6. rész: Amoris Laetitia
(forrás: https://traditionundglauben.wordpress.com/ – 2017. szeptember 22.)
III. Bergoglio: Amoris Laetitia
Elsőnek tekintsük át röviden, mit mond az Amoris laetitia a házasságról, a házasságtörésről és a „szexuális nevelésről”.
1. A házasság
a) A házasság önmagában
Az Amoris laetitia exhortáció 80. paragrafusában ezt mondja: A házasság elsősorban „az élet és a szeretet bensőséges közössége”, ami a házasfelek számára értéket jelent, és a nemiség „a férfi és a nő házastársi szeretetének kifejeződése” … Mindazonáltal ez az egyesülés „természetes sajátszerűsége révén a nemzést szolgálja”. E szöveg számára a lábjegyzetben négy hivatkozási pont van megadva: kettő a [fentebb már részletesen tárgyalt] Gaudium et spes dokumentumra, a másik kettő pedig az ezen dokumentum alapján kidolgozott új katekizmusra, valamint az 1983-as új kánonjogra utal.
Bergoglio „buzdítása” tehát szakítva a katolikus Egyház kétezer éves tanításával, a házastársi szeretetet a házasság elsődleges céljának nevezi. Ezen kívül maga a dokumentum további bizonyíték a „zsinati tanítóhivatal” erotizáló tendenciájára. Hogy a házastársi szeretet alatt lényegében szexuális vonzódást kell érteni, azt a 150. paragrafus is alátámasztja, mely „A szeretet erotikus dimenziója” cím alatt kizárólag világi fogalmakkal járja körül e témát.
b) A házasság az önmegtartóztatás és cölibátus vonatkozásában
Bergoglio a házasságot azonos rangra helyezi a szüzességgel és a cölibátussal: a 159 paragrafusban Wojtylát e [fentebb már bemutatott] szavakkal idézi: … a szentírási szövegek „se arra nem adnak okot, hogy a házasság alacsonyabb rendűségét állítsa valaki, se arra, hogy a szüzesség, illetve a cölibátus felsőbbrendűségét képviseljék.”
Összefoglalva: míg Wojtyla hajlik arra, hogy e két életformát egyenrangúnak tekintse, addig Bergoglio e tételt már kifejezetten megállapítja. Ez minden bizonnyal összefügg azzal, hogy a házastársi szexuális kapcsolatnak mindketten nagy jelentőséget tulajdonítanak.
2. Házasságtörés
Nyilvánvaló, hogy az eddigi idézetekben is kifejezésre jutó erotika szelleme az, ami Bergoglionak a házasságtöréssel szembeni elnéző magatartását irányítja.
a) A házasságtörés pártfogolása
A 298. paragrafusban ez áll az újraházasodott elváltakról: „Az egyház ismer olyan helyzeteket, melyekben a házastársak komoly okokból – például a gyermekek nevelése érdekében – az elválás kötelességét nem tudják teljesíteni.” (Familiaros consortio § 84) – És a 329-es lábjegyzetben mindehhez még ezt teszi hozzá: „Sokan, akik az Egyháztól felajánlott megoldást, »a testvérekként való együttélést« ismerik és elfogadják, megerősítik azt a tényt, hogy az olyan helyzetekben, melyekben az intimitás néhány kifejeződési formája hiányzik, ez gyakran a hűséget sodorja veszélybe, és a gyermek is kárt szenvedhet tőle.” (Gaudium et spes)
E szöveg szerint tehát:
i) a házasságtörés megengedett, mégpedig:
ii) mint eszköz egy célhoz: nevezetesen a párok egymáshoz való hűsége és az utódok java miatt;
iii) bizonyos esetben, különösen olyan esetben, melybe „sokan” kerülnek;
iv) állítólag teljes egyetértésben az eddigi tanítóhivatal megállapításaival.
Az igazság ezzel szemben e pontokban a következő:
i) a házasságtörést az Ószövetség 6. parancsa és maga Urunk Jézus Krisztus az Újszövetségben (Mt 19,9; Mk 10,11-12) kifejezetten elítélte. Ezen kívül a házasságtörést Üdvözítőnk az örök életből kizáró, tehát halálos véteknek mondja. Emiatt a házasságtörés egy magától létező rossz, amit semmilyen módon nem lehet igazolni, vagy indokolni;
ii) Szent Pál Róm 3,8-ban kifejezetten kijelenti, hogy a cél nem szentesíti az eszközt, azaz még egy jó kedvéért sem szabad valami rosszat elkövetni;
iii) ehelyütt a szituáció-etika ama elvét hozzák érvül, mely szerint a lelkiismeret azon helyzet szerint, melybe az illető személy került, állítja fel a követendő normát. Csakhogy az Egyház elítélte a szituáció-etikát, és a lelkiismeretet az ítélethozatalra való képességként értelmezi, mely az objektív erkölcsi elveket bizonyos tettekre alkalmazza;
iv) a „buzdítás” szerzői csak kiragadott részeket idéznek a forrásként megjelölt dokumentumokból. Például Wojtyla a tőle idézett beszédben azt mondja, hogy az újraházasodott elváltaknak, amennyiben gyermekeik miatt együtt maradnak, teljes önmegtartóztatásban kell élniük, amennyiben nem ezt teszik, akkor nem szabad áldozniuk. A második részben idézett „zsinati” dokumentum a szexuális kapcsolatot olyan okokból, mint a hűség megőrzése vagy a gyermekek java, csak a szentségi házasságban engedi meg. E két passzázs ilyetén kombinálása, melyből kimarad a 1) a tökéletes önmegtartóztatásra, illetve 2) a szentségi házasságra való utalás, olyan látszatot kelt, mintha az Amoris laetitia „buzdításai” megfelelnének a korábbi tanításnak.
b) A házasságtörők egyházi státusza
A 299. paragrafus kimondja, hogy az „újraházasodott elváltak”, mint az egyház élő tagjai, élhetnek és fejlődhetnek, „és azt tanácsolja, hogy integrálják be őket az egyház közéletébe, például mint kereszt- vagy bérmaszülőket”. Ezzel szemben az Egyház tanítása határozottan leszögezi, hogy a halálos bűnben élők, köztük a házasságtörők, az Egyháznak csak halott tagjai, olyanok, mint az élő fa elpusztult ágai. Emiatt és a rossz példa miatt egyértelműen helytelen, ha a házasságtörők az Egyház nyilvános életében bármilyen tisztséget elvállalnak; ez eddig soha nem volt megengedve nekik.
c) A házasságtörők áldozáshoz való engedése
A 298. és 299. paragrafusokból és a hozzájuk tartozó 329. lábjegyzetből következik, hogy ha a házasságtörés nem halálos bűn, akkor a házasságtörőknek joguk van bekapcsolódni az egyház életébe, tehát szentáldozáshoz is járulhatnak. Van azonban a „buzdításnak” olyan helye is, mely kifejezetten ki is mondja ezt: „[…] egy szabály konzekvenciáinak vagy hatásainak nem szükségszerűen kell mindig ugyanannak lenniük. […] A szentségi rend területén sem, hiszen a megkülönböztetés fel tudja ismerni, hogy egy bizonyos helyzetben nem áll fenn súlyos vétek.” (§ 300 és lábjegyzet 336.)
Mi lehet a házasságtörők számára az a „bizonyos helyzet”, ami megengedi, hogy áldozzanak? Talán az, hogy nincs tudomásuk arról, hogy bűnben élnek? Nem tudják, hogy a házasságtörés halálos bűn? Mindenesetre az Egyháznak soha, semmilyen helyzetben nem lehet az a feladata, hogy attól való félelmében, hogy megbántja a szóban forgó személyeket, tudatlanságban és ezzel bűnben hagyja őket. Az Egyháznak nem az a feladata, hogy elkerülje a hívek megbántását, hanem az, hogy megakadályozza, hogy Istent megsértsék.
3. Szexuális nevelés
Korunkban, amikor az egykor keresztény Európa iskoláit, sőt óvodáit elárasztják a legerkölcstelenebb, sőt kifejezetten beteges, ördögi ú. n. szexuálnevelő-programok, minden nappal sürgetőbbé válik az Anyaszentegyház szigorú beavatkozása – ami azonban nem történik meg, sőt, a hírek szerint ma már a katolikus iskolákban is használják ezeket a programokat [nemrég jelent meg a sajtóban a hír, hogy egy osztrák katolikus óvodában bevezették a gender-nevelést].
Az Amoris laetitia 280.-286. paragrafusai, melyek e címet viselik: „A szexuális nevelés szükségessége” [hogyan viselhet egy egyházi buzdítás ilyen címet, azaz hogyan lehetséges, hogy ilyesmi a tárgya?], semmilyen alternatívát nem kínálnak a mostani világi programokhoz, és pusztán arra szorítkoznak, hogy ezen már használatban levő programok néhány akcentusának bizonyos megváltoztatását javasolják.
Ugyanakkor a szülők nevelő szerepét meg sem említik, élesen szemben azzal az 1995-ben kiadott dokumentummal, mely a szexuális nevelést – azon veszélyekre tekintettel, melyek e téma iskolában történő megtárgyalásából keletkeznek – szigorúan a család feladatának írja elő.
Az Amoris laetitia e passzázsban szinte teljes egészében a házasság másodlagos céljára, a szeretetre koncentrál, mégpedig elsősorban a szexuális értelemben vett szeretetre. Ilyeneket lehet benne olvasni: „Szeretetre, a kölcsönös odaajándékozásra való nevelés” (280 §), annak módjáról, ahogy a „fiatal emberek szeretetüket kimutatják” (284 §).
A dokumentum egyáltalán nem említi a házasságról és a tisztaságról szóló katolikus tanítást. A szexualitást kizárólag pszichológiai módon tárgyalja az erkölcsre való legkisebb utalás nélkül. Amit szerinte el kell kerülni, az nem a bűn többé, hanem inkább szociális vagy pszichés probléma, mint például a „banalizálás és elszegényedés” (280 §), „a kontrollt vesztett pornográfia és a betegességre lealacsonyított szexualitás, mely eltorzította a szeretetre való képességünket” (281-2 §), a „narcisztikus agresszivitás”, „a saját testével és vágyaival való játszadozás” (283 §), „éretlenség” (284 §), „a saját test elutasítása a különbözőségtől való félelemből” (285 §).
Mindeme idézetekből láthatjuk, hogy Bergoglio „buzdításában” a házasságon kívüli nemi kapcsolatot nem ítélik el, sőt, sokkal inkább úgy tűnik, hogy aktívan bátorítanak rá, olyannyira, hogy az ily módon tökéletesen egybevág a világi szexuális-programokkal, melyek már úgyis elözönlötték a nevelő intézeteket. A 280. paragrafusban ez olvasható: „A szexuális ösztönt képezni lehet az önismeret útján és az önfegyelem képességének fejlesztésével, melyek segíthetnek abban, hogy az örömhöz és a szeretetteljes találkozáshoz értékes képességeket teremtsenek elő.” – És a 283.-284. paragrafusokban: „Ezzel szemben fontos, hogy utat mutassunk a szeretetnek különböző kifejeződési formáihoz, hogy ily módon kölcsönös gondoskodáshoz, tiszteletteljes gyengédséghez, gazdag érzéki tartalommal teljes kommunikációhoz jussanak”; „a házasságban történő szexuális egyesülésre, mint a mindent átölelő felajánlás jelére, való előkészületben, mely gazdagabbá válik minden által, melyek megelőzték.”
És valóban, ez az egész rész a gender-ideológiával is kompatibilis, hiszen a szerzők a szexuális nevelést nem csak a fiatalok, de a kisgyermekek számára is ajánlják, és örömmel állapítják meg (280.-281. §): „Azt sem tagadhatjuk le, hogy saját nemünk, legyen az férfi vagy női, nem egyszerűen a biológiai vagy genetikai faktorok eredménye, hanem több elemtől függ, melyeknek a temperamentumhoz, a családtörténethez, a kultúrához stb. közük van […]; De az is igaz, hogy a férfiasság és a nőiesség nem merev kategóriák”. A fejezet azzal végződik (286 §), hogy óva int attól, hogy „a gyermekek vagy lehetőségeik konkrét identitásának valódi fejlődését bárki vagy bármi megcsonkítsa”. [Hihetetlen!]
7. rész: Végkövetkeztetés
(forrás: https://traditionundglauben.wordpress.com/ – 2017. szeptember 29.)
Ennek a tanulmánynak az volt a célja, hogy megvizsgálja, hogyan került a testi vágy, vagy pontosabban a paráznaság, a tisztátalanság szelleme abba a helyzetbe, hogy behatolhasson a mostani hivatalos egyházba. E kérdés megválaszolásához végigtekintettük azokat az új tanokat, melyek az ú. n. II. Vatikáni zsinat alatt és óta jelentek meg az egyházban, vagyis azóta, amióta a bűnbeesett világ szelleme hivatalosan is benyomult a „katolikus” „egyházba”.
E tisztátalan szellemiség összhangban van a szexualitás világ-víziójával, és ez a szellemiség az, ami az Amoris laetitia kezdetű Bergoglio-féle buzdítást ihlette és átjárja. E szellemiség fő jellegzetességei a következők:
A) A szexualitásnak nincs különösebb célja. Egyszerűen kellemes a gyakorlása és eszközül szolgál arra, hogy a szerelmet kifejezze két személy között, akik nem feltétlenül házasok.
Megmutattuk, hogy a Gaudium et spes zsinati dokumentum a házasság céljairól szóló rangsor tudatos megváltoztatásával azonos síkra helyezte a házasság két célját (a gyermeknemzést és a házassági szeretetet). Annak elhallgatása, hogy a házasságnak van egy fő, azaz elsődleges célja, ami a gyermeknemzés, és minden más cél csak ezután következik, azaz másodrangú, bizonyára fordulópontot hozott a házasságról szóló „egyházi” tanításba, és jelzi az Asmodeus démonnak az „egyház” „tanítóhivatalába” való behatolását. – (Lásd a 2. rész eme szakaszát: „Az ú. n. II. Vatikáni Zsinaton ügyes húzással azonos síkra helyezték a házasság két célját (a gyermeknemzést és a házassági szeretetet), szemben a hagyományos katolikus tanítás eladdig konstans tanításával. A domonkos rend generálisa, Browne bíboros, e szavakkal állt fel és figyelmeztette püspöktársait az ülésen: „Caveatis! Caveatis!” (Vigyázat! Vigyázat!), hogy e megfogalmazás elfogadása az Egyház egész tradíciójával való szembenállást és a házasság lényegének eltorzítását jelenti, de szavait a zsinati atyák csak gúnyos kedélyeskedéssel fogadták. Végül heves vita után egy ködösítő kompromisszumos megoldásban egyeztek meg.”)
Az ezen dokumentummal kezdetét vett időszakban a zsinati tanítóhivatal egyre inkább azt oktatta, hogy a házastársi szeretet szexualitás tartalmú, és ezért valójában ez a házasság elsőrendű célja, míg végezetül az Amoris laetitia ezt a vélekedést kifejezetten meg is erősítette.
Eddig a pontig Bergoglio buzdítása csak a már előtte elkezdett változtatásokat, értelmezéseket követi, mindazonáltal a házasságtörés támogatásával még ezeken is túlmegy, és még közelebb kerül a világ szelleméhez, annak minden egoista, önfejű, szemérmetlen, sőt ördögi, a természet rendjét tagadó merészségéhez.
B) A szexualitás korlátozatlanul jó, és tökéletesen szabadon gyakorolható és megbeszélhető
A szexualitás „jóságának” hirdetését nagyban elősegítette az a tény, hogy a „zsinat” óta a bukott emberi természet rendetlen hajlamairól szóló tévedhetetlen egyházi tanítást agyonhallgatják. Ez az agyonhallgatás különösen az új egyházjogban és Wojtyla „test teológiájában” mutatkozik meg. Új még Wojtylánál és Bergoglionál [és Ratzingernél is, lásd utolsó könyvét és interjúit], hogy teljes szabadossággal nyíltan beszélnek a szexualitásról, sőt, Bergoglio ezt még a híveknek is ajánlja, hiszen a modern szexuális-nevelés iskolai programokat is támogatja. (Bergoglio nem habozik nyilvánosság előtt nagy lazasággal még a nemi perverziókról is értekezni.)
C) A szexuális erkölcsöt a hedonizmus alapelvei határozzák meg
Fentebb már szó volt róla, hogy az Amoris laetitia valójában támogatja a házasságtörést, és „a szexualitást kizárólag pszichológiai módon tárgyalja az erkölcsre való legkisebb utalás nélkül. Amit szerinte el kell kerülni, az nem a bűn többé, hanem inkább szociális vagy pszichés probléma”. Ugyanilyen nyugtalanító, hogy egyetlen szó sem esik többé a tisztátalanság bűnéről (akár egyedül követi el ezt valaki, akár mással együtt), következésképpen elítéléséről sem. Valóban, inkább úgy tűnik, mintha Bergoglio frázisaival még bátorítaná is a fiatalokat, és felnőtteket a szexuális életre.
Összefoglalva: Az Amoris laetitia egy különösen súlyos esetben támogatja a tisztátalanságot (vagyis a házasságtörést). A szexualitást a pszichológia fogalmaival analizálja, ami tipikusan a hedonista világszemléletre jellemző. A hívek körében szabados szellemet terjeszt el, és tökéletesen elhallgatja, hogy az Egyház állandó tanítása mindig elítélte a tisztátalanságot.
Egyesek azzal érvelnek, hogy az Egyház idővel megváltoztatta ezekről a dolgokról a véleményét. Csakhogy ilyen nincs: Krisztus Egyháza nem olyan, mint egy emberi intézmény, egy kormány vagy egy cég, mely politikáját mindig a változó körülményekhez igazítja. A katolikus Egyház őr és tanító: őre és tanítója a hitnek és az erkölcsnek, melyek a természetfeletti igazságot alkotják, a Kinyilatkoztatást, a Depositum fidei-t. Az igazság, mint ilyen nem változik, csak tanúságának mélységében és alaposságában; a Kinyilatkoztatást Isten adta, és az Egyháznak a Depositum fidei-t úgy kell mindig továbbadnia, ahogy kapta.
Az igazságot tekintve, mely végső soron Isten maga, az ember számára az alázat, a készség a tanulásra, az engedelmesség, önmaga alárendelése és Isten előtti behódolás a szükséges erények. Az ember azért van a földön, hogy szolgáljon, az ember Legszentebb Urunk szavai szerint „mihaszna szolga” (Mt 25,26), puszta eszköz, mindegy, hogy pápa, király vagy egyszerű laikus. Ha az érinthetetlent, a változtathatatlant és megreformálhatatlant érintik, változtatják vagy reformálják meg, akkor az súlyos következményekkel fog járni…
A jelenlegi állapot
Azokból a különböző megaláztatásokból, melyek az Amoris laetitia-t követték, álljon itt egy példaként:
A család „pápai” tanácsának egyik kiadványa, melynek címe: „A találkahely, az affektív és szexuális képzés projektje fiatalok számára”, amit a lengyelországi világifjúsági találkozón szorgalmasan osztogattak mindenkinek. Ebben a projektben Wojtyla perszonalizmusa találkozik Bergoglio szexuális erkölcstelenségével a (testi) szeretet dicsőítésében, miközben egyetlen egyszer sem említi a halálos bűnt, sem a szülői felelősséget. A dokumentum telítve van erotikával, melyből még a pornográfiát sem hagyták ki.
A „zsinati” szekta tagjai nem ismertetik a hívekkel, sőt még a papnövendékekkel sem, a házasságról, a nemiségről szóló örökérvényű egyházi tanítást. Nagy részük telítődött az erotikának ugyanazon szellemével, melyről készségesen és nyíltan értekeznek. A cölibátus eltörlését követelik, miközben a tisztaság ellen elkövetett botrányaik szinte már az unalomig és undort keltően napról napra sokasodnak.
Itt láthatjuk megint Asmodeus démon működését, a számára legörvendetesebb és végérvényes feladatában: a klérus és az egyházi tanítás megmételyezésében.
Elárulják és ignorálják Istent, és az Általa az emberi természetbe írt elrendelését, nevezetesen:
a) hogy a menny benépesítése számára gyermekeket nemzenek; vagy,
b) hogy Őt teljes önátadással, osztatlan szívvel és természetfeletti irgalmassággal szeressék, tökéletes Rá irányulásban, teljes tisztaságban, vagyis olyan szeretettel, mely Krisztusnak Egyházával való egyesülésének áldottabb, fennköltebb és tökéletesebb jele, mint a házasság – olyan szeretettel, melyről Legszentebb Urunk ezt mondta: „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent.” (Mt 5,8)
(forrás: https://traditionundglauben.wordpress.com/ – 2017. augusztus 21., 28., 2017. szeptember 4., 8., 15., 22., 29.)
