytől megvilágosítva cselekedett és teljesen elmerült a szeretetben és imádatban. Én elkísértem egész útján és gyönge erőmből telhetőleg együttéreztem és cselekedtem mindent, amit ő érzett és cselekedett.
Útját a Kálvária-hegyig folytatta. Midőn már közel volt hozzá, megállt; úgy láttam, mintha Jézus jelenne meg neki szent mártírtestével; egy angyal haladt elől, a sírboltbeli két angyal kétoldalt volt mellette és megváltott lelkek nagy serege mögötte. Teste tagjai nem mozogtak; olyan volt, mint egy járó holttetem, fénnyel övezve; de hangot hallottam belőle kijönni, mely kijelentette Anyjának, mit cselekedett a pokol tornácában és hogy megdicsőült testtel elevenen föl fog támadni és hozzá fog menni, tehát várakozzék reá a Kálvária mellett annál a kőnél, amelynél elesett. Akkor aztán láttam ezt a jelenséget a városba vonulni, a Szent Szüzet pedig betakart fővel imádkozva letérdelni azon a helyen, ahol Fia elbúcsúzott tőle. Éjfél elmúlt bizonyára, mert Mária elég sok időt töltött el a keresztúton.
De láttam azt is, hogy az Úr serege is végigjárta a keresztutat, és az Üdvözítő megmutatta nekik minden elszenvedett bántalmazását és megkínzását, az angyalok pedig titokzatos módon felgyűjtötték minden csepp szent vérét, melyet kínszenvedése folyamán hullatott; és láttam, hogy megmutatta nekik keresztre szegezését, a kereszt felállítását, oldala megnyitását, levételét és tetem előkészítését; a Szűzanya pedig lélekben együtt végigszemlélte mindezeket és szeretett és imádva imádkozott.
Ezután úgy tűnt nekem, mintha az Úr teste ismét ott pihenne a szent sírban és az angyalok titokzatos módon pótolnák neki mindazt, amit a kínszenvedés elvett tőle. Láttam őt úgy, ahogyan előbb volt: beburkolva a halotti leplekkel, körülragyogva fénnyel, és a két imádkozó angyalt a sírpad fejénél és lábánál. Nem vagyok képes kifejezni, hogyan történt mindaz, ami történt; oly sok az, oly bonyolult és amellett annyira kimondhatatlan, hogy értelmünk a dolgok megszokott rendje szerint azt sohasem lesz képes felfogni. De ott, a látomásban, nekem világos és érthető minden, ami itt oly homályosan jelentkezik, hogy nem tudom kifejezni.
Midőn most a hajnal egy fehér vonallal jelentkezett az égen, láttam, hogy Magdolna, Kleofás felesége Mária, Johanna Chusa és Salome, köpenyükbe burkolózva elhagyták a Coenaculum-beli lakást. Vitték a lepedőkbe csomagolt fűszereket; egyikük égő lámpást is vitt; de minden a köpenyük alá volt rejtve. A fűszerek vagy élővirágokból voltak előállítva és ezeket rá kellett szórni a megfelelő helyre, vagy pedig kisajtolt nedvek, esszenciák és olajok voltak, locsolni valók. A jó asszonyok nagy aggódással mentek Nikodémus kis kapuja felé.
XXV. rész: Az Úr Jézus feltámadása.
1. Jézus feltámad és megjelenik Anyjának.
Láttam Jézus lelkének jelenségét, mint egy nagy fényt, két harcos angyal közt (az előbbiek papi alakban jelentek meg), sok fényalaktól körülvéve, felülről a sírsziklán keresztül szent holttestére leszállani és föléje hajolva beleolvadni; és most láttam a test tagjait a burkolat alatt megmozdulni, és láttam a fénylő, eleven testet lelkével és istenségével egyesülve, mintegy a halotti burkolat egy részéből, amely a tetem oldalát takarta, előjönni, mintha az oldalsebből emelkednék ki. A látvány emlékeztetett Évára, amint Ádám oldalából előtűnt. Minden csupa fény és ragyogás volt.
Most egy másik képben azt láttam, mintha a mélységből, mintegy a sírpad alól, egy szörnyeteg jelensége tolná ki magát; fölegyenesedett kígyófarkára és sárkányfejét dühösen az Úr felé fordította. Azonkívül, úgy emlékszem, emberfeje is volt. A föltámadott Megváltó kezében láttam egy vékony fehér pálcát, rajta fönt egy lobogó zászlócskát, és az Úr rálépett a sárkányfejre, a pálcával pedig háromszor beleszúrt a kígyó farkába; és ez mindannyiszor összébb zsugorodott és végül eltűnt, miután sárkányfeje egészen betaposódott a földbe, míg emberfeje egymaga nézett fölfelé. Ezt a képet már többször láttam a föltámadásnál, és ilyenforma kígyót láttam már Jézus fogantatásánál is leselkedni. Ennek a kígyónak lénye mindig arra a paradicsombeli kígyóra emlékeztetett engem, csak még utálatosabb volt. Azt hiszem, ez a kép erre az ígéretre vonatkozik: „Az asszony ivadéka megrontja fejedet”. Az egész úgy tetszett nekem, mint a halál legyőzésének jelképe; mert mialatt a sárkányfej eltaposását láttam, nem láttam az Úr sírját.
Most láttam az Urat nagy fényben átlebbenni a sziklán keresztül. A föld rengett, és egy angyal harcos alakban, mint a villám röppent le a mennyből a sírhoz, a követ jobbra hengerítette és ráült. A rázkódtatás oly nagy volt, hogy a tűzkosarak ide-oda lengtek és a lángok kicsaptak. Az őrök, mikor ezt látták, elkábulva megtántorodtak, leestek a földre és mint a halottak, megmerevedve, elferdült helyzetben terültek el. Cassius csupa fényben látott mindent; de hamar összeszedve magát a sírpadhoz lépett és az ajtót félig kinyitva megtapogatta az üres lepleket, aztán eltávozott, hogy Pilátusnak hírt adjon az eseményekről; de egyideig még a közelben maradt, hogy megvárja, nem történik-e még valami újabb esemény, mert csak a földrengést látta, meg azt, amikor az angyal félretolta a követ és ráült, és az üres sírt, de Jézust magát nem látta. Ő is, meg az őrök is elbeszélték ezeket az eseményeket a tanítványoknak.
Abban a percben, mikor az angyal az égből leröppent s a föld ott megrendült, láttam a feltámadott Megváltót megjelenni a Kálvária-hegyen Édesanyjának. Jézus végtelenül szép, fényes és komoly volt; öltözete, mintegy testén átvetett bő köpeny, járás közben utána lebegett és csillogott, mint a kékesfehér füst a napfényben. Sebhelyei igen nagyok voltak és ragyogtak; a kéz-sebbe az ember az ujját beledughatta volna. A sebajkak olyan vonalakat mutattak, mint három egyenlő háromszög, mely egy kör középpontjában találkozik. A kezek közepéről sugarak mentek az ujjak felé. Az ősatyák lelkei meghajoltak Jézus Anyja előtt, akihez az Úr valamit mondott a viszontlátásról, de elfelejtettem, hogy mit. Megmutatta neki sebeit és mikor Mária a földre borult, hogy megcsókolja lábát, Jézus megfogta kezét, fölemelte és eltűnt.
A távolban láttam a tűzkosarakat csillogni a sírnál és Jeruzsálem fölött a keleti égbolton egy fehér vonalat derengeni.
A szentasszonyok Nikodémus kis kapujához közel voltak, mikor Jézus feltámadt; nem vettek észre semmit a jelekből, amik akkor történtek; a sír őrzéséről sem tudtak, mert tegnap, szombat lévén, senki sem volt kint a sírnál, ők maguk gyászban és a legnagyobb visszavonultságban töltötték a napot. Útközben aggódva kérdezgették: „Ki hengeríti el majd nekünk azt a követ az ajtó elől?” Ugyanis nagy vágyakozásukban, hogy az Úr testének tiszteletet tehessenek, nem is gondoltak a kőre. Az volt a szándékuk, hogy a nárdusvízzel s a kenetekkel belocsolják a szent tetemet, a füveket és virágot pedig ráhintik; mert ők semmivel sem járultak hozzá a tegnapi tetem-előkészítés fűszereihez, azokat mind Nikodémus szerezte be; tehát most oda akarták áldozni Uruk és Mesterük testének a legbecsesebbet, amit meg tudtak szerezni. Salome vásárolta a legtöbbet, de nem az a Salome, aki János anyja volt, hanem egy másik Salome, Szent József rokona, egy gazdag jeruzsálemi asszony. Most tehát elhatározták, hogy a fűszereket lerakják a sír elé a kőre és ott gyászolnak, amíg csak nem jön oda valamelyik tanítvány és szabaddá nem teszi nekik a bejáratot.
Láttam az őröket, amint kábultan, kifordult helyzetben feküdtek. A kő az előcsarnokban a jobboldalra tolva, úgyhogy most ki lehetett nyitni az ajtót, mely már csak be volt hajtva. De én az ajtón keresztül láttam a lepleket, melyek előbb Jézus testét takarták, ebben a sorban feküdni a sírpadon: a nagy lepedő, melybe a test volt becsavarva, változatlanul feküdt, de üresen és besüppedve, mert nem volt alatta semmi más, mint a füvek; a pólya, mellyel a lepedő körül volt kötve, még összesodorva egész hosszában a sírpad elülső szélén, mintha lesodorták volna; az a kendő pedig, mellyel Mária Jézus fejét betakarta, külön feküdt fejtől jobbra, egészen úgy, ahogy a fej nyugodott benne, de felhajtott arcfedővel.
Láttam az asszonyokat a kerthez közeledni. Amint megpillantották az őrök fáklyáit és a szanaszét fekvő katonákat, megijedtek és a kert mellett tovább mentek a Golgotha felé. Magdolna azonban nem törődött semmi veszedelemmel és besietett a kertbe, csak Salome követte némi távolságban, ők ketten gondoskodtak leginkább a kenetekről. A másik két asszony félénkebb volt és kint maradt a kert előtt.
Láttam Magdolnát, amint az őrökhöz közeledett és kissé megijedve visszafutott Salome felé; akkor aztán mind a ketten együtt mentek be félénken a fekvő őrök közt a sírüregbe. Látták, hogy a kő el van hengerítve, de az ajtó be volt hajtva, valószínűleg Cassius hajtotta be. Magdolna nagy félve kinyitotta az ajtó egyik szárnyát, rámeredt a sírpadra és látta, hogy a leplek üresen és félrerakva feküsznek. Minden csupa fény, és egy angyal ül a sírpadon. Magdolna megzavarodott és nem tudom, hallott-e valami szót az angyaltól, de láttam, hogy nagy sietve kimegy a kertből és Nikodémus kiskapuján át a városba szalad az egybegyűlt apostolokhoz. Mária Salome is, aki csak az előcsarnokba mert lépni, nem tudom, hallott-e szókat az angyaltól, de láttam, hogy Magdolna után nagy ijedten kisiet a sírból és a kertből és szalad a kert előtt maradt asszonyokhoz és elmondja nekik, mi történt.
Mindez gyors egymásutánban és oly rémület közt folyt le, mintha kísértetet láttak volna. A többi asszonyok Mária Salome híradása nyomán örültek is, megijedtek is egyszerre és egy darabig tétováztak, bemenjenek-e a kertbe. Cassius pedig, miután eltávozott a sírból, még egyideig ott várt és figyelt a környéken, vajon nem látja-e meg Jézust, vagy nem jelenik-e meg az asszonyoknak. Akkor sietve elindult a kivezetés kapuja felé, hogy hírt vigyen Pilátusnak, s az asszonyok mellett elsietve, néhány szóval elmondta nekik, amit látott, és felszólította őket, hogy győződjenek meg maguk mindenről. A jó asszonyok végre bátorságra kaptak és együtt bementek a kertbe. Amint nagy félve beléptek az előcsarnokba, a sír két angyala állott előttük tündöklő, fehér papi öltönyben. Az asszonyok nagyon megijedtek, összebújtak és arcuk elé tartva kezüket remegve néztek a földre. Ekkor az egyik angyal megszólalt és körülbelül ilyenfélét mondott nekik: hogy ne féljenek, ne itt keressék a Megfeszítettet, ő feltámadt és nincs többé a holtak sírjában; megmutatta az angyal nekik az üres sírhelyet és megparancsolta nekik, hogy mondják meg a tanítványoknak, amit láttak és hallottak; Jézus majd előttük megyen Galileába. Emlékezzenek arra, amit ő mondott Galileában: „Az Emberfiának a bűnösök kezébe kell adatnia és meg kell feszíttetnie és ő harmadnapon feltámad”. Ekkor az angyalok eltűntek, a szent asszonyok pedig remegve és tétovázva, de telve örömmel megtekintették a sírpadot, és a lepleket, sírtak és kimentek és elindultak a kivezetés kapuja felé. De még mindig nagyon meg voltak rémülve, nem siettek, időnként meg-megálltak és körülnéztek nem pillantják-e meg esetleg az Urat, vagy nem jön-e vissza Magdolna.
Eközben láttam Magdolnát a Coenaculum elé érkezni; magánkívül volt és hevesen zörgetett. Odabent többen még feküdtek a fal mellett és aludtak; mások álldogálva beszélgettek. Péter és János nyitott ajtót. Magdolna csak ennyit kiáltott be: „Elvitték az Urat a sírból, nem tudjuk, hová!” Aztán ismét nagy gyorsan kisietett a sírkertbe. Péter és János visszamentek a házba, beszéltek a többiekkel és nagy sietve elmentek, de János gyorsabban ment, mint Péter.
Magdolnát újból láttam a kertben a sírhoz sietni; a futástól és szomorúságtól egészen olyan volt, mintha nem volna eszénél. A harmattól egészen átázott, köpenye fejéről vállára esett le, hosszú haja kibomlott és leomlott. Minthogy egyedül volt, félt mindjárt belépni a sírboltba; leült a bejárat előtti mélyedés szélére. Lehajolt, hogy a mélyebben levő ajtón keresztül benézhessen a sírba; és amint előrehulló hosszú haját kezével összefogta, két angyalt pillantott meg papi öltönyben a sírpad fejénél és lábánál ülve, s ugyanakkor hallotta egyiknek szavát: „Asszony, miért sírsz?” De ő, mivel nem tudott semmiről és nem gondolt semmire, mint arra, hogy az Úr teteme nincs itt, nagy keservében felkiáltott: „Elvitték az én Uramat és nem tudom, hová tették!” E szavak után, csak a lepleket látva, körülnézett, mintha keresne valamit; úgy vélte, az Úrnak mindenütt jelen kell lennie; homályosan érezte közellétét, még az angyalok jelensége sem ejtette tévedésbe. Úgy látszott, eszébe sem jutott, hogy ezek angyalok; nem tudott ő másra gondolni, mint Jézusra, nem tudott mást mondani, csak ezt: Jézus nincs itt, hol van Jézus?
Láttam, amint néhány lépésnyire a sír körül ide-oda futkos, mint egy elmeháborodott, aki keres valamit; hosszú haja válláról jobbra és balra előre hullott; egyszer a jobb válláról lógó fonatot simította végig két keze között, majd meg mind a két fonatot markolta meg és hátra vetette; aztán körülnézett, és akkor kelet felé, ahol a kert a városfal felé emelkedik, mintegy tíz lépésnyire a sírsziklától, a bokrok közt egy pálmafa mögött megpillantott a hajnali szürkületben egy hosszú fehérruhás alakot, és arrafelé rohanva ismét ezeket a szavakat hallotta: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Ám ő ezt az alakot a kertésznek vélte és én magam is láttam ezt az alakot kezében ásóval, fején lapos kalappal, mely egy darab, a nap ellen felkötött fakéreghez hasonlított, ahogyan a példabeszédben említett kertészt láttam, amelyet Jézus nem sokkal kínszenvedése előtt Bethániában mondott el az asszonyoknak; de ez a jelenés nem volt fénylő, hanem egészen olyan volt, mint egy ember a szürkületben hosszú fehér ruhában. A kérdésre: „Kit keresel?” – rögtön így felelt: „Uram, ha te vitted el őt, mondd meg, hová tetted? Én elhozom őt!” Ekkor megint körülnézett, nem látja-e a közelben; erre Jézus megszokott hangján szólt hozzá: „Mária!” – Magdolna megismerve a hangot, feledve megfeszítést, halált és temetést, abban a pillanatban megfordult és mintha az élőnek szóllana, mondá, mint máskor: „Rabboni! (Mester!)” – és térdre esett előtte és karjait kitárta lábai elé. De Jézus elhárítóan emelte föl kezét és szólt: „Ne érints, mert még nem mentem föl Atyámhoz; de menj el testvéreimhez és mondd nekik: Fölmegyek Atyámhoz és Atyátokhoz, Istenemhez és Istenetekhez”. És ekkor eltűnt az Úr. Magyarázatot kaptam, miért mondta Jézus: „Ne érints!” De már nem tudok beszámolni erről pontosan. Azt hiszem, azért mondta ezt, mert Magdolna olyan heves volt és teljesen abban az érzésben cselekedett, mintha Jézus élne és minden úgy volna, mint máskor. Azokról a szavakról, hogy még nem ment föl Atyjához, azt a magyarázatot kaptam, hogy feltámadása után még nem mutatta be magát mennyei Atyjának és még nem köszönte meg a halál fölött aratott győzelmet és a megváltást. Mintha azt mondta volna ezzel, hogy az öröm zsengéi Istenéi; Magdolna tehát előbb fontolja meg és adjon hálát Istennek a beteljesedett megváltásnak és a halál fölötti győzelemnek titkáért; mert ő úgy akarta átölelni Jézus lábait, mint máskor, nem gondolt egyébre, mint szeretett mesterére és szeretete hevében megfeledkezett az egész csodáról. De én láttam, amint Magdolna az Úr eltűnése után felocsúdott, mintha álomból riadt volna fel és megint a sírhoz futott. Ott látta a két angyalt a sírpadon ülve, hallotta, amit az asszonyok hallottak a feltámadásról, látta ott feküdni a lepleket és most, teljes bizonyosságban a csoda és látomása felől, kisietett az útra a Golgotha felé, hogy megkeresse társnőit; mert azok még mindig bolyongtak tétovázva, részint Magdolna visszatérésére várva, részint azzal a vágyakozással, hogy az Urat valahol megpillantsák.
Minden, ami Magdolnával történt, csak egy pár percig tartott; körülbelül félhárom lehetett, mikor az Úr neki megjelent. Alig hogy kiszaladt a kertből, sietett be oda János és közvetlen mögötte Péter. János a bejárat előtt állt meg, lehajolt és az előcsarnok ajtaján át a félig nyitott sírajtó felé nézve látta ott feküdni a lepleket. Most odaért Péter, lement a sírboltba, megállt a sírpad előtt és látta a halotti lepleket a sírpad közepén két oldalról felgöngyölítve; a fűszerek bele voltak csavarva, a pólyák pedig köréje tekerve úgy, ahogy a nők szoktak ilyen lepleket eltevésre összegöngyölíteni; de az arcfedő külön, jobbra a fal mellett feküdt összehajtogatva. Csak ekkor ment be János is Péter után a sírpadhoz, látta ő is ugyanazt és hitt a feltámadásban; mert most megvilágosodott előttük, amit az Úr mondott és ami az írásban volt; azelőtt ezeket csak úgy felületesen vették. Péter köpenye alá rejtette a lepleket, aztán elsiettek Nikodémus kapuján át. János ismét Péter előtt futott.
Én velük együtt néztem meg a sírt, meg Magdolnával is, és mind a kétszer láttam a két angyalt a sírpad fejénél és lábánál ülni, mint az egész idő alatt, amíg Jézus teste a sírban feküdt. De nekem úgy tetszik, Péter nem látta őket. Azt hallottam, hogy János később azt mondta az emmausi tanítványoknak, hogy ő az előcsarnok ajtaján betekintve látott egy angyalt. Talán ettől megijedve engedte Pétert előre és csak alázatosságból nem említette ezt evangéliumában, nehogy úgy lássék, mintha ő többet látott volna, mint Péter.
De csak most láttam a földön elterült őröket magukhoz térni és fölugrálni. Fogták lándzsájukat és tűzkosaraikat, melyek a bejárat előtt póznákon lógtak és némi világot vetettek befelé; láttam, amint félénken és zavartan kisietnek a kertből és vonulnak a városba a kivezetés kapuján át.
Magdolna ezalatt megtalálta a szent asszonyokat és tudatta velük, hogy beszélt Péterrel és hogy az imént látta az Urat a kertben, aztán az angyalokat; az asszonyok azt felelték, hogy az angyalokat ők is látták. Ekkor Magdolna a városba sietett a kivezetés kapuján át, az asszonyok pedig ismét a kert felé indultak, talán abban a hiszemben, hogy még ott találják a két apostolt. Láttam, amint az őrök elhaladtak mellettük és szót váltottak velük.
A sírkert közelében megjelent a szent asszonyoknak Jézus bő fehér ruhában, mely kezein túllógott és így szólt: „Üdv nektek!” ők megremegtek és lábai elé borultak, mintha át akarták volna ölelni lábait, de erre nem emlékszem világosan. De azt láttam, hogy az Úr szólt hozzájuk egy-két szót, kezével egy irány felé mutatott és eltűnt, mire az asszonyok a betlehemi kapun át a Sionra siettek a Vacsoraházba, hogy megmondják a tanítványoknak, hogy látták az Urat és mit beszélt velük. Ámde a tanítványok eleinte sem nekik, sem Magdolnának nem akartak hitelt adni és az egészet az asszonyok képzelődésének tulajdonították – Péter és János megérkeztéig.
János és Péter, aki az ámulattól egészen kábult lett, visszatérett találkoztak az ifjabb Jakabbal és Tádéval, akik utánuk akartak menni a sírhoz. Ezek is nagyon meg voltak rendülve, mert az Úr nekik is megjelent a Vacsoraház közelében. De én láttam, hogy Jézus elhaladt Péter és János mellett és Péter, úgy tetszik, látta is őt, mert amint láttam, hirtelen nagyon izgatott lett. Vajon János is felismerte-e Jézust, nem tudom.
Most, valahányszor Jézus barátai tűnnek elém látomásként Jeruzsálemben vagy másutt, gyakran látom mellettük az Urat vagy más jelenségeket; néha megjelenik Jézus más emberek közt is, egészen világosan, de nem tudom megfigyelni, vajon ezek is látják-e őt. Olykor látom, hogy egyesek hirtelen elbámulnak és megrendülnek, míg mások teljesen közömbösek maradnak. Úgy látszik, mintha én folyton látnám az Urat, de egyúttal észreveszem, hogy az emberek olyankor csak néha-néha látják őt.
Éppen így folyton láttam a két papi angyalt a sír belsejében az Úr eltemetésétől kezdve, de azt is tapasztaltam, hogy a szentasszonyok hol nem látták egyiket sem, hol csak az egyiket, hol meg mind a kettőt. Azok, akik az asszonyokat megszólították, a papi alakban megjelent sírőrző angyalok voltak. Csak az egyik beszélt és ha az ajtó nem volt egészen tárva, csak az egyiket lehetett látni. Az az angyal pedig, aki villámként röppent le az égből és elhengerítette a követ és ráült, harcos alakjában jelent meg. Cassius és az őrök eleinte a kövön látták őt ülni. A később beszélő angyalok a sírbeliek voltak, vagy csak az egyik. Hogy miért történt mindez így, arra már nem emlékszem; amikor láttam, nem csodálkoztam rajta; olyankor minden rendjén van úgy, ahogy van és semmi sem tűnik rendkívülinek.
Eközben Cassius elment Pilátushoz, mintegy félórával a feltámadás után. Láttam a helytartót, amint még ágyán feküdt, és Cassius eléje lépett. Nagy izgatottsággal jelentette neki, hogyan rendült meg a föld, hogyan szállt le egy angyal és hengerítette el a követ és hogyan feküdtek a leplek üresen; Jézus bizonnyal a Messiás és Isten Fia; feltámadt és már nincs itt. És elbeszélt mindent, amit látott. Pilátus titkos borzalommal hallgatta, de nem vétetett észre semmit izgalmából és így szólt:
– Te rajongó vagy; nagyon oktalanul cselekedted, hogy bementél a galileai sírjába; így aztán az ő istenei hatalmat vettek fölötted és mindenféle varázsképekkel bolondítottak el téged. Tanácsolom neked, a főpapok előtt hallgass ezekről a dolgokról, mert rosszul jársz. – Tetette is magát, mintha azt hinné, hogy a tanítványok ellopták Jézust és az őrök csak saját mentségükre vallanak mást, amiért megengedték azt vagy pedig az őrködést hanyagolták el, vagy talán megbűvölték őket. A helytartó efféle ingadozó kijelentései után Cassius eltávozott, Pilátus pedig ismét bálványainak mutatott be áldozatokat.
A visszatért katonák közül még négyen jöttek Pilátushoz ugyanazzal a jelentéssel, de a helytartó nem vesződött velük, hanem elküldte őket Kaifáshoz. Az őrség egy részét láttam mindjárt egy nagy udvarba menni a templom közelében, ahol sok öreg zsidó gyülekezett össze. Láttam, hogy tanácskoztak, aztán félrevonták a katonákat és pénzzel meg fenyegetésekkel megvesztegették őket, hogy vallják azt, hogy a tanítványok ellopták Jézus holttestét, míg ők aludtak. De midőn az őrök azt vetették ellen, hogy társaik, akik Pilátusnak már jelentették a dolgokat, ellentmondanának nekik, a farizeusok megígérték nekik, hogy ők majd elintézik a dolgot Pilátussal. Eközben odaért az a Pilátustól küldött négy őr, de ezek megmaradtak amellett, amit a helytartó előtt vallottak. De már híre ment, hogy Arimateai József a bezárt toronyból megfoghatatlan módon megszökött; és midőn a farizeusok az igazság mellett kitartó katonákat kezdték gyanúsítani azzal, hogy megegyezésben a tanítványokkal hozzájárultak Jézus tetemének ellopásához és szigorúan megfenyegették őket, ha nem szerzik vissza a holttestet: a katonák azzal vágtak vissza, hogy ők ezt éppúgy nem tehetik, mint ahogy József börtönének őrei sem szerezhetik vissza Józsefet, aki szintén eltűnt. Bátran védekeztek ezek a vitézek és semminő megvesztegetéssel sem lehetett őket hallgatásra bírni; sőt nyíltan és hangosan beszéltek a pénteki ítélkezés szörnyűségéről, meg hogy a húsvét azért nem tudott rendesen lefolyni. Erre aztán elfogták és börtönbe vetették őket. A többiek azonban azt híresztelték szerte, hogy Jézust tanítványai ellopták; a farizeusok, szadduceusok és herodiánusok maguk is mindenfelé híreszteltették ezt a hazugságot és köztudomásra hozatták az egész világ összes zsidó zsinagógáiban, persze megtoldva gyalázkodásokkal Jézus ellen.
Mindazáltal ez a hazugság nem sokat használt nekik; mert Jézus feltámadása után még sok meghalt szent zsidó lelke jelent meg sokaknak utódaik közül, akik még hajlamosak voltak a kegyelemre: és megtérésre indították őket. Láttam sok tanítványnak is hasonló jelenségeket megjelenni, akik megvigasztalták és a hitben megerősítették a bátortalanul elszéledt és hitükben megrendült tanítványokat.
A holttestek fölkelése sírjaikból Jézus halála után egyáltalán nem hasonlított az Úr feltámadásához; mert Jézus megújult, megdicsőült feltámadási testtel támadt föl, elevenen, fényes nappal járt-kelt a földön és ezzel a testtel ment föl a mennyekbe barátai szeme láttára és ez a test nem volt többé alávetve a halálnak és a sírnak. Amazok a feltámadott testek azonban csak járókelő, mozgásra képtelen hullák voltak, lelkük hüvelyei, melyeket lelkük ismét visszahelyezett a föld ölébe, ahol velünk együtt várják a föltámadást az utolsó napon. Igen, ők kevésbé támadtak föl a halálból, mint Lázár, aki valóban élt és később másodszor is meghalt; testük, mint a lélek ruhája ismét visszakerült a sírba, midőn Jézus holttestét is sírba helyezték.
Azt is láttam, úgy hiszem a következő vasárnap, hogy a zsidók felmosták, kitakarították és felsúrolták a templomot. Füveket és csontvázakból készült hamut hintettek széjjel és engesztelő áldozatokat mutattak be, eltakarították az omladékokat; eltakarták deszkákkal és szőnyegekkel a megrongált falakat, aztán befejezték a húsvéti ünnepből azokat a cselekményeket, amiket magán az ünnepnapon nem tudtak elvégezni.
De most elnémult minden beszéd és mormogás, mivel az ünnep megzavarását és a templom megrongálódását úgy magyarázták, mint a földrengés következményét és valami tisztátalannak jelenlétét az áldozatnál, miközben Ezekiel egyik látomását emlegették bizonyos feltámadt halottakról, nem tudom már, milyen kapcsolatban. Különben büntetésekkel és átokkal fenyegetőztek, így aztán elhallgattattak mindenkit, mert nagyon sokan részesek voltak a bűnben; de voltaképpen csak annyi sikerült nekik, hogy megnyugtatták a nép nagy, megátalkodott, elveszett tömegét; mert a jobbak most mind csöndesen vagy hangosan megtértek pünkösdkor, vagy később hazájukban az apostolok tanítása folytán. Ennélfogva, a főpapok egyre csöndesebbek lettek, annyira, hogy már Szent István szerpapsága idejében egész Ofel és a Sion keleti oldala nem tudta befogadni Jézus egyházközségének tömegeit és sátrakat ütöttek a város előtt a Kidron-völgyén át egészen Bethániáig.
Cyrenei Simon szombat után elment az apostolokhoz és kérte a szent keresztséget.
[1] Arra a kérdésre: a tisztítóhelyen gyötrik-e az ördögök az ott szenvedő lelkeket, a hittudósok így felelnek: Az Egyház ebben a kérdésben nem döntött, tehát szabadon lehet ezt hinni vagy nem hinni.
Nagyszombaton csakúgy, mint Nagypénteken eredetileg nem volt szentmise. Helyette a Húsvétvasárnapra virradó éjjel az Egyház hosszú vigíliát tartott. A hívek az egész éjszakát a templomban töltötték, segédkeztek a felnőtt katekumenek megkeresztelésének ünnepélyes kiszolgáltatásánál, és vártak Húsvét első miséjének a bemutatására, ami a hajnali húsvéti vigília befejezését jelentette. 