Jézus az Emberiséghez

Ne feledjétek, a sátán, a test vágyai által ellenőrzi az embert, mint az élelmiszer, ruházat, szex, ingatlanok, autó, szabadság, luxusélet, zene, alkohol s híres személyek istenítése által.

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

2018. január 29. 05:46 - Andre Lowoa

Ami többet ér...

Ha egyek vagyunk, Jézus közöttünk van. Ez számít igazán. Többet ér minden más kincsnél, ami elfoglalhatja a szívünket: többet anyánál, apánál, testvérnél, gyereknél. Többet ér házunknál, munkánknál, tulajdonunknál, többet egy olyan nagyváros műkincseinél, mint Róma, többet ér a mi műveinknél, többet ér a természetnél, amely réttel és virágokkal, tengerrel és csillagokkal körülvesz minket; többet ér a lelkünknél.

Ő alakítja a történelmet minden korban, örök igazságaival megihletve szentjeit. Napjainkban is az Ő idejét éljük: nem annyira egy szentét, hanem az Övét, a köztünk élő Jézusét, aki bennünk él, és aki fölvett bennünket – a szeretet egységében – Misztikus Testébe.

Chiara Lubich





Egy másik önmagad

Istennek minden szava egyben a minimum és a maximum, amit Ő tőled kér. Ezért, amikor ezt olvasod: “Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Mt 19,19), akkor a testvériség törvényének legteljesebb mértékét kapod.
A felebarát egy másik önmagad, és mint ilyet kell szeretned! Ha sír, sírj vele; ha mosolyog, mosolyogj vele; ha tudatlan, légy tudatlan vele; s ha elveszítette atyját, azonosulj vele fájdalmában.
Te és ő Krisztusnak két tagja vagytok, s ha egyik vagy másik szenved, ez ugyanúgy érint téged is. Hiszen ami neked fontos, az Isten, aki mindkettőtök atyja.
És ne keress kibúvókat a szeretet alól. Felebarátod mindaz, aki melletted van, szegény vagy gazdag, szép vagy csúnya, tudatlan vagy okos, szent vagy bűnös, népedhez tartozó vagy külföldi, pap vagy világi. Bárki! Próbáld meg szeretni azt, akit életed jelen pillanata eléd hoz, és lelked mélyén új és korábban nem ismert erők fölfakadását fogod tapasztalni: ezek ízt adnak majd életednek, és ezer miértedre fogsz választ kapni.
Chiara Lubich




Evangélium, az egység ereje

A sokféle nyelvek pünkösdi eseményében egyrészt összefoglalást nyer az apostolok által hirdetett evangélium. Másrészt kiemelkedik az evangéliumi üzenet egyetemes, katolikus jelentése, hogy az minden nép nyelvén és minden kultúrában megélhető és kifejezhető.

Mivel egyetemes, az evangélium valamennyi nép számára az egység ereje is. Ez az erő a Szentlélektől jön, amely egységet szül, s legyőzi a bábeli zűrzavart.

Ezért a II. Vatikáni Zsinat megállapíthatta, hogy „az Egyház pedig Krisztusban mintegy szakramentuma, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének” (LG 1). Sohasem feledhetjük el az Egyháznak ezt a hivatását és küldetését.
Cláudio Hummes bíboros: Mindig Krisztus tanítványai





Mária, az egyház modellje

Mária személye, aki hozzánk hasonlóan Isten népéhez tartozott, világosan mutatja, hogy a kereszténység lényege a szeretet, és ezért az egyházi személyeknek, mielőtt papok és püspökök lennének, először is igazi keresztényeknek, élő keresztre feszítetteknek kell lenniük, Jézushoz hasonlóan, aki a kereszten alapította meg Egyházát.

Mária ezenkívül a szeretetnek azt a lényegi tulajdonságát is kiemeli, amely az Egyházat eggyé forrasztja. Így a világnak megmutatja Krisztus Jegyesét, aki után Jézus vágyódott, és akit napjaink minden embere vár: a rendezett Szeretet. Az Egyház csakis ezen alapvető jellegzetességének fölmutatásával tudja méltó módon betölteni szerepét, mely magában foglalja a világgal való kapcsolatot és párbeszédet. A világot ugyanis az intézmény, a hierarchia gyakran kevéssé érdekli, viszont fogékony az Egyházban jelen levő szeretet tanúságtételére, amely az Egyházat a világ lelkévé teszi.

Chiara Lubich




Mindenhol otthon

Aki Jézust követi, nem azért teszi, hogy lakhelyet találjon magának (például egy plébánián), vagy biztos menedéket. Aki Jézust követi, Istent követi, és így Istenen kívül nincs más hely számára.
Ezt a tényt negatívumként is fel lehet fogni, mint a mindenről való lemondást, de inkább pozitívumként tekintsünk rá; a világ összes helye, a világ összes otthona a miénk lesz, mert az Emberfia a világegyetem ura. Ezért az ő otthona nem lehet csak egy kisváros egyetlen kis háza. Aki Jézust követi, mindenhol otthonra talál, megtalálja városát mindenhol, és így családra és hazára is talál bárhol.
Ez a hivatás nagyszerű vonása: nem egy meghatározott helyért, egy sajátos lakásért követjük Jézust, hanem azért követjük Őt, hogy gyermekeiként és testvéreiként Vele legyünk az egész világon mindenhol.
Pasquale Foresi: A jelen problémái az Egyházban




Soha nincs minden elveszve

Nem mindig vagyunk képesek Isten hívásának magaslatán állni; előfordulhat, hogy bizonyos alkalmakkor nem sikerül majd követni Isten szeretetét a maga teljességében. Mindez mégsem jelenti azt, hogy a hivatás elveszett. Ennek élő példája Péter marad minden korok számára.

Nincs olyan nyomorúság, nincs olyan emberi gyöngeség, amit ne követhetne bánat, Jézusra való újbóli rátekintés, ahogyan Péter is bocsánatot kért.

Ekkor a hivatás teljes kegyelme újra kiárad lelkünkbe és újra Krisztus tanítványaiként folytatjuk utunkat.
Pasquale Foresi: Napjaink nehézségei az Egyházban
komment

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

2018. január 29. 05:45 - Andre Lowoa

A katedra

Krisztus az, aki elfogadta az emberi halál teljes valóságát. Éppen ezért Ő az, aki az élet értelmezésének kérdésében alapvető fordulatot hozott. Megmutatta, hogy az élet valójában átmenet: nem csupán a halál mezsgyéjéig tart, hanem új életre vezet.

Így a kereszt Isten és az ember igazságának legmagasabb tanítói székévé, katedrájává lett. Mindannyiunknak e tanszék növendékeivé kell válnunk, akár rendes, akár rendkívüli hallgatóként. Akkor meg értjük, hogy a Kereszt az új ember bölcsője is.

II. János Pál pápa: A római egyetemistákhoz, 1979





Angyali teremtmények

Kérlek Téged, végtelen Jóság, kimondhatatlan Istenség, hallgasd meg szolgádat, és ne tekints bűneim sokaságára!

Kérlek, fordítsd magad felé Jegyesed, a szent Egyház szolgáinak akaratát és szívét, hogy Téged, a szenvedő, szegény, alázatos és szelíd Bárányt kövessenek a szent kereszt útján, úgy ahogy Te szeretnéd, nem pedig ahogy ők!

Legyenek angyali teremtmények, a földön élő angyalok ebben az életben, mert szolgálniuk kell a Szeplőtelen Báránynak, Egyszülött Fiadnak Testét.

Isteni kegyesség, egyesítsd őket, füröszd meg őket jóságod nyugodt tengerében, hogy ne várjanak tovább, mert így elveszítik azt, amijük van azért, amijük nincs.

Sziénai Szent Katalin





Ki vagy?

Ki vagy te, édes fény, aki betöltesz
és megvilágosítod szívem sötétjét?
Vezetsz, mint anyám keze, mégis szabadon hagysz.
Te vagy a tér, mely lényemet
körülveszi és magába zárja.
Tőled elhagyatva a semmi mélyébe zuhanna,
ahonnan létbe emelted.
Te, aki önmagamnál is közelebb vagy hozzám,
és bensőmnél is bensőbb,
és mégis megfoghatatlan és felfoghatatlan,
aki szétfeszítesz minden nevet:
Szentlélek, örök Szeretet.

Edith Stein




Krisztus a Pásztor

A jó pásztorok mind egységben vannak, egyek Krisztussal. Amikor legeltetnek, Krisztus az, aki legeltet. A vőlegény barátai nem a saját hangjukat hallatják, hanem örülnek, amikor meghallják a vőlegény hangját. Amikor ők legeltetnek, Krisztus az, aki legeltet és ezért mondhatja: „Én legeltetek”, mert bennük az ő hangja és az ő szeretete van.
Nézzük Péter példáját. Krisztus abban a tettben, hogy rábízza a saját juhait, azonosítani akarja Pétert önmagával, oly módon, hogy miközben rábízza a juhokat, mindig az Úr marad a fej és Péter képviseli a testet, azaz az Egyházat, és ketten, mint a vőlegény és a menyasszony „egy test lesznek”. Ezért (…) mit kérdez Pétertől, mielőtt rábízza a juhokat? „Péter, szeretsz te engem?” És Péter: „Igen, szeretlek téged”. És újból” „Szeretsz te engem?” És Péter: „Igen, szeretlek téged”. Harmadszor is megkérdezi: „Szeretsz te engem?” S Péter: „Igen, szeretlek.” Megerősíti benne a szeretetet, hogy megszilárdítsa az egységet.
Az ilyen pásztorokban az egyetlen Pásztor legeltet, mivel egységben vannak vele.

Szent Ágoston: A papságról





Semmiféle hatalmi harc

„A szolgálatok és karizmák különböznek ugyan egymástól, de kiegészítik egymást, és a maguk módján valamennyi szükséges az Egyház növekedéséhez” (CL 27.). „Mindannyiunknak, lelkipásztoroknak és hívőknek, ápolnunk és támogatnunk kell a megbecsülés és szívélyes testvériség kötelékeit és az együttműködést a világiak különböző társulásai között” (CL 31.).

Azért, hogy ez a kívánatos együttműködés megvalósuljon és tartós maradjon, a papoknak és a világiaknak Krisztusra kell összpontosítaniuk, nem önmagukra. Arra kaptak meghívást, hogy Krisztus országának ügyét mozdítsák elő, nem pedig saját maguk vagy csoportjaik érdekeit. Nem szabad úgy érezniük, hogy valamiféle hatalomért kell harcolniuk.

Szent Pál egyetlen és kizárólagos törekvése az volt, hogy mindenki Krisztust hirdesse (vö. Fil 1,15-19). Szent Pál óvja a korintusiakat, hogy Pál vagy Apolló, Kéfás vagy Krisztus pártjáról beszéljenek (vö. 1Kor 1,10-16). Az állhatatos ima és alázat, valamint az Isten akaratának megtételére kész lelkület által az Úr Jézus fogja megmutatni a papnak, hogyan építse legjobban a világiakkal való kapcsolatot.

Francis Arinze bíboros
komment

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

2018. január 28. 06:09 - Andre Lowoa

A plébánia “kincsei”

Minden plébániának vannak kincsei. Az igazi kincsek a szegények, az üldözöttek, a szenvedők, a betegek, és mindazok a lelkek, akikbe a Szentlélek bővebben árasztotta ajándékait, hogy egy szegény és imádságos életet éljenek... Minden jó pásztornak értékelnie kell és lelkipásztorilag ki kell használnia ezeket a “kincseket” szolgálata számára, azoknak a lelkeknek üdvösségére, akik rá vannak bízva.
Különösen ki szeretnénk emelni a betegeket. Minden plébániának vannak betegei. Krónikus betegek, akik lassan elfogynak, mint a gyertya, és akik ágyukban, keresztrefeszítetten várják életük utolsó óráját. De a visszaeső betegek, meg az alkalmi betegek is.
A papnak, ha Krisztusnak, Mesterének példáját követi, aki kiemelt szeretettel fordult a szegények és betegek felé, ugyancsak elsőséget kell biztosítania ezeknek a gyermekeinek: “Beteg voltam, és meglátogattatok” (vö. Mt 25,36).
Giacomo Alberione: A papokhoz




A szeretet lendülete

A lelkipásztorok nem különülnek el a nyájtól, hanem annak részei; rájuk is vonatkozik a keresztény hivatás valamennyi követelménye. Szolgálatuk semmiképp sem jogosítja fel őket arra, hogy különálló kasztot alkossanak; sőt, arra rendeli őket, hogy a közösség szolgálatára legyenek, a közösség tagjai körében.

Félreértjük az általános papság lényegét, ha azt afféle jámborsági gyakorlattá, vagy „egyéni istentiszteletté” redukáljuk.

Isten igazi tisztelete – az istentisztelet – abban áll, hogy a világot átalakítjuk az isteni szeretet által, fő célja pedig az, hogy létrehozzuk és előmozdítsuk a közösséget. Amikor a papi nép a szeretetben odaadott életével egyesül Krisztus áldozatának dinamizmusával, a világban egyfajta szeretet-hullámot indít el, amely tovaterjed és átalakítja a világot.

Világos, hogy ennek a feladatnak jóval több köze van a közvetítő tevékenységhez, mint az ószövetség rituális áldozataihoz. Vitathatatlan tény ugyanakkor, hogy ezt lehetetlen volna megvalósítani a Pap-Krisztus közvetítő tevékenysége nélkül. Amit viszont lehetetlenség volna befogadni, ha Ő maga nem válna jelenvalóvá. Ezért van szükség olyan szolgálatra, ahol Krisztus hatékony módon láthatóvá válik.

Albert Vanhoye



Jézus karjaiban

Jézus eljövetele óta a hivatás története az Ő követésének története. Annyira követjük hivatásunkat, amennyire elkötelezzük magunkat Jézus követésére. Krisztus követése kizárólag a mi szabadságunktól, a mi válaszunktól függ. Ugyanakkor több mint pusztán és kizárólag emberi, saját erőnkből végbevitt cselekedet. Jézus követése abban áll, hogy az Ő karjára bízzuk magunkat, hogy Ő hordozhasson minket, miközben bizalommal rá hagyatkozunk.

Mi Őbenne lehetünk, és ezáltal Ő mibennünk lehet. Ha Benne vagyunk, akkor a hivatás nem csupán egy bennünket felülmúló, megterhelő feladat, hanem olyan „lehetetlenség”, amely már átalakult és megváltatott. Jézus általi átalakulásunk és megváltásunk útja kétségtelenül abban áll, hogy közösségben vagyunk Vele, bízunk Benne és Vele élünk. Ez pedig végső soron azt jelenti, hogy a hivatás útja – keresztút.

Maga Jézus sem hagy efelől kétséget: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát és kövessen engem.”
Klaus Hemmerle püspök: Az emberek számára kiválasztva




Krisztus jelenléte, az Egyház misztériuma

Ahhoz, hogy megnyíljunk Krisztus előtt, és befogadjuk jelenlétét mint az Egyház misztériumának kulcsát, nekünk, hívőknek magunk között kell megvalósítanunk azt a nyitottságot és kölcsönös ajándékot, amelynek köszönhetően valóra válhat közöttünk Jézus ígérete: „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20)

A harmadik évezred hajnalán őszintén reméljük, hogy hitbeli vándorlásunk a jelenlévő Krisztus lelki terében ennek a jelenlétnek megújult eseményévé válik számunkra. Ő, a Keresztre feszített és Feltámadt Úr lobbantsa lángra szívünket, nyissa föl szemünket, világosítsa meg értelmünket, erősítse meg akaratunkat: „amint Te, Atyám bennem, és én tebenned, úgy legyenek ők is egyek bennünk, hogy a világ elhiggye, hogy te küldtél engem” (Jn 17,21).

Piero Coda: Ő él!




Megvalósult személyek és társadalom

Az első keresztény közösségek tökéletesen megértették Jézus üzenetét, és megélték közösségileg is: egy szív és egy lélek voltak. Végeredményben a Szentháromság titkát váltották életre, nem csupán a lelki élet, hanem a társas kapcsolatok szintjén is. Például az anyagi javak közössége hatékonyan igazolta azt, amit hittek és hirdettek. Számukra az, hogy egyrészt ragaszkodnak a hithez, ugyanakkor viszont nem a hit által fölkínált értékrend szerint cselekednek, hazugság lett volna. Hazugság, amely halált okoz. Nemcsak lelki halált, hanem az Egyház halálát is.

Ha ezért a célért dolgozunk, szenvedünk és végül meghalunk, az nemcsak Isten tervével vág egybe - amely az örök üdvösségre vezeti mind az egyes embert, mind az egész emberiséget -, hanem azt is jelenti, hogy emberi módon is felszínre tudjuk hozni képességeinket. Így bizonyos módon megélhetjük ugyanazt a kalandot, mint Jézus, az Istenember.

Silvano Cola



Miért mondjam el az én tapasztalatomat?

A jók örömmel hallgatják azoknak bűneit, akik immár bűntelenek; ugyan nem a bűn gyönyörködteti őket, hanem az, hogy a bűnök voltak s nincsenek többé. (…)
De ugyan mi haszonért akarnak engem megismerni? Talán szerencsét akarnak kívánni, ha hallják, mennyire megtértem hozzád kegyelmed erejében? Vagy imádkozni akarnak értem, ha viszont azt hallják, mennyire megakasztanak gyarlóságaim? Az ilyeneknek szívesen megmutatom magamat. Nem kis eredmény ugyanis, ha sokan hálálkodnak neked, Uram Istenem, énmiattam, s ha sokan könyörögnek hozzád érettem. Testvéreim lelke csak hadd szeresse meg bennem, amit szeretnivalónak mutatsz, és sajnálkozzék mindenemen, amit sajnálatosnak ítélsz. Testvér-lélek tegye ezt; ne a hozzánk nem tartozó, ne „az idegen fiaké, kiknek szája hiúságot beszél és jobb kezük a gonoszság jobbja” (Zsolt 143,7–8); az a testvér-lélek tegye, amely örül, ha jót talál bennem, s szomorkodik értem, amikor hibámat látja, mert akár dicsér, akár gáncsol, szeret.
Szent Ágoston: Vallomások
komment

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

2018. január 28. 06:08 - Andre Lowoa

A „tanácsadó”* tulajdonságai
(Az egyháztanács tagjainak erényei)

Képes jóindulattal/szeretettel tekinteni az élet komplexitására, az egyházon belül és azon kívül egyaránt. A rideg, irgalom nélküli tanácsokból, még ha az evangéliumra hivatkoznak is ("ezt írja elő az Evangélium, tehát meg kell tenni!"), hiányzik ez az alapvető képesség. Nem veszik tekintetbe az emberi gyarlóságot, a fokozatosság elvét. (…)

Annak mély átérzése, hogy a tanács: ajándék. Mivel ajándék, imádságban kell kérni és nem szabad feltételezni, hogy már eleve birtokoljuk. Mivel ajándék, nem ragaszkodhatunk hozzá. A tanács nem fegyver, amivel a magam javára falhoz állíthatok másokat, hanem a közösséget szolgáló ajándék. (…)

A tanácsadás a keresés és a kreativitás pillanata. A szóban forgó kérdést sietség nélkül meg kell vizsgálni, elmondani az első gondolatot, ami eszünkbe jut, tekintetbe véve ugyanakkor más, korábbi eseteket illetve körülményeket és azok megoldásait. (…)

Jézus arcát és a hozzá hasonuló Egyház arcát szemléli. (…) Az Egyházban a döntések célja az, hogy az Egyház minél inkább Urának képmására alakuljon. (…) Az Egyház testvéri formája Jézus arcának visszatükröződése, s minden egyházi útkeresés célja.

Carlo Maria Martini



Az Egyház alaptörvénye

Mi az az összetartó erő, amely össze tud tartani egy plébániát vagy a Krisztus után vágyakozó emberiséget? Mindenki tudja, hogy ez a szeretet. Csodálatos ajándék, szóval ki nem fejezhető erény!

A szeretet Istentől ered, aki a szeretet által Önmagát közli az emberekkel, és az kiárad emberről emberre. Az égből száll alá, mint áldást hozó királyi folyó. Istennek a jósága, aki szereti az embereket, és arra hívja őket, mintegy belülről ösztönözve őket, hogy egymást is szeressék.

Ez az Egyház alaptörvénye. Ha elméletileg nézzük, a szeretetet könnyű hirdetni, lehet róla szépen beszélni vagy közösen megvallani – gyakorlása azonban nagyon igényes és nehéz. Ez azonban nemcsak egy végrehajtható és aktuális feladat, hanem éppen ez mutatja meg igazán, milyen Egyházunk élete.

VI. Pál pápa beszéde a S. Maria Consolatrice plébánián (1964)




Életállapotok: egymás számára rendelve

A közösség-Egyházban az életállapotok úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy kölcsönösen egymáshoz vannak rendelve. Alapvető tartalmuk közös, sőt egy és ugyanaz: valamennyien ugyanannak a keresztény méltóságnak és az életszentségre szóló egyetemes hivatásnak módozatai a szeretet tökéletességében. E módozatok különbözők és kiegészítik egymást, úgy, hogy mindegyiknek megvan a maga saját, eredeti és összetéveszthetetlen arculata, ugyanakkor mindegyikük kapcsolatban van a másikkal és azok szolgálatában áll.
Így a világi életállapotnak sajátossága a világi jelleg, amely azonban egyházi szolgálatot valósít meg akkor, amikor a maga módján tanúskodik és emlékezteti a papokat és szerzeteseket arra, hogy valójában mi a földi és mulandó valóságok jelentése Isten üdvözítő tervében. A szolgálati papság különböző helyeken és időkben az Üdvözítő Krisztus szentségi jelenlétének maradandó záloga. A szerzetesi állapot az Egyház eszkatologikus jellegét, vagyis Isten Országa felé törekvését tanúsítja, amit a szüzességi, a szegénységi és engedelmességi fogadalom jelenít meg, és bizonyos módon elővételez.
Minden életállapot – akár összességükben, akár egymással való kapcsolatukban – az Egyház növekedésének szolgálatára van; mind különböző módozatok, melyek az Egyház "közösségi misztériumában" mélységesen egyek, és egymás között dinamikusan egybehangolódnak az Egyház egyetlen küldetésében.

II. János Pál: Christifideles Laici 55.




Minden helyzetben teljes bizalom

Fiam, ha Istennek szolgálni kívánsz,
légy állhatatos a jámborságban és az istenfélelemben,
és készülj fel a megpróbáltatásra!
Alázd meg szívedet és légy állhatatos,
hajtsd füledet a bölcs igék befogadására;
ne légy elhamarkodott a kísértés napján!
Viseld el, ha Isten késni látszik;
ragaszkodj Istenhez és tűrj,
hogy végül is gyarapodjon életed!
Fogadd el mindazt, ami rád ki van szabva,
tűrd el, szenvedve bár,
és viseld békével megaláztatásodat,
mert az aranyat és ezüstöt tűzben teszik próbára,
a kedves embereket pedig a megaláztatás kemencéjében.
Bízzál Istenben, ő majd gondodat viseli;
remélj benne, akkor egyenes úton járhatsz,
maradj félelmében, és öregedjél meg benne!
Akik félitek az Urat, várjátok irgalmát;
el ne pártoljatok tőle, hogy el ne essetek!
Akik félitek az Urat, higgyetek benne,
akkor nem marad el jutalmatok;
akik félitek az Urat, bízzatok benne,
akkor gyönyörűségtekre lesz az ő irgalma.

Sir 2,1-9





Szabadon szárnyaló emberek

Mit kérek Tőled? Liberos! A Te szabadságod szerinti szabad papokat, mindentől elszakadottakat, a test szerinti apától, anyától, testvérektől, szülőktől, a világ szerinti barátoktól szabadokat. Akadályok és aggodalmak nélküli, sőt saját akaratukhoz sem ragaszkodó papokat.

Liberos! Szeretetből teljesen Neked szentelt és akaratodat megtenni kész embereket, a Te szíved szerint való embereket. Saját terveik ne térítsék el és ne állítsák meg őket (…), s mint új Dávidoknak, kezükben legyen ott a kereszt és a rózsafüzér.

Liberos! Embereket, akik mint a földről felszállt felhők, mennyei harmattal vannak tele, és készek oda repülni, ahová a Szentlélek fuvallata viszi őket.

Liberos! Olyan embereket, akik mindig rendelkezésedre állnak, mindig készek a feljebbvalók parancsában engedelmeskedni neked, ahogy Sámuel (…), akik mindig készek nekiiramodni és mint az apostolok, mindent elviselni Veled és Érted. (…)

Liberos! Mária igaz gyermekeit, akik az ő szeretetéből fogantak és teremtettek, ő hordozta őket méhében, ő táplálta és tanította, támogatta és kegyelmével gazdagította őket.

Mikor jön már el a tiszta szeretet tüzének lángja, amelynek mindenütt fel kell lobbannia a földön?

Montforti Grignion Szent Lajos





Üdvösséghozó párbeszéd

Vianney Szent Jánostól mi papok nemcsak a bűnbánat szentségébe vetett kifogyhatatlan bizalmat tanulhatjuk meg, hogy azt újra lelkipásztori működésünk középpontjába helyezzük, hanem az „üdvözítő párbeszéd” módszerét is, amely ebből fakad.

Az arsi plébános más-más módon viszonyult a különféle bűnbánókhoz. Azok, akik Isten megbocsátása iránti mély és alázatos vággyal járultak gyóntatószékéhez, bátorításra találtak nála, hogy elmerüljenek „az isteni irgalom áradatában”, amely mindent elsodor erejével.

Azoknak szívében, akik lagymatag és közönyös bűnbánatot tartottak, megbánást ébresztett, arra kényszerítve őket, hogy saját szemükkel lássák Isten fájdalmát az ő bűneik miatt az őket gyóntató pap arcán.

Azoknak viszont, akik már mélyebb lelki életre vágyakozva és arra készen érkeztek hozzá, föltárta a szeretet mélységeit, s megmutatta nekik, milyen kimondhatatlanul szép Istennel egységben és az ő jelenlétében élni.

XVI. Benedek pápának a papság évét meghirdető levele
komment

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

2018. január 27. 09:38 - Andre Lowoa

A megosztás – a testvérek között

Szent János mondja: „Ha valaki birtokolja a világ gazdagságát, és látva testvére szükségét, mégis bezárja előtte szívét, hogyan lakik abban Isten szeretete?” (1Jn 3,17) Íme, itt kezdődik a szeretet! Ha nem is vagy még képes arra, hogy meghalj testvéredért, légy legalább arra képes, hogy megoszd vele javaidat. A szeretet mozgassa szívedet és indítson cselekvésre! Ne önmagad mutogatásának vágya, hanem a szíved legmélyéről fakadó irgalom tegyen figyelmessé testvéred szükségére. Ha feleslegedből nem tudsz adni felebarátodnak, hogyan tudnád az életedet adni érte?

A pénzt, amit magaddal hordozol, elrabolhatják a tolvajok. És ha tolvajok nem jönnének, a halál majd elveszi tőled, ha élve nem adod oda te magad. Mit kell tenned? Testvéred éhezik, szükséget szenved, talán aggodalommal telve várakozik, mert hitelezői szorongatják. Neki nincs semmije, neked azonban van. Ő a testvéred, együtt vagytok megváltva, mindketten ugyanazon az áron. Mindketten Krisztus vére árán: érezz együtt vele, te, aki birtokolod a világ javait!

Szent Ágoston



Átjár minket az Ige?

A tanítványok Isten Igéjébe merülve Isten benső életének vonzásába kerülnek. Isten Igéje a fürdő, amely megtisztítja őket, a teremtő erő, amely Istenbe oltja őket.

Nos, hogyan állnak a dolgok a mi életünkben? Valóban átjár bennünket Isten igéje? Igaz, hogy sokkal inkább ebből a táplálékból élünk, mint e világ kenyeréből és dolgaiból? Valóban ismerjük Isten igéjét? Szeretjük? Annyira betölt minket, hogy valóban meghatározza életünket és alakítja gondolatainkat? Vagy azok újra és újra aszerint alakulnak, amit éppen az emberek mondanak vagy tesznek? Nem lehet, hogy igen gyakran az uralkodó véleményekhez mérjük magunkat? Nem lehet, hogy voltaképpen megmaradunk abban a felületességben, amelyet ma a világ diktál az embernek? Engedjük, hogy Isten igéje megtisztítsa bensőnket?

XVI. Benedek pápa: Krizmaszentelési mise, 2009.




Igazgyöngy

Miért mutat akkora érdeklődést az Egyház a hivatások iránt? Éppen amiatt a rendkívüli érték miatt, amelyet minden szent hivatás magában hordoz. Hogyan lehetne közömbös vagy hanyag az Egyház, a lelkek anyja és tanítója egy olyan lelki jelenség előtt, amelyben egy lélek legértékesebb lehetőségei nyilvánulnak meg, és amelyben a Szentlélek kegyelme működik csodálatos módon és mértékben?

Azt gondolom, erre vonatkozik az igazgyöngyről szóló példabeszéd (Mt 13,46). Minden hivatás, amely Isten tiszteletére és az Egyház szolgálatára született, megérdemli annak a legintenzívebb figyelmét, aki gondozza vagy figyelemmel kíséri a lelkek kertjét. Ezzel rendkívüli módon előmozdítja Isten országának virágzását akár az egyházi, akár profán világban. Jele ez a magasból érkező Szeretet jelenlétének, kezdete a párbeszédnek az élő Krisztus és az ő népe – a család, a plébánia, az egyházmegye – között.
VI. Pál pápa: A hivatások világnapján, 1967.




Jézus gravitációs terében

Jézus Krisztus követése azt jelenti, hogy olyan úton kell járnunk és tudunk járni, amely szemben áll a természetes nehézségi erő törvényeivel; ilyenek: az egoizmus lehúzó ereje, a puszta materiális értékek utáni kutatás, és a legtöbbre való vágyakozás lehúzó ereje, amit gyakran összetévesztenek a szerencsével.
A követés egy út a felkorbácsolt viharos tengeren keresztül, amelyen csak akkor tudunk járni, ha Jézus Krisztus szeretetének elemi erejében élünk, tekintetünket reá szegezve, és annak a kegyelemnek új erejétől vonzva, amely lehetővé teszi számunkra az utat az igazsághoz és Istenhez – ezt az utat mi a magunk erejéből nem vagyunk képesek végigjárni.
Joseph Ratzinger: Örömötök szolgái, 2002



Krisztus hatékony jele

A papnak a közösség közelében kell lennie, az emberekkel kell élnie, meg kell értenie őket, és eggyé kell válnia velük. De ez az önkiüresítés, a „keresztény vagyok a keresztények között” egyszerűsége csak akkor jelent valamit, csak akkor jeleníti meg valóban Krisztus szeretetét, ha a pap – azzal együtt, hogy szerényen és egyszerű módon közel van az emberekhez – magában hordozza megbízatásának és szolgálata szentségi jellegének teljes nagyságát és mélységét.

Csak így lesz az önmagát kiüresítő Krisztusnak hatékony jele és jelenlétének eszköze.

Klaus Hemmerle: A pap ma




Papság és családi szolidaritás

A papságnak meg kell szentelnie a családot, a családnak táplálnia kell a papságot. A kettő egyensúlyban van egymással, a jóban és a rosszban is: ha felemelkedik a család, akkor a papságnak is méltósága van, s ha a papság lesüllyed, akkor csökken a családokból érkező utánpótlás is. Ha a papok nem tevékenykednek, zűrzavarba süllyednek a családok a házasságtörés, a válás és az abortusz miatt! Ha a házasságnak nincs tisztasága, nem lesz olyan, aki méltó lenne a szemináriumokba vagy szerzetesrendekbe jelentkezni. Vagy kölcsönösen fönntartják egymást, vagy együtt hullanak a mélybe. Isteni és emberi szolidaritás van a kettő között.

Ha mi, világiak ennek fényében értelmezzük újra a papságot és a szerzetességet, otthonaink újra bekapcsolódnak az Egyház benső lélegzésébe, Amely maga Isten Szentlelke. Távolítsuk el az akadályokat, melyek az erkölcsi és lelki élet áramlásának útjában állnak, és akkor újra táplálkozhatunk az Egyházból, nemcsak mellékesen, hanem annak teljes valójából!

Igino Giordani: Laikusság és papság
komment

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

2018. január 27. 09:37 - Andre Lowoa

A hívők hálója

Istennek nem a hatalmasokra, hanem a kicsinyekre van szüksége Egyházában. Aki megérti hívását, maga is kicsi lesz és a kicsinyek barátja.

Csak olyan Egyház lesz képes meghallani Isten hívását, amelyik könyörgésével újra és újra Istenhez tud fordulni. Csak akkor halljuk meg, mit akar mondani nekünk Isten, és csak akkor kapjuk meg, amit adni szeretne nekünk, ha imáinkkal újra és újra Hozzá fordulunk. (…)

Végül: csak ott születhet hivatás, ahol egység és kölcsönös szeretet van. Gyakran hiányzik a szeretet, a kommunikáció és a valódi megosztás hálója, ahol az egyén az Urat találja a középpontban, önmagát pedig a maga helyén, az Úr mellett.

Ahol ez a háló laza és gyenge, átesnek rajta azok, akiket meg kellene tartania. Olyan emberek erős hálójára van szükség, akik hisznek Isten hívásában, hogy meghívása élővé válhasson és válaszra találhasson.

Klaus Hemmerle



Királyi papság, szolgálati papság

Krisztus tanítványai valamennyien az imádságban állhatatosan és Istent együtt dicsőítve (vö. Csel 2,42-47) adják oda önmagukat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul (vö. Róm 12,1), a földön mindenütt Krisztusról tanúskodjanak, és az érdeklődőknek adjanak számot az örök élet bennük élő reményéről (vö. 1Pét 3,15).
A hívők közös papsága és a szolgálati, azaz hierarchikus papság – jóllehet nemcsak fokozatilag, hanem lényegileg különböznek egymástól – egymás számára vannak rendelve, mert mindegyik a maga sajátos módján Krisztus egy papságából részesedik.
Akit a szolgálati papságra szenteltek föl, szent hatalom birtokában alakítja és kormányozza a papi népet, Krisztus személyében megvalósítja az eucharisztikus áldozatot, és az egész nép nevében fölajánlja Istennek. A hívek pedig királyi papságuk erejével részt vesznek az eucharisztikus áldozatban, és azt a szentségek felvételével, az imádsággal és hálaadással, az életszentségre törekvéssel, önmegtagadással és tevékeny szeretet által gyakorolják.

Lumen gentium 10




Lelkünk vezetője

A Szentlélek az emberi lélek vezetője; Nélküle semmire sem képes. Amikor egy lelket birtokba vesz a Szentlélek, az olyan lesz, mint a szőlőszem: amikor kipréselik, édes must folyik ki belőle. A Szentlélek nélküli lélek viszont olyan, mint a kavics, amelyből semmit sem lehet kifacsarni.

Akiket a Szentlélek vezet, azok helyesen gondolkodnak. Ezért van az, hogy sok tudatlan messze többet tud a tanult embereknél.

Egy kereszténynek, ha valóban a Szentlélek vezeti, nem esik nehezére, hogy lemondjon az evilági javakról azért, hogy sietve a mennyei kincsek keresésére induljon. Képes különbséget tenni. A Szentlélektől vezetett emberek számára semminek látszik a világ, a világ számára pedig Isten látszik semminek.

Vianney Szent János




Meghallgatás és párbeszéd papok és világiak között

A közösségi Egyház alapeszménye, amelyet a II. Vatikáni Zsinat, majd a Tanítóhivatal sok ezt követő dokumentuma megerősít – alkalmazkodva az újabban fölmerült igényekhez –, fel tudja lelkesíteni mindenekelőtt a fiatal papokat. Ugyanakkor nem kevés nehézséget is támaszt, mert megkívánja nemcsak a püspökkel és a paptestvérekkel, de a világiakkal való együttműködést is. A velük folytatott párbeszéd azt igényli a paptól, hogy tudjon meghallgatni is, ami nem könnyű, ha hiányzik belőlük a párbeszéd és a hagyományok követése.

Ennek kapcsán gazdag tapasztalatot tudok felajánlani, mivel a számkivetettség ideje alatt, amíg a kormány eltiltott a szolgálat gyakorlásától, világiak által vezetett titkos csoportokban éltem, s ha én lettem volna a vezető, az számomra politikai szempontból veszélyesebb lett volna. Ez arra „kényszerített”, hogy megtanuljam a velük való párbeszédet. Így fedeztem föl a közösség építésének döntő fontosságát.

Miloslav Vlk bíboros




Sikerek és kudarcok: mind „kegyelem”

Hogyan lehet az, hogy elkedvetlenedsz az Istenért való munkában? Minél nehezebbé válnak a dolgok, annál boldogabbnak kellene lenned, éppen úgy, mint János és Péter, amikor a Főtanács elé állították őket: „Boldogan távoztak a Főtanácsból, mert méltók lettek rá, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek.” (ApCsel 5,41) Vagy ahogyan Pál írja, „Vigasztalás tölt el, és minden bajom közepette túlárad bennem az öröm.” (2Kor 7,4).

Adj hálát Istennek a sikerekért, és örömteli szívvel adj hálát ugyanúgy a kudarcokért is, mert Isten így akar próbára tenni téged, hogy valóban Őérte dolgozol-e vagy csak a magad akaratáért.

Az öröm és a bátorság nehezebben élhető meg azokban a pillanatokban, amikor elbukunk, mint akkor, amikor sikeresek vagyunk. Akik erre képesek, valóban hősök, és az ilyen embereket egy kezeden meg tudod számolni.

Van Thuan bíboros: A remény tanúságtevői





Üres gyóntatószékek?

A papok ne veszítsék kedvüket, ha azt látják, hogy üresek a gyóntatószékek, de azzal se elégedjenek meg, hogy megállapítják a hívek érdektelenségét a bűnbocsánat szentségével kapcsolatban.

Franciaországban az arsi szent plébános idejében a gyónás nem volt sem könnyebb, sem gyakoribb, mint napjainkban, miután a forradalom vihara hosszú időre megbénította a vallás gyakorlását. Ő azonban minden módon – szentbeszédben, meggyőzéssel, jó tanáccsal – igyekezett újra megmutatni a bűnbocsánat szentségének szépségét, rámutatva arra, hogy az eucharisztikus jelenléthez bensőleg hozzátartozik e szentség.

Így létre tudott hozni egy buzgó lelkekből álló kört. A tabernákulum előtt töltött hosszú órák eredményeképp a hívek követni kezdték példáját, felkeresték a templomban Jézust – s bizonyosak lehettek abban, hogy ott találják papjukat, készen arra, hogy meghallgassa és feloldozza őket. (…)

Az a mondás járta akkoriban, hogy Ars a „lelkek nagy kórházává” vált.

XVI. Benedek pápának a papság évét meghirdető levele



komment

Megbocsátás és igazságosztás – Az amerikai tornászok zaklatási botránya

2018. január 26. 18:10 - Andre Lowoa

Rachael Denhollander

Az elmúlt hónapokban folyó szexuális zaklatási ügyek és annak vadhajtásai, vagyis a szinte boszorkányüldözéssé fajuló, sokszor alaptalan vádaskodások mellett, szerencsére ennek a helyzetnek is léteznek felfelé mutató pillanatai.

A botrányt kirobbantó Weinstein ügy kiemelt média figyelme mellett Magyarországon valószínűleg kevesebben értesültek az amerikai tornászcsapatot érintő zaklatási ügyről, pedig ebben a sértettek száma nemcsak lényegesen nagyobb, de fiatalkorúakat, bizonyos esetekben pedig gyerekeket érintett, akik közül a legfiatalabb 6 éves volt a történtekkor.

Az ügy vádlottja, Larry Nassar, több évtizeden keresztül volt az amerikai női tornászválogatott orvosa, ami alatt rendszeresen molesztálta a csapat tagjait, miközben igazi barátként lépett fel az érintett családok előtt. Az ő esetében is hosszú időnek kellett eltelnie, mire egyik áldozata, immár felnőtt fejjel, ki merte mondani a nyilvánosság előtt, hogy mi történt. A bírósági eljárás eredményeként a volt orvost néhány napja 156 lány szexuális zaklatásáért, illetve pedofíliáért, összesen 175 év börtönbüntetésre ítélték.

Az ítélet kihirdetése után az egykori áldozatok lehetőséget kaptak, hogy szóljanak Nassarhoz és a nyilvánossághoz. Egyik lány a másik után állt ki és vetette az elítélt szemére tetteinek súlyos hatását.

„Nincsenek szavak arra, hogy elmondjam, mennyire sajnálom, ami történt,” reagált Nassar, aki a perek elindulásakor még igazságtalannak tartotta az ellene folyó eljárást. „Az elmúlt napokban elhangzott szavaitok, ezek a szavak, komoly érzelmi hatást gyakoroltak rám és teljesen megrendültem.”

Társaihoz hasonlóan kemény vádakkal indult Rachael Denhollander beszéde is, aki bár utolsóként kapott szót, annak idején elsőként lépett a bíróság és a nyilvánosság elé. Rachael szavai bizonyára hasonlóan megrázóak voltak Jarry Nassar számára, beszéde azonban nem állt meg a vádaknál.

„Ön a gonoszságot választotta, nem törődve azzal, hogy mibe kerül ez másoknak. Ennek pedig az az ellenkezője, ha én a szeretetet választom, nem törődve azzal, hogy ez mibe kerül nekem.”

Rachael elmondta, hogy korábbi tárgyalások alkalmával Bibliával a hóna alatt látta Nassart, és hallotta, hogy megbocsátásért imádkozik, így reméli, hogy szavai nyitott fülekre találnak majd nála.

„Ha Ön olvassa a Bibliát, amit a hóna alatt hozott, akkor tudnia kell, hogy az önfeláldozó szeretetet Isten mutatta meg nekünk, amikor mindent feladott, hogy megfizessen egy olyan bűért, amit nem követett el, és az Ő kegyelmével én is ezt a szeretetet választom.”

A lány hosszan beszélt Isten kegyelméről és arról, hogy bűneinket nem a jó cselekedeteink mossák tisztára, hanem az a kegyelem, amit Jézuson keresztül kapunk, ha hozzá fordulunk.

„Ha majd egy napon felfogja, hogy mit tett, a bűntudat megsemmisítő lehet, de éppen ezért annyira csodálatos Jézus Örömhíre, mert kegyelmet, reményt és szeretetet ad, ahol emberileg ez lehetetlen lenne. Várni fogja Önt.”

Ami különlegessé tette Rachael szavait számomra, hogy a megbocsátást és a kegyelmet nem keverte össze az igazságossággal. Nem gondolta, hogy a megbocsátás azt jelentené, hogy szabad utat kell engednünk a gonosznak. Jézus sokak által félreértett kijelentése a másik orcánkról nem azt jelenti, hogy a gonoszt háborítatlanul engedjük tombolni, hiszen ezzel se az áldozatoknak, se magának a gonosztevőnek nem segítünk. Egy kereszténynek nemcsak szabad, de kötelessége fellépni a gonoszsággal szemben, de nem szabad megállnia félúton, hanem tovább kell mennie a megbocsátás felé. A hegyi beszéd béketűrése és példanélküli megbocsátása nem teljes pacifizmusra, erkölcsi megalkuvásra vagy társadalmi anarchiára jogosít fel bennünket. Jézus a személyes hozzáállásunkat vette célba, amit a kegyelemnek kell motiválnia az igazságosztás helyett, ahogy a gonosz megállításának sem a másik elpusztítása, hanem megmentése a célja.

Rachael nem rejtette véka alá, hogy milyen pusztítást végzett a volt orvos tetteivel, de nem mulasztotta el megmutatni az egyetlen megoldást, ami nemcsak az elítéltnek, de az áldozatoknak is új életet ígér.

Pál azt mondta, hogy „ne győzzön le a gonosz, hanem te győzd le a gonoszt jóval.”Róma 12:21

Vagyis a gonoszt le kell győzni, csakhogy a győzelem egyedül akkor teljes (legalábbis minden fél számára), ha a jó a gonoszra is elhat, erre pedig egyedül Jézus képes. Az életben elénk táruló tragikus helyzetekben pedig mindennél hitelesebben demonstrálhatjuk ezt a csodálatos képességet.


http://idokjelei.hu/2018/01/megbocsatas-es-igazsagosztas-az-amerikai-tornaszok-zaklatasi-botranya/

komment

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

2018. január 26. 09:13 - Andre Lowoa

Átölelni a világ drámáját

Amikor Szöul érseke voltam, gyakran megkérdeztem magamtól: „Valóban az Evangélium szerinti-e a hitem és az életem?” A válasz közelebb volt a „nem”-hez, különösen az evangéliumi szegénység tekintetében, amelyre mint papnak törekednem kellene... Hivatalomban időnként feltettem magamnak a kérdést:: „Miért nem tudok szegényként élni a szegényekkel, elhagyva a püspökséget?”

Jézus Krisztus, aki a mindenem, szegényként jött el, és megmutatta, hogyan szereti Isten a szegényeket, a szükséget szenvedőket, a kirekesztetteket, majd meghalt a kereszten. Nem törte el a megroppant nádat, nem oltotta ki a már csak pislákoló mécsest...

Ha Jézus újraszületne ebben a korban, a legkisebbek között születne meg, egy kunyhóban vagy nyomornegyedben. Simone Weil mondta, hogy irigyelte a keresztre szögezett Jézust... Weil Párizsban született, gazdag zsidó családban, és egy emberibb világról álmodott, ahol mindenki egyetértésben él. Lemondott ígéretes jövőjéről, hogy osztozzon a munkások fájdalmában. Irigylem őt, aki egészen lángolva élt, teljes lényével átölelve a világ fájdalmát és drámáját.

Stephen Kim bíboros




Egyetlen mester

Az evangélium bölcsessége nem teremt kasztokat: egy alázatos szolgálólány többet érthet belőle, mint egy teológus; az arsi plébános többet, mint Lamennais. „Egy a ti Mesteretek, ti pedig testvérek vagytok” – mondta Jézus. Hogy mindnyájan testvérek legyünk, egyetlen Mesterre van szükség, ahogy egyetlen az Atya is. Az ő tanítása ez: mindnyájan testvérek vagyunk. Mindenesetre az, aki magasabb hivatalt visel, alacsonyabb helyre kerül: a világ felé érvényes normák fejük tetejére állnak, mivel a testvériség lesz a szeretet mértéke.

A kegyelem hatása alatt ez a nagylelkűség gyökeres aszkézist valósít meg: mindent vagy semmit. Aki igent mond, az evangéliumot fogadja el: elhagyja apját, anyját, földjét, a saját lelkét, hogy ezt az űrt Isten Lelke tölthesse be. Fölveszi a keresztet, hogy legyőzze énjét.

Igino Giordani



Isten szerető tekintete

A hivatás Isten személyes megszólítása, Isten szerető tekintete, amelynek jelenvalósága számunkra életünk egy kitüntetett pillanatában veszi kezdetét, amikor észrevesszük – de amellyel Ő mindig is kísért bennünket, még mielőtt megszülettünk volna. Sőt éppen ezért akarta, hogy megszülessünk, a hivatásunk miatt, a terv miatt, amelyet be kell töltenünk a földön.

Aki meghallja a hívást [hogy kövesse Jézust], gyakran félelmet érez, megijed, néha rémület és kétség gyötri – bár amikor fölfedezi azt, bizonyos örömet is érez.

A legszebb pillanat mégsem az, amikor a lélek fölfedezi Isten hívását, hanem amikor kimondja a saját igenjét, amikor válaszol Isten hívására, amikor a maga akaratát Istenéhez igazítja.
Pasquale Foresi: Isten hív bennnünket



Istent – és nem Isten műveit

Hosszú megpróbáltatásom kilenc éve alatt elszigeteltségben, egy ablak nélküli cellában voltam, ahol időnként napokon keresztül égett a villany, időnként sötétben voltam, a meleg és a párás levegő fojtogatott, az őrület határán éreztem magam. Nem tudtam aludni, kínzott a gondolat, hogy el kellett hagynom az egyházmegyémet, hogy hagynom kellett romlásnak indulni azt a sok szép művet, melyeket Istenért indítottam útjára.
Egy éjjel, a szívem mélyéből ez a hang szólt: „Miért gyötröd így magad? Különbséget kell tenned Isten és Isten művei között. Minden, amit tettél, és amit szerettél volna folytatni: lelkipásztori látogatások, szeminaristák, szerzetesek, világiak és fiatalok képzése, iskolák és diákotthonok alapítása, a nem-keresztények evangelizálása, misszió: mindezek kimagasló művek, Isten művei, de nem Isten! Ő másokra bízza műveit, akik alkalmasabbak, mint te. Te Istent választottad, nem az Ő műveit!” Ez a fény új békét hozott nekem.
Van Thuan bíboros




Minden megváltozik

Jézusnak az evangéliumokban följegyzett szavai egyedülállóak, elbűvölőek, szemléletesek, életre válthatóak. Egyetemesek, fény minden e világra születő ember számára.

Ezeket élve minden megváltozik: az Istennel, a felebaráttal, az ellenséggel való kapcsolatunk.

Ezek a szavak mutatják meg az összes érték igazi helyét és átrendeznek mindent: édesapánkkal, édesanyánkkal, testvéreinkkel, a munkánkkal való kapcsolatunkat, hogy Isten kerüljön az első helyre az ember szívében.

Ezért rendkívüli ígéreteket hordoznak: a százszorost ebben az életben és az örök életet.

Chiara Lubich




Mutassuk meg Krisztust!

Tudjuk, hogy ma sokan így gondolkodnak: „Krisztus igen, az Egyház nem!” Nem látják a kapcsolatot Krisztus és az Egyház között. Nem veszik észre jelenlétét az Egyházban. Mi is valójában az Egyház? Minek kellene lennie, ha nem annak, ami a világban megjeleníti Krisztus arcát?

Gondoljunk az egyszerű és alázatos lelkipásztorra, az arsi plébánosra. Egy paraszt így tett tanúságot róla: „Megláttam Istent egy emberben.” Gondoljunk csak Kalkuttai Teréz anyára, s arra a hatalmas tömegre, amely temetése napján holttestét kísérte. Keresztények, hinduk és muzulmánok mind megérezték benne Jézus varázsát.

Ilyen értékesek Jézus jelenlétének e nagy tanúságtevői! Adjunk hálát értük az Úrnak! Korunkban, amely igen összetett, és annyira vágyik az üdvösségre, sürgős szükség van arra, hogy az egész Egyházban megláthassák Krisztust, hogy az Egyház egész valójából Krisztus jelenlétét sugározza.

Van Thuan bíboros: A remény tanúi
komment

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

2018. január 26. 09:11 - Andre Lowoa

A kapcsolatok gazdag szövevénye

Az Egyház mibenlétének legmélyebb titkában – amely fellelhető a szentháromságos közösség titkának missziós feszültségében is –, nyilatkozik meg minden keresztény identitás – kiváltképpen így van ez a sajátos papi önazonosságra és szolgálatra vonatkozóan.
Így érthető, hogy a pap lényegi ismertető jegye „kapcsolati” identitás: a papság által, amely az Isten kimondhatatlan mélységes titkából tör fel, (…) a pap szentségileg betagozódik a püspökkel és más papokkal megélt közösségbe, hogy szolgálja az Isten népét, az Egyházat és mindenkit Krisztushoz vonzzon az Úr imája szerint: „hogy mindnyájan egy legyenek…”
Nem lehet másként meghatározni a szolgálati papság természetét és küldetését, csak azoknak a kapcsolatoknak sokrétű és gazdag szövevényében, melyek a Szentháromságból erednek és az Egyház közösségében folytatódnak, mely Krisztusban az Istennel való egységnek és az egész emberiség egységének jele és szentsége.

II. János Pál: Pastores dabo vobis 12.




A mi nagy ideálunk: Jézus, a megfeszített

A papi lélek nagy ideálja a keresztre feszített Jézus kell hogy legyen, egyetlen vágya pedig, hogy Őt kövesse a földön, s Őhozzá legyen hasonló mind belsőleg, mind külsőleg.

Igen, a megfeszített Jézus a mi eszményképünk: a róla szóló írások, elmélkedések, az ő példája, az ő ideálja s az ő szeretete. Hiszen nincs nagyobb dolog a Kereszt iránti szenvedélynél, amely a lélekben jelen lévő isteni szeretetet táplálja.

Ez a szentéletű papok értékes kincse: a keresztre szögezett Jézus. Megfeszített az oltáron – és megfeszített mindenekelőtt a szívükben, az érthetetlen fájdalmakkal, amelyek misztikusak, de legalább annyira valósak is.

Conchita Cabrera de Armida: Krisztus papjai




Anyai karok, anyai szív

Amikor a vezető mások szenvedését látja, úgy kell viselkednie, hogy senki se vonakodjon feltárni előtte legmélyebb problémáit.

Akinek kísértések hullámveréseivel kell szembenéznie, annak arra van szüksége, hogy úgy fordulhasson a lelkipásztor szívéhez, mintha anyai karok fogadnák.

Aki pedig tudatára ébred, hogy hamarosan megmételyezi a fenyegető rossz, azt vigasztalják meg a tanácsai. Így erőt kap majd ahhoz, hogy megmosakodjék az imádság könnyeiben.

Nagy Szent Gergely pápa



Egyenlő méltóság, közös feladat

Isten választott népe egyetlen közösséget alkot: „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség” (Ef 4,5). A Krisztusban nyert újjászületésből eredően közös a tagok méltósága. Közös az istengyermekség kegyelme, közös a meghívásuk a tökéletességre. Egy az üdvösségük, egy a reményük és osztatlan a szeretetük. Krisztusban és az egy Egyházban tehát nincs különbség sem faji vagy nemzeti, sem társadalmi vagy nemi alapon, mivel „nincs többé zsidó és görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindnyájan eggyé lettetek Krisztus Jézusban” (Gal 3,28 vö. Kol 3,11).

Ha tehát az Egyházban nem is mindenki ugyanazt az utat járja, valamennyien meghívottak az életszentségre, és ugyanabban a hitben részesültek Isten igazságossága szerint (vö. 2Pt 1,1). Bár egyeseket Krisztus akarata tanítóknak, a misztériumok kiosztóinak és pásztoroknak rendelt mások javára, teljesen egyenlő mindnyájuk méltósága és tevékenysége minden hívő közös feladatában, Krisztus Teste építésében.

II. Vatikáni Zsinat: Lumen gentium 32.





Elárasztott a tűz

Akkor a kultúra bennem egymás mellett álló darabjai mozogni kezdtek, megteltek lélekkel és élő testté álltak össze (…). Belém hatolt a szeretet, elárasztotta és az öröm pályájára állította gondolataimat. Így Istenről alkotott fogalmaim átadták helyüket Isten iránti szeretetemnek, Istenről alkotott eszmei képem az élő Istennek. (…)

A Szentlélek, aki teológiai műveltségemben másodlagos helyet foglalt el, (…) megelevenedett és hirtelen lelkem éltetőjévé vált: szeretetem melegévé, összekötő kapoccsá köztem és Isten között. (…)

Mivel ráleltem a Szeretetre, hirtelen a Szentháromság vonzáskörében találtam magam. Minden hitigazság, minden ismeret kiáradt emlékezetem zugaiból és élő valósággá vált: vérem vérévé. A könyvektől roskadozó könyvtártól elindultam a keresztények lakta Egyház felé. (…)

Akkor megértettem, hogy János evangéliumában mit akar kifejezni az Úr a fény, a szeretet, az újjászületés, a Lélek képeivel. Tűz gyúlt bennem. A Szentlélek heves szélként elsöpört ködöt és árnyat. Fuvallata nyomán a tűzvész tovább terjedt, s az új fényben felfedeztem Istent és a felebarátot.

Igino Giordani




Krisztus kitölti a mi semminket

A remény erénye – ami abban a bizonyosságban áll, hogy Isten kormányoz bennünket gondviselő mindenhatóságával, és megadja mindazt, amire szükségünk van – Istennek az emberek (te meg én) iránti folytonos jóságáról beszél. Mindig készen áll arra, hogy meghallgasson bennünket, hiszen soha nem fárad el a meghallgatásban.

Érdeklik örömeid, sikereid, szereteted, de gyötrelmeid, fájdalmaid és kudarcaid is. Ezért ne csak gyengeségeid közepette remélj benne: fordulj Mennyei Atyádhoz kedvező és balszerencsés körülmények között egyaránt, húzódj irgalmas védelme alá.

A bizonyosság, hogy semmik vagyunk (nem kell sok alázat annak felismeréséhez, hogy nem vagyunk más, mint egy nagy nulla) ellenállhatatlan erővé változik, mert a sok „nulla” elé Krisztus áll majd, s ebből egy végtelen üzenet bontakozik ki: „Isten az én világosságom és üdvösségem, kitől félnék?” (Zsolt 26,1)

Szent Josemaría Escrivá De Balaguer
komment

Égi Édesanyánk üzenete 2018. január 25-én Medjugorjéból

2018. január 25. 17:07 - Andre Lowoa

A Szentlélek ajándéka az ima által

A Szűzanya 2018. január 25-i üzenete

"Drága gyermekek! Legyen számotokra ez az idő az imádság ideje, hogy a Szentlélek az ima által leszálljon rátok és megtérést adjon nektek. Nyissátok meg szíveteket és olvassátok a Szentírást, hogy a tanúságtételek által ti is közelebb legyetek Istenhez. Gyermekeim, mindenekfelett keressétek Istent és Isten dolgait, és hagyjátok a földön a földi dolgokat, mert a sátán a porba és a bűnbe vonz benneteket. Ti a szentségre vagytok meghívva és a mennyországra teremtve. Ezért keressétek a mennyet és a mennyei dolgokat. Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra.

Fontos visszaemlékeznünk a Szűzanya korábbi üzeneteire, amelyekben a Szentlélekhez való imára hívott. Az 1984. június 9-i üzenetében a következőket mondja: „…Imádkozzatok, hogy a Szentlélek az imádság lelkével megérintsen benneteket, hogy többet imádkozzatok.” 1985. május 9-i üzenetében így szól: „Fordítsátok szíveteket az imádság felé és kérjétek azt, hogy a Szentlélek kiáradjon rátok.” 1993. május 25-i üzenetében hív bennünket: „Drága gyermekek! Ma arra hívlak benneteket, hogy az ima által nyíljatok meg Istennek, hogy a Szentlélek bennetek és általatok elkezdjen csodákat művelni.” 1995. július 25-i üzenetében arról beszél, hogyan tudjuk megérteni jelenéseit: „Drága gyermekek! Ma is imára hívlak benneteket, mert csakis az ima által tudjátok megérteni ide való jövetelemet. Az imában a Szentlélek meg fog világosítani benneteket, hogy megértsétek, meg kell térnetek.”

Ahol Mária, ott a Szentlélek. Ő a Szentlélek jegyese. A Szentlélek erejéből foganta Jézust. Az apostolokkal együtt várta Jézus ígéretét, a Szentlelket. Ezért a Szentlélek világossága segíthet nekünk felismerni és életté váltani a Szűzanya üzeneteit, amelyek az égből érkeznek. Ezért jelenéseinek évfordulóján, 2002. június 25-én így szólt: „Drága gyermekek! Ma értetek és veletek imádkozom, hogy a Szentlélek segítsen és gyarapítsa hiteteket, hogy még jobban elfogadjátok üzeneteimet, amelyeket itt, ezen a szent helyen adok nektek.”

Tudjuk, hogy az Egyház pünkösdkor született. Előtte megfélemlített és szinte teljesen elveszett tanítványokból, apostolokból állt. Jeruzsálemben bezárkóztak egy házba, imádkoztak és Jézus rendelése szerint, vártak az ígéret beteljesedésére – a titokzatos erőre, amely megváltoztatja, vezeti és fellelkesíti őket. Egyszer csak szélvész támadt, az égből lángnyelvek formájában csodálatos erő ereszkedett le minden jelenlevőre és bensőleg úgy átalakította őket, hogy alig lehetett rájuk ismerni. A félénk emberek kinyitják az ajtót, kimennek az utcára és prédikálnak. Az emberek csodálkozva kérdezik: „Kik ezek? Milyen tanítást hirdetnek? Milyen elszántak és hogyan lehetséges, hogy a mi nyelvünkön beszélnek? Ez lehetetlen.” Ez volt az a nap, amikor a földön minden ember értette a másikat, az Egyesült nemzetek első napja. Az emberek őket hallgatva megértették, hogy a Jézus Krisztusba vetett hitről van szó, minden ember Üdvözítőjéről, aki új utat nyit Istenhez. Ők is szeretnének elindulni ezen az úton, elfogadva Krisztust, hisznek, megkeresztelkednek és csatlakoznak az apostolokhoz. Így születik meg a keresztények első közössége – az Egyház, amely egyetemessé lesz – katolikus, ez pedig azt jelenti, hogy az egész világ Egyháza, minden ember hite, a megmentettek közössége.

A Szentlélek eljövetelekor, a Lélek ereje által az apostolok nem félnek többé, nem félnek tanúságot tenni, életüket adni Jézusukért. A Szentlélek eljöveteléig félelemben éltek, erőtlenül, önmagukba zárkózva, élettelenül. Hallgassunk a Szűzanya hangjára, hogy a Szentlélek ereje élővé tegye hitünket, és az élet teljességét ajándékozza számunkra.


Imádság

Szűz Mária, Szentlélek jegyese, édesanyánk, imádkozz velünk és értünk úgy, ahogyan együtt imádkoztál az apostolokkal, kitartóan, egységben egészen addig a pillanatig, amíg Isten válaszolt imáitokra. Köszönjük, hogy arra bátorítasz bennünket, hogy sohase adjuk fel. Köszönjük neked, hogy Te nem mondasz le rólunk, hanem napról-napra az Istenbe vetett hitre buzdítasz bennünket, amelyből minden jó forrása.

Jöjj Szentlélek a városainkba és falvainkba, otthonainkba, családjainkba, tekintetünkbe, szívünkbe. Jöjj Teremtő Lélek, költözz világunkba, szívünkbe. Taníts bennünket, hogy megértsük, Isten a minden, minden boldogságunk és örömünk, és csak benne van jelenünk és jövőnk, örökkévalóságunk. Jöjj és változtass át bennünket, fordulj felénk, ments meg minket, nyugtass és szentelj meg bennünket. A Szeplőtelen Szűz, a Te Legtisztább Jegyesed, Jézus és a mi Édesanyánk, a Szűzanya, a Béke Királynője közbenjárására taníts meg minket, hogy teljesen Krisztuséi, teljesen a Tieid, teljesen Istené legyünk. Ámen.


M.M

fordította: Sarnyai Andrea

komment

Lincoln püspöke: "A siker sikert fial", ha a papi hivatásokról van szó

2018. január 25. 14:24 - Andre Lowoa

Korábban mi is bemutattuk a nebraskai Lincoln egyházmegyét, mint ami azzal tett hírnévre szert az Egyesült Államokban, hogy miközben az amerikai egyházmegyékben (is) tömeges jelenség a papi hivatások számának drasztikus csökkenése, ez az egyházmegye mégis folyamatosan növekvő papi hivatásszámokat produkál.

Most a lincolni egyházmegye püspöke, James Conley nyilatkozott arról a Catholic World Report (CWR) újságírójának, mivel magyarázza ő az egyházmegyéje e sikerét.

conley2-678x381.jpgCWR: Ma arra szeretném összpontosítani a beszélgetésünket, hogy hogyan is kezdték el felfedezni az Egyház fiataljai a liturgikus örökségük gazdagságát a (hagyományos) latin rítusban. Nem mehetünk el amellett, hogy az ön egyházmegyéje folyamatosan magas számú papi hivatást produkál; a lincolni egyházmegye 17 papot szentelt egy két éves időszak alatt, olyan, sokkal nagyobb érsekségeket felülmúlva, mint amilyen például Los Angeles. Ön mit mondana, mi járult hozzáaz ön egyházmegyéjében ehhez relatíve ugrásszerű növekedéshez a papi hivatások számában?

James Conley: Nos, úgy hiszem, számos oka van ennek. Kegyelem, nyilvánvalóan sok kegyelem. De azt mondanám, hogy a számos ok egyikét közvetlenül az egyházi vezetésnek tudhatjuk be. Lényegében több, mint negyven éven át jó püspökeink voltak. A legközvetlenebb elődeim közül kettő is eszembe jut: Fabian Bruskewitz püspök, aki húsz éven át volt Lincoln püspöke, és Glennon Flavin, aki körülbelül 22 évig volt itt püspök, 1967-től. Ezért a II. Vatikáni Zsinat után, a zsinat utáni zűrzavaros években, az egyházmegyénket olyan püspökök vezették, akik rendkívül világosak voltak a tanításukban, és nagyon hűségesek a Tanítóhivatalhoz és az Egyház tanításbeli örökségéhez. És a liturgiához. Tudja, a II. Vatikáni Zsinat utáni forradalom sokféle alakot és formát öltött. Volt szexuális forradalom, de volt liturgikus forradalom is, volt tanításbeli forradalom, minden, amit csak elképzelni lehet.

Lincolnban biztos kézzel kormányoztak, ezért itt sohasem fordult elő semmilyen liturgikus aberráció. A papoknak nagyon világosan megmondták, hogy a szentmisét úgy kell követniük és ünnepelniük, ahogyan azt az Egyház ünnepelni kívánja, és ebben nem voltak kivételek. Ami a tanítást illeti, az iskolák és a papok nagyon tiszta tanítást adtak át. Az eredmény pedig két dolog. Először is, a hivatásaink száma megmaradt. Ezért bár abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy mintegy 25 férfit szenteltem az elmúlt öt évben, amióta Lincolnban vagyok, még mindig nálunk a legmagasabb az országban az egy katolikusra jutó papnövendékek száma. 96 000 katolikusunk és jelenleg 39 papnövendékünk van. A miénk egy kis egyházmegye. De ez annak a vezetésnek az eredménye - én ezt megörököltem, ezért egyáltalán nem tulajdonítom magamnak. Én csak nem akarom elrontani. Folytatni szeretném. De én valóban e két püspök nagyszerű vezetésének vagyok a haszonélvezője. Az eredmény ezek a hivatások lettek. A siker sikert fial. 146 aktív papunk van a Lincoln egyházmegyében, az átlag életkoruk pedig 41 év. Ez több, mint 20 évvel kevesebb, mint ahány éves én vagyok. Ezért az egyházmegyében én vagyok az "öreg fickó".

Amikor pedig itt van mind ez a sok fiatal pap a plébániákon, az iskolákban, és az egyetemen, úgy a fiatalok példát látnak az egyházi életre. És vannak szerzetesnővéreink is. Flavin püspök elindított egy olyan iskolanővéri közösséget, a Krisztus Király Iskolanővéreit, akik az iskoláinkban tanítanak. Én csupán egyházmegyei rangra emeltem őket, ők pedig folytatják a tanítást. Négyen közülük igazgatók az általános iskoláinkban, és ők tanítanak is az általános iskoláinkban. 37 beöltözött szerzetesnővérünk van, akik az iskoláinkban tanítanak, és 48 papunk, akik vagy kisegítők vagy tanárok az iskoláinkban. A katolikus oktatásnak tehát nagyon fontos része volt a Lincoln egyházmegye sikerességében. Összefoglalóan: a liturgia és istentisztelet, ahol az emberek azt érzik, hogy amikor szentmisére jönnek, a Transzcendenssel kerülnek kapcsolatba. Ez az, ahol szerintem a szent liturgia annyira fontos.

Említette az örökségünket. Gazdag liturgikus hagyományunk van, ami keresztülnyúlik az Egyház teljes történelmén. Mi a szent liturgia feladata? A szent liturgiának kapcsolatba kell hoznia minket a transzcendens Istennel. Meg kellene tapasztalnunk a szentséget. Ez a szentmise Szentséges Áldozata. Ezt mondta az Úr: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." És ennek a megtapasztalásnak a szépsége, a zene szépsége, a hódolat, a szolgálat és ájtatosság szépsége az embereket kiemeli a mindennapi, szürke világból, amiben élünk. Rengeteg szenvedés és nehézség. És egy kis időre ebben a kapcsolatban van részük a szentséggel. És ez a kulcs. Az embereket táplálni kell. A lelkünk vágyik a szentséggel való kapcsolatra. És ha megfosztanak minket tőle, elsorvadunk, ezért szükségünk van rá.

Amikor az emberek ezt felfedezik, többre van szükségük belőle. Ezért az egyik kezdeményezés, amit terjeszteni próbálok, a szentségimádás, annyi plébánián, ahányban csak lehet. Mert amikor a mi Urunk elé megyünk az Ő eucharisztikus színében - az Isteni Felebarátság Szakramentuma elé, ahogy időnként nevezik - a mi Urunk szíve a mi szíveinkhez szól. És szükségünk van ezekre a pillanatokra. Mára nagyon kevés hely maradt már, ahol viszonylag biztosak lehetünk abban, hogy nem fognak megzavarni minket. És egy szentségimádó kápolna - ha kikapcsolod a telefonodat - az utolsók egyike, a csend egyik utolsó oázisa. Az embereknek szüksége van erre. Itt az SLS 18-ban, vagy a fiatalok lelkigyakorlatain, és az Egyház különféle szolgálatain - és a szemináriumi gyakorlatokon is - az emberek azt mondják, hogy ahol ténylegesen hallották az Urat a szívükhöz szólni, azok a szentségimádás csendes pillanatai voltak. A plébániáinkon azok, akiknek a házassága szétesőben van - az Úr elé mennek, és darabokban vannak -, hagyják, hogy az Úr szóljon hozzájuk és meggyógyítsa őket. Ez az, ahol mindez megtörténik. Ezért olyan fontos a szentségimádás.


CWR: Örülök, hogy a liturgia kapcsán előhozta a transzcendencia témáját. Ön a szentmise rendes formáját is ad orientem celebrálja évek óta, minden advent alatt, és számos más pap is ezt teszi az ön egyházmegyéjében és országszerte egyaránt. Az elmúlt nyáron volt szerencsém leülni egy bizánci rítusú pappal, Thomas Loya atyával a parmai rutén katolikus eparchiában. Beszéltünk az ad orientem celebrálásról és az Egyház életéről. A beszélgetésünk alatt azt jegyezte meg, hogy az oltárok visszafordítása kiemelkedő fontosságú lenne, és hogy ezt megtenni "jelenti a kulcsot mindenhez a latin rítusú egyházban". Ön is úgy hiszi, hogy ad orientem celebrálva a laikusok és a papok egyaránt jobban érzik, hogy a Mennyei Liturgiába emeltetnek fel?

James Conley: Egyetértek ezzel, és ezt a saját papságomban is megtapasztaltam. Még az 1990-es években a Wichita állami egyetemen voltam káplán. És az egyik év adventjén elkezdtem ad orientem, azaz kelet felé fordulva celebrálni, a kelet és a csillag felé fordulás adventi tematikáját követve. És azután csak folytattam ezt... Katekézisbe kezdtem, és elmagyaráztam mindenkinek, miért volt ez a hagyomány olyan gyakori az Egyházban, egészen a mostani időkig, és hogy hogyan ünneplünk ebben mindannyian együtt. Mindannyian együtt fordulunk az Úr felé, és a pap minket a Mennyei Jeruzsálembe, a mennyországba vezet. Egymással együttérezve állunk, felajánlva a hódolatunkat Istennek. A pap nem az emberek felé fordul és hozzájuk beszél, hanem mindannyian Isten felé fordulunk. Ezért mindig is az ad orientem nagy rajongója voltam. Amikor Lincolnba érkeztem, bemutattam ezt adventkor a katedrálisban, és bátorítottam rá a papokat. Azt mondtam: "Ha úgy gondoljátok, hogy ez segít nektek és a híveiteknek, mindenképpen tegyétek ezt, feltéve, hogy katekézist tartotok róla, és elmagyarázzátok az embereknek." Ezért ahogy ön is mondta, több pásztorunk is van, aki ezt csinálja. Én minden alkalommal ezt teszem, amikor a katedrálisban misézek, vagy a Newman Központban, a szemináriumunkban, vagy a lelkigyakorlatos házunkban. De nem kényszerítek senkit rá. Időnként pedig nem is tudod megtenni, mert építészetileg nehéz. De egyre többen és többen csinálják. És azt gondolom, hogy az emberek tényleg válaszolnak rá. Papként azt gondolom, úgy hisszük, hogy sokkoló lesz az emberek számára - pedig ez nincs így. Az emberek azt mondják: "jól van ez így, atya". A vicces az, hogy egy normál szentmise alatt hosszabb ideig vagy az emberekkel szemben, mint tőlük elfordulva. Mert elkezded a misét, azután megtartod a bevezető rítust, az olvasmányokat, a homíliát, és azután az oltárhoz mész. Egyszer kimértem. Lényegében az idő háromötödében az emberek felé nézel, kétötödében pedig az oltár felé.

CWR: Lényegében csak az áldozati liturgia alatt.

James Conley: Erről van szó. És amikor az Oltáriszentséget kiszolgáltatod, az emberek felé fordulsz. De egyetértek abban is, hogy sokat segít a papnak, mert kevésbé figyelemelterelő a számára. Valóban a legfontosabb dologra fókuszál abból, amit csinál - a legfontosabb dologra, amit valaha is csinál -, ez pedig a Szent Áldozat felajánlása. És amikor a szentmise cselekményére fókuszálsz, és az minden, amit látsz - a Test és a drága Vér -, olyankor szerintem jobban ráhangolódsz, mint amikor az emberek teljes közössége felé vagy fordulva. Nem mintha úgy nem lehetne összpontosítani. Lehet. De nehezebb. Jobban kell koncentrálnod hozzá.


CWR: Most tehát említette, hogy a papok és laikusok számára hasznos és örömmel fogadott visszatérni bizonyos hagyományokhoz. De beszéljünk kifejezetten a fiatalokról. Ön is úgy gondolja, hogy ők nyitottabbak a (hagyományos) latin rítus liturgikus örökségére, mint az idősebb generációk? Észrevett fellendülést azoknak a fiataloknak a számában, akik az elmúlt öt vagy tíz év alatt ezeket a latin hagyományokat kezdték el követni?

James Conley: Nos, egy példa. Mindössze néhány hete, advent alatt, az egyik papunk Rorate Caeli misét celebrált. Egy szombat reggeli misét, 6 órakor, a sötétben, gyertyafénynél, a rendkívüli formában. Ünnepi nagymise volt, kórussal együtt. Négyszázötven egyetemi hallgató ment el rá.

Elképesztő volt. Azt gondoltam, rendben van, csináld csak, úgysem fogod rábírni az egyetemistákat, hogy reggel hatra felkeljenek. De hirdetni kezdték a Facebook-on és a Twitteren, és mind eljöttek. Azt mondták, elképesztő volt, mert ott volt ez a csodálatos kórus, amelyik szakrális polifóniát és gregoriánt énekelt. Rajongtak érte. Nagyszerűen megtapasztalták a transzcendenst és a szentséget.


CWR: Milyen tanácsot adna azoknak a fiataloknak, akik valóban szeretnék megmutatni és megosztani a legitim hagyományukat és örökségüket, közömbös vagy akár még ellenséges közegben is?

James Conley: Azt mondanám nekik, hogy legyenek türelmesek, imádkozzanak, és soha ne adják fel. Azt hiszem időnként nehéz, különösen papoknak, hogy nyitottak legyenek egyes nagyszerű hagyományokra, amelyeket - lehet, hogy csak a vélekedésükben - az Egyház félretolt. De elmondhatom önnek a papok fiatalabb generációjáról, azokról a papokról, akiket az elmúlt 10 évben szenteltek fel: az én generációm az, amelyik nem nyitott, a fiatalabb generáció nyitott. És ez azt jelenti, hogy a fiatalabb püspökök nyitottak. Mert ami a papok között igaz, igaz a püspökök között is. El fog érkezni a püspököknek egy teljesen új generációja, akik az Egyházat a következő tíz évben pásztorként szolgálják majd, akik sokkal nyitottabbak lesznek erre a nagyszerű liturgikus örökségre, és akik nem élték át ezt a liturgikus háborút, ami az én generációmban folyt. Ezért azt gondolom, legyenek csak türelmesek, legyenek kedvesek, szeretetteljesek, de legyenek állhatatosak.


http://katolikusvalasz.blog.hu/2018/01/25/lincoln_puspoke_a_siker_sikert_fial_ha_a_papi_hivatasokrol_van_szo

Kapcsolódó cikkeink:
Sikerrecept paphiányra: Lincoln, Nebraska
- Megnövelni a papi hivatások számát nem rakétatudomány
Fiú ministránsokkal a paphiány ellen
- André-Joseph Léonard érsek, a jó pásztor
Amerikai püspök "nyelvre és térdelve" áldozásra kéri az egyházmegye híveit

komment

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

2018. január 25. 10:54 - Andre Lowoa

A szegények értékei

Az Egyház hivatása, hogy „az igazságnak és a szegényeknek védőügyvédje” legyen, azokkal az „elviselhetetlen társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségekkel szemben”, amelyek az „égbe kiáltanak”!

A szegények iránti elsődleges felelősség azt jelenti, hogy ennek kell meghatároznia minden lelkipásztori tervezést és teendőink sorrendjét, elsőbbségét.

Ez állandó készséget kíván tőlünk, amelynek meg kell nyilvánulnia konkrét döntéseinkben, cselekedeteinkben, de úgy, hogy közben kerüljünk minden atyáskodó magatartást. Azt kívánja tőlünk, hogy szánjunk időt a szegényekre, ajándékozzuk meg őket szeretetteljes figyelmünkkel, hallgassuk meg őket érdeklődéssel, válasszuk őket társul, keressük együtt, hogyan javíthatunk a helyzetükön.

Csak a közelség tesz bennünket barátokká, ez teszi lehetővé, hogy mélyen értékeljük a szegények értékeit, jogos vágyaikat, sajátos életmódjukat és hitüket... Így válnak a szegények az evangelizáció és az egyetemes emberi fejlődés alanyaivá.

Aparecidai Konferencia Záródokumentuma, 2007.



Az Úr szava nem hiúsulhat meg

Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél,
annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál,
az én gondolataim a ti gondolataitoknál.
Amint az eső és a hó lehull az égből,
és nem tér oda vissza,
hanem megöntözi a földet,
és termővé, gyümölcsözővé teszi,
hogy magot adjon a magvetőnek
és kenyeret az éhezőnek,
éppen úgy lesz a szavammal is,
amely ajkamról fakad.
Nem tér vissza hozzám eredménytelenül,
hanem végbeviszi akaratomat,
és eléri, amiért küldtem.


Iz 55,9-11


Istent mindenek fölött

A Jóistenen kívül semmi sem maradandó, semmi, semmi! Az élet elmúlik, a szerencse forgandó, az egészség megromlik, a jó hírnév kikezdhető. Jövünk, s elmegyünk, mint a szél… Minden elmúlik nagyon gyorsan, minden elsiet, elsodródik.
Ó, Istenem, Istenem! Mennyire sajnálom azokat, akik szeretetüket a teremtett dolgokra pazarolják! Ezt teszik, mert túlságosan szeretik önmagukat, de nem ésszerű, bölcs szeretettel; szeretik önmagukat és a világot, úgy, hogy önmagukat keresik, inkább a teremtményeket keresik, mint Istent. Ezért sohasem elégedettek, sohasem nyugodtak, mindig nyugtalanok, vigasztalanok és zaklatottak.
Vianney Szent János




Meghívásunk története

Az az Isten, aki iránt a mai világ szinte kétségbeejtően kevéssé érdeklődik, meghívott engem. Talán érdemes ennek tükrében röviden emlékezetünkbe idézni papi hivatásunk személyes történetét.

Isten meghívott engem, Deo gratias! Ezt akarom ismételgetni, amikor hivatásom megélése során nehézségekkel találom magam szembe, amikor újra és újra komoly csalódások érnek.

Nem én hívtam meg magamat, hanem Isten hívott meg! Nem is valami harmadik külső hang hívott meg, nem, az én hivatásom Istentől származik. Deo gratias! Amikor nehéz próbák érnek – Isten, aki engem meghívott, mindig velem marad. Talán nem maga a Megváltó mondott valami ehhez hasonlót élete csúcspontján: „Aki küldött, velem van, nem hagyott magamra, mert mindig azt teszem, ami tetszésére van” (Jn 8,29)?
Josef Kentenich



Minden nap Karácsony lehet

Eljött a Karácsony…
Az Ige emberré lett,
és elhozta a földre a szeretet tüzét.

Karácsony…
Szeretnénk,
ha soha nem érne véget ez a nap.
Tanítsd meg nekünk, Uram,
hogyan tehetjük állandóvá lelki jelenlétedet az emberek között.

Karácsony van…
Add, hogy a tűz, amit meggyújtottál a földön,
lángra lobbantsa a mi szívünket is,
és úgy szeressük egymást, ahogy Te akarod.
Akkor közöttünk leszel.

Ha szeretjük egymást, minden nap
karácsony lehet.


Chiara Lubich: És újra itt a Karácsony





Tanítványok és testvérek

Az Újszövetség papjai, jóllehet az egyházi rend szentsége alapján az atya és a mester magasztos és szükséges feladatát végzik Isten népében, és e nép javára, az összes Krisztus-hívővel együtt az Úr tanítványai, s a meghívó Isten kegyelméből részesei az Ő országának. Mindazokkal, akik a keresztségben újjászülettek, a papok is testvérek a testvérek között, mint Krisztus egy és ugyanazon testének tagjai, melynek építése mindenkire rábízatott.

A papok tehát úgy töltsék be vezető tisztségüket, hogy ne a maguk javát keressék, hanem Jézus Krisztusét. Fogjanak össze a világi hívőkkel, és egész magatartásukkal kövessék a Mester példáját, aki az emberek közé „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét váltságul sokakért" (Mt 20,28).


II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum Ordinis 9.
komment

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

2018. január 25. 10:53 - Andre Lowoa

A Szeretettel visszavágni

Küzdeni a rossz, a gyűlölet és az önzés minden formája ellen; meghalni önmagunk számára, hogy így Istenben élhessünk: ezek az aszketikus életút jellemzői, aminek bejárására Jézus minden tanítványa meghívást kapott alázatban, türelemben, nagylelkűségben és kitartásban.

Azt is mondhatnánk, hogy ez a fajta belső magatartás segít világosabbá tenni, miként kell a keresztényeknek választ adniuk a világ békéjét fenyegető erőszakra. Ez a válasz természetesen nem lehet a bosszú, a gyűlölet, sőt de egy hamis spiritualizmusba való menekülés sem.

Jézus követőinek a válasza sokkal inkább az, hogy az Őáltala kijelölt úton haladnak. Annak a Valakinek az útján, aki a saját korában és minden korban jelen lévő „rossz” előtt állva elszántan átölelte a keresztet, s így bejárta a szeretet hosszadalmasabb, de annál termékenyebb ösvényét.

XVI. Benedek pápa 2006 hamvazószerdáján



Az ige szószólója

A pap hirdeti Isten országát, amely itt, e világon kezdődődik és az idők végezetével, Krisztus második eljövetelével fog beteljesedni. Ezen országért mindent elhagy, hogy szolgálja az Urat. A celibátus, amely a szolgálatért vállalt radikális odaadottság jele, Krisztus személyes ajándéka számára. Ez garantálja, hogy nagylelkűen és szabadon szentelje magát embertársainak.
A pap Isten embere. Olyan mértékben válik prófétává, amennyire tapasztalatot szerzett az élő Istenről. Ez a tapasztalat az Ige hordozójává teszi, Akinek hatalmában áll Isten szándéka szerint átformálni az emberek személyes és közösségi életét.
Az imádság minden formája – különösen a zsolozsma, amelyet az Egyház bízott a papra – abban segíti, hogy mindig éljen benne Isten megtapasztalása, ennek megosztásával tartozik embertársainak. Amint a püspök, és vele közösségben a presbitérium tagjai evangelizálnak, bemutatják a legszentebb áldozatot és az egységet szolgálják.

Pueblai konferencia: Záródokumentum, 1979




Éltető Lélek

A Szentlélek nélkül
Isten távoli;
Krisztus a múlté;
az Evangélium holt betű;
az Egyház csupán szervezet;
a tekintély uralkodás;
a misszió propaganda;
a szentmise emlékek felidézése;
a keresztény erkölcs rabszolgamorál.
A Szentlélek által
Isten felragyog (a kozmosz fölemelkedik);
Isten Országa megszületik közöttünk;
a föltámadt Krisztus jelen van;
az Evangélium éltető erő;
az Egyház szentháromságos közösség;
a tekintély szabadító szolgálat;
a misszió új pünkösd;
a liturgia megelevenít és elővételez;
az emberi cselekvés megistenül.

Ignatius ortodox metropolita




Folytonosan megújított igen

Napról napra világosabban megértem a Szentírás ezen szavait: „Amennyivel magasabbak az egek a földnél, annyival magasabbak az én gondolataim a ti gondolataitoknál” (Iz 55,9). Megértem, hogy életem választások sorozata: minden pillanatban döntenem kell Isten és az Ő művei között. Mindig új döntés ez, mely megtéréssé, vagyis Isten felé fordulássá válik.

Mária, amikor Istent választotta, föladta korábbi terveit, anélkül hogy teljességgel megértette volna azt a titkot, mely testében és élethivatásában valósággá kezdett válni. Attól a perctől kezdve élete folytonosan megújított igen: „történjék velem szavaid szerint”, kezdve a betlehemi istállótól az egyiptomi menekülésen és a názáreti asztalosműhelyen át egészen a Kálváriáig.

Újra és újra egyazon választás előtt állunk: „Istent és nem az Ő műveit”. Éppen ezáltal lehet Mária szemtanúja az ígéretek beteljesedésének: megpillanthatja föltámadott Fiát, akit az imént véresen tartott karjaiban; láthatja, amint a tanítványok csoportja újra összeáll és minden népnek hirdeti az Evangéliumot; tanúja annak, hogy boldognak és „Isten anyjának” hirdeti őt minden nemzedék, és hogy Istenszülőnek nevezik azt, aki a kereszt alatt egy közülünk való, egyszerű embert kapott isteni Fia helyett.

Van Thuan bíboros: A remény tanúi




Isten „törvénye”

Az Úr hibátlan törvénye az a szeretet, amely nem a saját érdekeit keresi, hanem a másokét. És azért nevezik az Úr törvényének, mert egyrészt ő ebben (a szeretetben) él, másrészt pedig senki sem birtokolhatja a szeretetet, hacsak ajándékba nem kapja tőle.

Mi tartja meg ugyanis ebben a legfölségesebb és boldog Háromságban a legfölségesebb és szavakkal ki nem fejezhető egységet, ha nem a szeretet? Törvény tehát a szeretet, mégpedig az Úr törvénye, amely egybefogja a Háromságot, és azt a béke kötelékével összetartja... És ez Isten életének is a lényege.

Ez az örök törvény, amely teremti és kormányozza a világegyetemet.

Clairvaux-i Szent Bernát



Szeretet minden más szeretet felett

Kedves fiatal szeminaristák és szerzetesek, váljatok élő oltárrá, amelyeken jelenvalóvá lesz Krisztus áldozatos szeretete, amely lelki táplálék forrása és ihletője lesz mindenki számára, akivel csak találkoztok majd.

Amikor átöleltétek az Úr hívását, hogy tisztaságban, szegénységben és engedelmességben kövessétek őt, a radikális tanítványság útjára léptetek, ami által olyan jel lesztek, amelynek ellentmondanak (vö. Lk 2,34).

Életetekkel mindennap mutassátok fel azt, ahogy az Úr szeretetből felajánlotta magát az Atya akaratának engedelmeskedve. Így fedezhetitek fel azt a szabadságot és örömöt, amely képes másokat is ahhoz a Szeretethez vonzani, amely minden más szeretet felett áll, mint ezek forrása és végső alapja. Ne felejtsétek: a Mennyországért vállalt cölibátus azt jelenti, hogy életünket teljesen a szeretetnek szenteljük.

XVI. Benedek pápa egy Sydneyben tartott oltárszentelésen
komment

Finnországban főleg külföldiek követnek el nemi erőszakot

2018. január 24. 13:36 - Andre Lowoa

Egy Finnországban készült tanulmány kimutatta, hogy a külföldi állampolgárok felülreprezentáltak a nemi erőszak bűncselekmények elkövetésében. A finn nagyvárosokban tavaly több mint kétszáz nemi erőszakot követtek el migránsok.

Egy finn rendőrfőiskoláról kijutott tanulmány szerint az országban felülreprezentáltak a külföldi állampolgárok az erőszakos közösüléssel járó bűncselekmények elkövetése terén; miközben Helsinki környékén mintegy 10%-ra tehető a legálisan ott élő migránsok aránya, migránsok követik el a nemi erőszak bűncselekmények közel 40%-át – derült ki az Yle hírügynökség beszámolójából.

A lap azt írja, a főváros környékén elkövetett nemi erőszak bűncselekmények 37%-ának esetében külföldi az elkövető, de ebbe az adatba csak a külföldi állampolgársággal rendelkező migránsokat számítják bele – a már Finnországban, finn állampolgárként születetteket nem.

2017-ben Espoo, Kauniainen, Helsinki, Kirkkonummi és Vantaa területén 499 nemi erőszak történt, ebből 184-et külföldi állampolgársággal rendelkező migráns követett el.

A nemi erőszak elkövetésével vádolt külföldiek több mint 30%-a iraki állampolgár. Összehasonlításként; az iraki bevándorlók a főváros lakosságának 4,3%-át teszik ki. Egy bűnügyi szakértő, Tuija Hietaniemi azzal magyarázta az irakiak szexuális bűncselekmények terén felülreprezentáltságát, hogy nemi erőszakot főleg fiatal férfiak követnek el, és az országba érkező közel-keleti migránsok főleg fiatal férfiak.





http://www.hidfo.ru/2018/01/finnorszagban-foleg-kulfoldiek-kovetnek-el-nemi-eroszakot/

komment

Megtérés: hogyan állítsd át a robotpilótádat-Mi az igazi megbocsátás

2018. január 24. 10:04 - Andre Lowoa






Megtérés: hogyan állítsd át a robotpilótádat


„Engedd, hogy Isten új emberré formáljon azáltal, hogy értelmedet megújítja.” (Róma 12:2, NLT fordítás)


Képzeld el, hogy egy versenycsónakban vagy, amely a robotpilóta segítségével kelet felé van állítva. Ha nyugat felé szeretnél menni, két dolgot tehetsz.

Elkapod a kormányrudat és fizikai erővel kényszeríted a másik irányba, mint amerre a robotpilóta programja vinné. Kemény akarattal tudnál uralkodni a robotpilótán, de folyamatosan éreznéd az ellenállást. A karjaid valószínű elfáradnának az idegeskedéstől, elengednéd a kormányt és a hajó azonnal újra kelet felé fordulna, amerre eredetileg programozva volt.

Ez történik akkor, amikor saját akaratból próbálod megváltoztatni az életed. Azt mondod: ”Erőszakkal kevesebbet fogok enni és többet tornázok, nem leszek többé rendetlen és késlekedő.”

Igen, akarattal rövid távon eredményt érhetsz el, de egyben folyamatos belső vívódást generáltál, mert nem kezeled a kiváltó okot. A változás nem válik természetessé, valószínű feladod, és gyorsan visszatérnek az eredeti beidegződések, sémák.

Van egy egyszerűbb és könnyebb út: irányítsd át a robotpilótát. Változtasd meg a gondolkodásod. A Biblia szerint: „Engedd, hogy Isten új emberré formáljon azáltal, hogy értelmedet megújítja.” (Róma 12:2, NLT fordítás)

Az Újszövetség ezt megtérésnek nevezi, ami görögül az értelem megváltozását jelenti. Megtérsz, amikor megváltozik a gondolkodásod és elfogadod, ahogyan Isten gondolkodik: rólad, bűnödről, Istenről, a többi emberről, életről, jövőről és minden másról. Felöltöd magadra Krisztus jövőképét és perspektíváját.

Segítő kérdések elmélkedéshez, beszélgetéshez:

  • Milyen eredménye lett az életedben azoknak a változásoknak, amiket saját erődből próbáltál elérni?
  • Hogyan tudsz olyan új szokásokat felvenni, amelyek segítenek, hogy Isten szerint gondolkodj?
  • Mi a különbség aközött, ahogyan Isten látja az életedben változtatandókat és ahogyan Te vélekedsz azokról?







Mi az igazi megbocsátás


"Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek." (Lukács 23,34)


A megbocsátást a mi kultúránkban talán sokszor nem jól használjuk, nem alkalmazzuk megfelelően és félreértjük. Azt hisszük, tudjuk, miről szól a megbocsátás, de igazából nem így van. Mielőtt tovább olvasol, szánj egy percet arra, hogy eldöntsd, a következő állítások közül szerinted melyik igaz és melyik hamis:

1. Addig nem kell megbocsátani valakinek, amíg ő ezt nem kéri tőlünk.
2. A megbocsátás magában foglalja azt is, hogy a velünk vagy másokkal szemben elkövetett sérelmet és fájdalmat nem tekintjük olyan nagynak vagy súlyosnak, mint amilyen valójában.
3. A megbocsátás azt jelenti, hogy a bizalom és a kapcsolat újra helyreáll a két ember között.
4. Addig nem bocsátottál meg igazán, amíg nem felejtetted el a téged ért sérelmet.
5. Amikor látod, hogy valakit megbántottak, kötelességed megbocsátani annak, aki őt megbántotta.

Amikor olvasod a Bibliát és látod, hogy Isten mit mond a megbocsátásról, rájössz, hogy a fenti 5 állítás mindegyike hamis. Te hogyan oldottad meg?

A következő pár napot arra szánjuk, hogy megnézzük, mi is az igazi megbocsátás, ugyanis a legtöbb ember nem értelmezi azt helyesen.

Először is, az igazi megbocsátás feltétel nélküli. Nincsenek kikötések hozzá, nem tudod kiérdemelni vagy megérdemelni, és nem alkudhatod ki. A megbocsátás nem azon alapszik, hogy valaki megígéri, hogy soha többé nem tesz meg valamit. A megbocsátás tőled indul ki valaki más felé, függetlenül attól, hogy ő kér téged erre vagy sem.

Amikor Jézus átszegezett kezekkel a kereszten függött és azt mondta, "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek." (Lukács 23,34), senki sem kérte a megbocsátást. Senki nem mondta, hogy "Kérlek, bocsáss meg nekem, Jézus, azért, amit Veled tesznek." Ő maga ajánlotta fel a megbocsátást, Ő maga kezdeményezte.

Másodszor, a megbocsátás nem kisebbíti a sérelem súlyosságát vagy nagyságát. Amikor valaki bocsánatot kér és te azt mondod, "nem nagy dolog, nem bántottál meg", akkor azzal valójában a megbocsátást bagatellizálod el. Ha lényegtelen és nem nagy dologról van szó, akkor nincs szükség bocsánatkérésre vagy megbocsátásra.

A bocsánatkérés és megbocsátás a "nagy dolgoknál" fontos. Ha valamilyen dologgal kapcsolatban tényleg meg kell bocsátani, akkor nem szabad elbagatellizálni azt, hogy valaki bocsánatot kér tőled. Nem szabad azt mondanod, hogy "nem nagy dolog", mert igenis az! Ha tényleg nem nagy dologról van szó, akkor csak mondd ezt: "nem kell bocsánatot kérned". Ha azonban komoly dologról van szó, akkor azt el kell ismerned.

Nagyon sok "nagy dolog" van az életben. Nem vetted észre? De különbség van aközött, hogy megsértettek és aközött, hogy valami rosszat követtek el ellened. Ha megsértettek, megbántottak vagy megsebeztek, akkor abban az esetben inkább türelemre és a helyzet elfogadására van szükség, nem megbocsátásra, mert aki azt ellened elkövette, nem szándékosan tette. Ha azonban valami rosszat követtek el ellened, akkor megbocsátásra van szükség.

Beszéljünk róla:

* Mik azok a sérelmek, amik miatt várod, hogy bocsánatot kérjenek tőled, pedig csak egyszerűen el kellene fogadnod a helyzetet?
* Miért olyan nehéz annak megbocsátani, aki nem kéri, hogy bocsáss meg? Hogy tudsz ezen túllépni?
* Hogy változik meg a megbocsátáshoz való hozzáállásod akkor, amikor arra gondolsz, hogy Jézus Krisztus hogyan bocsátott meg neked?






komment

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

2018. január 24. 07:38 - Andre Lowoa

Az Egyház, mint család

Jézus Krisztusnak, a Mesternek a meghívására a tanítványok közössége, vagyis az Egyház, az Atya gyermekeinek Családjává lett (vö. Mt 5,16.45.48; 6,26.32; 7,11).

Az egyszülött Fiú által megélt szeretet jellemzi ennek a családnak a tagjait, amely arra kapott meghívást, hogy a testvéri szolgálattal, a diakóniával az idősebb testvér példáját kövesse. Jézus ugyanis, miután megmosta tanítványai lábát, kijelentette: „Példát adtam nektek, hogy amint én tettem, úgy cselekedjetek ti is” (Jn 13,15).

A 2009-es Afrika-szinódus munkadokumentuma, 40.




Az egység két pólusa

Fontos, hogy – Isten segítségével – megvalósítsuk életünk egységét. Küzdenünk kell érte minden nap, meg kell őriznünk, el kell mélyítenünk, vagy újra fel kell építenünk. A kereszténynek ragaszkodnia kell a belső egység két sarkalatos pontjához:
– Egyesíteni saját életét a Szentháromság isteni életével, mely benne lakik.
– Egynek kell lennie Krisztussal, akinek Misztikus Testébe fölvétetünk a keresztségünkkel.
E két pólus egymás után vagy együtt mérhetetlenül sokat segíthet nekünk abban, hogy megmeneküljünk a szétforgácsolódástól, melynek erői a nap folyamán szoktak bennünk működni.
A tapasztalat megtanít bennünket arra, hogy a legjobb szándékok és a leginkább magukkal ragadó buzdítások ellenére napunkat szétforgácsolódva fejezhetjük be, mert itt is, ott is hagytunk magunkból darabokat, ahogy az órák múltak. Anélkül, hogy elveszítenénk a derűt és a békét, egyszerűen el kell ismernünk, hogy a teremtmény az teremtmény, hogy az agyag az agyag – és próbáljuk megmenteni az egységet, mielőtt elalszunk. Ha nem sikerül, aludjunk nyugodtan és bízzunk abban, hogy újra találkozunk a Szentháromsággal és mindenekelőtt Jézus Krisztussal a következő reggel szentmiséjében.
Dom Hélder Câmara




Egyetemes szolidaritás

Krisztus meghívása – hogy nyíljunk ki embertársaink felé – mindig konkrét és mindig egyetemes érvényű. Minden egyes emberre gondol, mindenkire vonatkozik. Ennek a megnyílásnak a mértéke nem csak – és nem annyira – a másik ember közelsége, hanem éppen az ő szükségletei: éhes voltam, szomjas voltam, mezítelen voltam, börtönben vagy beteg voltam...

Azzal válaszoljunk erre a meghívásra, hogy a szenvedő embert keressük és, törődünk vele, túllépve országok és földrészek határain! Így valósul meg – mindannyiunk szívén keresztül – az emberi szolidaritás egyetemes dimenziója.

Az Egyház küldetése, hogy védelmezze ezt a dimenziót: és ne engedje korlátozni magát semmilyen határ, semmiféle politikai cél vagy rendszer által; védelmezze az egyetemes szolidaritást, különösen azokkal, akik szenvednek, s őrizze meg azt, Krisztusra tekintve, aki a szolidaritásnak ezt a dimenzióját egyszer s mindenkorra megalkotta. „Mert Krisztus szeretete sürget minket abban a meggyőződésben, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt. És ő azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,14-15)

II. János Pál, Általános kihallgatás, 1979.




Gyöngeség és erő

Az aszkézis erőt igényel és ezt a keresztény ember a Teremtőben találja meg. Mi homály vagyunk, Ő pedig az eleven ragyogás. Mi betegség vagyunk, Ő pedig az erőteljes egészség. Mi nyomorúság vagyunk, Ő pedig a végtelen gazdagság. Mi gyöngeség vagyunk, de Ő fönntart minket: Te vagy, Istenem a mi szüntelen erősségünk!

Nincs idelenn semmi, ami ellen tudna állni Krisztus megváltó vére feltartóztathatatlan folyásának. Kicsinységünk azonban képes elhomályosítani tekintetünket, olyannyira, hogy nem vesszük észre az isteni nagyságot. Íme, ebben áll tehát minden hívő felelőssége, különösen azoké, akiknek az a feladata, hogy Isten népének lelki vezetői, szolgái legyenek, hogy ne fojtsák el a kegyelem forrásait, ne szégyelljék Krisztus keresztjét.
Szent Josemaría Escrivá De Balaguer



Mária radikális engedelmessége

Az Újszövetség elején megtaláljuk Mária alakját. Az ő fiat-ja (legyen nekem a te igéd szerint) nem csak eljegyzés, hanem Isten házasságkötése azzal a személlyel, aki az Ige és Isten akarata iránt engedelmes emberiséget személyesíti meg.

Máriának ebben a radikális engedelmességében az Ige nem marad csupán meghallgatott Ige, hanem testet ölt és megszületik közöttünk, akik ezáltal Jézus testvérévé válunk.

Az Egyház egész lelkiségi hagyománya mintaképet lát ebben az egyedülálló eseményben, amikor az Ige Máriában emberi testet ölt. Valami hasonló megy végbe azokban az emberekben is, akik Isten iránti szeretetből megteszik akaratát, és így önmagukban Krisztusnak adnak életet.

Silvano Cola




Találkozni Istennel korlátainkban

Karácsonykor az Ige testté lett, Isten emberré lett. Nem mást jelent ez, minthogy Isten az én korlátaimat vette magára. Az én korlátaimban, elesettségemben, bizonytalanságaimban van jelen Isten a világban. Gondja van mindezekre és el is fogadta ezeket.

Ahol saját korlátaimat tapasztalom, valójában Őt érintem, és ott nincs helye a reménytelenségnek, sokkal inkább a reménynek. Elfogadni a korlátaimat azt jelenti: elfogadom Őt, elfogadom Istent a korlátaimban.

Az én korlátaimban: Isten! Amit képes vagyok nyújtani a többieknek a korlátaimban, végtelenül kevesebb annál, amire szükségük van, és annál is, amit kérnek tőlem. Valójában épp ezekben a korlátaimban van jelen Isten, aki ezekben adja magát, az én odaadottságom által. Megtestesülésén keresztül – értsd jól – „szentséggé” válok számára, hatékony jellé, melyben Ő közli magát, és megjelenik a mi világunkban.

Klaus Hemmerle: Karácsonyi levél, 1993
komment

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

2018. január 24. 07:37 - Andre Lowoa

A megújulás lendülete, vádaskodás nélkül

Az Egyházban élő embert mélyen érinti mindaz, ami megbénítja, elnehezíti, megsebzi a misztikus test egészét. Az ilyen ember szenved az Egyházban jelen lévő rossztól. Arra vágyik, hogy az Egyház minden tagja tisztább legyen, az egységet jobban élő, figyelmesebb az emberek kéréseire, aktívabb a tanúságtételben. Hogy szenvedélyesebben szomjazza az igazságot, legyen mindenben spirituálisabb, és tartsa távolabb magát a világnak és hazugságainak tett engedményektől.

Anélkül, hogy utópikus álmokat táplálna, és anélkül, hogy ne magán kérné ezt elsősorban számon, nem törődik bele abba, hogy Krisztus tanítványai az emberiség nagy áramlatainak szélén tengődjenek. Képes spontán módon meglátni a jót, örülni neki, s mindezt láthatóvá is teszi anélkül, hogy szemet hunyna azon fogyatékosságok és hibák fölött, melyeket egyesek szívesen tagadnának, mások viszont csak megbotránkoznak rajtuk.

Tudatában van annak, hogy sok megújulás szükséges a baljós újdonságok elkerüléséhez, és tudja, hogy a megújulás lendülete természetes az Egyházban. Mielőtt nekiindul, igyekszik egyenesen, jól megcélozni az irányt.

Henri de Lubac: Elmélkedések az Egyházról




Ahogy az Atya küldött engem...

Jézus egyik igéje különösen megragad bennünket, ha arra gondolunk, hogy ezt Isten mondta. Ez a mondat megérteti velünk a kiválasztottság különleges szépségét. Egy paradox hasonlat ez, igaz és titkokban gazdag. Krisztus mindazoknak mondja, akik az ő papjai lesznek a századok során: “Ahogy az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket”. Ki tehát valójában a pap? Az, akit Krisztus arra választott, hogy az Ő életét folytassa az idők végezetéig.

Sajnos ez nem minden esetben van így. Ha pedig a pap nem Krisztust jeleníti meg, akkor keveset ér. A szavai üresek, a templomok sivatagok. Krisztus szavai ezzel szemben azonosak voltak Önmagával.

Ha a pap először megéli azt, amit prédikálni szeretne, és csak azután szól, akkor Krisztus jelen lesz a szavában. Ő maga is Krisztus mása lesz. Akkor a szavai tömegeket fognak vonzani, és ismét megtelnek a templomok. Mert nem annyira a tudomány teszi a papot, hanem a szeretet által éltetett karizma.

Chiara Lubich: A pap Krisztus mása,1970




Az élet és a társadalom törvénye

A keresztre feszített és elhagyott Jézust az „élet legmélyebb értelmének” fogom föl, hiszen ő épp ebben a pillanatban nyilatkoztatta ki legteljesebben az Atyával való kapcsolatának igazságát. Ezért ez a titok magának az életnek és a társadalomnak is a törvénye.

Olyanná kell válnunk, mint Ő, aki Istenként is megmosta apostolai lábát. Aki, bár tekintéllyel beszélt, mégsem fogadta el a hatalom semmilyen (társadalmi vagy lelki jellegű) formáját. Aki nem tartott igényt különleges jogokra azon a közvetítői szerepen túl, mely természete szerint a sajátja volt – tudniillik hogy fiúként engedelmeskedjen az Atyának egészen a halálig, és testvérként meghaljon az emberekért.

Silvano Cola



Cenákulum és utca

Imádságra és evangelizációra van szükség, hogy szentté váljunk, és segítsük a világot és az Egyházat, hogy szentebb legyen. Imádság és evangelizáció, hogy újra erősen, intenzíven átéljük a Pünkösd légkörét.

A Pünkösd „cenákulum” és „utca”, vagyis mindig két különböző, mégis egymást szorosan kiegészítő módon valósul meg: egyrészt „cenákulum”, hogy imádkozzunk, várjuk a Lelket és prófétai karizmáit, másrészt „az utca”, hogy beszéljünk Jézusról, s felragyogjon ajkunkon, tekintetünkben és életünkben az üdvösség Evangéliuma.

Salvatore Martinez


Szentnek lenni minden életállapotban

Akik eddig az életszentségről írtak, csaknem mindnyájan olyanok oktatását tűzték ki célul, akik a világtól visszavonultan élnek, vagy legalábbis olyan jámborságra oktattak, mely teljes visszavonultsághoz vezet. Én ellenben olyanokat akarok oktatni, akik a világban, családban, vagy akár a királyi udvarnál élnek...

A méh úgy gyűjt a virágokból mézet, hogy nem bántja azokat, és éppoly üdén és sértetlenül hagyja ott a virágokat, ahogyan találta őket. Az igazi életszentség azonban még helyesebben cselekszik, mert nem sérti meg a különböző hivatásokkal vagy foglalkozásokkal együtt járó kötelességeket, hanem ellenkezőleg: azokat szebbé és értékesebbé teszi...

Tévedés, sőt eretnekség, ha az életszentséget ki akarnánk rekeszteni a fejedelmi udvarokból, a hadseregből, a kézművesek műhelyeiből és a házaséletből. … Bárhol éljünk is, törekedhetünk és törekednünk is kell a tökéletes életre.

Szalézi Szent Ferenc: Filótea




Újraértékelni a szeretetet a társadalomban

A társadalom emberibbé, az emberi személy méltóságteljesebbé tétele érdekében politikai, gazdasági és kulturális szinten újra kell értékelni és a cselekvés legfontosabb normájává kell emelnünk a szeretet szerepét a társadalmi életben. Ha az igazságosság önmagában arra alkalmas, hogy „az emberek között kölcsönös csere alapján és a méltányosság szerint ítélve osszon el anyagi javakat, akkor a szeretet, és csak a szeretet (minden olyan szeretet is, amelyet ’irgalomnak’ nevezünk) képes arra, hogy az embereknek visszaadja önmagukat”. Az emberi viszonyokat nem lehet egyszerűen csak igazságossággal szabályozni: „A keresztény tudja, hogy a szeretet az az ok, amiért maga Isten kapcsolatra lép az emberrel, és amit maga is vár tőle feleletként. Ezért a szeretet a legmagasabb rendű és legnemesebb kapcsolati forma az emberek között is, amelynek az emberi élet valamennyi területét be kell töltenie, s ki kell terjednie a nemzetközi rendre is. Csak olyan emberiség örvendhet valódi és tartós békének, amelyet a ’szeretet civilizációja’ ural.”

Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma 582.
komment

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

2018. január 23. 08:20 - Andre Lowoa

A Szentháromság-Isten képe szerint

Az Egyház közösség, az üdvösség pedig közösségben való élet.

Korunk kultúrája is lassanként hangsúlyozni kezdi, hogy az emberi teremtmény csakis a közösségben találhatja meg a saját identitását, itt tudja kifejezni saját egyedülállóságát.

Közösség, nem pedig elkülönülés, páratlan mivolt, nem pedig összekeveredés: mindez éppen azt tükrözi vissza, hogy Isten képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve, akit a hit szentháromságos Istennek mutat be.

Jézusnak pedig kifejezett kívánsága, hogy ennek a keresztények között az Egyházban megvalósuló közösségnek láthatóvá kell válnia: „hogy a világ higgyen”. Ez nem más, mint a Szentháromság titkának társadalmi kifejeződése, vagyis azé a titoké, amely a kereszténységet megkülönbözteti más vallásoktól.
Silvano Cola



A tetteiben boldog ember

Legyetek megvalósítói az igének s ne csak hallgatói, különben önmagatokat csaljátok meg! Aki ugyanis csak hallgatja az igét, de nem valósítja meg, hasonlít ahhoz az emberhez, aki tükörben szemléli természetes külsejét. Magára pillant ugyan, de továbbmegy s menten elfelejti, milyen is volt. Aki azonban figyelmesen beletekint a szabadság tökéletes törvényébe, sőt el is mélyül benne, és nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója, az boldog lesz tetteiben.
(Jak 1,22-25)



Az egyetlen nyáj: az emberiség!

A klérus természete szerint hajlamos az Egyházat egy plébánia vagy egy esperesi kerület formájában elképzelni; mint egy nyájat amelyet valamiképpen tekintetével irányíthat, s amely felett gyakorolhatja papi feladatait. Ez a kölcsönös és befejezettnek tűnő kapcsolat, a lelki gondozók és a gondozottak között (akik a gondozás „tárgyát” képezik), úgy tűnik, mintha az ideális, sőt talán reális megjelenése volna az „egy nyáj és egy pásztor” gondolatnak. De ilyen esetekben elfelejtik megjegyezni, hogy az egyetlen pásztor nem a pápa, hanem Krisztus, és az egy nyáj nemcsak az Egyházhoz már eljutott bárányokat jelenti, hanem az egész emberiséget, a maga teljességében.

Ez a leszűkített elképzelés szerencsétlen módon különböző vonatkozásokban is megjelenhet. Eredménye pedig elsősorban az lesz, hogy az Egyház missziós küldetése és a világra való nyitottsága megszűnik.


Hans Urs von Balthasar: A papi egzisztencia



Kölcsönös felelősség

A papságban való közös részesedés alapján tudatosítsák a papok, hogy fokozottan felelősek azokért, akik valamilyen nehézséggel küzdenek. Idejében segítsenek rajtuk, ha szükséges, diszkréten figyelmeztetve őket. Azok iránt, akik valamiben hibáztak, legyenek nagylelkűek, bánjanak velük testvéri szeretettel, kitartóan imádkozzanak értük Istenhez, s éreztessék velük, hogy valóban testvéreik és barátaik.

Presbyterorum ordinis 8.




Megvalósulás az „igen”-ben

A Krisztussal való egyesülés feltétele a lemondás. Ez magában foglalja azt, hogy nem a mi utunkat és a mi akaratunkat akarjuk követni; hogy nem vágyakozunk arra, hogy ezzé vagy azzá váljunk, hanem Őrá hagyatkozunk, készen arra, hogy felhasználjon minket ahol és amilyen módon akar.
A papszentelés „igen”-jében megtettük ezt az alapvető lemondást, azt, hogy nem akarunk öntörvényűek lenni, és nem az „önmegvalósítást” akarjuk élni. Azonban napról napra valóra kell váltani ezt a nagy „igent” a sok kis „igen”-ben és a kis lemondásokban. A kis lépéseknek ezek az „igen”-jei, melyek együttesen alkotják a nagy „igent”, csak akkor valósíthatók meg keserűség és önsajnálat nélkül, ha Krisztus valóban életünk középpontja, ha igazán bizalmas viszonyba kerülünk Vele. Ebben az esetben, valóban megtapasztaljuk, a lemondások közepette is, hogy van, ami az első pillanatban fájdalom okozója lehet, mégis a Vele való barátság öröme növekszik általa, és mindezek a kis és olykor a nagy dolgok is az ő szeretetének jelei, mely folyamatosan jeleket és szeretetet ad nekünk. „Aki elveszíti önmagát, megtalálja.” Ha merjük elveszíteni önmagunkat az Úrért, megtapasztaljuk, hogy mennyire igaz az ő szava.
XVI. Benedek pápa: Nagycsütörtöki homília, 2009




Szentek lehetünk

Igen, lehetünk szentek, és mindnyájunknak dolgozni kell azon, hogy szentté váljunk. A szentek hozzánk hasonlóan halandók voltak, gyöngék, a szenvedélyeknek kitéve, akárcsak mi, és a rendelkezésünkre álló segítségek is ugyanazok: egyazon kegyelmek, egyazon szentségek...

Szentté válhatunk, hiszen hogyan is tagadná meg segítő kegyelmét a jóságos Isten, hogy szentté váljunk? Ő a mi Atyánk, Üdvözítőnk és Barátunk. Szenvedélyesen vágyik arra, hogy lásson bennünket megszabadulni az élet rossz dolgaitól. El akar bennünket halmozni mindenféle jóval, miután már ezen a világon csodás vigasztalásokat juttatott, melyek az égieknek az előízei, s melyeket én mindnyájatoknak kívánok.
Vianney Szent János
komment

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

2018. január 23. 08:17 - Andre Lowoa

A gyökerekig

Krisztus kinyilatkoztatja nekünk, hogy az isteni élet szentháromságos közösség. Atya, Fiú, Szentlélek a szeretet tökéletes kölcsönös közösségében élnek, az egység legmagasabb fokú misztériumában. Ebből árad ki minden szeretet és minden más közösség az emberi lét nagyságát és méltóságát szolgálva. (…)

A közösség, amelyet az emberek között fel kell építeni, olyan közösség, amely áthatja létüket egészen szeretetük gyökeréig, s ennek meg kell nyilvánulnia az élet minden területén, a gazdaságban, a társadalomban és a politikában is.


A Pueblai Konferencia záródokumentuma




Áttetszőség

Az egyházi hivatalt könnyen lehet úgy használni, mint afféle bevehetetlen erődítményt. Hiszen aki prédikál, „föntről”, a szószékről beszél anélkül, hogy párbeszédbe lépne a jelenlevőkkel. Ez pedig a lehető legkockázatosabb helyzet, amely emberek közt fennállhat. Könnyen megtörténhet ugyanis, hogy a pap a szószékről beszélést magára nézve természetesnek tekinti, s ezt veszi alapul a vele egyenrangú emberekkel való kapcsolataiban.

A papi életformát csakis a tiszta és őszinte hitben, vagyis Krisztus erejében lehet megélni. Minél inkább szolgál a pap, annál áttetszőbbé válik – és minél inkább címeket, méltóságokat ölt magára, a hitelessége annál homályosabb lesz.


Hans Urs von Balthasar



Átütő erővel

Amikor az apostolok Máriával együtt összegyűltek, hevesen elárasztotta őket a Szentlélek, ők pedig átütő erővel hirdették az élet igéit, és ezreket nyertek meg Jézus követésére. Kereszteltek és építették az Egyházat.

Máriával… a szeretet jelenléte volt ő. Egy újfajta szereteté.

Ha mi, keresztények úgy szeretnénk egymást, mintha Mária, Édesanyánk köztünk lenne, azt hiszem, jobban megértenénk Isten igéjét, amit az apostolok utódai hirdetnek, és ez olyan erővel hatna át bennünket és másokat, hogy elindítaná körülöttünk a keresztény forradalmat.


Chiara Lubich



Isten és az emberek között

A pap az örök Isten és az emberek között közvetít. Mit kell tehát tennie? Hirdetnie az embereknek Isten bölcsességét, az élő Isten igazságát. Mit kell tennie? Közvetíteni az embereknek Isten irgalmát, az élő Isten misztériumát, amint az jelen van a szentségeklben.

Másrészt föl kell ajánlania Istennek az emberek vágyait, szükségleteiket, bűneiket, örömeiket és szenvedéseiket. Értjük mit jelent mindez? Isten embere: ez a pap. Mindent összekötni és egyesíteni az élő Istennel: ez a pap nagy küldetése, mindenkori élethivatása. Ez fontos, ugyanakkor nehéz föladat is korunkban.
Josef Kentenich (Schönstatt, 2009)



Eggyé válni az Egyház fájdalmaival

Az Egyház arculatának, amely néhol áttetszően fényes, néhol azonban a sötétség homálya fedi, vissza kell tükröződnie minden keresztényben, minden keresztény közösségben. Ez azt jelenti, hogy eggyé kell válnunk nem pusztán az Egyház minden örömével, reményével, új virágzásával és terjedésével, hanem minden fájdalmával is, mint a felekezetek közötti egység hiánya, a fájdalmas helyzetek, a romboló vitatkozások, a veszély, hogy évszázados értékek mennek veszendőbe, vagy annak megtapasztalása, hogy sokan megtagadják vagy nem fogadják el Isten üzenetét, amelyet az ő üdvösségükre hozott a világba.

Az fogalmazódott meg bennem, hogy minden igazi kereszténynek stigmatizáltnak kellene lennie, ha nem is a szó legszorosabb értelmében, spirituálisan azonban mindenképpen.

Megértettem, hogy a keresztények stigmái napjainkban éppen az Egyháznak ezek a titokzatos, de legalább annyira valós sebei.

Ha Krisztus szeretetének mértéke a mi életünkben nem hozza közel hozzánk ezeknek a sebeknek a fájdalmát, nem vagyunk olyanok, amilyennek Isten ma látni akar bennünket.


Chiara Lubich: Santificarci Chiesa



Van, aki vet, és van, aki arat

Ki buzdítja a katolikus papokat arra, hogy a lehető leginkább egységben legyenek más hagyományú felekezetek papjaival és lelkipásztoraival?

A Keresztre feszített Jézus az elhagyatottság kiáltásában magára vette a világon létező minden szakadást, bűneink minden örökségét. Általa keressük egymást, általa szeretjük egymást, remélünk, és nem adjuk fel, ha a vállalkozás merésznek tűnik.

Ő, aki a történelem szívében megfizette a világ minden szakadását, a keresztények között létrejött szakadást is, még nem látta mérhetetlen fájdalmának minden gyümölcsét. Úgyhogy ő az, aki buzdít bennünket a vetésre, akkor is, ha nem mi leszünk azok, akik aratni fognak. Ő az, aki buzdít, hogy az Egyház javát nézzük, mindazokét, akik utánunk jönnek. És Ő győz meg bennünket arról, hogy ha nincs, aki elkezdi, és aki állhatatosan kitart, akkor az sem lesz, aki majd be tudja fejezni.

Chiara Lubich
komment

A nők káros viselkedési szokásai a családokban, közösségekben és a társadalomban

2018. január 22. 21:45 - Andre Lowoa

 

„Ne akard megérteni a nőket.

Az egyik nő megérti a másikat… gyűlölik is egymást.”

 

Egy olyan káros viselkedési mintára szeretném felhívni a férfiak figyelmét, amivel a nők a közösségeket teljesen felbomlasztják és viszályt keltenek. Legyen ez a közösség egy család, egy munkahely, vagy éppen egy társadalom.

A nők figyelmét is felhívhatnám ezekre a dolgokra, de teljesen fölösleges és hiábavaló. Zsigerből ilyen a viselkedésük és maguktól nem tudnak és nem is hajlandóak változtatni rajta. Tudatosan, vagy tudattalanul jelentős százalékban ez a minta jellemzi megnyilvánulásukat, mind a párkapcsolatokban, mind a különböző emberi csoportokban. Hiába tudnak erről a dologról, ők akkor is nyíltan tagadják ezt, vagy felháborodnak az itt leírt szokásuk miatt. Talán ezzel szeretnék leplezi azt a manipulációt, amivel a hatalmat szeretnék maguk számára minden áron megszerezni. És nagyon sok esetben meg is szerzik maguknak. Hatalmas károkat okozva az emberek, családok és a közösségek életében. Mert nincs béke és nem is hagyják, hogy legyen. Ezzel atomizálva a csoportokat és a folyamatos háborúságot fenntartva. A háború pedig mit szül? Boldogtalanságot és szenvedést. Nem csak a férfiak számára, hanem a nők számára is.

Szintén ennek a káros tevékenységnek a felerősödését hozta el az emancipáció. A nők a jogaikkal nem élnek ezen a téren, hanem egyre inkább visszaélnek. Azért, hogy a hatalmat megszerezzék a férjüktől. Azért, hogy az irányítást megszerezzék egy közösségen belül.

A nők ezen szokása a történelem során talán azért alakult ki, mert a férfiak mellet másodrangú szerepben másképpen nem tudták érdekeiket érvényesíteni. Teljesen mindegy. Ezek a tevékenységeik odáig fajultak, hogy napjainkra már alig látni értékelhető családi mintát. A válások száma megnőtt, a gyerekek pedig sínylődnek a káros minta közvetlen és közvetett hatásai miatt. Azokban a társadalmakban, ahol ez bekövetkezett, látványosan csökken a népesedés. Míg azok a közösségek, amelyek ragaszkodnak a régi családi felálláshoz, ott a népességszaporulat folyamatos megújulását eredményezi a társadalmuknak.

Nincsenek jól ezek a dolgok. Mert ami kicsiben, az játszódik le nagyban is. Ahogy a családok tönkre mennek, úgy mennek tönkre a közösségek is a nők ilyen jellegű magaviselete miatt.

És, hogy miről is van szó?

Az intrikával, a hisztivel és az érzelmi manipulációkkal való uralkodás művészetéről. Mely hatalmat ad a nőnek, de ez a hatalom a családok és a társadalom felbomlását hozza magával. Hosszú távon káros és nem maradhat így. Ez mellett a férfiak elnőiesedését és a nők elférfiasodását is kiváltja. Amely természetellenes, és létrehozza a népesség fogyását és az életképtelen utódok megjelenését. A szokásos liberális szennyet, amiért minden héten tartanak egy parádét…, egy tüntetéssel felváltva.

Hogy hogyan néz ez ki gyakorlatban?

Dolgoztál már női munkaközösségben? Vagy iskolás korodban az osztályban megfigyelted, hogy hogyan viselkednek egymással a lányok és hogyan a fiúk?

Az egész életen keresztül végzett megfigyelés arra a megállapításra ösztönzött, hogy a nők egymással nem tudnak békében élni egy csoporton belül. Majdhogynem azt mondhatnánk, hogy ahány nő, annyi klikk alakul ki közöttük. A csapatszellemet csak hírből ismerik és nem is hajlandóak igazán egységet alkotni egymással… pár fős barátnői csoportok ideiglenes kivételéve.

Míg a férfiak a történelem során jobban megtanulták azt, hogy a közösség, amihez tartoznak, sokkal nagyobb eséllyel jelenti számukra a túlélést, ha abban egység uralkodik. Megértés, összetartozás és csapatszellem, amire szükség van. Akkor a vadászat jobban sikerül. Akkor a harcot nagyobb százalékban élik túl, ha jól szervezett csoportot alkotnak. Akkor a munkákat könnyebb elvégezni, ha egymást segítik a tagok. A férfiak közti rivalizálás is addig tart, míg az erőviszonyok és a hierarchia létre nem jön.

A nőknél ez a megértés viszont nem alakult ki. Lehet, mert a saját családjaikban nem kellett nekik összedolgozniuk nagyon a saját hozzátartozóikon kívül senkivel. Így nem tanulták meg, hogy a közösséget éltetni kell és nem szétbomlasztani. A nők bár a felszínen nagyon édesek és tündériek tudnak lenni egymással, de az csak színjáték a legtöbb esetben egymás között. Mert mikor elfordul a másik, abban a pillanatban már kígyót, békát kiabál rá. A pletykálkodás, az állandó intrika az, ami élteti őket egy közösségen belül. Tisztelet a kivételnek. Nyíltan ritkán szállnak egymással szembe, mint a férfiaknál szokás. A nők inkább kibeszélik, megszégyenítik, gúnyolják a másikat a háta mögött. Ezzel próbálnak maguk mellé szövetségeseket, az ellenségüknek pedig rosszakarókat támasztani. Így kialakítva a hierarchiát egy undorító és visszataszító bájolgásba bújtatva. A csavar az egészben, hogy ezt egyaránt csinálják legtöbbször mindenkivel. Még azzal is, akit az egyik percben a mézes-mázasságukkal a szövetségesség illúziójába ringatnak. Vagy is már nem ringatnak, mert a nők kiismerik egymás ilyen jellegű tevékenységét, és oda-vissza megy náluk a másik mocskolása, mikor nincs ott az illető. A férfiak pedig csak azt veszik észre, hogy állandóan belső harcok uralkodnak. Mindenki utál már mindenkit és rossz érzés arra a munkahelyre, vagy közösségbe bemenni. Azonban nem látják meg a lényeget, hogy sokszor mi is van a háttérben. Nem más, mint ami fentebb vázolva lett. A nők folyamatos intrikus és kibeszélő, uszító viselkedése.

Ennek pedig van egy rettentően káros hatása a közösségre nézve. Ha van egy jó barátod, akkor azzal általában jól megértitek egymást. Egészen addig, amíg nem jön egy harmadik fél és azt hazudja neked, hogy a jó barátod becsmérelt a hátad mögött. Majd ezután oda megy a társadhoz is, és neki szintén azt hazudja, hogy te rosszat mondtál róla. Párszor eljátssza ezt valaki, akkor szerinted meddig fog tartani a barátság? Meddig fog tartani egy közösség? Meddig fog tartani egy társadalom együttműködése, mikor ilyen erők munkálkodnak a bomlasztásán? Persze nem mindig hazugságról van szó. Elég néha csak állandóan szajkózni a másik hibáit és kellő mértékben felnagyítani a legapróbb dolgokat… Pont, mint egy lejárató kampányban.

Itt nagy általánosságokról beszélünk. A férfiak között is vannak ilyen jellegű negatív tevékenységek. De nem olyan borzalmas arányban, mint, ahogy a nők művelik. 10-ből 7-8 minimum. Mert még a kulturált és tanult nők is teljes odaadással végzik a társadalom ilyen jellegű rombolását. De még a családokon belül is ezt folytatják. Főleg akkor, ha új női tag kerül be hozzájuk és mondjuk nem tetszik nekik vele kapcsolatban valami. Ilyenkor szokott például kialakulni az anyós probléma. A felszínen tündérien elbeszélgetnek, de megtudnák fojtani egymást egy kanál vízben.

Nagyon gyakran fordul elő az, hogy a különböző vérvonalból származó nők nem tudnak békében élni egymással. Két dudás nem fér meg egy csárdában? Vagy két királynő egy kaptárban? Teljesen mindegy. Az állandó harcaik miatt tönkre teszik a család békéjét. Míg a férfiak legtöbbször jól megértik egymást, segítik egymást, addig a nők állandóan a viszálykodást éltetik. A férfiak is csak addig jönnek ki, míg a kedves hölgyek nem kezdik el a hatalmi játszmáikban az urakat is az egyik-másik nő érdeke szerint hangolni. Ezzel pedig általában kész a válás, a boldogtalan élet, az állandó utálkozás. Mi lehet a nők ezen káros viselkedésére a megoldás? Azon érdemes lesz elgondolkoznunk, amíg nem késő.

Azok a munkaközösségek, ahol nagy létszámban dolgoznak nők, hatalmas mértékben vannak kitéve ennek a káros tevékenységnek. Lásd óvoda, iskola, bölcsőde. Ilyen helyeken sokszor nincs jó légkör, csak a felszínen megy a bájmosolygás. Általában mindenki utál mindenkit. Kisebb klikkek alakulnak ki, gyakran tucatszám, amelyek folyamatosan harcban állnak egymással az álnokság és az intrika harcmezején. Kegyetlenek egymással, még ha úgy is tűnik, hogy szép gesztusokat tesznek egymás iránt. Ajándékozzák a másikat, felköszöntik, érdeklődnek, hogy jól van-e? Közben pedig irgalmatlanok a háttérben, mint a nőstényhiénák, akik már születésüktől fogva ölik az azonos nemű társaikat, hogy övéké legyen a hatalom. Az ilyen helyek nem is tudnak 100%-os hatásfokkal működni az állandó viszályok miatt, mert energiáik jelentős részét egymás mocskolására fordítják, és ez hátráltatja az együttműködést, az egymás segítését.

A nők megsértődnek, mikor azt mondják nekik, hogy a konyhában a helyük. Azonban ha elgondolkoznak a fent leírt kártevésük nyomán, akkor rájöhetnek, hogy nem ok nélkül mondják ezt. Akik ilyen károkat okoznak a közösségekben, vajon ugyan azokat a jogokat érdemlik, mint akik nem viselkednek így?

Természetesen azok is rájátszottak a társadalom ilyen jellegű bomlasztására, akik a pénzelt mozgalmaikkal az emancipációt erősítették és a kétkeresős családmodellel a nőket elszakították az anyaságtól és a családtól, ami a feladatuk lenne. Lehet ismerték ezt az intrikus női tulajdonságot és ezt is a nemzeti társadalmak bomlasztására használták fel tudatosan? Könnyen előfordulhat!

Valamint megszűntek a férfi és a női szerepek. Az asszony is és a férj is ugyan azt a munkát végzi. Ugyan abban a ruhában. Ugyan abban az időpontban. Régen meg voltak a férfiak és a nők feladatai. Mára ezek összemosódtak. Ennek következménye, hogy a jellegzetes férfi és a női viselkedésminták is kezdenek egymásba mosódni. A nő elkezd férfiként élni. A férfi pedig nőként. Ez természetellenes és nagyon káros.

Maga a divat is egy szándékos manipulálás alatt áll. Ahol a férfiakra nőies ruhákat, a nőkre pedig férfiasakat adnak. Ezért tűnt el a szoknya és lépett a helyére a nadrág a nők öltözködésében. Lassan már öltönyt is hordani fognak. A férfiak pedig passzos nadrágokban, rózsaszín pulcsikban virítanak. Ez is elősegíti a nemekre jellemző jegyek elmosódását. Felgyorsítva a társadalmi káosz kialakulását. A végidők jelei ezek.

Azonban a kedves hölgyek fentebb vázolt negatív tevékenysége nem áll meg csak a közösségek terén, hanem hisztérikus és intrikus természetüket kiterjesztik a családjukra és legtöbbször a férjükre is. Itt sincs másról szó, hogy ki irányít kit. Ki birtokolja a hatalmat. A férj kell, hogy a család feje legyen, de a nők különböző érzelmi és lelki terrorral ügyesen megfosztják az urakat a férfiakat megillető szereptől.

Gyakran mondják a férjek, hogy a nőket nem lehet megérteni. Ha sapka van rajtuk az a baj. Ha meg nincs az is baj. Mindenből képesek cirkuszt kerekíteni. Még szóra sem érdemes ügyekből is. Ezt pedig nem tudják nyomon követni a kedves urak, hogy ami 10 perce még jó volt, az most miért nem jó nekik.

Nem is kell megérteni ezt. A lényeget kell meglátni benne. A hisztériázás és az állandó lelki terror az, amit a nők arra akarnak használni, hogy a férfi megtörjön és bele unjon az állandó szóbeli és érzelmi zaklatásba. Amikor ez bekövetkezik, akkor a férfi inkább már mindent megcsinál a nőnek, csak, hogy egy kis nyugalma legyen a hisztériázástól. Jó szolgaként teljesít minden parancsot. Úgy ugrik a feleségének, ahogy fütyül, mert tudja, ha nem teszi, akkor nagy veszekedés lesz. A csavar pedig a történetben ott van, hogy a férfi hiába teszi ki szívét lelkét a családért ilyen esetben. A nő akkor is mindig találni fog valami hibát, amivel ezt a lelki zaklatást fenn tudja tartani, hogy uralma alatt tartsa a férfit. A rabszolgásítás trükkös módja ez, ha ideálisan alakulnak a dolgok a nő szemszögéből nézve. Jó papucs lesz a kedves párja. Elveszíti a család fejét megillető vezetői tisztséget az ura, és a férfi szerepébe lép a nő. Kardos kis menyecske lesz belőle. A férfi pedig meghunyászkodva felveszi a szelíd, mindent elfogadó női szerepet. A rend felbomlik és ezzel együtt a nemi szerepek is visszataszító módon helyet cserélnek.

A jogvédők és az emancipációs mozgalmak torzult lelkű szószólói teli torokból üvöltenek, ha családon belüli erőszak történik. Arról viszont már senki sem beszél, hogy a családon belüli lelki erőszakot pedig a nők végzik kifinomult és alattomos módon. Sokszor ennek a következménye az, hogy a férfi besokall és végső kétségbeesésében a fizikai erőszakhoz fordul. Nem védem az ok nélkül erőszakos férfiakat, de legtöbbször a fentebb vázolt női tevékenység váltja ki azt, hogy a feleséget tettleg is bántalmazás éri.

Hogyan reagálhat még a férfi a női hisztériázás hatására? Például az alkoholizmusba menekül. Igyekszik minél kevesebbet otthon lenni, hogy ne kelljen az állandó zaklatást hallgatnia. Inkább a haverokkal eljár kocsmázni, eltávolodik a családjától és elzüllik testileg-lelkileg. Utána persze anyuci mutogathatja a gyerekeknek, hogy nézzétek meg mi lett apátokból… Persze azt nem teszi hozzá, hogy ha ő a női szerepkörénél maradt volna és élteti a kapcsolatukat, nem pedig csak kizsigereli testileg és lelkileg a férjét, akkor akár még jó apjuk is lehetett volna a gyerekeiknek.

Ahogy egy valóban megtörtént vicces, de elszomorító párbeszéd jól alátámasztja ezt:

Feleség: Egész életedben csak a kocsmába jártál és ittál!

Férj: Persze, mert máshogy nem bírtalak volna elviselni.

Vagy reagálhat még úgy a férfi, hogy csak fogja magát és az állandó lelki zaklatás miatt elhagyja családját. Nem véletlenül láthatjuk azt, hogy annyi anyuka neveli napjainkban egyedül a gyerekét. Azt hitték, hogy a gyerekkel már megfogták maradandóan maguknak a férfit és a kezdeti bájolgási időszakot (ami minden kapcsolatot eleinte jellemez) felváltották a zsarnoki viselkedésre. Persze, hogy vannak férfiak, akik besokallnak, és inkább elmenekülnek. Itt pedig nem azokról a semmirekellő urakról van szó, akik trehányság, nemtörődömség és felelőtlenség miatt hagyják el családjukat. Hanem azon apák tömegeiről, akik besokallnak, és nem bírják már tovább, hogy egy házisárkánnyal kelljen együtt élniük. Így keletkezik annyi csonka család. Így lesznek a zabigyerekek, akiket a mostoháik nem fogadnak el és egyéb lelki sérüléseket okoznak az anyuka utódjának. Ezért van az, hogy minden második házasság válással végződik, megnyomorítva mind a két felet, és még az utódok életét és lelki világát is. Nincs, aki kordában tudná tartani ezt a káros női természetet. A férfiakat és a nőket pedig már nem tartja vissza az, mint ami a régi időben volt, hogy szégyen volt elválni. Az erkölcsök felbomlásával a családok is bomlásnak indultak emiatt.

Ahogy a Biblia írja a Példabeszédek 21:19-ben:

„Jobb lakozni a pusztának földén, mint a feddődő és haragos asszonnyal.”

És nem arról van szó, hogy a nő nem lehet mérges, ha például a férje elkártyázza a pénzüket, vagy egyéb veszélynek teszi ki a családot. Hanem arról, hogy mikor az ura mindent meg tesz a családért, de ő még akkor is minden napra kitalál valami cirkuszra való okot, hogy zaklassa a párját. Ilyen esetben nem is annyira a férfival, mint inkább a nővel van a probléma. Mivel tönkre teszi a párja, a családja és a saját maga családi békéjét. Az igazi tűzijáték pedig akkor van, amikor anyuka is segít valamelyik oldalról az egyik-másik félnek.

Még, ha álmai férfiját is kapnák meg a kedves hölgyek, előbb-utóbb annál is elkezdenék alkalmazni ezt a káros, hisztérikus módszert, hogy az irányítást megkaparintsák maguknak. Teljesen mindegy, a lényeg a lelki zaklatáson van, hogy a férfi bele unjon a bántalmazásba és azt csinálja, amit a felesége mond.

Borzasztó káros ez a tevékenység a családokra és a társadalomra nézve. A női jogok kiterjesztése pedig csak olaj volt a tűzre. A férfiaknak semmilyen eszköz nem maradt a kezében, amivel ezt az állandó mocskolódást leállíthatnák. Így veszett ki a női és a férfi szerep szép lassan a társadalmunkból és már csak nyomokban található meg. Nem úgy, mint például a keleti kultúrákban, ahol a Korán egyenesen kimondja, hogy a nők intrikus természetét a férjnek kötelessége megnevelni a család és a társadalom egységének megtartása érdekében. Az már más kérdés, hogy vannak olyan iszlám esküvők, ahol a szertartás jelképesen úgy kezdődik, hogy a férj felemeli a fátylat és pofon vágja az asszonyt, hogy tudja már a kezdeteknél, hogy meddig mehet el… A násznép pedig tapssal és üdvrivalgással fogadja az eseményt.

Régen Európában is úgy tartották, hogy az asszony és az állat verve jó. Napjainkra ez a hozzáállás azért erősen változott. Viszont mi lehet a helyes megoldás ezekre a „női bajokra”? Mivel tisztelet a kivételnek a nők nagyon nagy százaléka él ezzel a családromboló és nemi szerepeket romboló tulajdonságával.

Valljuk meg őszintén. A nőkre az ész érvek nem hatnak. A színtiszta logikai magyarázatok sem. Mikor még maguk is elismerik, hogy káros, amit csinálnak, akkor sincs megoldás. Mivel két nap múlva újra kezdenek mindent…

A fizikai erőszak erre nem a legszentebb és legjobb megoldás. De az sem, hogy a férfiak hagyják magukat, hagyják a családjaik tönkretételét, hagyják, hogy a nők állandó viszályokat és megosztást hozzanak létre. Az ész érvek a nők viselkedésén nem segítenek! DE akkor mégis mi?

Azt sem mondhatják a nők, hogy ha ezt nem csinálnák, akkor a gyerekeknek sokkal rosszabb lenne a sora. Mivel mikor a férfiak voltak vezető szerepben a családokon belül, akkor is mindent igyekeztek a korszakoknak megfelelő körülmények szerint megteremteni a példamutató családapák. Semmi másról nem szól ez, mint a hatalom birtoklásáról. Hogy az legyen, amit a nő akar és bármi áron a férjére kényszerítse. Feltéve, ha a férfi nem bolondul meg és irtja ki a családot, vagy nem menekül el otthonról…

A kapcsolatok kezdetén a nők tudják, hogy hogy kell viselkedni, ami a férfiakat boldoggá teszi. Azonban ez csak a megnyerésüknek szóló színjáték, mert utána váltanak. Sokkal bölcsebb lenne a részükről, ha továbbra is normálisak maradnának a férjeikkel, párjukkal, mert akkor a jóravaló urak sokkal nagyobb lelkesedéssel segítik nem csak a családjuk, de a nő életének boldogulását is. A mostani módszerükkel pedig csak a viszályt éltetik… Végső soron magukat is boldogtalanná téve.

Számtalan férfival és ismerőssel beszéltünk erről. A férfiak 99%-a beszámolt a párkapcsolatokban zajló állandó túlkapásairól a nőknek. Még akkor is, amikor szívüket, lelküket kitették a párjukért, a családjukért. Akkor is mindig kapták a szidalmakat és az ártó szándékú megjegyzéseket.

Egy hölgy ismerősnek meséltem ezekről a dolgokról. Ő nem hitt nekem. Elment egy másik férfihoz, hogy megkérdezze, hogy tényleg hisztisek-e a nők? A férfi pedig csak annyit mondott neki, hogy borzasztóan! Alig lehet elviselni!

Ekkor azért már ő is meglepődött…

20 percnyi gondolkozás után alig tud az ember olyan családot mondani, ahol ne ezt művelnék a hölgyek. Nagyon nagy tisztelet ezeknek a kivételeknek, ha vannak, mert ők az igazi nők, akik tudják, hogy meddig tart a hölgy és meddig tart a férfi szerepe. Sok közülük pedig nincs tisztában ezzel és műveli a viszálykodást a saját családja ellen. Van férj, aki eltűri ezt a családra való tekintettel. Van, aki nem. Van, akinek meg nincs más választása.

Szokták hangoztatni, hogy az nem férfi, aki megüt egy nőt. Én erre azt mondom, hogy nem nő az, aki a családja és kapcsolata békéjét a hisztériázással állandóan tönkreteszi! És ezt nagyon komolyan mondom! Mélységesen szánalmasak és visszataszítóak az ilyen nők. Nem feleség és nem hitves az ilyen. Nem méltó a megbecsülésre, mert ő sem becsüli a férjét, párját semmire. Vajon hány igazi nő van?

Ugyan jól van-e ez így? Vajon helyénvaló-e az, hogy a nők ilyen károkat okoznak a családoknak és a közösségeknek, és a nemi szerepeket erőszakosan felcserélik? Biztos, hogy nem, de akkor mi lenne a megoldás. Régen a fizikai erőszak barbár módszere hellyel-közzel működött, de vajon napjainkban, mikor az ész érvek nem segítenek a nőkön, akkor mi lehetne ennek a káros hatásnak a gyógyszere? Mivel oda vezet ez az egész a férfi lélekben, hogy még ha istennőkként is tiszteli a hölgyeket és hős lovagként mindent meg is tenne választott párjáért, egy idő után az állandó lelkiterror és a szidalmak olyan elidegenedést hoznak létre a házassághoz és a családhoz való hozzáállásban a társadalom berkein belül, hogy a férfiak a családalapítás helyett már csak a nők testének használatában fognak egyre tömegesebben gondolkozni. Aztán meg a nők sírhatnak, hogy ennek a férfinak is csak arra kellett.

A férfiak elkezdtek rosszabbul teljesíteni az iskolában és az életben is. Ennek köze van ahhoz, hogy az oktatás a lányok fejlett nyelvi készségeinek kedveznek. Nem pedig a fiúk vizuális fejlettségének.

Az életben pedig felbomlott a régi rend és a férfiak már nincsenek ösztönözve arra, hogy kiválóak legyenek valamiben és ezzel hívják fel a figyelmét az ellenkező nemnek, mivel a nő is ugyan azt csinálja, mint a férfi, közben pedig a női feladatokat elhanyagolják. Ez a kiábrándulás és a családokban látott viszály keltette boldogtalanság arra ösztönzi az urakat, hogy ne is tegyenek a nőkért erőfeszítéseket. Minek védjék meg a családjukat, amikor a félárva gyerekeket az anyjuk úgy is az apjuk ellen fogja nevelni? Egyáltalán minek házasodjanak meg? Hogy a nő rapliját kelljen állandóan hallgatni? Inkább, csak élvezkednek a férfiak a hölgyeken, meg az életen. Minek játsszák az igazi férfit? A nők úgy is megteszik helyettük…, az éltben meg a családban is.

Így előnybe kerül a pornó, az egyéjszakás kalandok, a fizetős lehetőségek. Minek küzdeni azért, hogy aztán csak a szidalom legyen a jutalma?

Mert szépek a lovagi erények, hogy tiszteljük, becsüljük és életünk árán is védjük a hölgyeket, de hova-tova, mikor a szende, szelíd szüzek, már 15 éves kor felett nem nagyon találhatóak. És ismét tisztelet a kivételeknek…

Mert már nem a sárkánnyal kell megküzdeni. Mivel maguk a nők váltak a kapcsolatokon belül sárkányokká. Mert megtehetik, mert nincs, ami gátat szabjon természetüknek.

A média is szándékosan káros képet vetít, mind a fiúk, és mind a lányok elé, női és férfi minta gyanánt. A szajhák lettek a példaképek. A nyegle, nyarvogó férfiak pedig a fiúk útmutatói. Elég megnézni egy gyerekcsatorna műsorait. Normális családot egyik alkotásban sem látni. Viszont kötelezően van legalább egy meleg a filmben elrejtve.

Sok jóhiszemű férfi egyenrangúként viszonyul partneréhez, akivel közösen építik majd a jövőt. Azonban a nők jelentős része, csak látszólag gondolkozik így. A kezdeti bájolgási időszak után előveszik számító és befolyásoló természetüket, amivel az irányítást akarják kieszközölni jóhiszemű párjaikon. Ekkor kezdődik a már fentebb vázolt tevékenységük… Mi lenne a megoldás?

Ahogy a Bibliában 1Kor 11,3-ban található:

„Szeretném, azonban, hogy tudnátok, hogy minden férfinak feje Krisztus, az asszonynak a feje a férfi, Krisztus feje pedig az Isten.”

Ez napjainkra azzá változott, hogy a férfi a fej, de a nő a nyak, aki mozgatja. Rossz hírem van, mert a nyakaskodásukkal mindent felborítanak. Hiába érvényesül az akaratuk…

A fenti idézetre még a vallásos nők is felhördülnek, pedig az égi törvényekről van szó. Aki pedig ellene megy, az ne sok jóra számítson.

A régi időkben a társadalom, az erkölcsi normák és a férfiak betartatták a Bibliából idézett isteni rendet. Nem volt emancipáció, nem volt karriermániás nő, nem volt ennyi nyíltan erkölcstelen ember. Nem volt pár évtized alatt 6 millió abortusz. Nem végződött minden második házasság válással. Nem élt a gyerekek fele csonka családban. Mivel szégyen volt a társadalom szemében az ilyen káros viselkedés.

A nőknek elsősorban anyáknak és feleségeknek kell lenniük. Magát a társadalmat is vissza kell formálni a különböző törvények és intézkedések segítségével. Ismét meg kell, hogy legyen a férfi és a női minták között a nemekre jellemző különbségek. Maga az oktatás is káros, mivel ugyan azt a nevelést kapják a fiúk is, mint a lányok. Pedig a fiúkat férfiaknak, apáknak és családfőknek kell nevelnünk. A lányokat pedig anyáknak, hitveseknek.

A nők kierőszakolták maguknak a családfő tisztségét. Ennek következményeként a gyerekek el is lettek kényeztetve. A széltől is óvták őket. Ez pedig túlzásba víve károsan hat arra, hogy az utódok rendesen fel tudjanak készülni az élet kihívásaira, mert a gyermekkori gondtalan évek elkényelmesítették őket. Hiányzott az atyai szigor, ami megtanítja nekik a határaikat és nem volt, ami felkészítse őket a próbatételekre. Szintén a társadalom betegeskedéséhez vezet ez is…

Nagyra tisztelem, hogy általában az anyák szívüket-lelküket kiteszik gyermekeikért. Közvetlenül nagyon sokat segítenek az utódoknak a fejlődésében, felnevelésében. Hatalmas áldozatokra képesek és ezt nagyon becsülöm bennük. Azonban közvetetten hatalmas károkat is okoznak nekik. Felborítják a férfi és a női mintaképet és a gyerekek is már egy torz mintát kapnak. Így a lányok fiúsan, a fiúk pedig lányosan viselkednek, mivel anyuka és apuka egymás szerepét felcserélte. Így lesznek a pöcsös csajok és az anyámasszony katonái, mire felnőnek. Ők azok, akik nem tudnak már normális anyák, és normális apák lenni. Nem mernek a férfiak udvarolni. Az anyákat meg mindenféle szülési depresszió gyötri majd, mert gyerekkorukban a Barbi Baba a rúdtáncra és nem az anyaságra készítette fel őket. Sőt már viszolyognak a gyermekvállalástól és összeroppannak, ha idejekorán jön a gyerek, mert ők még nem élték ki magukat és még bulizni akarnak. Inkább elvetetik… Ez lett a divat.

Eljutva olyan helyekre, ahol a nők még jobban őrzik a hagyományos szerepüket, ott egészen más kisugárzás tapasztalható náluk, mint a modern, felvilágosult, elvadult nőknél. Szelídséget, lágyságot érez az ember velük kapcsolatban. Míg a modern nőknél ez nem igazán mondható el.

Az Istenhez való visszatérés is elengedhetetlenül fontos a társadalom szempontjából, mert a kommunizmus ateizmusa az erkölcsök felbomlását hozta magával. A családok tönkretételét, mert a szerepeket megengedte, sőt támogatta, hogy felcserélődjenek. Így a társadalmat elindították egy bomlási irányba.

A férfi férfi legyen! A nő pedig nő! Mindenki tudja, hogy hol a helye! Annál jobban erre törekedjetek, minél jobban terjesztenék a liberálisok a gender, nemtelen, korcs felfogást. A liberalizmus pedig nem más, mint, hogy mindent szabad, csak normálisnak lenni nem… Az emancipáció is csak szétrombolta a család szentségét és szerepeit, egy két pozitív eredményt leszámítva. Remek, hogy a nők is lehetnek gyári munkások, meg PR managerek. Csak akkor kik lesznek az igazi régi típusú anyák? Kik lesznek, akik a családokat éltetik? Több kárt csinált a feminizmus, és csinál még ma is, mint hasznot. Dupla munkát kell végezni a nőknek, mint előtte. Akik kitalálták és támogatták, azok a társadalom bomlasztásán dolgoztak és ezért áldoztak rá annyi energiát és pénzt, különböző gazdasági érdekkörök.

A nők tudatosan változtassanak az itt felvázolt káros szokásaikon. A férfiak álljanak a sarkaikra és húzzák meg a vonalat, hogy meddig mehet el a nő a kapcsolaton, társadalmon belül. Mert az út pusztulásba visz, ahol most járunk. A fiúk előtt nincs férfi minta, csak szakállas nők képében a családokon belül. A lányok pedig férfiviselkedést tanulnak. A tünetek szemmel láthatóak és ettől nem csak a férfiak, hanem a nők is szenvednek. Amikor egyedül nevelik gyerekeiket, amikor az abortuszok száma az egekbe szökött, amikor már a férjeik nem tisztelik őket nőkként, hanem csak sakkoznak, hogy ne kelljen a sárkánnyal találkozni…

Felejtsék el a hölgyek a pletykálkodást, az intrikát, az aljas érzelmi zsarolásokat, a hisztériázást. Fogadják meg a vallási tanításokat, hogy hogyan érdemes élni és viselkedni, mind egy férfinak, mind pedig egy nőnek. Vagy maguktól változtatnak, vagy az Isteni törvények megszegéséből fakadó visszahatások romlásba juttatják társadalmunkat. Mint Róma végnapjaiban. Mint Szodoma és Gomorra esetében.

A férfi férfi legyen. A nő pedig nő. Minden más szenvedést szül a törvényeknek való ellentmondás miatt. Mindenki a maga helyén tevékenykedjen, a maga szerepének megfelelően.  Vagy magunktól változunk, vagy a világ okozta szenvedések okoznak majd nekünk fájdalmas változást.

A jelenlegi felállás nem működik, mert Európa népessége fogy. Az iszlám párhuzamos társadalmak már megjelentek sok nyugati országban. A nők vagy maguktól találják fel magukat, hogy hogy érdemes viselkedni egy kapcsolatban, egy közösségben, vagy az iszlám társadalom majd megtanítja újra nekik, csak egy kicsit durvábban. Mivel az ő lélekszámuk nő, mert helyén van a férfi és a nő. Míg a mi lélekszámunk csökken, mert a férfi nőt játszik, a nő meg férfit. Az igazságtétel előbb, vagy utóbb végbemegy. Sok múlik a nőkön, hogy melyiket választják. Valamint a férfiakon is, hogy meddig hagyják az intrikus női természetet pusztítani…

Félreértés ne essék. Ez az írás nem csak a nőket akarta szidni. Mivel a férfiaknál is sok aljas és rosszindulatú ember található. Az ilyen embereket egyáltalán nem szeretném védeni. Sőt az ilyet is nagyon károsnak tartom a társadalomra nézve. Azonban sok férfi azért viselkedik már így a nőkkel, mert a hölgyek mocskolódása miatt váltak mocskossá. Pedig kezdetben jóhiszeműen és igaz szándékokkal viszonyultak a gyengébbik nemhez.

Aki azt mondaná, hogy ez egy rágalom, annak csak megemlíteném, hogy külön könyvek foglalkoznak ezzel a témával. Kézikönyv a nők elsárkányosodásáról című írást ajánlom mindenkinek.

Valamint Tesla gondolatait. Ő egy igazi lángelme volt, aki olyan logikai meglátásokra volt képes, amire egy hétköznapi ember nem igazán. Ő azt mondta, hogy azért nem házasodott meg, mert a drága idejét, amit a munkásságára fordított, nem akarta akadályoztatni a nők állandó játszmáival.

Vannak a hölgyek között is kivételek, akikre az itt leírtak nem vonatkoznak. Minden tiszteletem és megbecsülésem az övéké. Ők az igazi nők! Nem pedig csak utánzatai a szent és nemes nőiségnek. Akinek nem inge ne vegye magára az itt olvasottakat. Viszont akire ráillik, az duplán is felruházhatja magát ezzel a zakóval…

Terjeszd ezeket az információkat a többi férfitársaidnak is. A szem felnyílásával hátha lesz egy olyan irányzat, ami a hagyományos család felé fordítja vissza ezt a szándékosan elkorcsosított társadalmat.

Férfiak! Legyetek férfiak! Minden más langyos irányzat tévedés!


http://mkh.valosag.net/index.php/temakoeroek/magyarsag/3784-a-nk-karos-viselkedesi-szokasai-a-csaladokban-koezoessegekben-es-a-tarsadalomban

komment

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

2018. január 22. 07:11 - Andre Lowoa

A jövő kihívása

A papok meghívást kaptak arra, hogy megnyíljanak a többi papokkal való párbeszédre. Mindenekelőtt a legmagányosabbakkal, a legszegényebbekkel, s azokkal, akik valamilyen próbát állnak ki. Mindenkivel építő kapcsolatot kell kialakítaniuk, hogy megvalósuljon közöttük az „egy szív, egy lélek” közössége. Mindez az egyházmegyéjük javára válik.

A papok közötti egység által, a közöttük jelen lévő Jézus által, a Feltámadott Jézus jelenléte által egyaránt nyernek a plébániák, s így a szemináriumok, az iskolák, a missziók és az összes apostoli tevékenység is.

A papok közötti egység biztosítja az Egyház jövőjét is. Kire nézzenek föl a fiatalok, akiket Isten ugyanerre a feladatra hívhat, hogy megérthessék, milyen jövőjük lesz Isten és az emberek szolgálatában? Ők a jelenlegi papokban azt látják, hogy milyenné kell válniuk, és gyakran ezek a papok lesznek majd jövőbeli családjukká.

Chiara Lubich: A pap ma, 1982



A legszebb katedrálisom

Miközben Észak-Vietnam felé utaztunk, három alkalommal is együtt voltam bilincsbe verve egy nem keresztény képviselővel, akit fundamentalista buddhistaként tartottak számon. A közös sors megérintette a szívét, barátok lettünk.

A hajón a legkülönbözőbb emberekkel elegyedhettem párbeszédbe: miniszterekkel, képviselőkkel, magas rangú katonai, világi, vallási tekintélyekkel. A táborban – mivel a többiek megbízható embernek tartottak – gondnokká választottak, hogy szolgáljak mindenkinek: felszolgáljam az ételt, gondoskodjak a melegvízről, a hátamon hordjam a szenet az éjszakai fűtéshez. Jézus, akit Jeruzsálem falain kívül feszítettek keresztre, Saigonból való elindulásunkkor megértette velem, hogy az evangelizáció új formáját kell vállalnom: most nem egy egyházmegye püspökeként, hanem a falakon kívül, a világba küldött misszionáriusként.

A hit homályában, a szolgálatban, a megaláztatásban a remény fénye átalakította látásmódomat: attól kezdve ez a hajó, ez a fogság lett a legszebb katedrálisom.

Van Thuan vietnami bíboros: A remény tanúi



Az Egyház – túl a magányon

Mesélik, hogy egy boldogtalanul járt pap, hivatása elhagyásának estelén, ezt mondta egy látogatójának, akivel jókívánságaikat fejezték ki egymásnak: „Nem vagyok már semmi egyéb, mint filozófus, vagyis magányos ember”. Keserű megállapítás, de mennyire igaz! Elhagyta azt a Hajlékot, amelyen kívül az emberre nem vár más, mint száműzetés és magány.

Sokan ezt nem érzik, mert „a világhoz tapadva élnek, mint az algák a tengeri sziklákhoz” (Alexandriai Kelemen). Hányféle úton keresgélnek valamiféle pótlékot az Egyház helyett, hogy félrevezessék szomjukat. De aki léte mélyén fölfogja a neki szóló Meghívást, megérti, hogy sem a barátság, sem a szerelem, sem az egzisztenciáját fönntartó társadalmi csoportok nem képesek kielégíteni a közösségre irányuló szomjúságát.

Amit az ember maga alkot, és ami nem mutat túl az emberi dimenzión, nem oldhatja föl az ember magányát. Ez a szabály pedig még fokozottabban érvényesül annak mértékében, ahogyan az ember fölfedezi önmagát. A magány ugyanis annak a közösségi létnek ellentéte, melyre meghívást kapott. A magányérzet mértéke és mélysége akkora lesz, mint a közösségé, melyre meghívása szólt.

Henri de Lubac: Elmélkedés az Egyházról




Isten arca Jézusban

Jézus Krisztus Istenének nincs semmi köze ahhoz, amit a mi képzeletünk szerinti Isten tenne vagy tehetne. Újra és újra bele kell merülnünk abba, hosszasan és nagy nyugalommal, ahogyan Jézus él, beszél, cselekszik, szenved és meghal – azért, hogy megismerjük azt, amit Isten megenged, és azt, amit végbevisz.

Bizonyos, hogy mindig Isten közelségében élhetünk, az Ő jelenlétében, és ez az élet számunkra egészen új életet jelent. Nem létezik többé semmi, ami lehetetlen volna, mert Isten számára semmi sem lehetetlen. Bizonyos, hogy semmiféle földi hatalom nem árthat nekünk, mert semmi sincs Isten akaratán kívül. A veszélyek és a gyötrelmek pedig csak még közelebb vezetnek Istenhez. Bizonyos, hogy nem kell semmire sem igényt támasztanunk, és mégis bármit kérhetünk. Bizonyos, hogy a szenvedésben el van rejtve az öröm, a halálban pedig az életünk. Bizonyos, hogy mindebben egy közösség részei vagyunk, mely hordoz bennünket.

Minderre Isten igent, áment mondott Krisztusban. Ez az igen és ámen alkotja azt a szilárd talajt, amelyen állunk.
Dietrich Bonhoeffer: Ellenállás és számadás



Milyen szép Mária!

Milyen szép Mária, állandó összeszedettségben, ahogy az Evangélium bemutatja: „Megőrizte és szívében forgatta mindezeket a szavakat.” Mária csendjének teljessége elbűvöli azokat, akik szeretnek.
Hogyan tudnék én Máriaként élni, az ő misztikus csendjében, amikor a mi hivatásunk sokszor az, hogy beszéddel hirdessük az Evangéliumot a palotáktól a kunyhókig, a pincéktől az utcákig, az iskolákig, mindenütt?
Mária is beszélt. Adta Jézust. Soha senki sem volt a világon nagyobb apostol. Soha senkinek nem volt olyan szava, mint Neki, aki a megtestesült Igét világra hozta. Mária valóban és méltán az Apostolok Királynője.
És ő hallgatott. Hallgatott, mert ketten egyszerre nem beszélhettek. A szó mindig a csendre támaszkodik, mint a festmény a háttérre. Hallgatott, mert teremtmény. Mert a semmi nem beszél. De erre a semmire támaszkodva Jézus szólt: kimondta önmagát. Isten, a Teremtő, a Minden, beszélt a teremtmény semmiségéből.
Hogyan éljem hát Máriát, hogyan járja át életemet az ő illatának varázsa? Úgy, hogy elhallgattatom magamban a teremtményt, és ebből a csendből hagyom beszélni az Úr Lelkét. Így élem Máriát és élem Jézust. Élem Jézust Máriában. Élem Jézust, amikor élem Máriát.
Chiara Lubich




Őt hallgassátok!

Míg az evangéliumok Krisztusnak számos mondását megismertetik velünk, az Atyától csak hármat említenek. Mennyire meg kell becsülnünk ezeket! Micsoda végtelen, gyermeki tisztelettel kell fogadnunk, milyen gondosan kell követnünk!

Ezek közül az egyik egy tanács, az Atya egyetlen tanácsa gyermekei felé. Ez a tanács magában foglalja a tökéletes életszentség titkát, és mégis olyan egyszerű, hogy tőmondattal kifejezhető: „Őt hallgassátok !'' – mondja az Atya, szeretett Fiára mutatva.

Ezért amikor imádságba merülünk, az Atya iránti engedelmesség nagyszerű tettét gyakoroljuk. Ez számunkra is abban áll, hogy Máriához hasonlóan Krisztus lábaihoz telepedünk, hogy hallgassuk az ő Szavát; vagy inkább azért, hogy Őt magát hallgassuk, aki hozzánk szól. Csakugyan, nem is annyira a szavakra, hanem magára Jézusra kell odafigyelnünk.

Következésképpen nagyon ajánlható, hogy az imádságot az Evangélium egy szakaszából kiindulva kezdjük, feltéve, hogy nem úgy olvassuk, mint ahogy egy irodalom-professzor teszi, hanem úgy, mint egy szerelmes, aki az olvasott szavakon túl, a szeretett személy szívverésére figyel.

Henri Caffarel


(Részlet a „Amint az Atya szeretett engem... - 365 gondolat a papság évére című könyvből. Citta Nuova, 2009 http://editrice.cittanuova.it/notizia.asp)
komment
süti beállítások módosítása
Mobil