Krisztus kedves munkatársai, ti „Igent” mondtatok Jézusnak, Ő pedig szavatokon fogott benneteket. Isten Igéje Jézussá lett, aki szegény volt. A ti papi cölibátusotokat rettenetes ürességként tapasztaljátok meg. Isten nem tudja betölteni azt, ami tele van. Csak az ürességet tudja betölteni. Nem annyira arról van szó, hogy „birtoklunk” valami kézzelfogható dolgot. De amennyire üresek vagyunk, annyira tudjuk Őt egyre teljesebben befogadni az életünkbe, és annyira engedjük, hogy az Ő életét élje bennünk.

Ma bennetek szeretné újraélni az ő teljes alávetettségét az Atyának. Engedjétek, hogy megtegye! Nem az a fontos, amit ti éreztek, hanem amit Ő érez bennetek. Ne magatokra tekintsetek, és örüljetek annak, hogy nincs semmitek, hogy nem vagytok senkik, hogy nem tudtok semmit tenni. Mindannyiszor, amikor ez a semmisségetek megijeszt benneteket, mosolyogva pillantsatok Jézusra. Nektek és nekem úgy kell cselekednünk, hogy Ő éljen bennünk, és rajtunk keresztül a világban. Kapcsolódjatok szorosan Miasszonyunkhoz, mert mielőtt betelt volna kegyelemmel és Jézussal, neki is át kellett hogy mennie a sötétségen. „Hogyan lehetséges ez?” - kérdezte. De amikor kimondta: „Igen”, sürgető szükségét érezte, hogy elvigye Jézust Jánoshoz és családjához.

Boldog Kalkuttai Teréz: Csak szeretetből

A szentek olyanok, mint a tükröcskék, amelyekben Jézus Krisztus önmagát szemléli. Jézus az apostolaiban szemléli a saját buzgóságát és szeretetét a lelkek üdvösségéért. A vértanúkban szemléli saját türelmét, szenvedéseit és fájdalmas halálát. A magányban élőkben saját ismeretlen és rejtett életét látja. A szüzekben saját folttalan tisztaságát csodálja meg, és minden szentben saját határtalan szeretetét, így a szentek erényeit csodálva nem teszünk mást, mint csodáljuk Jézus Krisztus erényeit.
A szentek nem mindannyian kezdték jól, de mindannyian jól fejezték be.
Vianney Szent János

Érzem magamban a papi hivatást. Ó Jézus, micsoda szeretettel vennélek kezembe, és micsoda szeretettel adnálak a lelkeknek! Miközben pap szeretnék lenni, csodálom és irigylem Assisi Szent Ferenc alázatát, és hivatást érzek magamban arra, hogy kövessem őt, s ne fogadjam el az áldozópapság fenségét és méltóságát.

A szeretet kezembe adta hivatásom kulcsát. Megértettem, hogy ha az Egyháznak különféle tagokból álló teste van, akkor a legszükségesebb, legnemesebb tagjának sem lehet híjával. Megértettem, hogy az Egyháznak szíve van, s hogy ez a szív szeretettől lángol.

Megértettem, hogy egyedül a szeretet tarthatja életben az Egyház tagjait. Ha a szeretet megszűnne, az apostolok nem hirdetnék többé az Evangéliumot, a mártírok sem akarnák vérüket ontani. Megértettem, hogy a szeretet magában foglalja az összes hivatást, hogy a szeretet minden. És akkor túláradó, észtvesztő örömömben felkiáltottam: Ó Jézus, én Szerelmem! Végre megtaláltam a hivatásomat: az én hivatásom a szeretet! Édesanyámnak, az Egyháznak a szívében én leszek a Szeretet.

Lisieux-i Szent Teréz: Himnusz a szeretetről

A kereszténység közösségi formákban és a testvérek kölcsönös közelségében nyilvánul meg. Bár Jézus személyesen hívta meg tanítványait, de nem elszigetelt egyének módjára. A jézusi életforma közösségi jellegű és közösségi létet alapoz meg.
Ez különösen is igaz a papi életre. A papszentelés által egyetlen presbitériumba tagozódtunk be. Testvérek vagyunk! Szükséges ezért, hogy a papok összejöjjenek, meglátogassák egymást, kicseréljék pozitív és negatív lelkipásztori tapasztalataikat, vigasztalják és támogassák egymást, és egymás segítségére siessenek. A papok között igazi barátságoknak kellene születniük.
Sajnos a modern polgári individualizmus a papság köreibe is behatolt. Az olyan jellegű papi közösségek, mint Foucauld atya Jesus-Caritas közössége, a Schönstatt vagy a Fokoláre Mozgalom papjainak életstílusa segítséget nyújthatnak és sajátos gazdagságot jelentenek.

Walter Kasper bíboros: Az öröm szolgái

Egy tehát az Isten választott Népe (…). A Krisztusban nyert újjászületésből eredően közös a tagok méltósága, közös az istengyermekség kegyelme, közös a meghívás a tökéletességre, egy az üdvösség, egy a remény és osztatlan a szeretet. Krisztusban, az egy Egyházban tehát nincs semmiféle egyenlőtlenség (…).

Bár egyeseket Krisztus akarata tanítóknak, a misztériumok sáfárainak és pásztoroknak rendelt mások javára, mindazonáltal teljesen egyenlő mindnyájuk méltósága és tevékenysége minden hívő közös feladatában, Krisztus Teste építésében. (…)

Így a változatosságban tesznek valamennyien tanúságot Krisztus Testének csodálatos egységéről (…) hogy a szeretet új parancsát mindenki teljesítse. Erről mondja nagyon szépen Szent Ágoston: „Ahol rettent engem, hogy értetek vagyok, ott vigasztal, hogy veletek vagyok. Mert értetek vagyok püspök, veletek vagyok keresztény. Amaz a tisztség neve, ez a kegyelemé, amaz a veszedelem, ez az üdvösségem."

Lumen gentium 32.

A szemlélődő élet ezt jelenti: észrevesszük minden dologban Isten jelenlétét, engedjük, hogy megérintsen és mozgasson, birtokba vegyen és eltöltsön a jelenlévő Isten. Isten, aki jelen van a világban. Isten, aki jelen van az Egyházban, a közösségben. Más szavakkal: a fölöttünk és a bennünk élő Isten. Isten, aki rajtunk kívül van, és mégis itt él közöttünk. Fontos, hogy ne mulasszunk el egyetlen alkalmat se, hogy Vele legyünk, hogy megmaradjunk Nála: az Abszolúthoz kapcsolódva, Aki köztünk van.

Biztos, hogy ez a „szemlélődő” megmaradás Istenben időt igényel. S úgy tűnik, hogy nekünk általában nincs időnk. De nem az az igazság, hogy épp akkor veszítjük el az időt, amikor a szemlélődésnek szentelt időt csökkentjük? Minél több teendőm van, annál nagyobb szükségem van az imádság idejére. És akkor következik „az idő csodálatos megszaporítása”: az Istennek ajándékozott időnek köszönhetően több idő áll rendelkezésemre. Vagy legalábbis olyan idő, melyet jobban, készségesebben, szeretettől átitatottabban ajándékozhatok másoknak.
Klaus Hemmerle: Kiválasztva az emberek számára

(Jelenések 21,3)


"Íme!" - a találkozás örömkiáltása ez. Az ég kiált a földre, a föld az égre - immár nem szakítja el őket egymástól a bűn. "Íme, lássátok, örvendjetek!" Az ember elszakadt Istentől, de az Isten nem szakadt el az embertől, vele van, vele lakozik, mellette, benne él. Sátorként, mindennapi lakásként veszi körül.
A Sátornak célja van velünk: közösséggé, néppé, gyülekezetté, egyházzá tesz. Azért, hogy Isten tanúi legyünk a világ végezetéig. Hogy befogadjuk egymást. Ebben a sátorban lesz nyilvánvalóvá az Isten dicsősége. De hogyan? Általunk, ha nem szégyelljük a Krisztus evangéliumát, ha fáj nekünk, hogy sokan még nem hallottak az Úrról.


Egy régi keresztyén legenda szerint Gábriel arkangyal megkérdezte Jézust: - Te azt mondtad a te tanítványaidnak, hogy "elmenvén tegyetek tanítványokká minden népeket." De Uram, mi lesz, ha ők nem hirdetik az evangéliumot? Ha lusták, trehányak? Milyen más módszert gondoltál ki?
- Jézus lehajtotta a fejét, és azt mondta: - Gábriel, nincs más módszerem, csak ez!
(Visky Ferenc)

Zsolt. 65,12


Új esztendő hajnalán

Új esztendő hajnala van,
Hozzád jövök fényért, Uram.
Nem egyedül: hozom megint
Színed elé szeretteim.

Megállok a kereszt alatt,
Ott hallgatom áldó Szavad,
Rád bízom az életemet.
Szenteltessék meg a Neved!

Az év első hetében még friss élmény az óesztendő búcsúztatása. „Ismét egyik esztendeje, Istentől kimért ideje telék el a múlandóságnak” – énekeltük az istentiszteleten. Elmúlt egy esztendő, öregebbek lettünk, és ilyenkor különösen is megérinti az embert az elmúlás szele. Megtapasztalja azt, amit a 90. Zsoltár írója is átélt: „… úgy elmúlnak esztendeink, mint egy sóhajtás. Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő… olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.”

Megkísért a gondolat, hogy életünknek vége lesz; és az idő múlását tapasztaljuk testünkben is: erőnk fogy, nehézkesebben mozgunk, egészségünk romlik, feledékenyebbek leszünk – mindezek életünk közelgő végéről árulkodnak. Ahogyan egyik ismerősöm fogalmazott: „Részletekben halunk meg”. A kellemetlen gondolatokat sokan a hangos zenével, mulatozással, petárda-durrogtatással próbálják elhallgattatni.

Mindeközben próbál az ember maradandót alkotni, nyomot hagyni, ami halála után is őrá emlékeztet majd másokat. Kőből, fából, gondolatokból készít alkotásokat, de az idő múlásával elkorhad a fa, szétmállik a kő, feledésbe merülnek az eszmék. Láthatjuk, hogy a több száz évvel ezelőtt élt emberek közül már csak néhányuknak neve és műve maradt fenn; csak a töredékre emlékezünk. Mindez azért, mert az ember halandó, így a halandó alkotása is mulandó.

Salamon király tapasztalatként írta le: „Rájöttem, hogy mindaz, amit Isten tesz, örökké megmarad…” (Préd 3,14). Úgy is fogalmazhatunk, hogy csak az marad meg örökké, amit Isten cselekszik. Minden tette maradandó, örök. Ő a bűnös ember megváltásában is maradandót alkotott, hiszen a Föld alapjainak felvettetése óta áll Jézus Krisztus keresztje, amely a megváltást hirdeti.

A halandó ember élete az örök élettel lesz halhatatlan; azé, aki elfogadta a Jézus Krisztusban felkínált isteni kegyelmet, a megváltást. És azok a cselekedetei lesznek az örökkévalóság szempontjából is maradandóak, amit benne és általa az élő Jézus Krisztus cselekszik.

Dr. Makrai Tibor / Mátészalka

Újévkor sokan szeretnének újat kezdeni, vagy, ahogyan gyakran mondják, újra kezdeni. Különös, hogy az újat kezdeni akarók szándékát az a tapasztalat sem töri meg, hogy az ember lényegében mindig csak a régit folytatja, nem tud kibújni saját bőréből.

De lehet egyáltalán újat kezdeni? Vajon nem az a fő bajunk, hogy egy ember sem rendelkezik az újrakezdés képességével?

Valaki azt mondta: „Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég…” (Jel 1,8), ami azt is jelenti, hogy a világmindenségben kizárólag Jézus Krisztus rendelkezik azzal az isteni tulajdonsággal, hogy tud újat kezdeni. Nélküle minden újrakezdés kudarcra van ítélve.

Bennem is csak ő kezdhet újat, ezért kell vele a legszorosabb hit- és életközösségbe kerülnöm.

Dr. Sípos Ete Álmos / Tápiószele

Mózes imádságából: „Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiaikon! Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!” (Zsolt 90.)

Írta: Dr. Makrai Tibor


"Az élet csak visszafelé érthető meg, de előrefelé kell élni." (Sören Kierkegaard)
Az esztendő fordulóján, - vagy ahogy Kányádi Sándor írja, amikor „férfiasan kezet fog múlttal a jövendő" - a fenti gondolat jutott eszembe. Ebben az időszakban az ember egy kicsit elcsendesedik és értékeli az eltelt időt.
Ilyenkor érdemes megállni és visszanézni az elmúlt esztendő eseményeire, hálát adni Urunk gondviselő és bűnbocsátó kegyelméért, számba venni csodatételeit, ajándékait, megköszönni azt, hogy hűtlenségünk ellenére is hű maradt és megőrzött bennünket, velünk volt a próbatételek és nehézségek idején.
De lehet más lelkülettel is visszatekinteni: bosszankodni az elszalasztott lehetőségek miatt, sajnálkozni a bennünket ért veszteségeken, felemlegetni sérelmeinket, elpanaszolni a megélhetési nehézségeinket, mennyi baj ért bennünket.
Igaza van az ókori gondolkodónak: Az embert nem maguk a dolgok, hanem az a mód zavarja meg, ahogy a dolgokat látja."(Epiktétosz).
Hasznosabb megelégedett, hálás szívvel visszatekinteni, és békességgel magunk mögött hagyni az elmúlt esztendőt, mint elégedetlenkedve és siránkozva.
Mindennek ugyanis következményei vannak az előttünk álló esztendő megítélését illetően is. Előbbi esetben nyugodtan és békés szívvel tudunk az új évre tekinteni, hiszen az az Isten, aki az elmúlt évben velünk volt, az ezután is velünk lesz. A másik lelkület aggodalmaskodva néz a jövőbe, milyen veszteségek, milyen betegségek érnek majd bennünket, milyen mértékben terjed ki a válság, hogyan fogok megélni. Fontos az, hogy mire vagy kire nézünk az elmúlt esztendő értékelésében és az új év várásában.

Tanács az új esztendőre:
Tekints magadba, és elcsüggedsz, tekints magad köré, és félelem fog el, tekints Jézusra, és békesség lesz az osztályrészed.

A polgári légi közlekedés eddigi legsúlyosabb szerencsétlensége (nem számítva a 2001. szept.11-i tragédiát) történt 1977. március 27-én, a Kanári szigeteken, a tenerifei repülőtér kifutópályáján. A ködös időben két Boeing-747-es repülőgép ütközött össze még a földön, 583 ember halálát okozva. Az egyik gép pilótája az indulással nem várta meg az irányítótorony engedélyét, így az összeütközés elkerülhetetlen volt. A pilóta azt gondolta, hogy helyesen cselekszik, de tévedett. Pedig minden pilótának már a kiképzés elején meg kell tanulnia, hogy nem a saját elgondolásai, döntései szerint vezeti a repülőt, hanem az irányítótorony utasításai alapján. Különösen igaz ez rossz látási viszonyok között. Az irányítótoronyban levő személyzet látja át a helyzetet, ő tud biztonságosan vezetni.

Igaz ez a mindennapi életünkben is. Azt sem látjuk, hogy a következő percben mi fog történni, nem hogy a következő évben. Az előttünk álló esztendő eseményei ködben vannak: „sűrű sötét van mindenfelé”. Rémisztő híreket is hallunk válságról, globális problémákról, megoldhatatlannak tűnő nehézségekről; biztosnak látszó erkölcsi tájékozódási pontok tűntek el. Emiatt sokan félnek az új esztendőtől.

A keresztyén ember Mennyei Atyja azonban az „irányítótoronyban” ül, aki követte a múltját, figyelemmel kíséri a jelenét, és már látja a jövőt és a teremtett világ következő eseményeit is. Ő tud tehát biztonságosan vezetni, nyugodtan rábízhatjuk magunkat az új esztendőben is. Ne a saját fejünk után, elképzeléseink szerint döntsünk, hanem Urunk bölcs tanácsait vegyük figyelembe, aki felajánlja segítségét, Igéjével és Szentlelkével vezet bennünket, így nyugodt és vidám szívvel léphetünk át az új esztendőbe.

Dr. Makrai Tibor / Mátészalka

Ígéret 2013-re is: „Bölccsé teszlek, és megtanítlak téged az útra, amelyen járj; szemeimmel tanácsollak téged.” (Zsolt 32,8)

Írta: Dr. Makrai Tibor



Ezen a héten búcsúzunk a 2014. évtől, és Isten kegyelméből elkezdjük a következő esztendőt. Ez az időszak a vissza- és előretekintés, az értékelés, valamint a tervezés ideje is.

A mögöttünk levő év eseményeinek számbavételekor jellemezzen bennünket a hálás emlékezés és a jótékony felejtés! Emlékezzünk Istenünk gondviselő, hordozó szeretetére: „Emlékezzetek meg az ő csodáiról, amelyeket cselekedett!” (Zsolt 105,5); viszont felejtsük el a bennünket ért sérelmeket, megvallott bűneinket, és ne emlegessük veszteségeinket! Fogadjuk meg a neves angol írónő tanácsát: „Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj.” (Charlotte Bronte).

Az új esztendőre való készülésben pedig az alábbi történet segítsen bennünket!

Ifjú földművesek versenyeztek, egy darab ugart kellett felszántaniuk. Az volt a mérték, hogy ki tudja a legegyenesebb barázdát szántani. A legtöbbje csak görbe barázdát szántott. Amikor a jutalom kiosztására került a sor, az elhangzott kérdésre: Mire figyeltél szántás közben? – a görbe barázdát szántók ilyen válaszokat adtak: az eke szarvára; az eke vasára; a barázdát néztem. Az viszont, aki egyenes barázdát szántott, ezt mondta: Én a lovak között arra, a messze lévő, egyedül álló fára figyeltem.

Ha különböző emberi vélekedésekre hallgatunk, ha önmagunkra vagy a körülményeinkre nézünk, akkor letérünk az Isten által kijelölt utunkról. Az új esztendőben nézzünk csak fel és egyenesen előre, Jézusra – a hit elkezdőjére és bevégzőjére – és akkor életünk útja egyenes lehet. Azon járva nem tévesztjük majd el a célt!

„Testvéreim, én magamról nem gondolom, hogy már elértem volna, de egyet cselekszem: azokat, amelyek mögöttem vannak, elfelejtve, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nekifeszülve célegyenest futok Isten felülről való elhívása jutalmáért, amely Krisztus Jézusban van.” (Fil 3,13-14)

Ezen a héten hagyjuk magunk mögött az óesztendőt, és lépünk át az új évbe. Ilyenkor megérinti az embert az elmúlás szele, és gondolkodóba esik élete, sorsa, jövője felől. Az elmúlt esztendő mulasztásai, bűnei nyomasztják, és a következő év számára ismeretlen eseményei félelmet keltenek. Az alábbi vers (Túrmezei Erzsébet Jó reggelt kegyelem!) sorait a mögöttünk levő és az előttünk álló esztendő napjaira is érthetjük. Nagyszerű lehetőség, hogy a múlt terheit és a jövő okozta bizonytalanságot, félelmeket letehetjük hatalmas és kegyelmes Urunk kezébe. Bátorítson bennünket annak tudata, hogy gondviselő Istenünk kegyelme napról napra ránk árad! Bízzad Újra Életed Krisztusra!

„A tegnap terhe már a tegnapé, / A holnap árnya még a holnapé. / Minden új reggelen örök útitársam köszönthetem: / Jó reggelt, Uram, Jézus, jó reggelt öröm, / Jó reggelt békesség, jó reggelt kegyelem! / Jó reggelt, Uram, Jézus, jó reggelt öröm, / Jó reggelt békesség, jó reggelt kegyelem!"

 Hideg téli nap volt. A völgyben sorakozó házacskák barátságosan pipáltak a hótehertől hajladozó fák között. A kis házakba behúzódva, egy fedél alatt melegedtek a nagy családok: apró gyermekek, dolgos szülők, lassuló életű nagyszülők. Várták az idő melegebbre fordulását a januári szürkeségben. A helyszín, az Alpok nyugati karéjában rejtőző Piemont hegység, a dátum: 1655. A házak lakói pedig reformált hitű valdensek, Vald Péter XII. századi előreformátor késői követői.
Langyos tavaszi fuvallat helyett azonban egy fagyos hír fut házról-házra. Szavoja hercegének futárai hozzák a hírt: vagy részt vesznek a vasárnapi misén gyermektől öregig mindahányan, vagy el kell hagyniuk földjüket, házukat, mindenüket. A herceg számára nem volt kétséges a válasz, hisz tél volt, és minden vagyonuk ide kötötte a kis völgy lakóit… de nem így történt. Mindannyian felkerekedtek, és a völgy távoli felső végébe menekültek hittestvéreikhez. Szavoja hercegének kegyetlensége itt is utolérte őket. Miután földjeiket és házaikat idegenek foglalták el, a herceg katonákat küldött utánuk, akik 1655 húsvét hajnalán lemészárolták a teljes közösséget.
Hogy jön ez ide? – kérdezheti a kedves olvasó. Nem valami vidám újévi köszöntés kellene ilyenkor? A 2017-es év a reformáció éve. Amikor itt, a mai Magyarországon békében ünnepeljük az újévet, ne feledjük, hogy hittestvéreink az évszázadok folyamán sokszor életüket is kockára tették, de hitüket nem tagadták meg. Kísértéseink közt merítsünk erőt hitvalló elődeink példájából!
„Azért mi is, akiket a bizonyságok ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőteret.” (Zsid 12,1)

Szűzanya éves jelenése Jakov Čolo látnoknak

A Szűzanya Jakov Čolonak 1998. szeptember 12-i utolsó minden napos jelenésekor azt mondta, ezentúl évente egyszer fog megjelenni neki, december 25-én, karácsonykor. Így történt ebben az évben is. A jelenés 14:07-kor kezdődött és 10 percig tartott. Ezután Jakov átadta az üzenetet:

Drága gyermekek! Ma, ezen a kegyelmi napon, arra hívlak benneteket, hogy a hit ajándékát kérjétek az Úrtól. Gyermekeim, döntsetek Isten mellett, és kezdjétek élni és hinni mindazt, amire Isten hív benneteket. Hinni, gyermekeim azt jelenti, hogy életeteket Isten kezébe adjátok, az Úr kezébe, aki teremtett és mérhetetlenül szeret benneteket. Ne csak szavakkal legyetek hívők, hanem hitetekről tetteitekkel és személyes példátokkal tegyetek tanúságot. Úgy beszélgessetek Istennel, mint atyátokkal. Nyissátok meg és adjátok neki szíveteket és meglátjátok, hogyan változik szívetek és hogyan csodáljátok majd Isten tetteit az életetekben. Gyermekeim, Isten nélkül nincs élet, ezért, mint édesanyátok közbenjárok és kérem Fiamat, hogy újítsa meg szíveteket, és életeteket töltse be mérhetetlen szeretetével. Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra.

Szeretem a karácsonyhoz valamilyen módon köthető történeteket és szívesen osztom meg őket az oldalon. Az idei felhozatal rendhagyónak mondható, mert a napokban megosztott írások nem kifejezetten megható vagy szívmelengető helyzeteket mutatnak be, hanem inkább a Jézus 2000 évvel ezelőtti világrajövetelével kapcsolatos témákat feszegetnek, bár azt is meg kell vallanom, hogy számomra ez éppen olyan szívmelengető, mint egy karácsony éjjelén megválaszolt ima. Azért is rendhagyó ez a két poszt (sajnos csak kettő), mert némiképp szembemennek a karácsonykor megszokott írásokkal, vagy azért, mert nem ostorozzák eléggé az ünnepet, vagy azért mert egy évszázadok óta elfogadott történetet helyeznek más megvilágításba.

A „betlehem” szóra, főleg, ha az karácsony tájékán hangzik el, a legtöbb ember azonnal a jól ismert dekorációra asszociál: istálló közepén egy jászolban az újszülött Jézus, körülötte pedig állatok, illetve József és Mária. A képpel egyetlen probléma van: Jézus valószínűleg nem egy istállóban született.

Mindannyian ismerjük a történetet, amit számos bibliai témájú film is feldolgozott már Lukács elbeszélése alapján. Augustus császár rendeletet adott ki, hogy „az egész lakott földön összeírást tartsanak”, aminek eredményeként „elment mindenki a maga városába, hogy összeírják”^{Lukács 2}. Tette ezt József és Mária is. A filmekben láthatjuk, hogy József egyik betlehemi fogadó után a másikban próbál helyet találni várandós felesége és a maga számára, sikertelenül, míg végül egyéb hely híján egy istállóban kötnek ki, Jézus pedig megszületik. A helyzet azonban az, hogy az egész istállós, szálláskeresős eseménysorozat néhány szó alapján, inkább csak amolyan következtetésként adódott a történethez.

Lukács ennyit ír: „megszülte elsőszülött fiát, és bepólyálva a jászolba fektette, mert nem volt számukra hely a vendégfogadó háznál.” (Lukács 2:7)

Lukács azonban nem valószínű, hogy egy fogadóra utalt itt. Először is egy Betlehem méretű eldugott faluban nem igen lehettek fogadók. Másodszor pedig a fogadónak fordított „katalüma”^{καταλυμα} szó vendégszobát is jelent. Lukács és Márk ugyanazt a szót használják az utolsó vacsorának helyet adó helyiségre (Márk 14:14, Lukács 22:11), ellenben a jó szamaritánus történetében, ahol ténylegesen tudjuk, hogy a szamaritánus egy fogadóba viszi az útfélen talált férfit, egy egészen más szó, a „pandocheion” szerepel, ami egyértelműen fogadót jelent. Ez a fogadó mellesleg a Jerikó és Jeruzsálem közötti forgalmas útvonal mentén állt a történet szerint.

Harmadszor, József, aki bizonyára szerető, gondoskodó férj volt, nyilván mindent megtett, hogy Mária és a születendő Jézus számára megfelelő helyet találjon, amire Lukács szerint volt is ideje. „Történt pedig, hogy ottlétük alatt beteltek szülésének napjai…”^{Lukács 2:6} A sorok között sehol egy utalás arra, hogy fejvesztve rohangált volna szálláshelyet keresve.

Végül pedig József rokonai számára kifejezetten sértő lett volna, ha a fiatal pár egy fogadóban száll meg, akkor is, ha a népszámlálás miatt a vendégszoba már tele volt és Mária az otthon közös helyiségében volt kénytelen megszülni Jézust, ami akkoriban nemcsak a családtagoknak, hanem egy-egy állatnak is éjszakai szállásként szolgált.

Szomorkodásra persze nincs okunk és a régi betlehemektől sem kell megválni, már akinek van, legfeljebb megerősíthetjük a falait, hozzáépíthetünk egy konyhát, a háttérbe pedig odaképzelhetünk néhány további családtagot. Jézus érkezése és élete semmivel sem lesz kevésbé csodálatos az információ birtokában, legfeljebb elgondolkodhatunk azon, hogy mennyire olvasunk figyelmesen vagy mennyire hagyatkozunk mások fantáziájára és elbeszélésére az Élet fontos dolgaiban. Én legalábbis ezt tettem.

Áldott karácsonyt azoknak, akik ünnepelnek és azoknak is, akik nem!

Paul Copan That’s just your interpretation című könyvének felhasználásával

http://idokjelei.hu/2017/12/jezus-tenyleg-istalloban-szuletett

Észrevettük-e már, hogy a betlehemi pásztoroknak megjelenő angyal és a napkeleti bölcseket tanácsoló csillag – sőt Heródes király biblia-tudósai is – egységesen azt az utat mutatták meg, amelyen elindulva, az egyszerű pásztorok és az ókori „akadémikusok” is a Betlehemben földre érkezett Messiás Krisztushoz jutottak el?
Karácsony egyik fontos üzenete az, hogy minden Isten által rendelt út a világegyetem egyetlen urához, Jézus Krisztushoz vezet! Ha tehát valaki a Bibliáját hittel olvassa, netalán bármilyen tudományágat elfogulatlan előítélet nélkül művel, illetve ha egyéni életsorsát helyesen szeretné értelmezni, akkor lehetetlen, hogy ne jusson el Krisztushoz! Ha pedig nem talál el az ember Krisztushoz, akkor csak féligazságok zsákutcájába érkezik, még ha Nobel-díjat kap is életművéért.
Ugyanis a názáreti Jézus Krisztus az Alfa és az Ómega – tehát a te életednek kezdete és a végcélja is.
„Pásztorok (…) őrködtek éjszaka a nyájuk mellett. És íme, az Úr angyala megjelent nekik (…), és így szólt: Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely minden nép öröme lesz, mert Dávid városában ma megszületett nektek az Üdvözítő, aki az Úr Krisztus.” (Lk 2,8-20)

Életveszélyessé vált a karácsony előtti utazásom. Főútvonalon haladva, többször is hirtelen fékeznem, dudálnom kellett, mert a szemből jövők, nem törődve a forgalommal, türelmetlenül előzték egymást. Rohantak karácsonykor is.

Egykor Mária és József több mint egy hétig gyalogolt Názáretből Betlehembe – eközben (légvonalban) kb. 120 km utat tettek meg. (Ma ezt a távolságot gépkocsival, kényelmes tempóval, másfél – két óra alatt megtehetnénk.) Kétezer évvel ezelőtt a közlekedőknek rengeteg idejük maradt egymásra, a hosszú úton mindent megbeszélhettek. Ma pedig minden idegszálammal arra kellett figyelnem, hogy túléljem az őrült rohanást egy rövidebb útszakaszon is.

Sebesen akarunk mindent elintézni és villámgyorsan ünnepelni, ezért a betlehemi Királyhoz lelkünkben sebesülten érkeztünk meg. Nem maradt időnk elcsendesedni; beszélgetni egymással és a ma is megszólítható Krisztussal. Pedig Jézus időt, helyet kérve, ma is kopogtat a szív ajtaján. Szeretne házigazda maradni az ünnepek múltával is.

Javaslatunk az esztendő utolsó, és a következő év első napjaira: Adj időt életed Urának, hogy elmondhassa számodra gondolatait, bátran járulj elé imádságban, tárd ki előtte agyonhajszolt életedet!

Szász Lídia Dóra / Kisbér

Jézus üzenete János apostol közvetítésével: „Nézd, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat, és megnyitja az ajtót, bemegyek hozzá, és vele vacsorázom, és ő én velem.” (Jel 3,20)

Írta: Dr. Viczián Miklós


A közlekedési baleset után a rendőr a vétkes autó vezetőjétől kérdezi, hogyan történt az ütközés.
– Feleségemmel megállapodtunk, hogy idegen városban én figyelem a forgalmat, ő pedig a táblákat.
– És milyen táblát látott utoljára? – fordult a rendőr az asszonyhoz.
– Azt, hogy „Drogéria szalonunk megnyílt" – jött a válasz.
Nem mindegy tehát, hogy miként szemlélünk egy eseményt. Jézus Krisztus születéséről például három evangélista is készített beszámolót. Ugyanazt az eseményt háromféleképpen mutatják be. Máté a nagypolitika felől: bölcsek, királyi udvar, intézményes gyerekgyilkosság, menekülés Egyiptomba, Lukács a szülés idejére, helyére – még a pólyálásra – is kitér, János pedig az esemény kozmikus jelentőségét tartja említésre méltónak: „az Ige testté lett, és közöttünk lakozott".
Amikor karácsonyt ünneplünk, szemléletünktől függ, hogy mit látunk: csak a sok munkát és költséget, ami az előkészületekkel jár, vagy szépen díszített fát, mosolygó gyermekarcokat, és az értékes ajándékok feletti örömöt, esetleg Jézus Krisztust, akinek születésnapját ünnepeljük. Ha őt is, akkor hogyan? Kisdedként, akinek a napkeleti bölcsek ajándékokat hoztak, akihez a környékbeli pásztorok látogatóba érkeztek – vagy pedig így:


„Benne volt az élet, és az élet volt az emberek világossága. (...) Mindazoknak, akik befogadták, akik hisznek az ő nevében, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek." (Jn 1,1-14)

Egy lelkészkolléga mesélte néhány napja, hogy az alsósok tantermébe lépve, a táblán megdöbbentő üzenetet olvasott: „Nincs életem! Viki”. Egy idős embertől, aki sokféle próbával, szenvedéssel tűzdelt életútjára tekint vissza, még csak-csak elfogadnánk egy ilyen megállapítást: Nem volt életem. De ha egy őszinte gyermeki hang szólal meg így, az rendkívül elgondolkodtató.
Bár egyfelől Vikinek ez a vallomása általánosan igaz minden emberre, hiszen ki az, aki ne keresné az életet, az értelmes életet, az élet értelmét? S ki az, aki ne vallana kudarcot újra és újra a találással? És a keresők között néhány ezzel az őszinte felkiálltással fakad ki: Nincs életem!
Másfelől viszont akár fiatalon, akár idős korban nyilatkozik így valaki, a karácsonyi ünnep különös üzenetet, tanácsot közvetít számára, ezt: Lehet életed! De csak annak, aki már eljutott a felismerésre, és lemondott önmaga megtalálásáról! Mivel azon az első karácsony éjjelen Jézus személyében az ÉLET jött el a világba. Ő azért érkezett, mert nélküle nem volt élet itt a földön.
Persze születnek emberek, élőlények, és van küzdelem és siker, meggazdagodás és elszegényedés, egészség és betegség, csak a legfontosabb nem található: az ÉLET. Mert az élet több, mint az előbbiek együttesen. A tantermi táblára írt gyermeki vallomásból pontosan ez a felismerés sejlik át! Nem feltétlen a betevő falat, a ruházat, a saját szoba, barátnők, vagy a pénz hiányzik, hanem az ÉLET.
Az a valami, ami igazából VALAKI. A karácsonykor földre érkező, majd később, felnőttként embertársait tanító, gyógyító, halottat feltámasztó Jézus ezt mondta magáról: ÉN vagyok az ÉLET, és én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek mindazok, akik befogadnak engem!
Kedves Olvasó, kedves Viki!
Amíg őt nem fogadtad be, addig valóban nincs életed, de akié a Fiú, azé az élet! A Biblia Jézus Krisztusról:
„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő kezdetben istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne volt az élet, és az élet volt az emberek világossága.” (Jn 1,1-4)

Minden újjászületett keresztyén ember élete azzal kezdődik, hogy Isten iskolájának első osztályába kerül. Az első osztályból a másodikba akkor léphet, ha megtanulja a tananyagot. Az egyik fontos tantárgy a hálaadás.

Vigyázz, mert a hálaadás teljesen független attól, hogy mi történt veled! Ha ugyanis hiszed, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukat szolgálja, akkor az általad rossznak és fájdalmasnak ítélt események is hálaadásra kell, hogy indítsanak.

Az esztendő utolsó napjain is vizsgázunk hálaadásból. Ha visszatekintesz a 2011. évre, akkor panaszkodsz, sírsz, sóhajtozol vagy hálát adsz mindenért, ami veled történt, mert megláttad a nehezek mögött Krisztust? Továbbléphetsz végre a második osztályba, vagy ki tudja hányadszor, kezded újra az elsőt?

Dr. Sípos Ete Álmos / Tápiószele

Pál apostol tanácsa: „Mindenért hálát adjatok, mert ez Isten akarata Krisztus Jézusban számotokra.” (1Thessz 5,18)

Az emberiség számottevő része évről évre babonás várakozással tekint az új számmal kezdődő évre. Úgy gondolja, hogy erős elhatározásokkal, sőt fogadalmakkal is segítheti, hogy új, jobb érkezését jelentse a következő esztendő. Majd eltelik néhány nap, esetleg hét, és kiderül, hogy – a reményteli várakozás, ígéret és komolynak tűnt fogadkozás ellenére is – csupán a régi ismétlődik. Ennek oka az, hogy a körülmények változhatnak ugyan az új esztendőben, de maga az ember ugyanaz maradt, az élet pedig a régi taposómalomban folytatódik. És 2010-ben is beigazolódik majd a közmondás: „Soha nem jön jobb.”

Az újévi hamis és romantikus álmodozás, majd az azt követő pesszimista kijózanodás folyamata alól csak a hívő keresztyén ember lehet szabad. Ő ugyanis felismerte, hogy az ember, mint Isten teremtménye, egyedi darab, akivel teremtője személyesen törődik, foglalkozik. Isten személyes bánásmódja pedig rendkívül változatos, gyengéd, ugyanakkor célratörő. Olyan, mint a szobrászé, aki tudja, mit akar formálni a márvány tömbből. Ez a személyes isteni bánásmód teszi a keresztyén életet igazán izgalmassá, fordulatokban gazdaggá.

A hívő tehát Újévkor ehhez hasonló kérdéseket fogalmaz meg: Vajon, Isten, mit cselekszik majd életemben? Mivel ajándékoz meg az új esztendőben? A pillanatnyilag megoldhatatlannak tűnő gondjaimat miként (talán egyetlen mozdulattal?) fogja megoldani?

Dr. Sípos Ete Álmos / Tápiószele


Pál apostol bizonyosságával kívánnak a honlap szerkesztői áldott új esztendőt!: "Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint dicsőségesen a Krisztus Jézusban." (Fil 4, 19)

Jel. 22,20

Hányszor másra várunk,
s fáj, hogy nem jön el.
Nőtttön nő hiányunk...
ÚR JÉZUS, jövel!

Hol az élet gondja,
hol felhő föd el,
S lelkünk félve mondja:
ÚR JÉZUS, jövel!

Szánd meg árva néped
távol és közel,
lásson újra Téged,
ÚR JÉZUS, jövel!

Írta: Dr. Sípos Ete Álmos


Keveset értett meg a karácsony üzenetéből az, aki az eseményekben csupán egy szomorúan romantikus történetet lát, és a betlehemiek által be nem fogadott házaspár történetéből egyedül ezt az – mint elembertelenedett világunknak szóló – üzenetet következteti ki, hogy: Szeressük egymást! A Fiú Isten testet öltését ugyanis nem szabad kizárólag a születés eseményeiből vizsgálni. Mi már tudjuk, hogy az a kisgyermek a dicsőségbe öltözött Király Krisztus, aki nemcsak leszállt értünk a Földre, hanem aki helyettünk elszenvedte a kereszten a bennünket igazságosan sújtó isteni ítéletet, és ő az, aki a harmadik napon feltámadt a sírból, és dicsőséggel ment fel a mennybe.
Ismerjük tehát a titkot, hogy az első karácsonyon megszületett gyermekben maga, a megváltó Isten jelent meg testben, ezért az a nap minden Jézusban hívő ember számára az egyetlen vigasztaló, boldog feltámadásra és örökéletre jogosító eseménnyé lett. 2012-ben is ennek a ténynek örüljünk mindnyájan!
„Mert nyilvánvalóan nagy a kegyesség titka: Aki megjelent testben, megigazult lélekben, látták az angyalok, hirdették a pogányok között, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségben." (1Tim 3,16))

(Jn 15,16)

Uram, Jézusom! Te látod, hogy az efféle "utolsó napokon" - szédítő tervek, iskola, szerelem, jó hírnév, cseresznye-virágzás, vagy éppen naptári év végnapjain - mi minden gyűl össze az ember torkában! Kis magyar búbánat mandulaíze, nagy világpolgár nekirugaszkodás frissítő mentája, nem is tudom. Éreztél egykor Te magad is ilyesmit? Tizenévesen, vagy inkább úgy harminc körül? Amikor még egyszer végignéztél Kapernaum mezején, hogy aztán végképp Jeruzsálemnek fordulj? Ilyenkor mindig mérlegkészítést emlegetnek. Számadást.

Bár nem rajongok az efféle műveletekért, belátom, elkerülhetetlen az ilyesmi. Pontosan egy éve a fenti szavakkal bocsátottál útnak. Elküldtél, hogy gyümölcsöt teremjek, és azt ígérted, megmarad a termés. Hányszor megtörtént: boldog voltam, igazán telve mindenféle lelki jóval, roskadozott a fa - csak éppen nem mentem sehová. Nem vittem belőle senkinek. Lusta voltam. És kicsinyhitű. Ugyan, éppen az én vigasztalásom, levelem, örömöm, kompótom, ige-versem, virágszálam, társaságom kell majd valakinek! És önző is. Magam majszoltam a drágalátos gyümölcsöket, míg képemre nem száradt ragacsos levük, mint augusztusban a görögdinnyéé szokott, a fülünk tövéig. Máskor meg küldés nélkül is elmentem, tépve téptem lelkem zöldellő fügefa-lombjait: semmi. És azt adtam, díszes kis zacskókba csomagolva. De Te megígérted: lesz valami, mégis lesz valami, ami visszamarad az idő vesszőkosarában. Egyszerűen nem igaz, hogy minden kihull belőle. Épp ellenkezőleg, minden, de minden olyan szó-, érzés-, gondolat-, kívánság- vagy cselekedet-gyümölcs benne marad, ami Tebenned fogant, mint igazi tőben. Minden, amit az elmúlt évben is önzetlen, tiszta szeretetből tehettem. Kevés ez, sok ez? Te vagy Bírám, Uram. Bírám és Barátom. Aki elküldesz, és aki a megérkező-nek kitárod az ajtót. Ezt köszönöm meg a mai estén - mandulaízű, mentás szavaimmal.
(Visky S. Béla)