[Lexikon: Asmodeus: némelyek szerint démonnév; valószínű a héberből származik, s így jelentése megrontó. Tóbiás szerint Asmodeus Sára házasságának megrontója (ezért tartják a házasság rossz szellemének), kit a fiatal Tóbiás (Tób 3,8; 6,8; 8,3) imával és a hal parázsra tett szívének füstjével elűz, és Ráfael angyal Felső-Egyiptom sivatagjában megkötöz. A Talmud szerint Asmodeus a démonok feje, és főleg a harag és a fajtalanság ördöge, kinek kakaslába van (a kakas a paráznaság jelképe).]
1. rész: A szexualitás az Egyház és a világ szemében
„A spiritu fornicationis libera nos, Domine” (= a fajtalanság szellemétől, ments meg, Uram, minket – (Mindenszentek litániája)
Lucia nővér állítólag azt mondta, hogy az Egyház és az ördög közötti utolsó összeütközés a család és a házasság területén zajlik majd le. Az egyház történetének elfogulatlan megvizsgálása ahhoz a biztos felismeréshez vezet el bennünket, hogy ez az összeütközés már megkezdődött, mégpedig Asmodeus démon, a fajtalanság szellemének behatolásával az egyházba.
A kérdés, amit ebben a tanulmányban körüljárunk így szól: Az Anyaszentegyház, ami kétezer évig ellenállt, és képes volt üldözőinek kegyetlen és embertelen erőszakát, és az eretnekek minden kusza rafinériáját nem csak legyőzni, de a maga számára e küzdelmekből megtisztulást és megdicsőülést kovácsolni, hogyan tudott most valami olyan alávalónak és primitívnek, mint a test kívánsága, mégis behódolni?
E kérdés megválaszolásához a következő pontokat kell röviden tárgyalnunk:
I. Az Egyház hagyományos álláspontja a szexualitáshoz, ellentétben a világéval;
II. A modern egyházi férfiak álláspontja a szexualitáshoz az ú. n. II. Vatikáni Zsinattól Bergoglio színrelépéséig;
III. Az az álláspont, ami az Amoris laetitia-ben megnyilvánul.
I. A szexualitás az Egyház és a világ szemében
a) A szexualitás természete
Az Egyház szerint a szexualitásnak célja van; az ember Istentől kapott feladata a szaporodás, és ehhez van szükség a szexualitásra. Mivel a gyermeknemzés és -nevelés Istentől előírt formája megköveteli a házasság és a család létét, a szexualitás a házassághoz és a családhoz tartozik, és emiatt a házasság erkölcstana érvényes rá.
Ezzel ellentétben a világ szemszögéből a szexualitás se a házassághoz, se a házassági etikához nem tartozik szükségszerűen, hanem saját etikája van. Az Egyház szerint az alapegység a házasság, a világ szerint a szexualitás.
A világ szerint a szexualitásnak önmagában se célja, se orientáltsága nincs. Érzéki szeretetként sokkal inkább öncél, és önmagáért létezik; ezért igazolásra sincs szüksége, még akkor sem, ha oktalan cselekedetekre késztet, és valakit arra ösztönöz, hogy józan esze ellen tegyen valamit.
A világ gyermekei számára az a koncepció, hogy a szexualitásnak célja van, kifejezetten ellenszenves, mivel világnézetük lényegében szubjektivista és egocentrikus. Magyarul: őket csak saját céljaik és kívánságaik érdeklik, és nem tőrödnek Isten céljaival és elvárásaival, aki, szerintük, nem is létezik.
A világ elképzelése a szexualitásról felületes, szerintük csak olyas valami, ami élvezetet ad, egyedül vagy valaki mással, függetlenül a másik korától, nemétől vagy családi állapotától; és ami rendszerint nem korlátózódik egyedül a házasságra. Ha elfogadjuk ezt a véleményt, akkor elismerjük, hogy a szexualitásnak saját dinamikája van, erősödik, gyengül, kialszik, élvezetet szerez, de szomorúságot is. Vagyis ugyanannyira változékony és keserédes, mint maga az élet.
b) A szexualitás megítélése
Az Egyház azt tanítja, hogy a szexualitás érzéki képesség, és, megromlott emberi természetünkben és az ősbűn következményeként, a rendetlen kívánságok közé tartozik. Ezért, mint az érzékek és az érzelmek összes tevékenységét, ezt is a mértékletesség kardinális erényének kell kontrollálnia és sakkban tartania: ezt nevezzük tisztaságnak. A házasság, mivel a szexualitást megfelelő keretek közé helyezi, az érzéki kívánságok kordában tartását is szolgálja. A házasságban élők számára a tisztasági követelmény a nemi vágyak kiélésének mérséklését jelenti; a házasságon kívül élők számára a teljes absztinenciát.
A tisztaságon, a szüzességen kívül van még egy erény, amit az Egyház a nemiség területén fontosnak tart, és ez az illem vagy szeméremérzetet, latinul pudor. Ez az erény irányítja a viselkedést, az öltözködést és a társalgást. Elkötelezett katolikusok ezért nem is beszélnek a szexualitásról, legfeljebb csak nagy tapintattal és a legmesszebbmenő diszkrécióval.
Ezzel szemben a világ a szexualitást korlátlan értelemben veendő jónak tartja, az emberi természethez tartozó dolognak, amit teljesen jónak ítél meg. Amikor egy vágy szabad kiélése mégis kellemetlen érzéseket ébreszt valakiben, az illető ezt így üti el: Isten ilyennek teremtett.
A világot egyáltalán nem érdekli az illem. Az abszolút mértékű engedélyezést követeli a szexualitás kiélésében, az öltözködésben és a beszédben. A szerelmi ügyek az állandó társalgási témája, szerinte ezek a férfiasság és a nők emancipációjának biztos jelei. Holott ennek pont az ellenkezője igaz: ezek az elnőiesedés és az élvhajhászás jelei: annak jele, hogy a mai férfi képtelen igazi férfi lenni, és ami ezzel együtt jár, felelősséget felvállalni.
c) A szexualitással való visszaélés
Mivel a nemiség a szaporodást, az Isten képmását viselő lények születését, az emberi nem fennmaradását és az ég népességének növelését szolgálja, nagy jót, és a vele való visszaélés nagy baj jelent. Az Egyház ez okból tanítja, hogy a tisztaság ellen elkövetett minden bűn súlyos véteknek számít. Ha az ilyen bűnöket tudatosan és beleegyezéssel követnek el, akkor azok – hacsak meg nem gyónják őket – a pokolbeli örök halált érdemlik ki. Ha valaki ilyen állapotban gyónás, megbánás, jóvátétel nélkül szentáldozáshoz járul, az újabb halálos bűnt, nevezetesen a szentségtörés bűnét követi el.
A világ számára mindez ódivatú, gátlásos, képmutató, sötét középkori és ehhez hasonlók. E világ gyermekei a tisztaság ellen elkövetett bűneikért azzal védekeznek, hogy ezekkel „senkinek nem ártanak”. Ezzel azt árulják el, hogy egyetértenek a hedonizmussal, ami erkölcseiket tükrözi vissza. Még azt sem veszik tudomásul, hogy a hedonizmus, az élvhajhászat letörtséget, nyugtalanságot, míg az önfegyelem örömet és megelégedettséget okoz.
Összefoglalva az Egyház tanítását:
– a szexualitásnak célja van, a szaporodásra irányul;
– a szexualitás önmagában a rendetlen kívánságok közé tartozik, a házasságban ezek megfékezésére ugyan megengedett, de tisztasággal és erkölcsös viselettel, aszkézissel mérsékelni kell;
– a nemiséggel való visszaélés súlyos bűn.
Ellentétben az Egyház tanításával, a világ azt tanítja, hogy
– a szexualitásnak nincsen határozott célja. Kiélése kellemes, és eszköz arra, hogy két személy között a vonzalmat kifejezze, függetlenül attól, hogy e két személy milyen kapcsolatban áll egymással;
– nem kell korlátozni, és teljes szabadossággal lehet és kell kiélni, és róla beszélni;
– ezen okok miatt, kiélése semmilyen szabályozás alá nem esik.
2. rész: A modern egyház tanítása a házasságról
(forrás: https://traditionundglauben.wordpress.com/ – 2017. augusztus 28.)
II. A modern egyház tanítása a házasságról Bergoglio színrelépéséig
Az Egyház fennállása óta nem szűnt meg soha tanítani és gyakorolni az önmegtartóztató életmódot. Valójában ez egyike azon jellegzetességeinek, mely megkülönbözteti a világtól, és tanításának tekintélyét megerősíti. Hiszen hogyan lenne képes oly sokak életét alázatba és tisztaságba vezetni, ami ellent mond a bűnbeesett, megromlott emberi természetnek, ha a hit, amit prédikál, nem lenne igaz, és ha nem gyakorolná maga az Egyház is azt, amit hirdet és követőinek előír?
Az Egyházban a 20. századig az aszkézis szelleme volt az irányadó, amíg ezt az ellenfél, a világ, névszerint a bukott emberi természet szellemisége le nem gyűrt. Ez utóbbi szellem az utolsó évszázadokban egyre szélesebb körökben terjedt el, és egyre nagyobb hatalomra tett szert, és eközben az egyházi fejekbe és lelkekbe is behatolt. Az ingadozó hit, az oktatás színvonalának csökkenése, az erkölcsi gyengeség, a hiányzó bátorság, a felületesség és a szentimentalizmus a pásztorok egyes részeinél minden bizonnyal szerepet játszott ebben a folyamatban. E szellemiség hivatalos belépése az Egyházba az ú. n. II. Vatikáni Zsinattal történt meg.
[Fordító megjegyzése: Az Egyház történelme azt mutatja, hogy a Krisztus tanai ellen lázadók elsőnek mindig a klérus tagjai közül kerülnek ki. A papok, a teológusok azok, akik új, eretnek tanokat találnak ki és hirdetnek (lásd ezzel kapcsolatban például a ma feltett írást). És ezek a tévtanok éppen azért terjednek el viszonylag gyorsan és sikeresen az egész világon, mert a katolikus Egyház rendelkezik a legkiterjedtebb „hálózati rendszerrel”. A Szűzanya Fatimában azt mondta, hogyha nem ajánlja fel a pápa az ő Szeplőtelen Szívének Oroszországot, akkor az az egész világon el fogja terjeszteni tévtanait. Nos, az általános terjesztésre nem csak a kommunizmus, de a katolikus Egyház is kiválóan alkalmas, éppen mindkettő centralizáltsága és a világ minden részére kiterjedő szervezete miatt. – Ezért csak az képes a mai elképesztő szellemi és hitbeli válságot megérteni, aki az Egyház történetét tanulmányozza, és soha nem felejti el, hogy Sátán Krisztus kereszthalála óta folyamatosan az Ő misztikus Teste, az Egyház, és benne a papság ellen indította leghevesebb támadásait. Aki a mai káosz, a teljes aposztázia kezdetének az ú. n. II. Vatikáni Zsinatot teszi meg, az nem ért semmit az egész üdvtörténetből, és nem ismeri a történelmet. Az ú. n. II. Vatikáni Zsinat nem a kezdete, hanem csak a vége, a lepecsételése, a törvényesítése volt egy olyan szellemiségnek, ami abban az időben szinte már az egész klérust és az egész katolikus világot uralta. Ha nem így lett volna, a zsinati szellem nem győzedelmeskedhetett volna. Aki az 1910-20-as években keletkezett, az ebben a korszakban felszentelt papok, és ekkor diplomázott teológusok írásait tanulmányozza, az arra a meglepő felfedezésre jut, hogy ezek szinte még eretnekebbek, még modernebbek, mint a maiak, ami annak a jele, hogy akkor virágoztak ezek a tanok, és hirdetőik világmegváltónak képzelték magukat. Ma már nagyobb azok száma, akik ha nem is bírálják felül saját téves nézeteiket, de legalább azt bevallják, hogy ideáik nem hozták meg a várt aranykort.]
A szexualitás terén ez az új szellemiség a házassági erkölcs középpontjában elhelyezkedő egyfajta homályos „szeretet” hangsúlyozásában nyilvánul meg.
Ez a tanítás a modern tanítóhivatalban első alkalommal a Gaudium et spes zsinati dokumentum 48. paragrafusában manifesztálódik, majd később az egyházjogban (CIC 1983) lesz kodifikálva a házasság céljairól szóló rangsor tudatos megváltoztatásával. A zsinati szekta tanítása a nemiségről később mindenekelőtt a szentáldozásra vonatkozó előírásokban és a „test teológiájában” jelenik meg és fejlődik tovább.
Ennek ismeretében a következőkben e témákat járjuk körül:
1) A nemek közötti szeretetről való új elképzelés a Gaudium et spes-ben és az új egyházjogban;
2) A halálos bűn és a szentáldozás közötti kapcsolat;
3) „A test teológiájának” releváns elemei.
1. A nemek közötti szeretet
a) Gaudium et spes
Az ú. n. II. Vatikáni Zsinaton ügyes húzással azonos síkra helyezték a házasság két célját (a gyermeknemzést és a házassági szeretetet), szemben a hagyományos katolikus tanítás eladdig konstans tanításával. A domonkos rend generálisa, Browne bíboros, e szavakkal állt fel és figyelmeztette püspöktársait az ülésen: „Caveatis! Caveatis!” (Vigyázat! Vigyázat!), hogy e megfogalmazás elfogadása az Egyház egész tradíciójával való szembenállást és a házasság lényegének eltorzítását jelenti, de szavait a zsinati atyák csak gúnyos kedélyeskedéssel fogadták. Végül heves vita után egy ködösítő kompromisszumos megoldásban egyeztek meg, ami így szólt:
„Természetes sajátossága által a házasság intézményei és a házastársi szeretet az utódok nemzésére és felnevelésére van rendelve” …. (GS §48).
A hagyományos házassági erkölcs fényében ez a kijelentés igazhitű, ha azt jelenti, hogy mind a házassági kötelék, mind a házastársi szeretet a gyermekek nemzésére és nevelésére rendeltetett. Viszont nyitott azon tévtan felé akkor, ha a házasság és a testi szerelem között szoros kapcsolatot feltételez; olyan kapcsolatot, ami valóban képes annak a tanításnak a támogatására, hogy a házasság testi vonzódás (miként ez a dokumentum ugyanezen paragrafusának kezdetén olvasható, ahol a házasságot, mint „az élet és a házastársi szeretet bensőséges közösségét” írják le), vagy, hogy a házasságban a testi szerelem az elsőleges cél (miként ez majd Montini Humanae vitae enciklikájában megfogalmazódik), és amely definíciót a házasságról az új egyházjog is sejtetni enged majd. [Jellemző, hogy a Denzinger/Hünermann csak a 44. paragrafusig hozza a Gaudium et spes szövegét, ezért nincs benne a házasságról szóló határozat: ez ugyanis a 48 paragrafusban van.]
b) A kánonjog
Az 1917-es egyházjogban (can. 1013) ez olvasható: „A házasság elsődleges célja, rendeltetése a gyermeknemzés és nevelés, vagyis az emberiség fönntartása; másodlagos cél a házastársak kölcsönös szellemi-erkölcsi támogatása, melyhez tartalmilag hozzásorolható az érzékiség szabályozása, segítség a rendetlen kívánság ellen (segítség az érzéki vágy kordában tartására, megfékezésére) (Matrimonii finis primarius est procreatio atque educatio prolis; secundarius mutuum adjutorium et remedium concupiscentiae.)
Az 1983-as új kódexben (can 1055) viszont már ez áll: „A házassági szövetkezés a házasfelek javát, és utódok nemzését és nevelését szolgálja.” (Matrimoniale foedus… ad bonum conjugum atque ad prolis generationem et educationem ordinatum.) – Tehát az új kánon eltér a régitől:
i) A célok sorrendjét megváltoztatta: a másodikat (a házasfelek javát) tette meg az elsőnek;
ii) Ugyanakkor nem definiálja, hogy mit ért a házasfelek jólétén, ezért ezt rendszerint vagy szeretetnek, szerelemnek vagy valami másnak nevezik;
iii) Bár megfordította a sorrendet, de nem használja az „elsődleges” és „másodlagos” cél, rendeltetés fogalmát;
iv) Az érzékiség szabályozását teljesen kihagyta;
v) Magát a „cél” vagy „rendeltetés” kifejezést is törölte.
Most a következő kifejezéseknek a viszonyát vizsgáljuk meg az új kánonhoz:
a) A házastársak jóléte;
b) Az érzékiség szabályozása;
c) A célra irányulás fogalma, jelentősége.
a) A házastársak jóléte (boldogsága, jósorsa)
Elsőnek le kell szögezni, hogy a „házastársak jóléte, boldogsága” alatt pontosabb definíció hiányában érzelmi, legfőképp szexuális szeretetet, szerelmet lehet érteni. Ennek az az oka, hogy a világ szeretet alatt leginkább érzelmet ért, és a házastársi kapcsolatban az érzelmi szeretet nyilvánvaló típusa szexuális természetű. Ugyanez érvényes a házasság másik modern zsinati meghatározására is (lásd fentebb): „A házastársi élet és szeretet bensőséges közössége”.
Hogy a kánon szerzője a házastársak boldogságát szexuális értelemben intendálja, azt a „házastársak boldogságának” az „utódok nemzése és nevelése” elé való helyezése erősíti meg, ami arra utal, hogy a szeretet, amire vonatkozik, valóban a testi érintkezés: a szaporodás céljának eszközeként.
Összefoglalva: a Gaudium et spes határozatban már sejteni engedett kánon szövegének erotizáló tendenciája azt támogatja, hogy az olvasó lelkében és tiszteletében a szexuális élet egy célnak az ideáját és értékét nyerje el. Ez a tendencia ettől kezdve a zsinati tanítóhivatalban egyre csak erősödött.
Holott az Egyház hagyományos tanítása a házasfelek jólétét (a házastársi szeretetet) elsősorban kölcsönös támogatásként és csak második sorban az érzékiség szabályozásaként értelmezi. Mivel a régi kánonban a gyermeknemzés és -nevelés után csak másodlagos célként következik a házastársak kölcsönös támogatása, e kettő együttműködésében, az utóbbinak elsősorban abból kell állnia, hogy a házasság elsődleges célját – a gyermekek nemzését és -nevelését – szolgálja. Az a tény, hogy a régi kánonban a „segítség az érzéki vágy kordában tartására”, mint cél, a házasfelek kölcsönös támogatása után áll, azt jelenti, hogy az a szerep, amit a szexualitás a házasságban játszik, valójában alárendelt.
b) Az érzékiség szabályozása
Az Egyház azt tanítja, hogy a szexualitás, mivel az ősbűn következménye, alárendelt szerepet játszik az emberek életében. Az ősbűn volt az oka, sok egyéb rossz következmény mellett, a testi vágyak megjelenésének is, ami rendetlenséget, az önuralom hiányát, és az érzékek és érzelmek azon törekvését hozta magával, hogy az értelemtől függetlenül, vagy azzal akár szembeszegülve, csak saját kielégülésükre törekedjenek. A házasság segítséget kínál az érzéki vágy kordában tartására azáltal, hogy e képességnek megfelelő és tisztességes gyakorlását biztosítja. A hagyományos egyházi tanításban a házasságnak ez a rendeltetése vagy harmadik célként, vagy, mint az 1917-es egyházjogban, a második cél részeként szerepel. A házasság ezen aspektusának elhagyásával az újítók a szexualitást tisztán természetes jelenségként, és önmagában valami jóként kezelik, kivéve azt az ősbűnről szóló tanításból, és abból a negatív megvilágításból, amit az ősbűn reá áraszt.
c) A célra irányulás fogalma, jelentősége
Láttuk, hogy a finis (célkitűzés, cél, rendeltetés) kifejezés hiányzik az új definícióból (miként ez már a Gaudium et spes esetében is így volt). Ez összefügg az ú. n. II. Vatikáni Zsinatnak és az ezt követő zsinati tanítóhivatalnak a skolasztikus gondolkozás és ennek terminológiája elleni ellenszenvével. (Ennek egy másik példája a Gaudium et spes definíciója a házasságról: „az élet és a házastársi szeretet bensőséges közössége”, ami sokkal inkább egy pszichológiai leírás, mint egy teológiai definíció és doktrína egy köteléket vagy lelki elkötelezettséget illetően, és ami ily módon a szexualitást sokkal inkább a házastársi szeretethez, mint a gyermeknemzéshez rendeli.)
Ennek az ellenszenvnek az eredménye általában, és ebben a kánonban különlegesen, a pontosság és az érthetőség hiánya. Egy dolog finalitását vagy célját maga a dolog természete határozza meg. Az Egyház mindig azt tanította, hogy a házasság elsődleges célja a gyermeknemzés. Ez az, amit a házasság természete definiál: Isten a házasságot az utódok miatt vezette be.
Ebben a fejezetben azt mutattuk meg, miként ködösítette el a zsinati „egyház” a házasságról szóló katolikus tanítást, és hogyan tette meg a szeretetet és speciálisan a vágyakozó testi szerelmet a házasság első helyen kiemelt céljává a gyermeknemzés helyett. Vagyis, láttuk, hogyan került a szubjektivizmus túlsúlyba az objektív realitás felett.
Mielőtt témánkban továbbmennénk, még röviden azt mutatjuk meg, hogyan erősítette tovább, és végül rögzítette a zsinati tanítóhivatal a testi szerelem jelentőségét. A házasságnak az 1983-as egyházjogban kodifikált koncepcióját különböző „pápai” enciklikák, mint pl. a Familiaris Consortio (Wojtyla: apostoli buzdítás a családról, 1982. november 22., DH 4700-4716) és az új katekizmus (§ 1601) is idézi.
Ebben a katekizmusban található az a tanítás is, mely kimondja, hogy a szexualitás egy férfi és egy nő házastársi szeretetének kifejeződése, miközben a gyermeknemzésről, mint a házasság céljáról, egy szót sem ejt.
Másik példa Montini „Humanae vitae” körleveléből, 1968. július 25.: [A házastársi] „szeretet termékeny, azaz nem merül ki a házastársak közösségében, hanem arra van rendelve, hogy folytatódjék, és új életet fakasszon.” (DH 4473)
A katekizmus § 2332-ben is található egy újabb tanítás a szexualitásról: „A nemiség az ember minden aspektusát érinti teste és lelke egységében. Egészen különlegesen befolyásolja az érzelmi életét, a szeretni tudás képességét és gyermekek nemzését, és még általánosabban, annak képességét, hogy másokkal a közösség kötelékét megkösse.”
Ebben a definícióban a szexualitásnak megint akkora fontosságot tulajdonítanak, aminek sokkal több köze van a Freud-i pszichológiához, mint bármilyen más, egészséges, nem beszélve: katolikus, antropológiához.
A Gaudium et spes promulgációja óta annak vagyunk tanúi, hogy a zsinati „egyház” a katolikus hívek, köztük a házastársak, erkölcsi életében az erotikának egyre nagyobb szerepet és jelentőséget tulajdonít. Ami azzal jár, hogy egyre többet foglalkozik vele, teljes ellentétben azzal a katolikus erénnyel, illemmel, hogy „elkötelezett katolikusok nem is beszélnek a szexualitásról, legfeljebb csak nagy tapintattal és a legmesszebbmenő diszkrécióval” (lásd fentebb). [Ezek után nem csoda az sem, hogy mára már oda jutottunk, hogy a „katolikusok”, még az ú. n. konzervatívok is, csak a nemiségről szóló régi tan megsértésekor érzik a katolikus vallást megsértve. Évtizedeken keresztül senki nem emelte fel szavát a hit dolgait és Isten, Jézus, a Szűzanya, a szentek személyét érintő tévtanok terjesztése ellen. Csak most, amikor a „négy láb egy ágyban” „szent” témájáról van szó, jut néhány nyugalmazott írástudónak eszébe, hogy gittegyletbe tömörülve lázadozzon.]
3. rész: A halálos bűn és a szentáldozás
(forrás: https://traditionundglauben.wordpress.com/ – 2017. szeptember 4.)
2. A halálos bűn és a szentáldozás közötti kapcsolat
Az Egyház hagyományos tanítása
Az Egyház mindig lelkiismeretesen és határozottan óvott attól, hogy bárki halálos bűn állapotában járuljon szentáldozáshoz. Szent Pál apostol a korinthusiakhoz írt első levelének 11. fejezetében óv a halálos bűnben való áldozástól: „Ezért aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az (Úr) testét, saját ítéletét eszi és issza.” (1 Kor 11,27-29) (E verseket az Egyház Nagycsütörtökön olvastatja fel a szentleckében.) – Úrnap ünnepének liturgiájában az Egyház Aquinói Szent Tamás Lauda Sion kezdetű himnuszát énekli; ebben, és, a lényeget megismételve, majd az áldozási imában is olvasható az Egyház félreérthetetlen, egyértelmű tanítása:
„Sumunt boni sumunt mali: sorte tamen inaequali, vitae vel interitus.
Mors est malis, vita bonis: vide, paris sumptionis quam sit dispar exitus.” –
„Veszi jó és veszi vétkes: ám gyümölcse vajmi kétes, élet vagy elkárhozás.
Rossznak átok, üdv a jóknak: lám az együtt áldozóknak végük milyen szörnyű más!”
Az Egyház kimondja, hogy a halálos bűnben élő ember csak akkor járulhat szentáldozáshoz, ha előtte meggyónt. Ha ezt nem teszi meg, akkor a szentmisén csak lelki áldozást végezhet. Ugyan igaz, hogy a tökéletes megbánás aktusa a gyónáson kívül elegendő ahhoz, hogy egy embert a halálos bűn alól kiszabadítson, de mivel lehetetlen megállapítani, hogy a megbánás egy adott esetben tökéletes-e vagy sem, az illető személy ilyen állapotban az áldozásával azt veszélyeztetné, hogy újabb halálos bűnt követ el. „Aki tudja, hogy halálos bűn állapotában van, annak a szentáldozás előtt gyónást kell végeznie, mert a gyónás nélküli tökéletes megbánás aktusa a halálos bűn állapotában lévőnek nem elegendő a méltó áldozáshoz”, tanítja a zsinat előtti katekizmus.
A zsinatutáni új tanítás
Mind a NOM-ban, mind a zsinati egyház tanítóhivatalában felfedezhető a fent ismertetett katolikus tanítás felhígítása. A Novus Ordo-ban Nagycsütörtök és Úrnapja liturgiájából eltávolították Szent Pál azon szavait (lásd fenn), melyekkel a halálos bűnben élőket a szentáldozáshoz való járulástól inti. Úrnapján a Lauda Sion himnusz eléneklését a szabad választás dolgává tették, és akik mégis eléneklik, azoknak adtak egy rövidített formát, mely nem tartalmazza már a fentebb idézett verseket.
Ugyanezeket a változtatásokat találjuk az új, 1983-as egyházjogban is:
„Aki tudja, hogy súlyos bűn állapotában van, az nem ünnepelheti addig a misét és nem fogadhatja az Úr testét, amíg meg nem gyónt, kivéve akkor, ha valami nyomós ok áll fenn, és nincs lehetősége a gyónásra; ebben az esetben tudatában kell lennie annak a kötelességének, hogy fel kell keltse magában a tökéletes bűnbánatot, mely azt a komoly szándékot is magában foglalja, hogy miként lehetősége van rá, meggyónik.” (CIC 1983 can. 916)
Ez a kánon elsősorban a papokra vonatkozik, de a laikusokra is érvényes. Súlyos bűn állapotában is megengedi a szentáldozást, ha erre „nyomós ok” áll fenn – de mi lehet egy ilyen nyomós ok? Mi jelenthet olyan okot, ami annyira nyomós, hogy érte valaki megreszkírozza a szentségtörő áldozást? Az emberektől való félelem?[1] Vagy az a gondolat, hogy a szentáldozás valahogyan hozzásegítheti, hogy bűneit legyőzze?
Ez a kétes kánon a zsinati egyház katekizmusába ilyen megfogalmazásban került be: „Aki tudja, hogy halálos bűnt követett el, még akkor is, ha mély bűntudatot érez, csak azután járulhat szentáldozáshoz, ha megkapta a szent feloldozást, kivéve, ha nyomós ok van arra, hogy áldozzon, és nem lehetséges számára a gyónás.”
Itt a kánonban megadott feltételekből már csak kettőt idéznek, nevezetesen a szentségi gyónás lehetetlenségét és a nyomós ok meglétét. A bűnbánat aktusát ugyan megemlítik, de nem kifejezett feltételként; és a negyedik feltétel, az eltökéltség a gyónásra, amint erre lehetőség nyílik, már teljesen kimaradt.
A zsinati egyház toleráns magatartása a szentáldozással kapcsolatban jelentős faktor a szexualitás kérdése számára, azzal, hogy a halálos bűn állapotában végzett szentáldozás bűnének súlyosságát lecsökkenti. Ezzel magát a halálos bűn súlyosságát bagatellizálja el, melyeknek egyik leggyakoribb fajtája a paráznaság.
Ezek a liturgikus és tanításbeli újítások időközben hathatósan és visszafordíthatatlanul befolyásolták a hívekben annak megítélését, hogy a paráznaság bűne mennyire súlyos vétek. Mindeközben a zsinati klérus is messzemenően elmulasztotta, hogy azon keresztény értékeket, melyek az e bűnnel szembenálló erényeket érintik, híveiknek közvetítsék. Mikor lehet prédikációkban a tisztaság, az önmegtartóztatás nagyszerűségéről, és a paráznaság borzalmáról hallani? Hol fordul még elő a zsinati egyházban, hogy egy „pap” figyelmezteti híveit, hogy súlyos bűn állapotában ne járuljanak szentáldozáshoz? Létezik-e még olyan valaki, aki felhívja a figyelmet arra, hogy az örök élet elnyerésére mekkora veszélyt jelent a tisztátalanság? És hány „pap” akad még, aki híveit arra bátorítja, hogy ajánlják fel Istennek áldozatként a tökéletes tisztaságban eltöltött életüket?
[1] Részlet Sziénai Szent Katalin Dialógus című művéből: 8. fejezet (Isteni Gondviselés), 135. pont:
„Ádám bűne által bezárult a menny. Ádám nem ismerte fel magas méltóságát, és nem törődött azzal, mekkora gondoskodással és mérhetetlen szeretettel teremtettem meg. Ezért engedetlenségbe esett, és az engedetlenség által tisztátalanságba, mert gőgös volt, és egy nőnek akart tetszeni. Annyira igyekezett partnernőjének tetszeni és engedékenynek mutatkozni előtte, hogy – bár nem hitte, amit mondott – inkább kész volt arra, hogy megtagadja a Velem szembeni engedelmességet, minthogy őt szomorítsa meg.” – Lásd ezzel kapcsolatban Aquinói Szent Tamás véleményét: Azt, hogy az ember olyan lehet, mint Isten, Ádám ugyan nem hitte el, de mégis beleegyezett a bűnbe „bizonyos baráti jóindulatból, ami túlságosan sokszor vezet oda, hogy Istent megsértik, csak nehogy egy barátból ellenség váljon” [csak nehogy egy barátnak ellen kelljen mondani]. (Summ. Theol. II-II 163, 4)
4. rész: „A test teológiája”
(forrás: https://traditionundglauben.wordpress.com/ – 2017. szeptember 8.)
Bevezetés
„A test teológiája” cím Wojtyla 1979 szeptembere és 1984 novembere között elhangzott beszédeinek összefoglalása. (Ezek mondanivalója megtalálhatók a házasságról szóló tanításában, például a Familiaris consortio és Mulieris Dignitatem kezdetű enciklikáiban is.) E beszédek témájául nem általánosságban a házasságot, hanem szinte kizárólagosan a házastársi szexuális kapcsolatot választotta.
A test teológiája alapja – Wojtyla szerint – az a tézis, hogy a házastársi szeretet aktusa „a férj és a feleség tökéletes, kölcsönös önátadásából” áll. Ez természetesen több okból is teljesen hamis megállapítás, hiszen a katolikus tanítás szerint a totális önátadással az ember egyedül Istennek tartozik, ráadásul ez egyedül csak Istennel szemben lehetséges számára. Ezen kívül a házastársi szeretet aktusa lényegét tekintve az élvezet kereséséből és az élvezet kiéléséből áll. Ezzel szemben a katolikus tanítás szerint a házastársaknak nemi kapcsolatukban is mértéket és illendőséget kell tartaniuk. A házastársak közötti szeretet a felebarát iránti szeretet kategóriájába tartozik, és ezért bálványimádást jelentene, ha valaki felebarátját tökéletes, egyedül Istennek kijáró szeretettel szeretné. Továbbá: Wojtyla „a test teológiájában” következetesen jócskán alábecsülte az ősbűn hatását az emberi természetre.
Wojtyla ilyeneket prédikált: A test házastársi jelentősége „a test képessége a szeretet kifejezésére: pont ezt a szeretetet, melyben a személy ajándékká válik. .. És pont ezen ajándék által tölti be a test létének és egzisztenciájának az értelmét. … A test házastársi jelentősége az emberi létezés alapvető eleme a világban.”
E kijelentéseivel és azzal, hogy a papi hivatást és a házasságot egy nívóra helyezte, teljesen összekeverte a természetet a természetfelettivel. Egészen lerövidítve, de a lényeget a legjobban megragadva a probléma ez: Wojtylának nem volt igaza: a szex nem minden, a házasság célja nem a szex, ráadásul a szex zavarja leginkább a lelki, vallási, szellemi előrehaladást, ami miatt az Egyház azt ajánlja, hogy még a házasfelek közötti nemi kapcsolat is legyen visszafogott, a házastársaknak nemi kapcsolatukban mértéket és illendőséget kell tartaniuk.
Wojtyla test teológiája azonban elsősorban azért hamis, mert filozófiai alapját a perszonalizmus és a fenomenológia alkotja. Egyszerű szavakkal és összefoglalva: a perszonalizmus és a fenomenológia nem más, mint állandóan a saját személy és a saját tudat körül forogni. A perszonalizmus azt tartja fő törekvésének, hogy az egyes személy értékét túlhangsúlyozza, túlbecsülje, és a személyt tartsa minden filozófiai vizsgálat kiindulópontjának.
A fenomenológia egyszerűen kifejezve: A perszonalizmus ismeretelméletileg alkalmazva. És ez mit jelent? Az embernek csak a saját tudata jelenségeihez van hozzáférése, ahonnan az összes többit ez alapján konstruálja, például Istent, a világot, a többi embert, melyekről nem tudni, hogy léteznek-e egyáltalán.
[Perszonalizmus a lexikon szerint: a 19. század végén Amerikában kialakult, a protestáns teológiával összekapcsolódó irányzat, amely szerint a személyiség az elsődleges és a lét alapja, a világ az egyre tökéletesebb személyiségekből tevődik össze, amely fölött a legfőbb személyiség, az Isten áll.
Fenomenológia: E. Husserl német filozófus szubjektív idealista elmélete, amely szerint a megismerés nem a valóságos, anyagi világra, hanem a tudatra irányul, ezért minden a világra vonatkozó s a közvetlen tapasztalatot túllépő ítélettől tartózkodni kell.]
3. „A test teológiája”
Aki abban a reményben, hogy oktatást vagy jámbor értekezéseket kap, hűségesen hallgatta 1979. szeptember és 1984. november között Wojtyla vasárnap déli Angelus-t követő beszédeit, az bizonyára csalódott. Ezek helyett Wojtylának a szexuális erkölcsről teljes szabadossággal előadott teóriáit hallgathatta végig (melyek a Familiaris consortio kezdetű enciklikában is megjelennek). Miután e témáról már többször szót ejtettünk, itt most csak a perszonalista „test teória” két alapelvét vizsgáljuk meg:
A. Formális alapelvét: a házastársi szeretet, mint a tökéletes önátadás koncepcióját;
B. A házastársi szeretet, mint a legfigyelemreméltóbb ismertetőjegy túlhangsúlyozását;
C. Hibáinak gyökerét.
A. Tökéletesen önátadó szeretet
1. Miközben a Bergoglio-féle „tanítóhivatal” a házastársi szeretetet szexuális szeretetként értelmezi, addig Wojtyla ugyanezt „tökéletes önátadásként” prezentálja, és két fajtáját különbözteti meg: a „tökéletes személyes önátadást”, ami általános értelemben jelenti a házastársi szeretetet, és a „tökéletes testi önátadást”, ami a házastársi szeretet aktusa, és „jele és gyümölcse a teljes és személyes átadásnak”. [Familiaris Consortio § 11 = DH 4701]
Wojtyla tehát a házastársi szeretetet a házastársak tökéletes önátadásaként definiálja. E definícióval különféle nehézségek adódnak, melyek közül mi most csak hármat emelünk ki.
a) A házastársi szeretet tökéletes önátadásként való definiálása lényegében ennek istenítését jelenti. Urunk Jézus Krisztus azt tanította, hogy egyedül Istent szeressük tökéletes szeretettel (ex toto corde tuo …. Mk 12,30: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!” Lk 10,27: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.”), és a felebarátot és ezzel saját magunkat ennél kisebb szeretettel.
b) Az ember számára valójában lehetetlen, hogy egy másik embernek, akár metafizikai, akár fizikai síkon tökéletesen átadja magát.
c) Ha a magát tökéletesen átadó szeretet tartalmát arra redukáljuk, ami egy házaspár számára gyakorlatilag lehetséges, nevezetesen kölcsönös kötelezettségvállalásra és odaadásra, akkor kiderül, hogy ez a meghatározás nem csak a szentségi házasságra érvényes, hanem minden olyan együttélésre, melyben a kérdéses személyek arra kötelezik magukat, hogy ily módon éljenek együtt.
2. A házastársi szeretet – mint tökéletes önátadás – kapcsolata Istennek az emberek és Önmaga iránti szeretetéhez
Wojtyla nem szűnik meg a házastársi szeretet aktusát az embernek Isten iránti szeretetével kapcsolatba hozni, sőt, még ennél is tovább megy ennek istenítésével, amikor ezt Istennek az emberek és Önmaga iránti szeretetével hozza kapcsolatba. Wojtyla az Isten emberek iránti szeretetét, amit ő Krisztusnak Egyháza iránti szeretetével azonosít, különböző módokon a házastársi szeretet aktusára vonatkoztatja:
a) Az Egyház alávetettsége Krisztussal szemben: Ezt a tant Szent Pál Ef 5-ben fejti ki: „Az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, ahogy Krisztus feje az Egyháznak: testének ő a megváltója. Amint tehát az Egyház alá van vetve Krisztusnak, az asszony is mindenben férjének.” (Ef 5,22-24) – Világos, és az Anyaszentegyház mindig így tanította, hogy Szent Pál ezzel azt tanítja, hogy a férfi gyakorolja a tekintélyt az asszony felett.
Ezzel szemben Wojtyla ezt a mondatot úgy interpretálja, mint általában a házastársaknak egymással szembeni kölcsönös alárendeltsége (1982. augusztus 11-i), és különösképpen ennek szexuális megfelelése (1984. július 4-i beszéde). Bár Wojtyla elfogadja, hogy a feleség alá van vetve a férjének, de ezt így egészíti ki: „A szerelem magával hozza, hogy egyúttal a férfi is alá van vetve a feleségének, … ahogy a feleség a férjének.” A házasfelek egymásnak való alávetettségét a nemi életükben is kiemeli, mert „így jut el a férfiasság és a nőiesség kölcsönös vonzódása lelki érettségre”.
[Lásd pl.: Familiaris consortio § 13 = DH 4704: A férfi és a nő ugyanis a keresztség által egyszer s mindenkorra (?) részesévé válik és az Új és Örök Szövetségnek, Krisztus és az Egyház közötti jegyesi Szövetségnek, és ezen eltörölhetetlen beiktatás által magasabbrendűvé válik a házastársaknak az a szeretet- és életközössége, melyet a Teremtő alkotott: felvétetik Krisztus jegyesi szeretetébe, melyet az Ő megváltó ereje gazdagít és erősít meg.”]
Jellemző Wojtyla gondolkodására, hogy ő soha nem idézi Ef 5,23-t, amiben Szent Pál a férfit, mint az asszony fejét írja le, és ami így különösen egyértelműen mutatja a férjnek a felesége felett álló tekintélyét („…mert a férfi feje az asszonynak, ahogy Krisztus feje az Egyháznak: testének ő a megváltója”). Ezen újításnak, azaz a katolikus tanítás elhallgatásának az oka a mai ember mentalitása és erkölcse, és a „feleség szociális helyzetének megváltozása a férjével szemben” (1982. augusztus 11-i beszéd). Ezzel Wojtyla az igazságot a mai ember érzékenységéhez igazította, azaz ez utóbbi alá helyezte.
b) A testben való egység, mint Krisztusnak az Egyházával való egységének a jele [lásd fentebb: DH 4704]
Szemben Wojtyla állításával, miszerint a házasfelek testi egyesülése a Krisztus és Egyháza közötti egységnek a jele, a Trienti Zsinat kimondja, hogy a házasfelek lelki köteléke ezen egység jele.
c) Az agapé kifejező eszköze: A házastársi nemi aktust Wojtyla, mint „az agapé legmélyebb kifejeződését” állítja be. Ezzel a szeretet két radikálisan különböző formáját keveri össze: a természetes érzéki szeretetet a természetfeletti szeretettel. Az első túlságosan is különbözik a másodiktól ahhoz, hogy annak kifejeződéséül szolgálhatna.
Wojtyla „test teológiája”-víziójának bizonyára legmerészebb állítása az, amikor a házastársi nemi aktust a Szentháromság egy Isten három személye közötti isteni szeretet kifejeződésének, illetve jelének állítja be. Wojtyla 1979. november 14-i beszédében ezt mondta: „Az ember nemcsak emberléte mint ilyen által, hanem azon személyes közösség által, melyet a férfi és a nő kezdettől fogva alkotnak, vált Isten képmásává.” És 1980. június 25-én: „Az »egy testté válni« egy szentségi kifejezés, ami a személyek közösségének felel meg.”
Összefoglalva kijelenthetjük, hogy Wojtyla arra törekszik, hogy a házastársi szeretetet újszerű és erotizáló módon összekapcsolja Isten szeretetével, holott erre se a Szentírásban, se a hagyományban nem található semmi alap.
5. rész: „A test teológiája” – folytatás
(forrás: https://traditionundglauben.wordpress.com/ – 2017. szeptember 15.)
B. A házastársi szeretet túlhangsúlyozása
1. Istenítés és célkitűzés
Miután Wojtyla a házastársi szeretetet a házasfelek magukat tökéletesen átadó szeretetével azonosítja, ehhez még azt is hozzáteszi, hogy az ember létjogosultságát a házastársi szeretet (beleértve a hozzátartozó nemi aktus) által tudja beteljesíteni. Valóban, Wojtyla 1980. január 16-i beszédében kifejezetten azt állította, hogy az embernek a tökéletes önátadás a házasságban a „létezése és egzisztenciája tulajdonképpeni értelmének megvalósítását” teszi lehetővé.
2. A házassági szeretet aránytalan túlhangsúlyozásának következményei
Kétfajta következményről beszélhetünk: egy belsőről, vagyis a test teológiájának egyéb tanait érintő következményről, és egy külsőről, mely e rendszer egészének értelmezését érinti.
a) Belső következmények
Ha a házastársi szeretet a Wojtyla által nevezett nívóra helyeztetik, akkor semmilyen módon nem állítható be negatívnak, se a testi vágyakozás, se a szüzesség, se a cölibátushoz való viszonyában nem.
i) Testi vágyakozás
A szexuális vágyat a katolikus vallás szerint a szüzesség erényével kell legyőzni: ez a házasságon kívül a tökéletes önmegtartóztatást, a házasságon belül az önmérsékletet jelenti. A tökéletes önmegtartóztatás, ami az akarat és a fantázia feletti éberséggel van kapcsolatban, elég, hogy a nemi vágy okozta foltot viselkedésünkben elkerüljük. Ezzel szemben az önmérséklet a házasságon belül nem elégséges ahhoz, hogy ezt a foltot tökéletesen elkerüljük az ősbűn következményeként a természetünkben megtalálható rendetlenség miatt. Mindazonáltal a házasság arra szolgál, hogy a házastársak a szexuális vágyat nem-bűnös módon kiélhessék. Ez értendő a fent említett fogalom alatt: „segítség a rendetlen kívánság ellen (segítség az érzéki vágy kordában tartására, megfékezésére).”
Wojtyla ugyan nem tagadja a nemi vágynak, mint a bűn forrásának létét, de arra nem tér ki, hogy ez a házastársi aktusban is szerepet játszik. Ez okból állít ilyet (az 1980. október 29-i diskurzusban): „A kegyelem által a Szentlélek átitatja a szexuális vágyat mindazzal, ami nemes és szép.” [!!!] És 1979. szeptember 26-i beszédében az „eredeti ártatlanságról” úgy beszél, mint valamiről, ami bizonyos értelemben az ember számára még ma is elérhető.
ii) A házasságnak a szüzességhez és a cölibátushoz való viszonya
A Trienti Zsinat dogmaként definiálja: „Ha valaki azt állítaná, hogy a házas állapotot a szüzesség vagy nőtlenség elé kell helyezni, és nem jobb és boldogabb a szüzességben vagy nőtlenségben megmaradni, mint házasságot kötni [vö. Mt 19,11k; 1 Kor 7,25k, 38 és 40]: legyen kiközösítve.” [DH 1810]
E tévedhetetlen tanítással szembehelyezkedve, 1982. április 14-i diskurzusában Wojtyla, miközben Urunk Mt 19,12-ben tett kijelentését: „..van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról” idézi, mégis azt állítja, hogy ezek a szavak „se nem adnak okot arra, hogy a házasság alacsonyabb rendűségét állítsa valaki, se arra, hogy a szüzesség illetve a cölibátus felsőbbrendűségét képviseljék, mert ezek természetük szerint a házastársi testi egyesüléstől való tartózkodásból állnak … egyes egyedül a mennyek országáért”,
Vagyis azt mondja, hogy a szüzesség és a cölibátus magasabbrendűségének oka egyedül a mennyek országának elnyerése, és nem a házastársi aktustól való tartózkodás. Pedig lehetetlen az egyik motívumot a másiktól elválasztani. A szüzesség és a cölibátus életforma a mennyek országa, azaz a tökéletes Isten-szeretet kedvéért, lényegét tekintve, azaz a gyakorlatban a házastársi aktustól való tartózkodásból áll, ami szó szerint azt jelenti, ami ennek az életformának a természetfeletti áldozat karakterét kölcsönzi, amin a magasabbrendűsége is nyugszik.
Ez a tartózkodás a házastársi aktus bármilyen módon való lekicsinylésétől, megfelel annak a tendenciának, ami mindkét életformát egyazon síkra akarja helyezni. És valóban, Wojtyla a Familiaris Consortio 11 paragrafusában (1982. november 22.) kijelenti: „A keresztény kinyilatkoztatás két sajátos módot ismer a szeretet azon hivatásának teljesítésére, amely az emberi személyt teljes egészében érinti: a házasságot és a szüzességet.” [!!!] [DH 4700]
Ez a mondat mindkét életformát útként, hivatáscélként prezentálja a totális értelemben vett szeretetre, minek következtében mindkettő egy és ugyanazon erkölcsi értéket nyeri el. Tehát azt lehet mondani, hogy mindkét életformát egyazon fokra emeli. Ez egyértelműen ellene mond a Trienti Zsinat kánonjának.
b) A házassági szeretet aránytalan túlhangsúlyozásának külső következményei
A házassági szeretet aránytalan túlhangsúlyozása a test teológiájának értelmezésére is kihatással van. Wojtyla isteníti a házastársi szeretetet, amikor azt az ember magát tökéletesen önátadó szeretetének nevezi. Csakhogy a világ a házastársi szeretetet szexuális szeretetként értelmezi és Wojtyla a Familiaris Consortio „tanítóhivatali” dokumentumban szintén ekként prezentálja, így valójában ez az istenítés a szexuális aktus istenítéséhez vezet!
Bár Wojtyla a házasságban megengedett szexuális aktusról beszél és csak azt dicsőíti, de a világ természetszerűleg ezt a házasságon kívüli szexuális kapcsolatokra is érti, ami a katolikus érzülettel tökéletesen összeegyeztethetetlen. És amikor Wojtyla az ilyen szeretetet a Legszentebb Szentháromság belső életének kifejeződésével hasonlítja össze, akkor az nem a katolikus vallásnak és hitnek megnyilvánulása, hanem sokkal inkább a bukott emberi természet megzavarodott szeszélyének.
C. A test teológiájának alapvető tévedései
Wojtyla test teológiájának formális elve az a koncepció, mely szerint a házastársi szeretet a házasfelek tökéletes önátadásával egyenlő. Ez nem más, mint az erkölcsi rend perszonalista elve, ahol az ontológiai rend perszonalista alapelven nyugszik, nevezetesen azon, hogy a szeretet határozza meg okozatilag a személyiséget.
Ez az elképzelés nyilvánvalóan a trinitárius teológiából származik, ami azt tanítja, hogy a Legszentebb Szentháromságon belül a kapcsolatok határozzák meg a személyeket (például így formálja az isteni apaság a mennyei Atyát); és az isteni személyek közötti szeretet a tökéletesen önátadó szeretet.
Ha e két elvet a házastársi etikára alkalmazzuk, akkor megértjük, honnan vette Wojtyla azt a gondolatot, hogy a házastársak közötti szeretet tökéletes önátadás, és hogy ez a szeretet alapozza meg személyiségüket: és ez teszi őket azzá, amik, azaz személyekké.
Csakhogy, ami igaz a Legszentebb Szentháromságra, az általánosságban se a házassági etikára, se az emberek közötti etikára nem érvényes. Először is a házastársi szeretet nem tökéletes önátadás, másodszor, a szeretet az emberi személyt nem ontologikusan, hanem csak erkölcsileg határozza meg. Ontológiailag a személy egy testből és lélekből álló egység, és tettei (miként szeretete is) természetének következményei (agere sequitur esse), nem pedig természetének meghatározója. Tehát a test teológiájának alapvető tévedése a trinitárius teológia visszaélésszerű alkalmazása a házassági etikára.
Teológiai szempontból ennek a tévedésnek a természetfeletti és a természetes rend összezavarása a következménye, filozófiailag pedig ez a szubjektivizmus tévedése: az objektív rend – a dolgok konkrét objektív valóságának – semmibevevése (legyen ez a hit vagy az ész rendje) az alany javára.
Tanulmányunk első részében láttuk, hogyan nyomta el a Gaudium et Spes és az ehhez igazodó kánoni jogrendszer a házasság célkitűzésének fogalmát, és hogy ennek következtében hogyan jutott előtérbe a házastársi szeretet a gyermeknemzés rovására. Ezután azt vizsgáltuk meg, hogyan szerzett ez a szeretet erotikus tartalmat, mely az idővel egyre csak erősödött. A liturgikus változtatások és az új egyházjogról szóló második részben megismertük, miként lett a halálos bűn elbagatellizálva. A Wojtyla test teológiájáról szóló harmadik részben azt láttuk, hogyan lett a házastársi szeretet és különösen a házassági aktus megdicsőülve, és a „negatív” szexuális vágy súlyossága lekicsinyítve. Megéltük, ahogy Wojtyla teljesen nyíltan és készségesen beszélt nagy nyilvánosság előtt e dolgokról, miközben a tisztátalanság vétkéről alig tett említést. – A következő, 6. részben jutunk majd el a jelenig, Bergoglio Amoris laetitia-jáig.
Keresztelő Szent János-templom
Nagyboldogasszony-templom
Harding Szent István-templom
Az ország alkotmánya megerősíti a törekvést a keresztény érdekek védelmére
Tüntetés Párizsban, Dr. Sarah Halimi otthona előtt.
Örök Ige-templom
Szent Kereszt felmagasztalása-templom
Szent Imre-templom
Árpád-házi Szent Erzsébet templom