Vianney Szent János emberszeretete és szociális érzéke legendás volt a maga korában. Amikor közölték vele a hírt, hogy érdemeit a világi hatóság is méltányolja és rövidesen a becsületrend lovagjává avatják, s megkapja a vele járó keresztet is, a következőket mondta: "A kereszttel jár valami fizetség?... Jelent ez pénzt is a szegényeimnek?" - Amikor megtudta, hogy ez csak tiszteletbeli kitüntetés, kissé csalódottan így válaszolt: "Ha ez így van és a szegények mit sem várhatnak ettől, kérem, mondják meg a császárnak, hogy nem vehetem hasznát."

Rendkívüli gyöngédséget érzett a vak Bichu anyó iránt, aki az ars-i templom közelében lakott. Szívesen adott alamizsnát neki, - azért is, mert az nem ismerte fel az adakozót. Csöndesen közeledett hozzá, pénzt vagy élelmiszert tett a kosarába és szó nélkül továbbállt. A derék asszony azt hitte, hogy valamelyik szomszédnője adta az alamizsnát, s így mindig azoknak hálálkodott: Köszönöm kedvesem.

Vianney élő példája volt annak, hogy a szentéletű emberek sem állnak távol a valóságos élettől, - s hogy humoruk is lehet. A következő két kis történet ezt igazolja. - Blanchon plébánost, aki jó barátja volt Vianney-nek, jól táplált, testes embernek ismerték. Egy alkalommal így szólt az ars-i plébánosnak: "Számítok önre, hogy könnyen az égbe jussak... Amikor a mennybe megy, majd a reverendájába kapaszkodom." A Szent kedves, hamiskás mosollyal így válaszolt: "Barátom, őrizkedjék ettől. A mennyország kapuja igen keskeny, mindketten az ajtó előtt rekedhetünk."

Egy ugyancsak kövér asszonyságot szintén a mennyországba való jutás módja érdekelte. Amikor efelől érdeklődött az ars-i plébánostól, az így válaszolt: "Lányom, tartson három nagyböjtöt."

"Sehol, még a Vatikánban sem várakozom" - mondta egy előkelő hölgy, aki azt hitte, hogy valóságos és vélt rangja elégséges lesz arra, hogy a plébános soron kívül meggyóntassa. "Ó, a szegény ars-i plébános előtt - tette hozzá csöndesen - mégis várakoznia kell!"

Egy nyári délelőtt Vianney Szent János nagy tömeg előtt tartotta meg szokásos katekézisét. Eközben egy szegény ember igyekezett a templomba bejutni. A plébános észrevette a mankókon járó, idős koldust. Azonnal fölkelt, s utat törve magának a hallgatók között, a templomba vezette. Minden hely foglalt volt. A Szent nem jött zavarba: saját székére, amelyről katekéziseit szokta tartani, ültette a koldust - ő pedig állva folytatta a tanítást. A jelenlevők és az utókor megítélése szerint is: ez a jelenet az assisi Poverello történetébe is beillene.

(Részletek Trucho: Az ars-i plébános című kötetéből)

Jézus azt mondta: „Népem, néhány orvos bebizonyította, hogy mindhárom Covid-oltás mérgeket nem szükséges bevenni, mert az emberek 98% -a nem hal meg a Covid-19 vírus miatt. Ezek a felvételek grafén -oxidot és vas -oxid -adalékanyagokat tartalmaznak, valamint olyan vegyi anyagokat, amelyek tartósan arra késztetik a szervezetet, hogy előállítsa a tüskefehérjét, amely végül megölhet embereket. Az emberek kényszerítése arra, hogy ezeket a kísérleti oltásokat bevegyék, ellentétes az Ön alkotmányos jogaival. Ön szabadon nem szedheti ezeket a mérgeket, és ez nem határozza meg, hogy van -e munkája vagy sem. Ha valami, a vakcinázott emberek terjesztik a tüskefehérjét és a Covid -variánsokat. A politikusainak és nagyvállalatainak nem szabad azt diktálniuk, hogy a munkavállaláshoz vagy az iskolába járáshoz Covid -oltás szükséges. Hamarosan látni fogja, hogy az oltott emberek terjesztik a vírust, és idővel egyre rosszabbul lesznek. Ha munkáltatói, iskolái vagy kormánya kötelezővé teszi a Covid elleni védőoltásokat, akkor elutasíthatja ezt a parancsot. Ha börtönben akarnak büntetni, vagy ami még rosszabb, amiért nem készítette ezeket a felvételeket, akkor a menedékhelyeim biztonságára hívlak. Ha az életedet fenyegetik, elhozom a Figyelmeztetést és a megtérést. Akkor eljössz a menedékhelyeimhez. Bízz a védelemben ezek ellen a mérgező lövések ellen, amelyek tönkreteszik az immunrendszeredet, ha beveszed őket, és végül megölhetnek. ” johnleary.com 2021 július 30

Dr. Kwasniewski denveri előadásának teljes szövege ‎

A következő előadás a coloradói Littletonban található Kármelhegyi Szűzanya-templomban hangzott el 2021. július 31-én. A videó ‎‎felkerült a YouTube-ra‎‎; az alábbi szöveg azonban terjedelmes jegyzettel rendelkezik, amely sok fontos anyagot tartalmaz. Célom, ‎‎különösen a Traditionis Custodes ‎‎nyomán, ‎‎ hogy megcáfoljam a túlságosan is nagyszámú katolikus apologétát, ‎‎ ‎‎akik úgy használják bizonyításra a tanítóhivatali dokumentumokat, ahogyan protestáns társaik Szent Pált – azt állítják, hogy a pápának abszolút végrehajtó, törvényhozó és bírói hatalma van a liturgia felett. Ezzel szemben én azzal érvelek, hogy a pápai hatalom történelmi, egyházi kontextusban létezik, amely feltételekhez köti és korlátozza annak törvényes gyakorlását, és ezért a hívek azon jogát is megalapozza, hogy ellenálljanak az emberemlékezetet meghaladó szokások és tiszteletreméltó hagyományok kirívó megsértésének. Röviden, ez a katolikus egyházon belüli hagyományhű mozgalom alapjainak védelmében elhangzó előadás.

‎A katolikus apologéták sok és nagyszerű munkát végeztek az évtizedek során. Sok protestánst, mormont, Jehova Tanúját vagy hasonló furcsa szerzetet cáfoltak meg, és segítettek zsidóknak, muzulmánoknak, ateistáknak, agnosztikusoknak, új-pogányoknak és mindenféle hamis vallást követőknek, hogy megtalálják Krisztust és belépjenek az Ő Egyházába. Ezért mindannyian hálásak vagyunk, és kívánjuk, hogy hosszú ideig folytathassák munkájukat ebben a szellemben.‎

‎De ugyanazok az apologéták nem teljesítenek olyan jól, amikor tekintetüket az egyházon belüli ügyek felé fordítják, különösen nem, amikor a pápai tévedhetetlenség természetének, céljának és korlátainak magyarázatáról van szó. Ezekben is jól működnek, amikor olyan csodálatos dolgokat védenek, mint ‎‎a Humanae Vitae‎‎, mert annak tanítása összhangban van a természeti és isteni törvénnyel és az egyház hagyományával, és a pápa feladata, hogy mindezt fenntartsa, függetlenül az ellene irányuló nyomástól. De amikor a pápák látványosan rossz döntéseket hoznak, vagy olyant tanítanak, ami kétértelmű vagy ‎‎male sonans ‎‎(rosszul hangzó) vagy ténybelileg téves, ezek az apologéták felkészületlennek és üres kezűnek találtatnak. Kísértésük van arra, hogy vagy figyelmen kívül hagyják a problémát, mint egy kínos kivételt, vagy bátran folyamodnak egy átgondolatlan ultramontanizmushoz, mintha a puszta szövegelés átsegítené őket a problémán.‎

‎Sokszor láttuk ez utóbbi problémát a ‎‎Traditionis Custodes motu proprio megjelenése óta‎‎. Igaz, hogy a legtöbb kommentátor két nyilvánvalóbb kategóriába tartozik: a progresszívek, akik szégyentelenül kárörvendnek a csúnya tradicionalisták veresége miatt, és szinte mindenki más, aki Ferenc pápa lépését indokolatlannak, rosszindulatúnak, felháborítónak, harciasnak, kivitelezhetetlennek és – a II. Vatikáni Zsinat utáni legsúlyosabb bűnnek – teljesen antipasztorálisnak látja. De létezik az önjelölt apologétáknak egy ‎‎coetusa‎‎, akik rohantak, hogy podcastokban védjék meg a pápa állítólagos jogát arra, hogy liturgiát alkosson, eltöröljön, és módosítson szinte bárhogy, ahogy neki tetszik.‎

‎Ez az előadás nem a Traditionis Custodes kiterjedt kritikája lesz – az megtalálható sok más helyen. ‎‎[1]‎‎ Inkább azt szeretném megmagyarázni, hogyan jutottunk el az abszurditásnak egy ilyen pontjáig, hogy egy római pápa egy tollvonással merjen kiszorítani, és végső feledésre ítélni egy évezredes töretlen liturgikus örökséget, ‎‎azt állítva, hogy a VI. Pál alatti bizottság által létrehozott új rítusok a katolikus egyház “egyetlen” ‎‎lex orandi-ját ‎‎vagyis imádságának törvényét jelentik – és azt az ennél is nagyobb abszurditást, hogy katolikus apologéták védik őt és az ő állítólagos “jogát” arra, hogy így tegyen.‎

‎Ezeknek az apologétáknak az alapvető hibája, hogy a hasonmás protestáns ellenfeleikhez hasonlóan ők is bedőltek a igazoló szöveghasználat (proof-texting) technikájának. ‎‎A sola scriptura helyett‎‎, gyakran ‎‎solo papa van‎‎; ahol a kálvinista Szent Pált idézi a hitben való megigazulásról, ők az egyetemes pápai joghatóságról szóló zsinati dictumot idézik. Valójában minden vitatkozó (beleértve a radikális tradicionalistákat is) hajlamos az igazoló szöveghasználatra, mintha az véget vetne a vitának, holott a valóságban éppen megnyitja a vitát. Mert nem pusztán a Szentírásból, az egyházatyáktól, az egyháztanítóktól vagy a Tanítóhivataltól kell idézni egy részletet, hanem azt is meg kell értenünk, hogy mikor, hol, miért és hogyan fogalmazták meg – más szóval ismernünk kell annak kontextusát. Egyes szövegek elég világosak ahhoz, hogy elvégezzék számunkra a munka nehezét, de más szövegek finomak, részlegesek, túlbecsültek, alulbecsültek stb., és úgy kell beilleszteni őket a helyükre, mint köveket a falba. Ez a fal az, amit törekszünk megtalálni, nem az egyes kövek, amelyek kifordulnak belőle. ‎‎[2]‎

‎Így a katolikus apologéták szeretik idézni az I. Vatikáni Zsinat ‎‎Pastor Aeternus kezdetű ‎‎dokumentumát (1870) a pápa joghatóságáról:‎

‎”Ezért azt tanítjuk és jelentjük ki, hogy a római Egyház, az Úr határozata alapján a szabályos teljhatalom birtoklásából kifolyólag minden más fölötti elsőséggel rendelkezik, és, hogy a római püspök ezen joghatósági hatalma, amely valóban püspöki hatalom, közvetlen: azaz neki mindenféle szertartású és méltóságú lelkipásztorok és hívők, akár egyenként külön-külön, akár mindnyájan együtt, a hierarchiai alárendeltségre és igaz engedelmességre vannak kötelezve, nem csak azokban a dolgokban, amelyek a hitet és az erkölcsöket illetik, hanem azokban is, amelyek az egész földön elterjedt Egyház fegyelmét és kormányzását érintik.” (‎‎Pastor Aeternus‎‎, 3, 2)‎

‎Szívesen idézik XII. Piusz ‎‎Mediátor Dei ‎‎(1947) kezdetű enciklikáját: “egyedül a pápa joga a liturgikus törvényhozás, csak ő hozhat be és ő hagyhat jóvá új szertartásokat, és csak ő módosíthatja azt, amit módosítandónak ítél” (58. sz.). ‎‎[3]‎‎ A ‎‎kánonjogi kódex‎‎ (1983) megerősíti a pápa “legfőbb, teljes, közvetlen és egyetemes rendes hatalma van az egyházban” (331. kán.). Ahogy John Monaco rámutat: “Mivel a szentségek kiszolgáltatása az egyházi fegyelem körébe tartozik, nem meglepő, hogy a kánonjog a liturgia feletti rendelkezést a pápának (838. § (2) bekezdés) rendeli, és még arra is felhatalmazást ad neki, hogy “megítélje vagy meghatározza azt, ami érvényességükhöz szükséges” (841. kán.). ‎‎[4]‎

‎Eddig rendben is van. De ennyiben hagyni ezeket annyit jelent, hogy szövegeket adunk kontextus nélkül.‎

‎Először is, a liturgia nem redukálható pusztán egy fegyelmi kérdésre; mindig érinti a hitre és erkölcsre vonatkozó tanítást, amint azokat az Egyház egész történelme során vallotta, és amint azt minden kor Tanítóhivatala kifejezte. ‎‎[5]‎‎ A pápa nem szólista, hanem egy zenekar tagja, és a partitúrája, amiből játszik már hivatalba lépése előtt létezett – egyre inkább, ahogy előre haladunk a történelemben.‎

‎Másodszor, a fegyelmi ügyekben való pápai joghatóság nem vákuumban létezik: ez a pápai hivatal alkotórésze, amelynek saját természete, célja és kötelessége van. A liturgikus rítusok bevezetésének, eltávolításának vagy megváltoztatásának hatalma nem egyfajta (ockhamista) mindenhatóság, a bölcsességel, jósággal és igazsággal való mindennemű kapcsolat híján: vannak a pápaság lényegéhez tartozó feltételek, amelyek körülhatárolják és feltételekhez kötik a hatalmat, amelyek felhatalmazást adnak használatára vagy megfosztanak attól. ‎‎[6]‎‎ Ezért mondhatnak ítéletet a történészek arról, hogy a pápák mikor gyakorolták jól vagy rosszul, körültekintően vagy meggondolatlanul, igazságosan vagy igazságtalanul a hatalmukat.‎

‎Harmadszor, csak azért, mert valami szerepel egy tanítóhivatali dokumentumban, nem jelenti azt, hogy a lehető legjobb módon vagy nem félreérthető módon van megfogalmazva. Sokatmondó példa erre maga a ‎‎Mediator Dei‎‎, amelyben XII. Piusz egy ponton megfordítja a hagyományos ‎‎lex orandi, lex credendi axiómát azzal, ‎‎hogy a ‎‎lex credendinek ‎‎kell meghatároznia a ‎‎lex orandit‎‎, és hogy ez magyarázza, hogy a pápa miért módosíthatja a liturgiát, hogy bizonyos tanokat világosabban fejezzen ki. ‎‎[7]‎‎ Bizonyos értelemben ez igaz: az, amit a liturgia már tanít, bár halvány vagy elmosódott módon, egy új szertartásban kikristályosodhat, mint amikor XI. Piusz 1925-ben bevezette Krisztus Király ünnepét. Ezt a királyságot az Egyház már régóta vallotta, és jelen volt a liturgia egészében, de a pápa a modern szekularizmusra adott válaszul azt akarta, hogy a liturgia közvetlenül tanítsa ezt az igazságot. ‎‎[8]‎‎ Hamis lenne azonban azt mondani, hogy egy pápának joga van akármit megvalósítani, ami csak eszébe jut, vagy bármilyen kedvenc teológiai projektnek valamilyen liturgikus kifejezést adni – mint például egy fegyverellenes vasárnap, vagy minden csoda kivágása az olvasmányokból válaszul a modern bibliai kritikákra, vagy egy szivárványszínű kazula jóváhagyása az LMBTQ befogadásának szimbolizálására. Nevethetünk az ilyen példákon, és mondhatjuk, hogy “ez soha nem történhet meg,” de az egyetlen oka annak, hogy ezt gondolhatjuk, az, hogy bennfoglaltan elismerjük, hogy nem a pápa az, aki elsősorban vagy végső soron meghatározza a ‎‎lex credendit ‎‎vagy a ‎‎lex orandi‎‎t. ‎‎[9]‎

‎Ahhoz, hogy megértsük a pápaság és a liturgikus törvényhozás kapcsolatát, az alapvető kérdéssel kell kezdenünk: mi a pápa kötelessége a hagyománnyal kapcsolatban? Erre a kérdésre egy kora középkori forrásból lehet példaértékű választ találni: a Pápa Hitvallása, vagyis “pápai esküje”, amely a ‎‎Liber Diurnus Romanorum Pontificumban‎‎ található, amely a pápai kancellária által használt formulák kézikönyve, amelyek közül néhány Nagy Szent Gergelyig nyúlik vissza. ‎‎[10]‎‎ Bár vita folyik arról, hogy pontosan hogyan használták ezt az esküt abban a rítusban, amellyel a pápát hivatalába iktatták, nem lehet kétséges, hogy a kereszténység felfogását tükrözi, abban az értelemben, hogy összefoglalta, mit vártak el egy pápától, vagy hogyan tekintettek magukra a pápák, hogyan beszéltek és cselekedtek. Ez tehát értékes bizonysága annak, amit elődeink az első évezred végétől a második kezdetéig a pápai hatalom korlátainak tekintettek. “Az új pápa legfőbb kötelezettsége és legkiemelkedőbb minősége – ahogy Athanasius Schneider püspök fogalmaz – “a megingathatatlan hűség a hagyományhoz, amelyet minden elődje adott neki”. Az eskü “konkrét kifejezésekkel a ‎‎lex credendi‎‎hez (a hit szabályához) és a ‎‎lex orandihoz‎‎ (az imádság szabályához) való hűségét fogalmazta meg.“‎

‎A szöveg szerint a pápa esküje így szól:‎

‎Én, (név) Isten irgalmából diakónus, Isten kegyelméből ezen Apostoli Szék megválasztott és leendő püspöke, esküszöm neked, szent Péter, apostolok fejedelme . . . és a te Szent Egyházadnak, amelynek vezetését ma a te védelmed alatt átveszem, hogy minden erőmmel őrködni fogok, lelkem kileheléséig vagy vérem kiontásáig a helyes és igaz hit fölött, amelyet annak szerzője, Krisztus által átadva, és amelyet a te utódaid és tanítványaid által kicsinységemnek továbbadva, a te Szent Egyházadban találtam; és a te segítségeddel türelmesen viselem az idők nehézségeit; megőrzöm a Szentháromság misztériumát, amely egy Isten, valamint az Isten egyszülött Fiának, a mi Urunk Jézus Krisztusnak test szerinti odaajándékozását és Isten egyházának többi dogmáját, ahogyan az egyetemes zsinatok és az apostoli főpapok alkotmányai, valamint az Egyház leginkább elfogadott doktorainak írásai rögzítették őket, vagyis mindazt, ami a te és a mi Általad adott ortodox hitünk helyességére vonatkozik; Én is a legkisebb változástól mentesen őrzöm meg a szent és egyetemes zsinatok . . . és hirdetni fogom azt, amit hirdettek és szívvel és szóban elítélem mindazt, amit elítéltek; Továbbá szorgalmasan és szívből megerősítem és védelmezem az apostoli főpapok minden rendeletét, és bármit is hirdettek és erősítettek meg szinóduson és egyénileg, és megingathatatlanul fenntartom őket, ahogy elődeim létrehozták őket, és egyenlő tekintélyű ítélettel ítélem el azokat a dolgokat és személyeket, amiket elítéltek és elutasítottak; ‎‎Az egyház fegyelmét és szertartását ugyanúgy sértetlenül megtartom, ahogy azt kaptam és átvettem elődeimtől [ ‎‎disciplinam et ritum Ecclesiae, sicut inueni et a sanctis predecessoribus meis traditum repperi, inlibatum custodire ], és megőrzöm az egyház vagyonát és gondoskodom róla, hogy megőrizzék azt; Nem vonok le és nem változtatok semmit abból a hagyományból, amelyet legbecsesebb elődeim őriztek és amit kaptam, és nem ismerek el semmilyen újdonságot, hanem buzgón megtartom és tisztelem minden erőmmel mindazt, amit elődeim tanítványaként és követőjeként találok; de ha bármi a kánoni fegyelemmel ellentétes, ki fogom javítani azt, és őrzöm pápáink szent kánonait és alkotmányait, mint isteni és mennyei parancsokat, tudva, hogy az isteni Ítéletkor szigorú számadással tartozom mindazért, amire megesküszöm neked, akinek a helyét isteni pártfogással foglalom el, és akinek feladatát közbenjárásod segítségével teljesítem. ‎‎[11]‎

‎Hasonlóképpen, a tizenötödik századi Konstanzi zsinat (1414–1418) a pápáról úgy beszélt, mint az egyház első emberéről, akit a hit köt, és akinek szigorúan védenie kell a hit integritását ‎‎[12]‎‎:‎

‎Mivel a római pápa ilyen nagy hatalmat gyakorol a halandók között, ‎‎helyes, hogy még inkább kössék a hit vitathatatlan kötelékei‎‎ ‎‎és az Egyház szentségeivel kapcsolatban betartandó rítusok.‎

Konstanz harminckilencedik ülésszaka szerint az újonnan megválasztott pápának hitvallást kellett tennie, amely ezt a szakaszt tartalmazta:‎

‎Én, N., megválasztott pápa, szívből és szájjal megvallom és esküszöm a mindenható Istennek, akinek egyházát az ő segítségével vállalom kormányozni, és áldott Péternek, az apostolok fejedelmének, hogy amíg ebben a törékeny életben vagyok, szilárdan hinni fogom, és megtartom a katolikus hitet az apostolok hagyományai, az egyetemes zsinatok és más szent atyák szerint . . . és ezt a hitet az utolsó pontig változatlanul megőrzöm, megerősítem, megvédem és hirdetem a halálomig és a vérem ontásáig, és hasonlóképpen ‎‎minden módon követem és megtartom a katolikus egyház egyházi szentségeinek áthagyományozott rítusát‎‎. ‎‎[13]‎

‎Az ilyen szövegek nem bizarr különcségek, hanem a pápa ‎‎hagyományhoz való kötöttségére vonatkozó közös konszenzust tükrözik – olyannyira, hogy a jeles kanonisták és teológusok fenntarthatják, hogy a pápa megérdemli, hogy ellenálljanak neki, ha bűnös a hagyomány vagy az arra támaszkodó keresztény emberek megsebzésében. Juan de Torquemada bíboros (1388–1468) azt állítja, hogy ha egy pápa nem tartja be “az egyházi istentisztelet egyetemes rítusát“, és “makacsul elválasztja magát az egyetemes egyháztól “, akkor “képes a szakadás bűnébe esni“, és nem szabad engedelmeskedni neki, és nem is támogatható (‎‎non est sustinendus‎‎). ‎‎‎[14]‎‎ Szent Tamás jól ismert kommentátora, Cajetan bíboros (1469–1534) azt tanácsolja: “Nyíltan ellen kell állnod egy pápának, aki nyíltan szétszakítja az egyházat – például azzal, hogy az egyházi hivatalokra csak pénzért vagy szolgáltatásokért cserébe hajlandó kinevezést adni… Le kell leplezni a simóniát minden esetben, még akkor is, ha egy pápa követi el.” ‎‎Cajetan‎‎ az egyházi hivatalok vételéről vagy eladásáról beszél, ami nyilvánvalóan hatalmas probléma volt az elmúlt korokban; de ez messze nem a legnagyobb bűn vagy a legnagyobb probléma. Tárgyilagosan szólva, az olyan káros rendelkezés bevezetése, mint egy érvényes, de nem megfelelő és nem autentikus liturgia kihirdetése, vagy a tanítás integritásának megtámadása minden bizonnyal rosszabb, mint a simónia. Francisco Suárez (1548–1617) kijelenti: “Ha a pápa a helyes szokásokkal ellentétes parancsot ad, akkor nem kell engedelmeskedni neki; ha megpróbál tenni valamit, ami nyilvánvalóan ellentétes az igazsággal és a közjóval, akkor helyes lenne ellenállni neki; ha erőszakkal támad, akkor erőszakkal visszaverhető, a jó védekezésre jellemző mértékletességgel.” ‎‎[16]‎‎ Suárez továbbá azt állítja, hogy a pápa skizmatikus lehet, “ha fel akarja borítani az összes egyházi szertartást, amely az apostoli hagyományon nyugszik.” ‎‎[17]‎‎ (Megjegyzendő, hogy “a hagyományon nyugszik”, ‎‎apostolica traditione‎‎ ‎‎firmatas‎‎: az apostoli alapokon nyugvó egész struktúráról beszél. Ez olyasmit jelentene, mint az 1570-es ‎‎Missale Romanum.)‎‎ A domonkos Sylvester Prierias (1456–1523), a Luther Mártonra adott első válasz egyik vezéralakja kifejti, hogy ha a pápa gonosz cselekedetekkel pusztítja el az egyházat,‎

‎minden bizonnyal vétkezne; nem szabad megengedni neki, hogy ilyen módon cselekedjen, és nem szabad engedelmeskedni neki abban, amiben gonosz volt; de udvarias visszautasítással kell neki ellenállni…. Nem a pusztításért van a hatalma; ezért, ha bizonyíték van arra, hogy azt csinálja, akkor szabad ellenállni neki. Mindez azt eredményezi, hogy ha a pápa parancsai és cselekedetei által pusztítja az Egyházat, akkor ellen lehet neki állni, és akadályozni lehet parancsának végrehajtását. A prelátusok hatalommal való visszaélésével szembeni nyílt ellenállás joga szintén a természeti törvényből ered. ‎‎[18]‎

‎Francisco de Vitoria (1483–1546) hasonlóképpen azt mondja: “Ha a pápa parancsai és cselekedetei pusztítják az Egyházat, akkor ellenállhatunk neki, és akadályozhatjuk parancsainak végrehajtását.” Bellarmine Szent Róbert (1542–1621) egyetért vele:‎

‎Amennyiben törvényes ellenállni a pápának, ha megtámad egy emberi személyt, akkor törvényes ellenállni neki akkor is, ‎‎ha lelkeket támadott meg, vagy zavart keltett az államban, és még inkább, ha az egyház elpusztítására tör.‎‎ Azt mondom: törvényes, hogy ellenálljunk neki azzal, hogy nem tesszük meg, amit parancsol, és akadályozzuk akarata végrehajtását; még mindig nem törvényes elítélni, büntetni vagy akár megfosztani őt, mert nem más, mint egy felettes. ‎‎[19]‎

‎Érdemes megfigyelni – és ez egy kritikus pont –, hogy ezek a tekintélyek ‎‎feltételezik azt, hogy képesek vagyunk felismerni, ‎‎hogy a pápa egy adott pillanatban vagy egy adott gyakorlattal támadja-e a lelkeket vagy pusztítja-e az egyházat. Más szóval, a pápa nem az egyetlen bírája annak, hogy segít-e vagy sem az Egyháznak, mintha arra várnánk, hogy bejelentse: “Testvéreim és nővéreim, most segítem az Egyházat, ezért tökéletesen engedelmeskednetek kell nekem”, vagy “Jaj nekem, most ártok az Egyháznak, így ellenállhattok nekem.” Van némi szerepe a tájékozott értelmünknek és hitünknek az ő szavainak és cselekedeteinek értékelésében. Krisztus hívei nem egyszerűen passzívan állnak a pápai parancsokhoz, rendeletekhez vagy cselekedetekhez; engedelmességük intelligens, szabad és lelkiismeretes.‎

‎Természetesen a katolikusok “alapértelmezett álláspontja” az, hogy a legjobbat feltételezzék, hogy kívánjanak engedelmeskedni és követni; hogy őket, ahogy az történt, kényszeríteni kell más alapállásra, különösen az ellenálláséra; de még ennyit mondani is annak elismerését jelenti, hogy lehetséges egy pápának olyan helytelenül eljárnia, ami láthatóan árt az egyháznak, és ami megérdemli az ellenállást. Röviden: a hatalommal való visszaéléssel szembeni ellenálláshoz való jogból logikusan következik az a jog is, hogy eldöntsük valamiről, hogy az hatalommal való visszaélés-e. ‎‎[20]‎‎ A visszaélések felismerésének képessége elválaszthatatlan a hívek dicséretes és normatív ragaszkodásától az ősrégi szokáshoz és tiszteletreméltó hagyományhoz. Ahhoz, hogy az Egyház “immunrendszere” működőképes legyen válság idején, kell lenniük olyan katolikusoknak, akiket nem félemlít meg annyira a hatalom, legyen az akár világi, akár egyházi, hogy inkább ne ragaszkodjanak tovább ahhoz, amit kaptak. A hagyományhűek első generációja valóban pontosan ilyen bátor volt a zsinat utáni liturgikus reform során. ‎‎[21]‎

‎Ahhoz, hogy meglássuk az általam védett álláspont extravaganciától való mentességét, figyelembe kell vennünk egyik híres propagálóját ennek az álláspontnak, aki nem más, mint Joseph Ratzinger. ‎‎A liturgia szellemében ‎‎(2000) Ratzinger ezt írja:‎

‎A II. Vatikáni Zsinat után ‎‎az a benyomás alakult ki, hogy a pápa valóban bármit megtehet liturgikus ügyekben, különösen, ha egy ökumenikus zsinat megbízásából cselekszik.‎‎ Végül a liturgia adott voltának eszméje, az a tény, hogy‎‎ nem lehet vele azt tenni, amit akarunk,‎‎ kikopott a Nyugat köztudatából. Valójában az Első Vatikáni Zsinat semmiképpen sem abszolutista uralkodóként határozta meg a pápát. Éppen ellenkezőleg, úgy mutatta be őt, mint a kinyilatkoztatott Igének való engedelmesség biztosítékát. ‎‎A pápa tekintélye a hit hagyományához kötődik, és ez vonatkozik a liturgiára is. A hatóságok nem “gyártják” ezt.‎‎ ‎‎Még a pápa is csak alázatos szolgája lehet jogszerű fejlődésének és ragaszkodó integritásának és identitásának…. A pápa hatalma nem korlátlan; a szent hagyomány szolgálatában áll.‎

‎XVI. Benedek 2005-ben, Lateráni Szent János bazilikában mondott homíliájában ugyanezt a témát vette elő:‎

‎Az a hatalom, amelyet Krisztus Péterre és Utódaira ruházott, abszolút értelemben a szolgálatra vonatkozó felhatalmazás. Az egyházban a tanítás hatalma magába foglalja a hitnek való engedelmesség szolgálata iránti elkötelezettséget. A pápa nem abszolút uralkodó, akinek gondolata és vágya törvény lenne. Éppen ellenkezőleg: a pápa szolgálata a Krisztusnak és az ő igéjének való engedelmesség garanciája. Nem szabad saját eszméit hirdetnie, hanem Isten igéjének való engedelmességre kell folyamatosan köteleznie magát és az Egyházat, szemben minden olyan kísérlettel, amely annak kiigazítására vagy felhígítására irányul, és az opportunizmus bármely formájával. … ‎‎A pápa tudja, hogy fontos döntéseiben minden korok nagy hitközösségéhez, az egyház zarándoklata során kialakult kötelező érvényű értelmezésekhez kötődik.‎‎ Így hatalma nem Isten Igéje felett áll, hanem annak szolgálatában. Feladata annak biztosítása, hogy ez az Ige továbbra is jelen legyen a maga nagyszerűségében és tisztaságában, ‎‎hogy ne szakadjon darabokra a használat folyamatos változásai által.‎‎ ‎‎ ‎‎[22]‎‎ ‎

‎Ne feledjük, hogy Ratzinger elismeri a pápa azon szabadságát, hogy a kötelességének megfelelően cselekedjen vagy ‎‎ne‎‎ cselekedjen; nem egy automata, aki soha nem mulaszt el helyesen cselekedni, hanem olyan valaki, aki ünnepélyes kötelezettséget kapott, amelyet teljesítenie kell, nehogy kárt tegyen az egyházban.‎

‎Ha ez a valóban ‎‎katolikus ‎‎felfogásunk van a pápaságról – amely úgy tekint arra, mint egy olyan hivatalra, amely szent örökség szolgálatában áll, amelyet fogadni kell, meg kell őrizni, meg kell védeni, ki kell fejteni és továbbadni –, akkor ebből következik, hogy az ősi liturgikus szertartások eltörlése teljesen kizárt. Ahogy Joseph Ratzinger megjegyezte egy 1998-as beszédében: “Jó felidézni itt azt, amit Newman bíboros megfigyelt, hogy az Egyház története során soha nem szüntetett meg és nem tiltott be ortodox liturgikus formákat, ami meglehetősen idegen lenne az Egyház Lelkétől” ‎‎[23]‎‎ Itt már láthatjuk jól ismert kijelentésének csíráját a ‎‎Summorum Pontificum püspököknek írt kísérőleveléből: “Amit a korábbi nemzedékek szentnek tartottak, az számunkra is szent és nagyszerű marad, és nem lehet hirtelen teljesen tiltott, sőt káros. Mindannyiunk feladata, hogy megőrizzük az Egyház hitében és imájában kialakult gazdagságot, és megadjuk nekik a megfelelő helyet.” Emlékezzünk vissza Ratzinger bíboros megdöbbentő kijelentésére egy 1996-os interjúban: “Egy közösség megkérdőjelezi saját létét, amikor hirtelen kijelenti, hogy ami eddig a legszentebb és legmagasabbrendű kincse volt, szigorúan tiltva van, és amikor a rá irányuló vágyat egyenesen illetlennek mondja. Lehet-e még megbízni benne ezután akármi másban is? Nem fogja holnap betiltani azt, amit ma előír?” ‎‎[24]‎

‎Ahogy egy pillanattal ezelőtt láttuk, Ratzinger tanúként hivatkozik Newman bíborosra. Vessünk egy pillantást a vonatkozó passzusra. Az “Egyház szertartásai” című prédikációban Szent John Henry Newman kifejti, hogy olyan nagy az a tisztelet, amelyet az örökölt liturgikus formák iránt kell mutatnunk, hogy még a mi Urunk és apostolai is, ahelyett, hogy létrehozták volna a keresztény liturgiát ‎‎de novo,‎‎ továbbra is követték a zsidó istentiszteleti szertartásokat, amelyeket kidolgoztak és átalakítottak a szentmise, a szentségek, a szent zsolozsma, az áldások és a szentelések apostoli rítusaivá:‎

‎A hit dolgait valóban sugalmazás révén tárja fel előttünk, mert azok természetfelettiek: de erkölcsi kötelességünk dolgait saját lelkiismeretünk és isteni irányítású értelmünk által; és ‎‎a formai dolgokat [azaz az imádkozás módjait], a hagyomány és a hosszú használat által, amelyek köteleznek minket ezek megtartására‎‎, noha azok nem jelennek meg a Szentírásban… Az imádság formái az imádság részei. Ki tudja a gyakorlatban elkülöníteni a testéről és a szelleméről alkotott képét? például, milyen barát lenne az, aki rosszul bánna velünk, vagy megtagadná tőlünk az ételt, vagy bebörtönözne minket; aztán végül azt mondaná, hogy a testünkkel bánt rosszul, és nem a lelkünkkel? Ugyanígy senki sem tisztelheti igazán a ‎‎vallást, ha közben megsérti annak formáit.‎‎ ‎‎Elismerve azt, hogy a formák ugyan nem közvetlenül Istentől származnak, de a hosszú használat mégis istenivé tette azokat számunkra; mert a vallás szelleme annyira átjárta őket, hogy elpusztításuk az emberek sokasága számára azt jelenti, hogy magát a vallási alapelvet oldják fel és mozdítják el. A legtöbbek fejében a használatuk annyira azonosult a vallás fogalmával, hogy az egyik nem irtható ki a másik nélkül….‎

‎ Az egyház szolgálatai és szertartásai az a külső forma, amely révén a vallás már évszázadok óta képviselteti magát a világban, és amely mindig is ismert volt számunkra. Az Isten tiszteletére szentelt helyek, az Ő szolgálatára gondosan kiválasztott papság, az Úr jámborul megtartott napja, a nyilvános ima formái, az istentiszteleti illemszabályok, ezek a dolgok egészükben szemlélve szentek lennének számunkra, még akkor is, ha nem istenileg szentesítettek volnának – ahogy a valóságban azok. ‎‎Azokat a rítusokat, amelyeket az Egyház alkalmazott, és okkal használt sok időn keresztül – mert az Egyház tekintélye Krisztustól származik, nem lehet használaton kívül helyezni lelkünk károsodása nélkül.‎‎ ‎‎ ‎‎[25]‎‎ ‎

‎Wolfram Schrems megjegyzései erről a részről:‎

‎Az Egyház soha nem szünteti meg a hosszú használat által megszentelt szokásos imákat…. Mindig szentségtörés és súlyosan károsítja a hitet, amikor egy ősi, megszentelt imagyakorlatot eltörölnek. V. Szent Piusz pápa, akinek tridenti misereformja minden volt, csak nem forradalmi, kijelentette, hogy attól kezdve a latin egyház minden rítusa tilos, kivéve a 200 évnél régebbieket. V. Piusz ismerte a pápai hatalom határait. ‎‎[26]‎

‎Amikor Ratzinger meghatározza a “rítus” fogalmát, azonnal a hagyományhoz, a hit tartalmához és az átadás aktusához köti (ezt jelenti a latin ‎‎traditio és a görög ‎‎paradosis ‎‎szó):‎

‎A “rítus”, ‎‎az ünneplésnek és az imádságnak ez a formája, amely az Egyház hitében és életében érlelődött, ‎‎az élő hagyomány sűrített formája, amelyben a rítust használó kifejezi egész hitét és imáját‎‎– és így egyúttal a nemzedékek közössége olyanná válik, amit megtapasztalhatunk: közösséget azokkal az emberekkel, akik előttünk és utánunk imádkoznak. Így a rítus az egyháznak adott nagyon hasznos valami, a paradosis, a hagyomány átadásának élő formája. ‎‎ ‎‎ ‎‎[27]‎

‎Még egyszer más szóval: ‎‎lex orandi, lex credendi, lex vivendi‎‎. A rítus idővel az Egyház kebelében alakul ki, annak kifejezéseként, hogy ki ő, miben hisz, hogyan imádkozik, és ezért mindig adott volt ‎‎az Egyház számára az egymást követő korszakokban‎. A pápának nem lehet és nem is szabad megszakítania ezt az átadást, és nem is okozhatja az eltérést tőle, hanem inkább az “Isten szolgáinak szolgája” kell lennie, aki segíti annak hűséges megvalósítását.‎

‎Ratzinger bíboros ezért tudta megírni ezeket az erőteljes szavakat arról, hogy mi romlott el a zsinat utáni időszakban:‎

‎A liturgikus reform konkrét megvalósításával még jobban eltávolította magát saját eredetétől. Az eredmény nem újjáéledés volt, hanem pusztítás. A liturgia, mint szerves fejlődés gyümölcse helyébe kitalált liturgiát tettek. Kihagyták a növekedés és kialakulás létfontosságú folyamatát, hogy a gyártásra váltsanak. Nem akarták a folytatását a fejlődésnek, a szerves érését annak, ami századokon keresztül élt, és a műszaki gyártás módjára a pillanat banális termékével helyettesítették. ‎‎[28]‎

‎Ratzinger a fokozatos és konzervatív liturgikus reformot részesítette előnyben. Annak ellenére, hogy mindig elismerte a Novus Ordo szentségi érvényességét, megértette a törést, amely egy olyan pápának köszönhető, aki több száz elődjével ellentétben nem kertészként működött, hanem inkább szerelőként vagy gyártóként, ami a római liturgia olyan formájához vezetett, amely olyannyira különbözött a korábbi hagyománytól, hogy nulladik évnek kellett tekinteni, egy új “hagyomány” kezdetének, és nem a régi hagyomány folytatásának. Ezért nevezhette azokat XVI. Benedek két “formának”, és javasolhatta együttélésüket; nem tudott ‎‎más, pápai felelősséggel vállalható ‎‎kiutat találni a zsákutcából, mint megengedni, hogy amit az egyes “formák” erősségeinek tartott, az a másikra hasson, a “kölcsönös gazdagodásukra”. Bármennyire is szövevényes volt az ő megoldása, meg kell jegyeznünk, hogy azért lett ez választva (ironikusan, talán), mert legjobban ez felelt meg a pápaság hagyományos víziójának: a pápa, aki mindenekelőtt azért aggódott, hogy közvetítse azt, amit kapott – még akkor is, ha azon dolgok közül, amit kapott, néhány problematikus volt–, fokozatos, organikus folyamatokat támogasson, ahelyett, hogy hirtelen “javításokat” kényszerítene ki, amelyek további káosszal fenyegetnek. ‎‎[29]‎

‎Azt hiszem, most már jobb helyzetben vagyunk ahhoz, hogy lássuk, miért az az első és legalapvetőbb hiba, amit a pápai apologéták elkövetnek, hogy feltételezik a liturgia csupán “fegyelmi” kérdés voltát,‎‎[30]‎‎ és hogy a pápa “egyetemes, közvetlen” joghatósága hatalmat ad neki arra, hogy ‎‎bármit ‎‎megváltoztasson – kivéve az úgynevezett “szentségi formákat”. ‎‎[31]‎‎ Ennek érdekében hivatkozhatnak igazoló szövegekre, de ezzel eltávolítják azokat ‎‎az élő hagyomány kontextusából‎‎ – amely egyszerre diakronikus és szinkronikus, és amely meghatározza az ilyen hatalom gyakorlásának határait. Sebastian Morello rendkívül jól fejezi ki ezt:‎

‎A kormányzat per se létezik a társadalom és annak életmódja védelme érdekében, hogy a társadalom elérhesse azokat a célokat, amelyek érdekében emberi közösségek jönnek létre; a kormány nem a társadalom ‎‎teremtője.‎‎ Így a pápát és a püspököket is megbízzák, hogy őrizzék és továbbadják a nekik átadott hagyományt (2Mózes 2:15), és ne utasítsák el vagy töröljék el, és ne saját agyszüleményüket adják tovább. Sem az Egyház hagyománya, sem a hit, sem a gyakorlat nem az övéké, hogy azt tehessenek vele, amit akarnak. Az Egyház hagyománya minden hívőé. Ennek a hagyománynak a püspökök (beleértve a pápát is) az őrzői és szolgái. Sosem lehetnek az Egyház tanításának, gyakorlatának vagy liturgikus életének alkotói, tulajdonosai, hanem minden hívő közös vallási örökségének védelmével és hirdetésével vannak megbízva. Ezért úgy viselkedni a pápáknak és a püspököknek, mintha az egyház hagyománya az ő tulajdonuk lenne, amivel azt tehetnek, amit akarnak, miközben a többi hívőnek csak ennek elfogadására lenne joga, a legkegyetlenebb klerikalizmus megnyilvánulása. ‎‎[32]‎

‎Ahogy John Henry Newman felismerte, a pápai hatalomnak pontosan a közösségi hagyomány összefüggésében van értelme: nyilvánvaló célja a romlásának megelőzése és az esetlegesen felmerülő nehézségek megoldása. Ez nem egy szabadon lebegő absztrakció, hanem egy bizonyos hitletétemény szolgálata, amely elsősorban a kinyilatkoztatott hitletétemény, de egyúttal a vele együtt kifejlődő egyházi hagyományok és szokások letéteménye is, kifejezésre juttató és védelmező szolgálat. Ez együttesen van a pápára bízva megőrzésre és továbbításra. Igen, mindannyian tudjuk, hogy kis kiegészítések vagy módosítások lehetségesek és időnként kívánatosak, de az egyházjogászok és a teológusok közötti általános ‎‎konszenzus ‎‎az, hogy ezeknek összhangban kell maradni azzal, és tiszteletben kell tartani azt, ami már benne van.

‎Azt mondani, hogy ‎‎egyedül a pápa‎‎ határozhatja meg, hogy mikor és hogyan gyakorolja fegyelmi jogkörét azt jelentené, hogy a pápa soha nem élhet vissza vele – vagy nem élhet vissza bárkivel, vagy bármivel. Azt is jelenti, hogy jogai vannak, de nincsenek kötelezettségei; hatalma van, de nincsenek határai — természetes, isteni, egyházi — a hatalmának. Azok, akik azt állítják, hogy a pápának joga van visszavonni vagy eltörölni egy ősrégi liturgikus rítust, és új konstrukcióval helyettesíteni, azt mutatják, hogy felhagytak a történelmi hitvalló katolicizmussal egy karikatúra javára. Ez a pápaság ‎‎reductio ad absurdumja, ‎‎amely protestáns és ortodox vitatkozók kezére játszik, akik teljesen jogosan tiltakoznának ellene. ‎‎[33]‎

‎Annak érdekében, hogy még teljesebben kifejezésre juttassuk azt az abszurditást, amelyre a katolicizmus szükségszerűen degradálódna a hiperpapalista vonal logikai következményeinek követésével, fontoljunk meg négy olyan kérdést, amelyek felmerülhetnek. ‎‎[34]‎

‎1. Eltávolíthatja-e a pápa a szentmise nagy részét – pl. elrendelheti-e, hogy a szentmise csak a hívek miséje vagy az Eucharisztia liturgiája, és nem együtt a katekumenek miséjével vagy az igeliturgiával?‎

‎2. Milyen mérlegelési jogköre van a pápának az ünnepek és liturgikus időszakok megváltoztatására? Meg tudja változtatni a karácsony dátumát? Teljesen kiveheti a karácsonyt vagy a húsvétot a liturgikus naptárból? Kiveheti a nagyböjtöt és az adventet a naptárból?‎

‎3. Megváltoztathatja-e a pápa a bizánci rítust, megparancsolva azt, hogy csak latinul (vagy eszperantó nyelven) mutassák be? El tudja teljesen törölni a bizánci rítust? Kényszeríthet-e egy sui juris‎‎ bizánci rítusú egyházat az örmény rítus használatára?‎

‎4. Létrehozhat-e a pápa egy precedens nélküli teljesen új liturgikus rítust? Létrehozhat egy amazóniai rítust, amely nem hasonlít a római rítusra? Megváltoztathatja-e a latin egyház rítusát amazóniai rítusra, vagy akár a bizánci rítusra? Vajon ez az adaptálás, amely révén a bizánci rítust római rítussá teszi, ténylegesen a római egyház rítusává teszi azt?

‎Mindezekre a kérdésekre a szigorúan vett papalistának igennel kell válaszolnia. A tét nem az, hogy a pápa ‎‎fog-e ‎‎ilyet tenni, hanem az, hogy ‎‎meg tudja-e tenni‎‎, és hogy ‎‎megteheti-e ‎‎. És csak két lehetőség van. ‎‎Vagy‎‎ megvan rá a ‎‎hatalma ‎‎– kiadhatna egy törvény erejével rendelkező rendeletet –, de nincs meg hozzá az (erkölcsi) felhatalmazása; ‎‎vagy ‎‎valójában egyáltalán nem áll hatalmában ez: eljárási szempontból érvényes rendeletet hozhat, amely annak tartalma miatt jogilag nem lenne érvényes (ahogy a természetjogászok mondják). Az első forgatókönyv szerint eljárásjogilag érvényes és jogilag kötelező erejű rendeletet hoz, amelyet erkölcsileg helytelen volt meghozni; az utóbbi forgatókönyv esetén olyan rendelkezést hoz, amely semmis, nem rendelkezvén a jog ‎‎ratio-jával. ‎‎ ‎‎[35]‎‎ Mindkét esetben az ebből eredő törvény vagy látszat szerinti törvény súlyos károkat okozna az egyháznak, és ezzel maga a jogalkotó is súlyos bűnt követne el. ‎‎[36]‎‎ Ha ez rossz törvény, akkor helyesen tennénk, ha tennénk és imádkoznánk annak hatályon kívül helyezéséért vagy módosításáért, és törekednénk következményeinek lehető legnagyobb mértékű mérséklésére; ha ez egy igazságtalan törvény, és ezért egyáltalán nem törvény, akkor jogosan figyelmen kívül hagyhatjuk, és szabadon cselekedhetünk rendelkezéseivel ellentétesen.‎

‎Az olyan kérdések, mint a fent említett négy kérdéscsoport, segítenek felfedezni azokat az implicit vagy explicit határokat, amelyek már azelőtt léteznek, hogy egy pápa hatalomra kerül, és amelyek a hivatali ideje alatt és azon túl léteznek. A liturgikus valóságok konkrétak és határozottak; ezek valódi ‎‎regulát vagy szabályt jelentenek az egyház számára. Ezért van biztosan igaza Massimo Viglione-nak, amikor ezt mondja:

‎Az egyház ‎‎lex orandija‎‎ valójában nem a parlament által megszavazott vagy egy uralkodó által elrendelt pozitív törvény “előírása”, amelyet bármikor vissza lehet vonni, meg lehet változtatni, kicserélni, javítani vagy rontani lehet. Az Egyház ‎‎lex orandija ‎‎továbbá nem egy konkrét és meghatározott “dolog” térben és időben, hanem ‎‎az egyház egész történetének, teológiai és spirituális normáinak, liturgikus és lelkipásztori gyakorlatainak kollektív egésze, az evangéliumi időktől – és különösen pünkösdtől napjainkig.‎‎ Bár nyilvánvalóan a él a jelenben, az egyház egész múltjában gyökerezik. Ezért itt nem valami emberiről beszélünk – kizárólag emberiről –, amelyet a legújabb főnök az ő kénye, kedve szerint változtathat. A ‎‎lex orandi‎‎ az egyház történelmének mind a húsz évszázadát magában foglalja, és nincs olyan ember vagy embercsoport a világon, aki meg tudja változtatni ezt a húsz évszázados letéteményt. Nincs olyan pápa, zsinat vagy püspökség, amely megváltoztathatná az evangéliumot, a ‎‎Depositum Fideit‎‎, vagy az egyház egyetemes magisztériumát. Ugyanígy a minden idők liturgiája sem változtatható meg [lényegileg]. ‎‎[37]‎

‎Emlékezzünk vissza egy olyan tényre, amely ma megdöbbentőnek tűnik számunkra, de senkit sem lepett volna meg az Egyház történetének nagy részében: a nyugati vagy latin rítusú egyház liturgiája 1500 éven át – teljes tizenöt évszázadon át – létezett a maga változatosságában, mielőtt bármely pápa pápai hatalmat használt volna egy liturgikus könyv kodifikálására vagy meghatározására. Válaszul a protestáns lázadásra, Szent V. Piusz megtette a súlyos lépést a hivatalos kiadás vagy ‎‎editio typica létrehozására egy olyan ‎‎rítusnál, amelyet már évszázadok óta gyakoroltak mérvadó ‎‎szokásként‎‎. A „saját misekönyv létrehozásától” (ahogy egyesek tudatlanul mondják) lehető legtávolabb álló V. Piusz a lehető legkonzervatívabb tettet hajtotta végre az adott körülmények között: pontosan a ‎‎hagyomány megőrzése érdekében ‎‎cselekedett a masszív eretnek rohamokkal és azok számtalan újításával szemben.‎

‎Raymond Leo Burke bíboros, a katolikus egyház egyik legkimagaslóbb kánonjogásza és éveken keresztül a Vatikán fő kánonjogásza ugyanezt az álláspontot képviselte, egy olyan szövegben, amely összefoglalja az összes szempontunkat.‎

‎Eltörölheti-e a római pápa jogerősen az ‎‎usus antiquiort?‎‎ A római pápa hatalmának teljessége (‎‎plenitudo potestatis‎‎) az Egyház tanításának és fegyelmének védelméhez és előmozdításához szükséges hatalom. Ez nem “abszolút hatalom”, amely magába foglalná a tantételek megváltoztatásának vagy egy olyan liturgikus rend felszámolásának hatalmát, amely Nagy Szent Gergely pápa kora óta, sőt még annál is régebbről fogva él az Egyházban. . . A Mi Urunk, aki az ‎‎usus antiquior‎‎ csodálatos ajándékát adta, nem fogja megengedni, hogy kiirtsák az egyház életéből.‎‎ Emlékeznünk kell arra, hogy teológiai szempontból egy szentség minden érvényes ünneplése, éppen annál a ténynél fogva, hogy szentségről van szó, minden egyházi törvényen túlmenően istentiszteleti aktus, és ezért hitvallás is. Ebben az értelemben nem lehet kizárni az ‎‎usus antiquior ‎‎szerinti római misekönyvet, mint a ‎‎lex orandi‎‎ érvényes kifejezését, és emiatt az egyház ‎‎lex credendi-jét.‎‎ Az isteni kegyelem objektív valóságáról van szó, amelyet még a legmagasabb egyházi hatalom puszta akarati cselekedete sem változtathat meg. ‎‎[38]‎

‎Így, amikor az apologéták naivan azt mondják: “A pápa tetszése szerint változtathatja meg a liturgiát”, közbeszólhatunk, kifejezve udvarias egyet nem értésünket. A pápa, vagy mások a hierarchiából törvényt hozhatnak ‎‎a‎‎ liturgia érdekében, a körülmények tekintetében, a nyomtatott kiadásairól, a lelkészek képesítéséről stb. Az egyetemes hatalom azt jelenti, hogy a hatalom bármit megtehet, amit (törvényesen) megtehet, nem hatalmat arra, hogy azt tegyen, amit csak akar. ‎‎[39]‎‎ Ha a “pápa tetszése szerint megváltoztathatja a liturgiát” kijelentést feltételek nélkül elfogadjuk, akkor a ‎‎hagyomány lényegében semmit sem jelent‎‎. És ez nem egy katolikus álláspont (és soha nem is volt), hanem nominalista és voluntarista. ‎‎[40]‎‎ A katolikus normát John Hunwicke atya fogalmazta meg érthetően:‎

‎Szent Hagyomány, amelynek esetében természetesen a Szentírás jelenti az uralkodó struktúrák egyikét. Szent Hagyomány, amelynek legelső megnyilvánulása napról napra a liturgiában történik. Szent Hagyomány, a legigazibb Úrnőnk. Szent Hagyomány, az Isten házanépe életében megnyilvánuló végső és túlcsorduló ‎‎auctoritas‎‎. Semmilyen ‎‎auctoritas‎‎ sem lehet olyan cselekményekben, amelyek nyilvánvalóan felforgatják a Szent Hagyományt. ‎‎[41]‎

*          *          *

‎Ebben az előadásban nem vizsgáltam meg mélységében a ‎‎Traditionis Custodes konkrét rendelkezéseit, sem azt a magyarázatot, amit Ferenc pápa a kísérőlevélben ad döntéséről. ‎‎[42]‎‎ De ez jár mindenki fejében, ezért helyénvalónak tűnik, hogy közvetlenebbül foglalkozzunk vele.‎

‎Walter Brandmüller bíboros írt egy rövid cikket, amelyben rámutatott, hogy egy olyan törvényre, amelyet nem fogadnak el vagy hagynak jóvá, azaz a gyakorlatban félretesznek és nem tartanak be, a kánoni hagyomány úgy tekint, mint amiben nincs meg a törvény teljes természete. Azt is mondja, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a szokásjog felfüggesztheti egy vele ellentétes új törvény kötelező erejét; a kánonjog elismer olyan szokásokat, amelyek felülírják a velük ellentétes jogszabályokat. Végül, Őeminenciája emlékeztet minket arra, hogy egy kétes törvény nem kötelez, azaz, ha a törvény relevanciája, alkalmazhatósága vagy más törvényekkel való összeegyeztethetősége nem egyértelmű vagy problematikus, akkor hiányzik belőle a törvény teljes ereje. És ez minden bizonnyal igaz erre a hibával teli és kánonilag felületes motu proprio-ra. Tovább megyek, és azt állítom, hogy a motu proprio nem rendelkezik jogi megalapozottsággal – más szóval illicit vagy illegitim, mivel több bizonyítható valótlanságon alapul, és olyan ellentmondásokat és kétértelműségeket tartalmaz, amelyek önkényessé és bizonytalanná tennék alkalmazását. ‎‎[43]‎

‎Még akkor is, ha az érvelés kedvéért feltételeznénk, hogy a dokumentum jogerős (legalábbis olyan mértékben, amennyire érthető), és hogy rendelkezései a ‎‎pápa ‎‎által megtehető intézkedések keretei közé esnek, továbbra is jogunk és kötelességünk lenne arra törekedni, hogy hatályon kívül helyezzék, és minden tőlünk telhető módon ellenálljunk annak. Mert ez még mindig egy zsarnoki hatalomgyakorlás lenne, amellyel a hierarchia uralja alattvalóit, és megfosztja őket attól, ami az övék, és valójában végső soron egy kisebbség felszámolására törekszik az egyházban. A Kínai Kommunista Párthoz hasonlóan, amellyel a Vatikán titkos szövetséget kötött, felsorakoztatja az etnikai és vallási kisebbségeket, és “átnevelő táborokba” helyezi őket, ahol megtanulhatják, hogyan kell példás kínai polgárnak lenni.‎

‎Hogyan jutottunk el idáig, hogy a hagyományt átvevő, őrző, terjesztő és továbbadó pápa helyett olyan pápánk van, aki kísérletet tett egy katolikusok elleni, papok elleni, szerzetesek elleni és laikusok elleni globális háború kirobbantására, azok ellen, akik azt teszik, amit neki kellene tennie? Ez egy hatalmas kérdés, amelyre egy másik előadás lenne szükséges, de hadd vázoljam fel a választ. Két fő oka van.‎

‎Az első ok az, amit én “a Vatikán szellemének” neveztem – értsd ez alatt az I. Vatikáni Zsinatot. Ez a zsinat a pápa tévedhetetlenségének szűk meghatározását adta, valamint a pápa Krisztus helytartójaként a földi egyház látható testében betöltött egyedülálló pozíciójának széles körű leírását. Ahelyett, hogy a maga szerénységében fogadták volna el, és a pápaságnak a hagyománnyal való kapcsolatának teljesebb megértésével összhangban értelmezték volna, ahogy azt ebben az előadásban összefoglaltam, ‎‎a Pastor Aeternust ‎‎sokan úgy tekintették, mint egy olyan hiperpapalizmus jóváhagyását, amely minden tekintélyt, minden igazságot, minden törvényt és a “katolikus identitás” összességét a pápai hivatalba és a pápa személyébe összpontosít, mintha tőle származna és áradna tovább minden egyéb hatóságba. Bár a leghevesebb ultramontánok alulmaradtak a zsinaton, pápakultuszuk nemcsak túlélt, hanem ki is virágzott, ami idővel a szupersztár pápa jelenségéhez vezetett, akinek minden szavát és cselekedetét azonnal továbbítják a világ minden tájára az útmutatására epekedő közönségnek. Ez gyengítette azt a katolikus ösztönt, hogy a hit igazságát olyan gazdag forráshálózatból keresse, amellyel az hozzánk érkezik: a Szentírás, a Szent Hagyomány, az egyházi hagyomány emlékezete (amelyek közül a legnagyobb a Szent Liturgia), az egyházatyák és doktorok, a nagy misztikus és aszketikus szentek, a népi áhítatok és szokások. Ezenkívül egy újfajta ismeretelméletet és tudáselméletet hozott, amelyben az igazsághoz való hozzáférésünk nem annyira a hit erényének és az értelemnek a nekik megfelelő tárgyakon való gyakorlásával valósul meg, hanem inkább az ember intellektusának és akaratának a hierarchiában felette lévő értelmének és akaratának való alávetettségében, amelyet az igazság egyetlen és elégséges mércéjének tekintenek. Az engedelmességet ezután úgy értelmezik, hogy az ember saját tudását és ítélőképességét kiüríti annak érdekében, hogy bármilyen tartalommal megteljen, és ne tegyen fel kérdéseket arról, hogy ez hogyan van vagy nincs összhangban bármely más forrásból származó tartalommal. A katolicizmus eredendően a hierarchikus alávetettségről szól, és az engedelmesség erénye értékes számunkra; de mint tudjuk, ‎‎corruptio optimi pessima‎‎, a legjobbak korrupciója a legrosszabb: van egy jogos és jogtalan alávetettség, egy igaz és hamis engedelmesség, és a különbség köztük drámai lehet. Ilyen megkülönböztetéseket ritkán tesznek, mert mindannyian befolyása alatt állunk a vak engedelmességről vallott eltúlzott jezsuita felfogásnak (amit nem Loyolai Szent Ignácnak, hanem az utódainak rovok fel ‎‎[44]‎‎), és következésképpen elvesztettük a keresztény életet és gondolkodást irányító gazdagabb ‎‎sensus Catholicust. Visszatérve az ultramontanizmushoz, több tényező összejátszását látjuk benne: erősödő tendenciát arra, hogy az Egyház utánozza a modern állam abszolutizmusát, valamint a köztes, szubszidiáris jogi struktúrák és kulturális súlypontok lebontását, amelyek úgymond “fékek és ellensúlyok” voltak a hatalom központosításával és az eszmék kisajátításával szemben; ‎‎[45]‎‎ egyfajta klerikalizmus és triumfalizmus, amely egyáltalán nem azonos a papság méltóságának és Krisztus Király uralkodásának ünneplésével; és, amint már említettem, az egyházi elöljárók iránti vak engedelmesség jezsuita fogalma. Ha mindezeket a dolgokat összerakod, azzal arra a nézetre jutsz, hogy az Egyházat egy abszolút uralkodó ‎‎[46]‎‎ irányítja, akinek az eszméi igazak, akinek az akarata törvény, akinek hatalma korlátlanul felülírja a teljes történelmet, minden szokást, hagyományt vagy akár korábbi tanítóhivatali tanítást. Ő egy delphoi jós, egy halandó isten, az isteni mindenhatóság képe, az egész katolicizmus összesűrítése. Mondanom sem kell, hogy ez nem a pápaság, és nem is lehet az. ‎‎[47]‎

‎Válságunk második oka a modernizmus, amely a 19. század második felében alakult ki, és X. Piusz uralkodása alatt érte el első csúcspontját, majd a föld alá kényszerült, de XII. Piusz pápasága alatt nagyobb erővel emelkedett fel, majd a II. Vatikáni Zsinatba torkollott, megkérdőjelezhetetlen befolyást gyakorolva a dokumentumok megfogalmazására és végrehajtására. A “modernizáció” teljes programja nemcsak lelkipásztori vagy gyakorlati dimenzióval bírt, ‎‎amelynek ártatlansága mellett érvelhetünk esetleg, hanem teológiai dimenzióval is, amely ideológikussá vált: az Egyháznak a forradalmak korában létrejött liberális világ eszméihez és értékeihez való igazodása, tökéletes ellentétben IX. Pius ‎‎Syllabusában elhangzott elítélésekkel. ‎‎[48]‎‎ XXIII. Jánosig a pápák többé-kevésbé határozottan antimodernisták voltak. XXIII. János után a helyzet egyre kétértelműbb, zavarosabb és anarchikusabb lesz, a látszólag „szájuk mindkét oldalából” beszélő pápákkal: néha megerősítik a hagyományos tanítást, míg máskor úgy tűnik, hogy ellentmondanak neki, vagy idegen eszmékkel keverik, vagy egyszerűen kerülik, és hallgatásra ítélik. ‎‎Ferenc‎‎ pápával azonban egy új szakaszba léptünk, ahol bizonyos fokig a modernizmus keveredik szinte mindenbe, amit mond és tesz; és ezt nem nehéz bizonyítani. Ferenc pápaságában tehát a két áramlat összefonódik: egy személyben egyesíti az I. Vatikáni Zsinat és a II. Vatikáni Zsinat szellemét, a pápai vezetés ultramontanista vízióját és a modernista teológiai orientációt. ‎‎[50]‎‎ Valóban szörnyű kombináció, és a legnagyobb próbatétel, amellyel az egyház valaha is szembesült, annak ellenére, hogy a katolikusok többsége annyira el van ragadtatva a modernitástól, és annyira isteníti a pápai tekintélyt, hogy hajlamosak azt gondolni, hogy rosszabb lenne, ha a pápának szeretője volna, vagy simóniát gyakorolna. Szeretem emlékeztetni az embereket, hogy VI. Sándor pápa – egy Borgia, akinek legalább hét gyermeke volt két szeretőjétől, akik szintén házas nők voltak, és akik szabadon osztogatták a hivatalokat a rokonaiknak – nem állt ellen a paráznaság és hatalomvágy késztetésének, de soha nem ‎‎merészelt‎‎ hozzányúlni a katolikus egyház liturgiájához, tanításához, vagy akár azokhoz az erkölcsi tanításaihoz, amelyeket ő maga is megsértett. ‎‎[51]‎‎ Nem törölte el például azokat a liturgikus szövegeket, amelyek a bűnről, az ítéletről, a halálról és a pokol valóságáról szólnak,‎‎[52]‎‎ vagy arról, hogy meg kell vetni a földi javakat, és vágyni kell a mennyeiekre. ‎‎[53]‎‎ Nem jelentette ki, hogy a halálbüntetés helytelen, vagy hogy az elvált és polgárilag újraházasodott katolikusok bűnbánat nélkül kaphatják meg a szentségeket. A pápaság természete, célja és korlátai ellen elkövetett ilyen kirívó cselekedetek elkövetése VI. Pálra és Ferencre maradt.

‎Miután felvillantottam ezeket a hatalmas távlatokat, le kell zárnom ezt az előadást. Mi legyen a válaszunk katolikusként egy valóban katasztrofális helyzetre az egyházban? A válasz olyan egyszerű, mint amennyire ősi: ‎‎ora et labora‎‎, imádkozz és dolgozz. Így tartották meg a bencés szerzetesek és apácák a hit fényét a sötét középkorban, és fektették le az alapjait az azt követő dicsőséges korszaknak, a kereszténység zenitjének. Egy új sötét középkorba csúsztunk, de az eszközeinknek ugyanolyannak kell lenniük, mint az övékének. Munkánk egy részének a tanulás munkájának kell lennie: könyveket kell olvasnunk – nem csak spirituális könyveket –, amelyek segítenek megérteni, tisztán gondolkodni, jól cselekedni, és jó magyarázatokat adni másoknak. Nem mindenkit hívnak tudósnak, de mindenki elkülöníthet naponta időt tíz vagy húsz oldalra. Négy könyvet szeretnék ajánlani, amelyek különösen a témámhoz kapcsolódnak.‎

1. Athanasius Schneider püspök ‎‎ ‎‎Christus Vincit: Krisztus diadala a korszak sötétsége felett‎‎. Amikor az emberek azt kérdezik tőlem: “Mit olvassak, hogy megértsem az egyház jelenlegi válságát, hogyan jutottunk ide, és hogyan jutunk ki belőle?”, mindig ajánlom ezt a könyvet, amely azzal a világossággal, bátorsággal, kedvességgel és ortodoxiával íródott, amelyről Schneider püspök híres.‎

‎2. Roberto de Mattei ‎‎ ‎‎A pápaság iránti szeretet és fiúi ellenállás a pápának az egyház történetében‎‎. Tudnunk kell azokról az időkről a történelemben, amikor a pápák rontottak, tanításban vagy körültekintésben, és az egyház tagjai jogosan ellenálltak. Megnyugtató tudni, hogy vannak precedensek az ilyen ellenállásra, és tudni, hogy miképpen történtek. Az Isteni Gondviselés a megfelelő embereket támasztja a megfelelő pillanatban.‎

3. ‎‎A hit védelme a jelenlegi eretnekségekkel szemben‎‎, szerkesztette: John Lamont és Claudio Pierantoni. Ferenc pápa teológiájának és egyházkormányzásának legjobb egykötetes kritikája. Mint már említettem, a kontextus nagyon fontos a megértéshez, és ez a könyv gazdag és teljes kontextust biztosít a ‎‎Traditionis Custodes jelentőségének és funkciójának megértéséhez.‎

‎4. Végül, ‎‎ ‎‎Tévedhetetlenek-e a kanonizációk? Egy vitatott kérdés felülvizsgálata‎‎. Sok hagyományos katolikust zavart a II. Vatikáni Zsinat pápái triójának, nevezetesen XXIII. Jánosnak, VI. Pálnak és II. János Pálnak a szélsebes szenttéavatása. Ez a gyűjtemény kiváló bevezetést nyújt a kanonizáció történetéhez, a folyamat különböző pontjain végrehajtott változásaihoz, a pápai tévedhetetlenség természetéhez és tárgyához, és végül a kanonizációk tévedhetetlenségének megkérdőjelezésének okaihoz – más szóval, hogy egyes kanonizációk hibásak lehetnek, és hogy ez egy olyan álláspont, amely megengedett a katolikusok számára.

‎Akkor tehát mit csináljunk? Szeretném felidézni Dr. Joseph Shaw ‎‎közelmúltbeli kijelentését:‎‎ “A legjobb módja annak, hogy reagáljunk ‎‎a Traditionis Custodes-re,‎‎ ha folytatjuk a hagyomány helyreállításának munkáját”, bármilyen rendelkezésünkre álló módon. Shaw a ministránsok képzéséről és a miseruhák javításáról beszél.‎

‎Most és mindig ragaszkodj a hithez. Tanítsd a hitet. Éld a hitet szeretettel és buzgalommal. Isten gondoskodik a többiről.‎

(A cikk forrása: Rorate Caeli)
https://invocabo.wordpress.com/2021/08/04/%e2%80%8ea-papa-hagyomanyhoz-valo-kotottsege-mint-torvenyhozasi-korlat-valasz-az-ultramontanista-apologetikara/