Több éven át hózódó vitát követően mégsem építik meg a tervezett óriásmecsetet Helsinkiben. A helyi lakosság több mint fele nem támogatta a projektet.

Több mint 18000 négyzetméteren épült volna mecset Finnország fővárosában, ami a városban található legnagyobb – keresztény – katedrális kétszerese lett volna. A kezdeményezés először 2015-ben jutott nyilvánosságra, ekkor az is kiderült, hogy részben külföldi finanszírozással, bahreini tőkével épült volna a mecset. Az építkezés költségeit több millió euróra becsülték, ám a Helsinkiben kiszemelt ipari terület átadását nem szavazta meg a városfejlesztési és környezetvédelmi bizottság, így ezen megbukott a mecsetépítés terve – derült ki az Yle hírügynökség beszámolójából.

A Taloustutkimus közvélemény-kutató intézet egy korábbi kutatásából kiderült, hogy a helyi finn lakosság többsége ellenzi a mecsetépítést, az emberek nem akarják, hogy bármilyen muszlim vallási központ legyen a szomszédságukban.

Helsinki polgármestere, Jan Vapavuori szintén ellenezte a mecset megépítését a választások előtti vitákban. Megválasztása után szintén fenntartotta korábbi kijelentéseit, és kijelentette; mindent megtesz annak érdekében, hogy a mecset ne épülhessen meg.

A projekt kritikusai szerint az építkezés külföldi finanszírozottsága hozzájárult volna a radikális iszlám terjedéséhez. Tarja Mankkinen, a belügyminisztérium extrémizmus elleni harcért felelős igazgatója szintén elismerte, hogy a mecset külföldi kötődése az erőszakos eszmék terjedését segítené elő.

Finnországban jelenleg 80 mecset található, az országban mintegy 60000 muszlim bevándorló él.


http://www.hidfo.ru/2017/12/megsem-epitenek-oriasmecsetet-helsinkiben/

"Tradicionalista zúgolódó vagyok attól, ha biztos vagyok benne, hogy Pitagorasz tétele még mindig igaz?"

"Az Egyház minél inkább politikával foglalkozik, és félreteszi Isten, a kegyelem és a bűn valóságát, annál inkább eláruljuk az Evangéliumot" - nyilatkozta Walter Brandmüller, a négy "dubia" bíboros egyike.

Brandmüller bíboros, a Történettudományok Pápai Bizottságának emeritus elnöke, egy Lutherről és a reformáció 500. évfordulójáról szóló interjúra utalva megjegyezte, hogy a német protestantizmus egyik magasrangú képviselője az interjú 20 percében említést sem tett Istenről vagy Jézusról. A bíboros azt mondta, számára "érzékeny pontot jelent" az, ha azt látja, hogy a katolikus egyházban is politikai ügyeket helyeznek Isten elé.

Brandmüller bíboros minderről egy rövid interjúban nyilatkozott, amelyet az olasz Il Giornale napilapnak adott. Az interjú december 8-án jelent meg a napilap internetes oldalán, a kérdései pedig elsősorban azt a jelenséget firtatták, amelyet sokan Luther "átcsomagolásának" ("rebranding") tartanak a katolikus egyházban. Maga Brandmüller felnőttkori megtérője az Egyháznak, aki a megtéréséig lutheránus volt.

A kérdésre, hogy az olasz Nunzio Galantino püspök "nem lőtt-e túl a célon", amikor a lutheri reformációt "a Szentlélek eseményének" nevezte, Brandmüller bíboros azt válaszolta, hogy a katolikus kultúrájú országokban "Luthert és a Reformációt gyakran különlegesnek, és emiatt - egyesek - izgalmas jelenségnek is gondolják". A bíboros szerint azonban "ilyen vélemények megfogalmazása előtt jobb lenne alaposabban tanulmányozni a kérdést".

Brandmüller bíborostól azt is megkérdezték, hogy mit gondol arról, hogy Luther szobrát a Vatikán VI. Pál termében előkelő helyen szerepeltették, mialatt Ferenc pápa 1000 német lutheránussal és katolikussal találkozott, a tavaly októberi lundi látogatása előtt.

A bíboros közvetlenül nem válaszolt a kérdésre, helyette ezt mondta: "A különbségek a protestantizmus különféle változatai - és ilyenből sok van - és a katolikus hit között magukban az alapokban van. Például a hit, a szentségek, a kegyelem, és az egyház koncepciói a protestáns tanításban éles ellentétben állnak a katolikus hittel. Ez azonban nem a megfelelő helye annak, hogy erről többet mondjunk".

Arra, hogy milyen "tanításbeli demarkációs vonalak" választják el még mindig a lutheri protestantizmust és a katolicizmust, miközben [cáfolt - KV szerk.] hírek keringenek arról, hogy már az "ökumenikus misét" tervezik a Vatikánban, Brandmüller bíboros azt mondta: a teljes keresztény egységet arra a világos igazságra kell alapozni, hogy mi a mise - "az eucharisztikus áldozat misztériumának ünneplése, ahogy azt legutóbb a Sacrosanctum Concilium tanította a II. Vatikáni Zsinaton".

Végül arra a kérdésre, hogy ezekben a kérdésekben az ilyen "merev álláspontok" nem csupán "tradicionalista zúgolódások"-e, Brandmüller bíboros annyit felelt: "Tradicionalista zúgolódó vagyok attól, ha biztos vagyok benne, hogy Pitagorasz tétele még mindig igaz?"

http://katolikusvalasz.blog.hu/2017/12/16/brandmuller_biboros_az_egyhaz_elarulja_az_evangeliumot_ha_a_politikat_helyezi_isten_fole

A Bibliában oly gyakran szereplő „felebarát” szó egyike azoknak, melyekkel korunkban a leginkább visszaélnek. Különösen az utóbbi években – amikor elindult a modernkori népvándorlás, és amikor a zsinati szekta vezetői, élükön Bergoglioval, a bevándorló tömegek korlátozás nélküli befogadását követelik az európai népektől – rendkívüli fontosságot nyert, hogy pontos választ kapjunk arra, hogy katolikus értelemben valójában kiket kell felebarátunknak tekinteni? Ez ma olyan kérdés, amit szinte mindenki feltesz, és aminek helytelen megválaszolásával hívek tömegeit lehet megzsarolni.

A probléma megoldását természetesen azzal kell kezdeni, hogy megvizsgáljuk, mit mond a Szentírás erről a kérdésről. Mind a három szinoptikus szinte szóról szóra ugyanazon szavakkal idézi Jézust, aki tanításának lényegét így foglalta össze (Mt 22,36-40): „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.” (A másik két szinoptikus szinte szó szerint ugyanígy idézik Jézus szavait: lásd: Lk 10,27 és Mk 12,30-31)
Ugyanakkor Jánosnál nem egészen ezt olvassuk a szeretettel kapcsolatban: Nála Jézus erre figyelmezteti övéit: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,34) „Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat.” (Jn 14,15) – „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki.” (Jn 14,21) – Jézus János evangéliumában többször is ugyanezen szavakkal ismétli meg eme parancsait, melyekben azonban felebarátról nem tesz említést, mindannyiszor csak az Atya, az Őiránta és a hittestvérek („egymást”) iránti köteles szeretetről beszél. Ebből arra is lehet következtetni, hogy – legalábbis Szent János szerint – Jézus felebarát alatt csak a hittestvéreket érti!

A katekizmusból tudjuk, hogy a szeretet keresztény értelemben nem érzelmet jelent. Tehát a „szeresd felebarátodat” parancs nem azt írja elő, hogy pozitív érzelmekkel viseltessünk mások iránt, hanem azt, hogy jót akarjunk neki. És ez a jó keresztény értelemben mindenekelőtt a lelkiekre vonatkozik, azaz az örök üdvösségre. A fizikai segítségadás valójában arra szolgál, hogy a „felebarát” lelkéhez közel lehessen férkőzni, a lelkiekben történő segítségadás előtt megnyissa az utat felé.

A további vizsgálódást érdemes Lukács evangéliumával kezdeni, hiszen egyedül ő köti össze Jézus fenti parancsát – „szeresd felebarátodat” – az irgalmas szamaritánus példázatával, vagyis annak elmagyarázásával, hogy ki is a mi felebarátunk (a másik két szinoptikus nem foglalkozik azzal, hogy e szónak megadja a pontos értelmét, és mint fentebb láttuk, János egyértelműen hittársat ért alatta). Lukácsnál a parancs így hangzik: „Egy törvénytudó felállt, hogy próbára tegye. "Mester – szólította meg –, mit tegyek, hogy eljussak az örök életre?" … Így válaszolt: "Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat."” (Lk 10,25/27)
A második mondat latinul így hangzik: „Diliges Dominum Deum tuum ex toto corde tuo et ex tota anima tua et ex omnibus viribus tuis et ex omni mente tua et proximum tuum sicut teipsum.” – Mint látható a Szentírásban a latin szövegben a „felebarát” helyén (az irgalmas szamaritánus példázatban is) mindenütt a „proximus” kifejezés áll, aminek eredeti jelentése „legközelebbi”, más szóval: „szomszédos”. A Györkösy Alajos latin szótárban ez áll: „prope (superl.: proxime) = közel; proximi = legközelebbi rokonok; proximitas = szomszédság, közeli rokonság, nagy hasonlatosság; proximum = közelség; proximus = legközelebbi, a legközelebb álló, legszorosabb kapcsolatban levő”.
Német nyelven a felebarát: „Nächste”, aminek jelentése eredetileg szintén „legközelebbi” (a közel, „nahe” névmás felsőfoka) . A magyar „felebarát” szónak ugyan nincs köze a „közel” névmáshoz, de a barát szóhoz igen, ami alatt szintén csak közeli, bensőséges kapcsolatban levő ismerőst értünk.

Még akkor is, ha a katolicizmus a proximus névmást főnévként használva, ennek egyúttal új jelentést is ad, annak megfejtésében, hogy ez a főnév mit is jelöl valójában, döntő fontosságú a szó eredeti jelentése: vagyis az, hogy a Bibliában „felebarátnak” lefordított szó eredetileg a legközelebbi rokonság, ismerősök, de még sokkal inkább a hitbeli társak egyik tagját jelentette – ahogy Szent János is értelmezi. Hogy egy katolikus számára mindenekelőtt ez utóbbiak a „legközelebbiek” (proximi), azaz a felebarátok, azt Jézus szavai is alátámasztják: „Valaki szólt neki: "Anyád és rokonaid kint állnak és beszélni szeretnének veled." De ő megkérdezte azt, aki szólt neki: "Ki az anyám s kik a rokonaim?" Aztán kitárta tanítványai felé karját, s így szólt: "Ezek az anyám és testvéreim! Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám."” (Mt 12,47-50) – „Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát”, Jézus eme meghatározása szerint tehát egy katolikus számára elsősorban a kegyelem állapotában élő többi katolikus számít „felebarátnak”, vagyis őket kell szeretnie, azaz elsősorban az ő számukra kell „jót akarnia”.

A Szentírásban Jézusnak több más kijelentése is segítséget ad, hogy a felebarát helyes fogalmát meg lehessen állapítani. Nemcsak az Ószövetség óvta a zsidókat az idegen népekkel való elvegyüléstől, de a „szeretet üzenete”, az Újszövetség is többször és nyomatékosan figyelmeztet, hogy a hívek óvakodjanak a pogányoktól. Jézus ilyeneket mond tanítványainak: Ezt a tizenkettőt küldte Jézus, megparancsolva nekik: „A pogányokhoz vivő utakra ne térjetek rá.” (Mt 10,5) – „Ha valaki nem fogad be benneteket, sem nem hallgat szavatokra, hagyjátok ott a házát, sőt a várost is, és még a port is rázzátok le a lábatokról!” (Mt 10,14) – „Ne adjátok a szent dolgokat a kutyáknak és gyöngyeiteket se szórjátok a sertések elé, különben még eltapossák lábukkal, és megfordulva széttépnek benneteket!” (Mt 7,6) – „Ha testvéred megbántott, menj, és figyelmeztesd négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyered testvéredet. Ha nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két másik embert, hogy két vagy három tanú bizonyítsa a dolgot. Ha ezekre sem hallgat, jelentsd az egyháznak. Ha az egyházra sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos.” (Mt 18,15-18)

Apostolai is ilyen értelemben tanították a népet. Szent Pál apostol, aki miközben himnuszokat zengett a szeretetről, a felebarát fogalmát szintén erősen és élesen behatárolta, például ezekben az intéseiben: „Legyetek meggyőződve, hogy semmiféle erkölcstelennek, tisztátalannak, kapzsinak, más szóval bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és az Isten országában. ... Tehát ne vállaljatok velük közösséget.” (Ef 5,5/7)
És még ennél is világosabban és egyértelműbben a korintusiaknak írt leveleiben: „Ne húzzatok egy igát a hitetlenekkel! Mi köze az igazságnak a sötétséghez? Hogyan hozható össze Krisztus Beliállal? Vagy mi köze a hívőnek a hitetlenhez? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Márpedig mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogy Isten mondja: Közöttük lakom majd és közöttük járok, az Istenük leszek, ők meg a népem. Ezért távozzatok körükből, és különüljetek el tőlük – mondja az Úr –, s tisztátalant ne illessetek.” (2 Kor 6,14-18)
Sőt, még azokat sem tekinti felebarátnak, akik ugyan megkeresztelkedtek és egy ideig a hívő közösséghez tartoztak, de utóbb súlyos bűnbe estek, és abban is maradtak: „Most azonban ezt írom nektek: Ne érintkezzetek azzal, akit testvérnek hívnak, de kicsapongó, kapzsi, bálványimádó, átkozódó, részeges vagy rabló. Az ilyennel ne is étkezzetek együtt. Nem tartozik rám, hogy kívülállókon bíráskodjam. Nemde ti is azok fölött ítélkeztek, akik a közösséghez tartoznak? A kívülállók fölött majd Isten ítélkezik. Távolítsátok el a gonoszt magatok közül!” (1 Kor 5,11-13)

Manapság azonban, Urunk Jézus Krisztus és apostolainak világos szavait figyelmen kívül hagyva, elsősorban a zsinati szekta, és abban is legfőképp Bergoglio tanítása szerint a „felebarát” szó alatt nem csak a legközelebbi vagy a hitben közös embertársunkat kell érteni, hanem mindenkit, aki a lelkieket kifejezetten visszautasítva, anyagi támogatást kér, követel tőlünk. Bergoglio szerint a világ összes pogányát és eretnekét, bálványimádóját, terroristáját kötelességünk felkarolni, eltartani, vagyis felebarátunknak tekinteni. (Ezért nem csoda, hogy azok, akik figyelemmel kísérik működését, a baloldal, a felszabadítás teológia, sőt a radikális, forradalmi kommunizmus vezérének tekintik őt.)
Persze valójában, hasonlóan a többi eretnekséghez és félrevezetéshez, ez a modernkori „jóemberség” sem Bergoglioval, de még csak nem is a zsinati szekta megalakulásával kezdődött, hanem már jóval korábban: Erre utal, hogy már az 1928-ban kiadott Újszövetségben (kiadó: Szent István Társulat) ez a felszólítás áll az irgalmas szamaritánus hasonlat magyarázatában: „Tehát mindenki, aki segítségre szorul, felebarát.” Josef Dillersberger 1940-ben megjelent „Lukács evangéliuma teológiailag és üdvtörténetileg elmélyült szemléletben” című művében is azt az álláspontot képviseli, hogy Jézus csak eleinte – Mt 10,5-ben – szólított fel a pogányok kerülésére, de az irgalmas szamaritánusról szóló példázatában, illetve ettől kezdődően már nem. (Ez sem igaz, hiszen fentebb láttuk, hogy Mt 18-ban is tiltja a pogányokkal való érintkezést.)
Dillersberger olyan mondatokat ír e példázattal kapcsolatban, melyeket nyugodtan Bergoglionak is tulajdoníthatnánk. Például ezt: Jézusnak az úton végbevitt „gyógyításai, ezek a szegények és a gyengék iránti irgalmas szeretet megnyilvánulásai voltak az egyedüli külső jelek, melyek prédikációit kísérték” (a kenyérszaporítás, a halottfeltámasztás, a kereskedők kiűzése stb. stb., Dillersberger ezen megállapítása szerint nem is léteztek). – „Akit neked az út szembehoz, aki veled az úton találkozik, az a te felebarátod!” – Az ember akkor teljesíti Jézus parancsát, ha „szerető ténykedőnek mutatkozik mindenkivel szemben, aki az úton szembejön vele”. – „Már csak egy szeretet létezik, az isteni, mely az emberek viselkedésében tovább gyökeredzik, és ezért se határokat, se korlátokat nem ismer többé, egyszerűen bármely emberen, aki az úton fekszik, megnyilvánul.” – „Amit Jézus tanítványainak példájával előír, az nem más, mint minden betegnek, akivel az úton találkoznak, a meggyógyítása.” – E, mintegy 80 évvel ezelőtt megjelent, mondatok minden további nélkül belekerülhetnének Bergoglio és a többi hitetlen jóember beszédei közé.
[Például annak a „püspöknek” a prédikációiba, aki nem átallott székesegyházából minden, az Isten tiszteletét és hódolatát elősegítő tárgyat bulldózerrel eltávolíttatni, hogy az embereknek ne kelljen az Isten iránti köteles tiszteletüket „elavult” módon kimutatni – amivel természetszerűleg velejár, hogy már szívükben sem fogják Őt tisztelni –, hogy felszabadultabban mozoghassanak a templomban. Magyarul minden szakrálist kiirtott: elpusztította a szentélyt, kidobta az áldoztatórácsokat, a térdeplővel ellátott faragott padsorokat. Éljen az ember, nagy betűvel írva! E romboló magatartás a belső hitvesztés megnyilatkozása: ez mutatja, hogy a mai, ember-csinálta-egyházban már nem Isten, hanem az ember a fő személy, az ember az, akit ki kell szolgálni, aki előtt hódolni kell. Hogy a teremtménynek, azaz az embernek egyetlen feladata Isten dicsőítése, arról ezek az emberek valószínűleg már nem is hallottak.]

Dillersberger fenti magyarázata kiváló példája a ködösítésnek, a megtévesztésnek, az alattomos hitbeli butításnak. [Egyébként nagyon feltűnő, hogy a két világháború között született katolikus könyvek, írók szinte még a maiaknál is rosszabbak, hiszen sokkal inkább megtévesztők, mint a maiak. Ugyanis az ő írásaikban még elég sok a valódi katolikus gondolat, ami miatt nehezebb észrevenni bennük a mérget, azt, ami talán lassan csírázik ki, de elkerülhetetlen kikelése után szinte bizonyosan alapos hitvesztést eredményez.]
Ugyanis Dillersberger a legfontosabbat hagyja ki Jézus szavaiból és tetteiből, amikor ilyeneket ír: „..ezek a szegények és a gyengék iránti irgalmas szeretet megnyilvánulásai voltak az egyedüli külső jelek, melyek prédikációit kísérték”. – Pont a lényeget hagyja el: Nevezetesen azt, hogy Jézus minden meggyógyítottat így bocsátott útjára: „Hited meggyógyított téged.” – „Menj és ne vétkezz többé.” – „Hitük láttán így szólt: "Ember, bűneid bocsánatot nyertek."” (Lk 5,20) – A szolgája meggyógyítását kérő századosról ezt mondja: „Mondom nektek, ekkora hittel még Izraelben sem találkoztam.” (Lk 7,9) – „Leányom, hited meggyógyított. Menj békével!” (Lk 8,48) stb. stb.
Vagyis Jézus a gyógyítást, a gyógyulást mindig a hittel, a megtéréssel, Isten országának eljövetelével kapcsolta össze: A Szentírásból vég nélkül lehetne erre idézni az eseteket, például ezt: „Aztán elküldte őket, hogy hirdessék az Isten országát és gyógyítsák meg a betegeket.” (Lk 9,2) – Tehát vagy azért gyógyított meg valakit (például a vérfolyásos asszonyt), mert az illetőnek eleve erős volt a hite, vagy olyan embert gyógyított meg, akin Isten hatalmát akarta megmutatni, azt, hogy a bűnös – és az eset tanúi – a gyógyítás hatására megtér és bűnbocsánatot tart. Ez utóbbira példa a Beteszda fürdőnél meggyógyított ember esete: „Később Jézus találkozott vele a templomban, és azt mondta neki: "Nézd, meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, nehogy még nagyobb baj érjen."” (Jn 5,14) Vagy a házasságtörő asszonyé, akit a haláltól mentett meg: „Erre Jézus azt mondta neki: "Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!"” (Jn 8,11)

Ezekből az idézetekből tehát megtudjuk, hogy Jézus nem vándororvosként vagy csodadoktorként vagy „jóemberségből” gyógyított, hanem azzal a határozott céllal, hogy a meggyógyult és a körülötte levők hitét növelje vagy felébressze!

De az irgalmas szamaritánus példázatban további fontos tudnivalókat is kapunk a keresztény könyörület természetéről. Az elbeszélés szerint a Jerikóból Jeruzsálembe tartó ember csak zsidó lehetett, mint ahogy a Jeruzsálemből lefele tartó két személy, a pap és a levita is zsidó volt. Ők tehát egy saját népükből való bajbajutottól tagadták meg a segítséget. Az sem véletlen, és Jézus azzal is biztosan valami fontosat akart közölni, hogy az, akinek végül megesik a szíve a félholtra vert zsidón, éppen egy szamaritánus. A szamaritánusok nem voltak tiszta vérű zsidók. [Szamaria eredetileg zsidó népének nagy részét Kr. e. 722-ben asszír fogságba hurcolták. Helyükbe asszír és babiloni telepesek jöttek, akik az otthonmaradt zsidókkal összekeveredtek. Így jött létre a szamaritánus nép, melynek tagjait az igazi zsidó lenézte, sőt akiket gyűlölt, és akikkel minden érintkezést megtagadott.]
János evangéliumából azonban tudjuk, hogy Jézus nem kerülte el Szamariát, oda is elment, ott is tanított (lásd Jn 4,4-43), mégpedig eredményesen, hiszen ezt olvassuk a történet végén: „S az ő szavát hallva még többen hittek benne. Meg is mondták az [szamariai] asszonynak: "Most már nem a te szavaidra hiszünk, mert magunk is hallottuk, és most már tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője."” (Jn 4,41-42)

A példázatbeli szamaritánus, miután ellátta a sérültet, a fogadóba vitte, és ott ápoltatta tovább. Ez a fogadó az összes katolikus egyháztanító szerint nem más, mint Krisztus Egyháza, a katolikus Egyház képe. Mindezek alapján joggal feltételezhető, hogy Jézus az irgalmat gyakorló szamaritánus alatt olyan valakit szerepeltetett a példájában, aki azok közé tartozott, akik „hittek benne” (Jn 4,41), vagy legalábbis már hallott róla és tetteiről. Hiszen nyilvánvaló, hogy a szamaritánus tettében Jézus tanítása, és nem a benne talán meglevő zsidó vér játszotta a fő szerepet, mert a felebarát iránti szeretetet a zsidók nem ismerték, nem gyakorolták, ez a zsidó szokásokban és a zsidó irodalomban nem volt megtalálható (sőt, a kereszténységen kívül az idegenek iránti könyörületet egyetlen más vallás sem tanítja). Ők maguktól soha nem jutottak volna arra a gondolatra, hogy az Isten és az embertársaik iránti szeretetet összekapcsolják: a pap és a levita – akik „csakis a jeruzsálemi templomból jöhettek, azt követően, hogy teljesítették a számukra a törvény által előírt Isten iránti szeretet gyakorlását” (idézet Dillersbergertől) – közönyös viselkedése pont ezt bizonyítja.

Érdemes talán még két példát megemlíteni a Szentírásból, még akkor is, ha ezekben Jézus közvetlenül nem a szeretet parancsáról beszél, mert arról tudósítanak, hogy Jézus gondoskodása, aggodalma kik felé irányult meg:
„Amikor mindegyiket kivezeti, elindul előttük, s a juhok követik, mert ismerik a hangját. Idegen után nem mennek, hanem elfutnak tőle, mert az idegennek nem ismerik a hangját.” (Jn 10,4-5) – „Ha közületek valakinek van száz juha, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a pusztában a kilencvenkilencet, hogy keresse az egy elveszettet, amíg meg nem találja? Ha megtalálja, örömében vállára veszi, hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédjait: Örüljetek ti is – mondja –, mert megtaláltam elveszett bárányomat!” (Lk 15,4-6) – Jézus mindkét példázatban az övéiről, tehát olyanokról beszél, azokért aggódik, akik már hozzátartoznak, akik már az ő nyájának tagjai.

Vizsgálódásaink végén tehát kijelenthetjük, hogy a Jézus parancsában (szeresd felebarátodat, mint magadat) szereplő felebarát kifejezés alatt egy katolikusnak saját hittársait és legközelebbi rokonait, és ha vannak ilyenek, az ő felügyeletére bízottakat kell értenie. Az ő javukért felelős, az ő javukat kell akarnia, vagyis őket kell szeretnie, ők a felebarátai, ők azok, akiknek bajukban önzetlen segítséget kell neki nyújtania.
Így értelmezi Sziénai Szent Katalin is a felebarátot, amikor Istennel folytatott dialógusában Jézus eme parancsát így magyarázza: „Ugyanakkora szeretetet követelek tőletek, mint amekkorát ÉN adok nektek. … De ti azt a szeretetet, amit ÉN tőletek követelek, sohasem adhatjátok ajándékba, ezért adtam mellétek felebarátokat, hogy neki adjátok azt, amit NEKEM nem tudtok adni, a fenntartás nélküli, ingyenes és önzetlen szeretetet, és Én arra, amit a felebarátnak tesztek, úgy akarok tekinteni, mintha NEKEM tennétek.” – „Minden jó és minden igazságtalanság a felebaráttal kapcsolatban történik. Aki VELEM szemben szeretet nélkül marad, az felebarátjának és saját magának, mint a legközelebbi embernek, árt. Általában arra vagytok kötelezve, hogy felebarátotokat úgy szeressétek, mint magatokat. Lelkileg imával szeretve, szavakkal pedig tanácsolva kell neki segítsetek. Szükséglete szerint lelkiekben és evilági dolgokban is kell támogatnotok őt, legalább szándékotok szerint, ha másképp nem megy. … Mert az IRÁNTAM való szeretet a felebarát iránti szeretetet is felöleli, és benne teljesedik ki a törvény.”
De nemcsak értelmezi, hanem meg is indokolja, hogy 1) miért olyan fontos számunkra, üdvösségünk elnyeréséhez a felebarát iránti szeretet: „Ezért adtam mellétek felebarátokat, hogy neki adjátok azt, amit NEKEM nem tudtok adni, a fenntartás nélküli, ingyenes és önzetlen szeretetet, és Én arra, amit a felebarátnak tesztek, úgy akarok tekinteni, mintha NEKEM tennétek.” – 2) Hogyan kell ennek a szeretetnek megnyilvánulnia: „Azért adtam nektek a felebarátokat, hogy azt tegyétek velük, amit velem [kell tennetek, de teremtmény voltotok következtében] nem tudtok megtenni – nevezetesen, hogy szeressétek őket, anélkül hogy ezért hálát vagy bármilyen előnyt várnátok el.”
Szent Katalin művében nem győzi ismételni a legfontosabbat: Ahogy az Isten-szeretet legfőbb feltétele az önszeretetről és a saját akaratról való lemondás, ugyanígy a felebarát iránti szeretet is csak az ezekről való lemondás, azaz az erények gyakorlása, és az erényekben való folytonos növekedés által valósulhat meg. Ez az a mód, ahogy a felebarát iránti szeretetet a mindennapokban, szünet nélkül, elsősorban a hozzá közel álló embereken gyakorolnia kell egy katolikusnak. És aki rokonaival, mindazokkal, akikkel együtt él, vagy akikkel nap, nap után találkozik így viselkedik, annak a bajban való segítségnyújtás is természetes gesztusa lesz. Mindazonáltal az ilyen esetleges, ritkábban előforduló alkalmakkor mutatott viselkedés, legyen az bármilyen nagyvonalú, bármilyen gazdag, nem helyettesíti a felebarát iránti türelem, elnézés mindennapi kisebb és nagyobb megnyilvánulásait. Sőt, a mások elviselése, mindennapi felkarolása valójában hősiesebb tett, mert sokszor nagyobb lemondást jelent, és sokkal jobban elősegíti az erényekben való növekedést, mint az olykor-olykor [mondjuk évente egyszer karácsonykor] tett nagyobb felajánlás.

Szent Pál apostol gyakran fejezi be leveleit a „felebaráti szeretet kötelességeire” való buzdítással: „Kérlek benneteket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a lelki egységet.” (Ef 4,1-3) – „Ezért szeretett testvéreim, akik után vágyódom, örömöm és koronám: így álljatok helyt az Úrban, szeretteim! Evodiát és Szintihét nagyon kérem, értsenek egyet az Úrban. Téged is kérlek, igaz munkatársam, légy segítségükre azoknak, akik velem együtt fáradtak az evangélium hirdetésében, Kelemennel és a többi munkatársammal együtt, akiknek neve föl van jegyezve az élet könyvében.” (Fil 4,1-3: ezekkel a versekkel fejeződik be a Pünkösd utáni huszonharmadik vasárnap szentleckéje) – (Lásd még többek között: Ef 4,25-32; 5,1-2, 1 Tesz 4,9-12, Gal 6,1-5/10 stb.)

Mindazonáltal mindezek ismeretében mégis magától értetődő, hogy hitéből következően egy katolikusnak – akinek Jézus parancsa szerint ellenségeit is szeretnie kell –, ha egy módja van rá, segítenie kell minden bajba jutottnak, még ha az nem is tartozik valódi felebarátai közé: Csakhogy eközben egyáltalán nem mindegy, hogy a bajbajutott hogyan és miért került bajba? És az sem, hogy a legszükségesebb segítségadás után, mikor kötelező az illetőnek a továbbiakban is segíteni? Az sem mindegy, hogy a segítségre szoruló önhibáján kívül, előre ki nem számíthatóan, vagy ellenkezőleg, tervezetten, előre kiszámítottan került bajba. Hogy egyedül, egyénenként vagy egy szervezett tömeg tagjaként, akik terveikhez előre számításba veszik mások, jelen esetben a két évezrede keresztény erkölcsön szocializálódott emberek segítségét, önfeláldozó gondoskodását.
Hiszen egyedül a keresztény vallás ismeri a könyörületet, az emberi irgalmasságot. Akik kételkednek ebben, azoknak el kellene gondolkodniuk azon, hogy a bevándorlók, akiknek legnagyobb része muzulmán, csak a volt keresztény országokba tart, eszébe sem jut Japánba, Indiába, Kínába vagy a dúsgazdag arab országokba menni. Vagyis a muzulmánok tudatosan kihasználják egy általuk hitetlennek, sőt ostobának tartott vallás parancsait, azokat a népeket, akikről tudják, hogy évszázadokig ebben a vallásban nevelkedtek.
Az iszlám sem ismeri a könyörületet, pláne nem a nekik „hitetlennek” számítókkal szemben. A segítségnyújtás az iszlám számára ismeretlen és érthetetlen, mert a mohamedánok a predesztinációban hisznek, azaz az ő istenük, Allah önkényesen, kiszámíthatatlanul dönt az emberek sorsáról. Ha tehát egy mohamedán egy bajbajutottnak segít, Allah terveibe avatkozik, amit az iszlám tilt. (Az iszlám tanulmányozásához nagyon ajánlom H. V. Morton: „Az Üdvözítő nyomában” és „Pál apostol nyomában” című, magyarul is megjelent, és antikváriumokban kapható könyveit. A szerző az 1930-as években járta végig Urunk és apostola életének helyszíneit, amikor Izrael állam még nem létezett, úgy hogy szinte csak mohamedánok között járt. Autentikus útleírásai kiválóan bemutatják az eleve elrendeltetésben hívő mohamedánok irgalmatlan viselkedését minden segítségre szoruló emberrel szemben. Vagy az Arábiai Lawrence című film is jó leckét ad e tárgyban. A japán, kínai, tibeti, hindu mentalitást, melyek szinte még a mohamedán közönynél is rosszabbak, szintén jól meg lehet ismerni a régi, autentikus útikönyvekből.)

Kétség sem fér hozzá, hogy a katolikus, ha egy valóban segítségre szorulóval találkozik, minden tőle telhetőt megtesz, hogy a bajba jutotton segítsen. Mindazonáltal ezt is a katolikus bölcsesség és mértékletesség alapján teszi, tehát egy idegennek, aki önhibáján kívül jutott bajba, annyit és addig segít, amíg annak arra feltétlenül szüksége van. És egészen biztosan nem támogat egy olyan kampányt, mely vallásának, saját hittársainak, hazájának, családjának, saját magának is a kárára van! A lényeges különbség tehát: A katolikusnak, amíg csak él, felebarátaival szemben állandó kötelességei vannak, melyeket vallása, az Egyház, tehát Isten írt elő számára. Idegennel szemben azonban nincsenek előre meghatározott kötelezettségei, ezért is könnyebb a „jóemberek” számára ez utóbbiaknak segíteni (és ezért elismerést learatni), mint egy életen át alázattal és türelemmel viseltetni a valódi felebarátok iránt (nem várva és nem kapva ezért semmilyen köszönetet).

Aki az ilyen viselkedésen az irgalom nevében kivetnivalót talál, az nézzen szembe a tényekkel: Minél több segítséget gyakorol valaki a számára hitben és világnézetben és kultúrában idegen emberekkel szemben, az annál kevesebb irgalmat tanúsít a valódi felebarátja iránt. Erre kiváló példa Bergoglio és követői: lásd ezzel kapcsolatban a honlap egyik régi cikkét: A római egyházmegye megtagadta egy katolikus nyilvános eltemetését – politikailag korrekt a halálon túl is, és e cikk folytatásait. Vagy Bergoglio egész eddigi működését: például azt, hogy hány embert rúgott ki, alázott meg „uralkodása” óta stb. [Nem véletlenül jelent meg most róla egy könyv Diktátor címmel, mely egész eddigi működését feltérképezi.]
Mindazonáltal ezt a fajta „irgalmasságot” nem csak Bergoglio gyakorolja, hanem a mai jóemberek is, akiknek szinte mindegyikére érvényes, hogy minél távolabb megy segíteni, annál jobban elhanyagolja állapotbeli kötelességét saját hozzátartozóival szemben. Minél többet szónokol valaki a „népek megmentéséről”, annál kevesebbet törődik azokkal, akikről pedig neki kellene otthon gondoskodnia.
Az Egyház ebben a kérdésben is mindig bölcs volt: Csak azt engedte kolostorba belépni, akinek nem maradtak otthon ellátatlan rokonai. Csak azt engedte misszióba, akinek otthon nem voltak feladatai hozzátartozóival szemben.

Végezetül még két megjegyzés: 1. A Közel-Kelet keresztényeinek szenvedését látva, óhatatlanul is felmerül a kérdés: miért történik ez velük? Nem egészen megengedetten fogalmazva: Mivel vétkeztek, hogy ezt érdemelték? Én a magam részéről csak egy „emberi” magyarázatot találok erre: Több mint 1300 éve élnek együtt a mohamedánokkal. Hogy ezt megtehessék, teljesíteniük kellett az iszlám hatalom különböző követeléseit. Ezen részben vallási, részben politikai és gazdasági törvények közé tartozott az is, hogy a törökök alatt (de talán már korábban) minden elsőszülött fiúgyermeküket oda kellett adniuk a muzulmánoknak (ez volt az ú. n. emberadó, e gyermekekből lettek a janicsárok). Egyszerűen nem hiszem el, hogy erre a latin kereszténység népei hajlandók lettek volna. Ráadásul helyben maradásukkal a muzulmán hatalom fennmaradásához nagy mértékben hozzájárultak, hiszen az iszlám nem képes magát eltartani, ehhez keresztény munkaerőre van szüksége. – Magyarországon a keresztény lakosság inkább elhagyta lakóhelyét, de nem maradt a törökök által elfoglalt területeken. Nem mindegyik megszállt európai ország népei viselkedtek így…
2. Az irgalmas szamaritánus példázatának egyik tanulsága talán ma is az, ami Jézus idejében volt: A fogadóba, azaz Jézus igaz Egyházába nem a hivatalos klérus tagjai viszik a segítségre szorulót…

http://www.katolikus-honlap.hu/1701/felebarat.htm

A Rómából érkező újabb hírek a Miatyánk szövegének megváltoztatásáról, még egy NOM-os „püspököt” is határozott ellenállásra ingerelt.

A német püspöki konferencia hivatalos lapja, a www.katholisch.de arról számolt be, hogy Peter Kohlgraf mainzi „püspök” véleménye szerint „nem lehet azt állítani, hogy a német fordítás nem felel meg az eredeti görög szövegnek Máté és Lukács evangéliumában”. Aggódó hívek arra kérték, írja Kohlgraf, hogy foglaljon állást a Miatyánk hatodik kérésének, „És ne vigy minket kísértésbe”, lehetséges újrafogalmazásával kapcsolatban, és most ezt teszi a következő magyarázattal:

Annál a kérésnél, hogy Isten az embereket ne vigye kísértésbe, nem egyszerű kísértésekről van szó, „hanem olyan helyzetekről, melyekben az embereknek alapvető döntést kell hozniuk az Isten mellett vagy az Isten ellen kérdéséről”. Ilyen kísértések mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben előfordulnak. Jézust a pusztában ugyan a sátán kísérti meg [„Jézus a Szentlélektől eltelve elment a Jordántól, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán.” (Lk 4,1-2)], de attól még maga az Isten Lelke az, aki Jézust olyan helyzetbe vezette, ahol neki döntenie kell az Atya mellett vagy az Atya ellen. Hasonló helyzet ismétlődik meg szenvedése előtt a Getsemani kertben. „Isten nyilvánvalóan nem csak 'kedves'; előttünk, emberek előtt Isten végzéseiben sok minden marad elrejtve”.

(forrás: www.summorum-pontificum.de – 2017. december 11.)
http://www.katolikus-honlap.hu/1401/miatyank.htm

Ferenc pápa szerint is itt lenne az ideje, hogy a kereszténység legismertebb közös imádságának szövegét módosítsák. A Máté és Lukács evangéliumában is meglévő Miatyánk régóta vitatott része a „Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól” – hiszen azt a furcsa képzetet kelti, hogy Isten kísértésbe vinné az embert, noha az a Sátán sajátja.

Fotó: Alessandro Bianchi / Reuters

A legkorábbi írásos formája görögül van meg a szövegnek, amely Jézus szájából arámiul hangozhatott el. A nyugati kereszténységben természetesen a latin fordítás volt a legelterjedtebb, a kérdéses rész – „Et ne nos inducas in tentationem” – ebben is így hangzik, ahogyan a többi nyelvre készített fordításban is.

Ferenc pápa szerdán jelentette be az olasz katolikus TV2000 csatornán, hogy ő már az új változat mellett áll ki, amely így hangzik: „ne engedj kísértésbe esnünk”. Ferenc szerint hasonló értelmű változat volna helyes világszerte, hiszen az Úr nem kísértésbe visz, hanem segít – írta a BBC.

A kérdéses szövegrész már korábban is vita tárgya volt, eddig azonban nem volt ilyen egyértelmű pápai állásfoglalás a szöveg megváltoztatása mellett.


http://index.hu/kulfold/2017/12/08/ferenc_papa_atirna_a_miatyankot/