A mai nap imádsága:

Nemzedékről nemzedékre dicsérik műveidet, hirdetik hatalmas tetteidet.

Csak idő kérdése, hogy mikor döbbenünk rá: az életben nincs nagyobb ajándék, mint maga az Élet... Részt venni az Életben, megélni a létezést, számtalan módon lehetséges, de a legegyszerűbb és legkívánatosabb módja: a közösség. Általánosságban megélhetjük emberségünket az össztársadalmi nagyban, "globálisan" is, de az igazán intenzíven, s lelket kiteljesítően csak a kisközösségben lehetséges megtapasztalni mi is az élet valójában: emelődés, növekedés, gyarapodás.

Az élet ritmusát az Isten adja, mert rendelt(!) ideje van mindennek: a tanulásnak és munkának, szerelemnek, családalapításnak. Az Életnek világátfogó isteni ritmusa van, s aki ettől eltér, az diszharmóniát tapasztal. A harmóniára törekvő ember éppen ezért nem zárja ki életéből a JóIstent, hiszen meg van győződve arról, hogy az élet minőségét egyedül az Élet URa képes garantálni. Aki felvállalja a Gondviselésbe vetett hit bizonyos értelemben véve "hiper-naivitását", az többször és intenzívebben éli át: Isten közöttünk, bennünk van, s általunk, rajtunk keresztül is tovább adja, szórja, sugározza szeretetét.

Aki Istent dicsőíti - munkával, imádsággal -azaz testben és lélekben kinyilvánítja Isten "istenségét" az boldogul, az boldoggá válik. A boldogság nem más, mint kiegyenlítődés, egybefonódása viharos emberi természetünknek az isteni békességgel. Ilyenkor vagyunk (meg)elégedettek önmagunkkal, világgal, sorsunkkal, ilyenkor sóhajtunk fel vagy egyszerűen csak gondoljuk: "Élni jó!"

Élni tényleg jó, amikor nem terhel minket semmilyen fogyatkozás, szenvedés, hiány, veszteség. Élni jó, ha nem uralkodik rajtunk a bűn, ha nem terhelnek mulasztások, ha őszintén szerethetünk, s ha feltétel nélkül szeretnek minket. Nincs szebb annál, amikor mindent adhatunk, s mindent elfogadhatunk, amikor átéljük, hogy az Élet nem más, mint ajándék.

Istent soha senki sem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk. 1 Jn 4,12

Sok-sok mindent nem látunk a világban, pedig azok a valóság részei és alapvetően befolyásolják-alakítják életünket. A gyermekévek gondtalansága után - ahogyan szemünk nyiladozik a világra - legkésőbb kamasz-, tinédzser-korunk határán, megtanultuk a "Kis hercegből": "Jól csak a szívével lát az ember". Ennek ellenére felnőtt életünk folyamán hozunk egy-két olyan döntést, amit nem kellett volna - jóllehet a szívünkre hallgattunk, amikor kimondtuk az adott igent vagy nemet... Hol hibáztunk? Mégsem láthatjuk jól a valóságot szívünkkel sem? Ha jól, ha tisztán akarjuk látni a részleteket is, megtisztítjuk a szemüvegünket... ha látni akarjuk az igazságot, akkor a szívünket kell "kitisztítanunk", hogy belássuk: A végső igazság maga az Isten.

Felfogni a végesnek - maga teremtményi korlátozottságában - a Végtelent; egész életre szóló feladat. Perfekciót, színről-színre látást csak életünk után, reménységeink szerint majd csak "akkor és ott" tapasztalhatunk, ha egyáltalán lesz még tér és idő, mert az a világ egy egészen más világ... Amíg esendőségünkben itt létezünk, addig is szeretnénk azonban valamit megélni a teljességből. Ennek egyetlen befogható dimenziója van: a szeretet. Ennek okán helyes János apostol gnosztikus-filozófiai magasságokban is helytálló kijelentése: "ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk".

Az Ő szeretete nélkül nincs rend az életünkben, mert "nincs egy igaz sem Őelőtte". Esendőek, gyarlók, bűnösök vagyunk - még ha ezek a fogalmak manapság nem is képezik hétköznapi életünk aktív szókincsét - jelentéstartalmukkal a valóságra mutatnak rá. Naponta találkozunk rokonaink és ismerőseink, barátaink vagy munkatársaink között olyanokkal, akik életvezetési butaságokkal, olykor kijavíthatatlannak tűnő bal-, mellé- és/vagy félre-lépésekkel torzítják önnön életük alakulását. Ilyenkor biztatást mondani, kapaszkodót adni csak akkor lehet, ha Istenre hangolódik vigasztaló és vigasztalásra vágyó. Isten megújító csodája, hogy butaságaink ellenére Ő Velünk van, s a rosszból is a előhozza a jót. A kegyelem az, hogy néhány korrekciót Isten átvállal az életünkben, s ezért nagyon hálásaknak kell(ene) lennünk. Hálánkat leginkább úgy fejezhetjük ki, hogy engedelmeskedünk szeretetének, s mielőtt nagyot lépünk - amennyire csak lehet - a lábunk elé nézünk...

Isten világa...

Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön,
a láthatók és a láthatatlanok...
Kol 1,16a

Ismeretelméleti tény, hogy amit ismerünk a világból (mikro- és makrokozmosz) az alig egy százaléka a megismerhető teremtettségnek. Mintegy négy százalékban tudjuk, mi az, amit még tudni szeretnénk, de sajnos 95%-ban még azt sem tudjuk, hogy mi az, amit tudni szeretnénk... Boldog egyszerűsége a világnak! Amikor tudni vélték: a menny odafönt, s a pokol idelent található... Ha valaki a mai relativizált világunkban kor-szerűen akar nyilatkozni a nemlátható világról, akkor rögvest dimenziókkal, terekkel és kozmikus erőkkel és rezgésekkel "dobálódzik"... Hiába azonban minden nyelvi huncutkodás, az Isten, s az Ő világa titok(zatos) marad.

Ugyanakkor az ember - véges léte ellenére - szeretné megérteni, megfogalmazni az őt körülvevő, a benne rejlő végtelennek tűnő világot. Ahogyan az élet dolgait is csak felületesen ismerjük, mégis teljes intenzitással éljük a magunk módján, ugyanígy szeretnénk valami megfoghatót, megérthetőt is birtokolni abból a világból, aminek reménységünk szerint egyszer majd részeseivé válhatunk. Cselekedetekből vagy hit által? A nyomorúságosan rövid 70-80 cseresznyeérésnyi-létbe-zárt, válaszkereső ember hajlik erre is, meg arra is - erről szól az egyháztörténelem - s ahol nagyobb bizonyossággal sejti a megoldást, oda "voksol".

A keresztények számára a Mindenség fókuszpontja Krisztus maga. A kezdet és a vég, mindenek alfája és ómegája. A krisztológia (Krisztus-tan, a Krisztusról szóló tudomány) nem know-howja a JóIstennek, amit ha licenszel az ember, akkor triumfáló, szenvedésmentes, boldog élete lesz, hanem: Misztérium, az Isten Szeretetének Titka. Ez pedig olyan nagy, hogy birtokolni nem képes egyetlen Egyház sem, és semmiféle dogmatika nem alkalmas rá, hogy átlátható táblázatokba szoríthatná...

Amit látunk és tapasztalunk, arról teszünk bizonyságot, de a hitben felnőtt ember soha nem keveri össze a valós tapasztalásait a valószerűtlen vágyaival. Ha Isten mennyei (láthatatlan) világáról beszél, gondolkodik, akkor igyekszik azt nem emberi - földi törvények szerinti - okoskodással tenni, s ha Isten földi életünkben megnyilvánuló akaratáról szól, akkor nem beszél (érthetetlen), mennyei nyelven. Az Isten szava teremtő hatalom, de a hiteles (istenes) emberi szó is teremthet: gondolatokat, vágyat az Isten világának megismerésére. Ez a mi keresztény reménységünk, ezért valljuk szívvel és szájjal, hogy Krisztus, az Isten Felkentje...

Senki sem nagyobb nálam ebben a házban. Semmit sem tiltott el tőlem, csak téged, mivel te a felesége vagy. Hogyan követhetném el ezt a nagy gonoszságot, vétkezve az Isten ellen?!
1Móz 39,9c

Majd-huszonnégyórás testőrparancsnoki szolgálat miatt távolmaradó férj, gyaníthatóan nem elégséges figyelmet/törődést kapó (értsd: elhanyagolt) reprezentatív, unatkozó feleség, s egy fiatal, jóképű lehetséges "lover" - ahogyan manapság mondják -, régen egyszerűen csak szeretőnek hívták, egyszóval ideális együttállás egy pásztorórácskához, hogy az ösztönök kitáncolhassák magukat...

Potifár, aki a fáraó testőrparancsnokaként a szemek rebbenéséből is kiolvasta a szándékot (ez volt a munkája, hogy ti. az istenkirályra leselkedő minden veszélyt elhárítson), hogyne látta volna meg felesége szeme sarkában leselkedő titkos vágyat, amit táplált József iránt! S hogy világos legyen a helyzet, Potifár meg is teszi az óvintézkedést: Eltiltja Józsefet a feleségétől... Talán még halálosan meg is fenyegeti kedvenc rabszolgáját.

József becsülettel tiltakozik minden kísérletnél, melyben "Potifárné" tettekre kívánná váltani kéjes vágyát. "Szexuális zaklatás" - mondjuk ma, ha valaki a teljes kölcsönösségre teremtett szerelmet egyoldalúan értelmezi. Hiába minden tiltakozás, József 'csak' egy rab-szolga volt, ráadásul zsidó... hiszen amikor Potifár feleségének kielégítetlen vágya gyűlöletbe csap át, sérelméül még ezt is felemlegeti férjének: "Bejött hozzám a héber szolga, akit idehoztál hozzánk, hogy csúffá tegyen engem!"

Mi tartotta vissza Józsefet? Talán Potifártól való félelme? Van, ami az emberektől való rettegésnél is nagyobb: ez pedig az Isten-félelem. Istentől nem azért 'tartunk', mert Ő bármikor véget vethet szép földi életünknek, hanem azért, mert lelkünk mélyén nagyon is tisztában vagyunk vele, Ő az Élet Ura. Ő ajándékozta nekünk az életünket, ezt a 70-80 esztendeig tartó földi csodát, mely a sok szenvedés ellenére mégis gyönyörűséges vándorlás, s igen nagy arcátlanság lenne ezzel visszaélni... (Hogy az ember mégis ezt megteszi, ez hitetlenségéből fakad... ezért ismétli mágikusan a huszadik század elejétől: evolúció, evolúció, mert akkor nem kell Istennek 'elszámolni' semmivel.)

Agyon-szexualizált világban élünk, s érthetjük a szót most szó szerint is, hiszen elménk képzeletét célozzák meg a nemiséget olykor agresszívan felhasználó reklámok. De nemcsak a konzum-társadalom ígéreti fordítják ki a szexust önmagából, a vizuális kultúra, a filmvilág is élenjár ebben. Lassan nagyítóval keresni a szerelem 'őseredetiségét' bemutató alkotásokat, mert a producerek többsége a szexet erőszakkal párosító kasszasikert garantáló forgatókönyveket részesíti előnyben. A valóságból kiszakító mozgóképkultúra meg is termi keserű gyümölcseit a valóságos életben! Soha ennyi erőszakos cselekedet - kiváltképp nők ellen - nem volt a világban, mint manapság! (A szexualitást árucikként kezelő modernitás nem lehet személytelen, mindenféleképpen személyes döntéseken alapuló következetességet feltételez!)

A szerelem csodája az élet csodája is egyben, ezért megérteni, teljességgel felfogni néhány évtized alatt - lehetetlen vállalkozás, rendjén is van ez így. Mindenfajta önfeladásunkban megnyilvánul az Isten, de az Isten rendelése szerinti szexualitásban különösen is megcsillan az istenképűségünk, hiszen amikor az örök Ádám megismeri az örök Évát, akkor az Élet titkát takaró ember-sorsunk szövétnekén keresztül megsejthetjük az Isteni Szeretet sziluettjét...

Szolgálat...

Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.
Jn 13,14-15

Úgy a világban, mint az egyházban, él egy hamis elképzelés a krisztusi alázatról, hogy ti. a keresztény embernek "kutya kötelessége" elvégezni a "piszkos munkát"... Azaz: mindazt, amit a mindenkori társadalom szociális igazságtalanságai révén odapiszkított, az egyháziak takarítsák el -, hiszen ők úgyis "szolgálni akarnak". Nos, a krisztusi tanítást szem előtt tartó keresztény ember nem mazohista, hanem józan ítélőképességgel bíró, közösségépítő ember, aki tudja, hogy az élet értelme az együttműködésen túl a szolgáló szeretet. Ez pedig nem más, mint a diakónia, azaz nem annak szolgálok, akitől viszontszolgálatot várok el, hiszen akkor az kölcsönös szolgáltatás lenne csupán, hanem olyanoknak, akik majd reménység szerint másoknak szolgálnak tovább - jobbítva ezzel a világot. A pontosítás, ill. az "üzenet" kedvéért érdemes megvizsgálnunk, Jézus utolsó vacsora előtti meghökkentő cselekedetét!

Fontos észrevennünk, hogy a Mester nem az utcán szólított meg egy hajléktalant, hogy megmoshassa a lábát, hanem ezt szimbolikus cselekedetét tanítványainak, a tizenkettőnek zárt közösségében teszi. Jelképes, hiszen nem a tanítványok lábának a megtisztítása a cél, hanem kifejezése annak, hogy Mester és tanítványok összetartoznak, s hogy aki nagy akar lenni, az az egymásnak való szolgálatban váljék kiemelkedővé.

Munkáltatók manapság gyakran panaszkodnak, hogy hiába "magasan képzettek alkalmazottaik, valahogyan a mégsem tudnak közösségben dolgozni, márpedig a munkahelyi sikerek alapja mindenek előtt a csoportmunka megléte. Milyen érdekes, a régi bizonyítványokban az első helyen a "hit és erkölcstan" állt, utána következetek a szorgalmat és magatartást minősítő érdemjegyek. A régiek tudták, amit a maiak úgy néz ki, figyelmen kívül hagynak, hogy ti. a szociális érzékenység az nem velünk született, hanem tanítani kell, s megtanulni csak értékcentrikus közösségben lehet, ahol az elvárások és lehetőségek mindenkit egyformán érintenek. Az értékhordozó közösségben nincsenek még egyenlőbbek - származás, vagyoni helyzet alapján -, mert az ember értékét soha nem státusza, hanem szolgálatkészsége határozza meg! Ki mennyit szán véges életéből a közösségre, annál értékesebb lesz Isten, de az emberek szemében is...

Fentiekből következik, hogy egy-egy közösség csak akkor válik erőssé, ha benne a tagok egymásnak szolgálnak. Ha ez valóság, nemcsak elmélet, akkor képes az adott (gyülekezeti) közösség terhet is hordozni - nemcsak a maguk kisközösségi világában, de gesztusértékűen, jelként a világban is.