Jákób elküldi Józsefet a testvérei után. Ő megy, pedig tudja, hogy testvérei féltékenyek rá. Isten küld: add tovább az örömhírt, pedig tudom, hogy akikhez mennem kell, nem szívesen látnak. Talán nem ölnek meg, és el sem adnak, de kellemetlenséget okoznak, kinevetnek, gúnyolódnak. Mégis azt mondja: menj! Ezért?! József Egyiptomba kerül, és nemsokára az ország felügyelője lesz. Elmennek hozzá a testvérei, és ő segíthet nekik, az életük múlik rajta. Talán elém is odalép majd egyszer valaki, aki kinevetett, és akkor segíthetek neki, hogy eljusson az életre. (Hokker Zsolt)

Bizonyságot tenni nem csupán hatalmas, sportcsarnoknyi embertömeg előtt lehet. Istenről beszélni (szavakkal történő bizonyságtétel) és az ő parancsolatait megtartani (tettekkel történő bizonyságtétel) lehet és kell is minden keresztény embernek. Hol, mikor és hogyan? Egy idős ember betegágyánál, a kollégákkal való munka közben, a családban talán sokan várják szavainkat és tetteinket, bizonyságtételünket Isten szeretetéről, az üdvösségről, a kegyelemről. (Bogdányi Mária)

Alázat, megbocsátás, kiengesztelődés – a belső és külső békéhez vezető út állomásai.

 

Egy szép napos reggelen az idősebbik testvérhez bekopogott egy idegen férfi, aki munkát keresett egy-két napra. Először el akarta hajtani, de amikor meghallotta, hogy ácsmester, és jól bánik a fával, megmozgatta a fantáziáját. Azt a feladatot adta neki, hogy a testvére és az ő telke határába építsen egy kerítést. Olyat kért, amin még átlátni sem lehet, mert annyira haragudott a testvérére. Miután kiadta a feladatot és minden faanyagot, szerszámot, szeget a rendelkezésére bocsátott a mesternek, elment a városba. Az ács neki is látott a munkának. Estefelé, amikor visszajött az idősebb testvér megdöbbenve látta, hogy a telek határában, a kis völgyben nem egy kerítés, hanem ellenkezőleg egy híd áll, mely összeköti az ő és testvére telkét.

Pont akkor jött ki a fiatalabbik testvér, aki szintén megdöbbenve nézte a hidat, ezt mondta: „Drága testvérem! Te képes voltál egy hidat építtetni, azok után ami köztünk történt? Azok után, amiket tettem és mondtam?” Erre mindketten elszégyellték magukat, és a híd közepén egymásba borulva kibékültek. Ennek örömére kérték az ácsmestert, hogy maradjon még pár napig, találnak még neki valami munkát. Erre a mester így felelt: „Nagyon szívesen maradnék, de még sok olyan hely van, ahol hidat kell építenem!”

Visszavonhatatlan. Mennyire lesújtó ez a jelző, ha valami megmásíthatatlan történésre: balesetre, betegségre vagy éppenséggel egy nagy összegű gyorshajtási bírságra értjük. Azonban mennyire csodálatos, ha valami szép és kellemes dologra gondolunk: jól sikerült nyelvvizsgára, kitüntetésre, házastársi hűségesküre. Isten szeretete nem változékony, hanem örökké tartó, állandó, megbízható szeretet. Bízzál benne, testvérem, hogy veled is terve van, amelyet csak veled valósíthat meg! (Bogdányi Mária)

Isten teljességével csak úgy tudsz megtelni, ha szívedet minden teremtett dologtól megüresíted.

Hat-hét nap. Ennyi az ember élete víz nélkül. Szervezetünk jelzi, hogy folyadékra van szükségünk: izomgörcs, anyagcserezavar, bágyadtság, szédülés… De vajon csak a testünk nem bírja víz nélkül? Jézus azt mondja: a léleknek is víz kell a túléléshez, de nem mindegy, milyen. Sokféle lelki vizet reklámoznak, de csak az a víz igazi szomjoltó, amelyet ő ad. Amelyet ha megiszunk, már nem vágyunk másra, mert tökéletesen kielégíti lelkünk igényét: örök életet ad. (Hokker Zsolt)

Megbocsátás és bocsánatkérés: Találkozás Istennel, önmagammal és társaimmal a kiengesztelődés örömében.

Kapcsolatom saját magammal, kapcsolatom Istennel és kapcsolatom a környezetemmel, ez a három soha semmilyen körülmények között nem választható el egymástól. Ha rosszban vagyok magammal, nem lehetek jóban Istennel és a környezetemmel; ha békétlen az Istennel való kapcsolatom, nem lehet békés a kapcsolatom magammal vagy a környezetemmel. Ezért a kiengesztelődés sem egyirányú, hanem mindig háromfelé mutat. Hogy vagyok magammal? Hogy vagyok Istennel? Hogy vagyok a körülöttem élő emberekkel?

Kiengesztelődés magammal: Megbocsátani magamnak néha nagyon nehéz. Elfogadni korlátaimat és szegénységemet, elfogadni, hogy valamit nagyon elrontottam, elmulasztottam – néha a legnehezebb dolog. Ha érzékeny a lelkiismeretem, akkor kirajzolódnak azok a területek, ahol magammal gondom van, amit nem tudok magamban elfogadni és magamnak megbocsátani.
Isten legnagyobb ajándékainak egyike, ha ki tudok engesztelődni és békében tudok élni magammal.

Kiengesztelődés Istennel: Isten bocsánatát kérni és megbocsátani Istennek. Hogyan, megbocsátani Istennek? Az természetes, hogy bűnbánatunk során Isten bocsánatát kérem az elkövetett bűnökért és mulasztásokért, de hányszor és hányszor kellene nekem is megbocsátanom neki! Nem árt megvizsgálni: mennyi harag gyűlt össze bennem Istennel szemben – még ha ezt talán nem is gondolom így. Hányszor és hányszor volt elképzelésem vagy elvárásom arról, hogy Istennek mit és hogyan kellett volna végrehajtania, és nem úgy hajtotta végre… Hány szerencsétlenséget nem szabadott volna Istennek megengednie, és mégis megengedte… Hány nehéz helyzeten kellett volna átsegítenie, és nem tette… Legalábbis szerintem nem tette. Szerintem!
És akkor egyszer csak észreveszem, hogy Isten bölcsessége végtelenül nagyobb sajátoménál, ezért nem értettem az Ő útját. A múltba visszatekintve látom, hogy Ő mindig ott volt velem, ott a szenvedésben, a magányban, a kitaszítottságban is, és szenvedéseimet javamra és embertársaim javára fordította. A szenvedésben ahhoz kiáltottam, akit távol képzeltem magamtól, ezért kiáltottam és nem suttogtam, pedig mindig is velem szenvedett Ő, aki magára vette keresztemet.
És akkor elgondolkodom… Miért lenne ez a jelen és a jövő sötétségében, szenvedésében másképp? Talán most elhagyott? Talán a jövőben nem lesz már velem? Nem, biztosan mindig itt lesz és gyengeségemben erősít engem, hisz Önmagáért szeret engem, nem semmi voltomért. Önmagáért, a Szeretet végtelen Egységéért, s ezzel leveszi vállamról a terhem.
Itt az ideje hát megbocsátanom mindent, hisz minden csak áldás, amit adtál nékem Istenem; aki szenvedéseimben velem és értem szenvedtél és szenvedsz ma is! Segíts megbocsátani mindent, segíts kiengesztelődni Fiadban Jézusban, különben nem tudom befogadni megbocsátó végtelen szereteted.

Kiengesztelődés embertársaimmal: Mindazokkal, akik a közelemben élnek minél előbb tisztázni kell a tisztázatlant, elvarrni az elvarratlan szálakat. Ha szükséges, bocsánatot kérni; ha szükséges, megbocsátani.
Nem tudhatom, ki min ment keresztül az életében, milyen sebek érték őt. Én nem látok tisztán, ne ítélkezzek hát, az nem az én feladatom; inkább arra törekedjem, hogy elfogadjam társamat, és ha nem is értek mindenben egyet vele, ha másként is gondolkozunk néha, próbáljak meg rá figyelni, megérteni őt, feltétel nélkül szeretni.

„A megbocsátás azt jelenti, hogy elmegyünk a szeretet végső határáig.”

„Ó, Uram, ha megnyertem jóindulatodat, járj közöttünk, Uram!” (2Móz 34,9a)

Mózesnek nem először kellett könyörögnie népéért, amely újra és újra elfordult Istenétől a pusztai vándorlás során. Az új kőtáblák kézhezvételét követően most is a földre borulva kéri az Úr jóindulatát. Pedig néhány perccel előtte hangzott el, hogy az Úr irgalmas és kegyelmes Isten. Máris megingott volna Mózes hite? Szó sincs erről! Csupán tudja, hogy a szent Isten kegyelmével és szeretetével nem élhet vissza az ember. Az Úr jóindulata irgalom. Ahogyan a mai nap újszövetségi igeversében az apostol írja: „A mi üdvözítő Istenünk nem az általunk véghezvitt cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket.” (B. Pintér Márta)

Még csak ízlelgetjük a 2012-es év igéjét, Urunk biztatását, hogy az ő ereje a mi gyengeségünkben lesz tökéletessé. Talán hezitálunk is, merjünk-e ráhagyatkozni erre az isteni ígéretre. Pál apostol vallomása legyen megerősítésünkre. Ő kipróbálta. Tényleg így van, „működik”. Elesettségében micsoda eszköz lett Isten kezében! (B. Pintér Márta)

Egymásnak szolgálni? Ez a fogalom mintha ki/elfelejtődött volna a lelki szótárunkból… Szolgálnak az irgalmas nővérek, szolgálnak a tűzoltók, a lelkészek, de hogy mindenki szolgáljon és ráadásul egymásnak? A világ embere azt akarja, hogy neki szolgáljanak, őt ajnározzák, dicsérgessék. Az Isten embere szolgálja a mellette lévőt, hiszen erre kéri Ura. Úgy szolgálni, mintha azt magával Jézussal tennénk – ez az igazán keresztény hozzáállás. Sokféle adottsággal egyre színesebb lehet a paletta. Tedd hozzá, testvérem, a te saját színedet, nélküle hiányos lenne a színskála. (Bogdányi Mária)

Mire van szükséged Istenen kívül? Vagy számodra Ő nem elég? (Kempis Tamás)

Eszembe jut az első látogatás. Idős gyülekezeti tag. Beteg. Mielőtt felcsengetek, egy pillanatra megállok: „Biztos, hogy én erre alkalmas vagyok? Hiszen annyival idősebb, annyival több tapasztalata van. Mit mondhatok neki, amikor megkérdezi: miért? Amikor olyan dolgokat hoz fel, amelyekre nem tudom a választ? Meg tudom-e vigasztalni? El tudom-e mondani a betegágy mellett, hogy Isten szereti őt, vele van, nem hagyja el?” Pedig ő egy idős gyülekezeti tag, nem ellenség, ahogyan Mózesnek a fáraó. Megnyomom a gombot, hallom a csörgést és benne egy hangot: „Bizony, én veled leszek.” Egyszerre megnyugszom. Ha ő velem van, akkor minden rendben. Nagy levegő… Belépek az ajtón. Velem volt! (Hokker Zsolt)

A hit nem ábrándozás. A Krisztusba vetett reménység nem lépi át a szenvedés, a halál, az elhagyatottság, a sírgödör valóságát, hanem ezeket Krisztusban bízva vállalja, mert ezeket Ő is mind magára vette. A keresztény reménység belekapaszkodás, belegyökerezés Jézus Krisztusba. A Krisztusba vetett hit pontosan ezt a jelen világot vállalja, hogy Krisztussal és Krisztusban elérje örök otthonát.
A hit hiszi, hogy Isten igaz. A remény reméli, hogy az is marad. A hit hiszi, hogy az Atya életadó, a remény reméli, hogy az is marad. A hit hiszi, hogy örök életet kaptunk. A remény reméli, hogy ezt mindörökre kaptuk. A hit az alap, amelyen a remény felépül, a remény viszont táplálja és élteti a hitet. A hit által lépek rá az élet útjára, de csak a reménység tart meg rajta.
A igaz keresztény reménytől táplált hit nem menekül a földről a festett egekbe, hanem annak a Földnek a jövőjét pillantja meg, amelyen Krisztus keresztje áll. Krisztus értünk született a földre és a mi bűneinkért halt meg. Ha Isten ennyire személyesen szeret minket, akkor van és lesz örök életünk, mert az ő szeretete mindenható és teremtő szeretet is egyben. Tehát nem a pusztulás és a halál győz Isten irántunk való szeretetén, hanem Istennek irántunk való szeretete győzi le a halált. „A szeretet erősebb, mint a halál.”

A kis virág a sziklán élte életét. Nagyon ragaszkodott a talajhoz, nem engedett a szél, a vihar pusztításának. Nem engedte, hogy az időjárás elpusztítsa.
Nekünk is hasonló ragaszkodással kell viszonyulnunk a bennünket szerető és tápláló Istenünkhöz. Ne engedjük, hogy a világ gondjai és kívánságai elpusztítsanak bennünk.

„Azt pedig tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket, és hogy őbenne nincsen bűn.” (1Jn 3,5)

A bűntelen megszánja a bűnöst. Nem a bűneinket akarja takargatni, hanem szereti a bűnökkel teli embert is, és meg akarja őt menteni. Testvérem, kérd az Urat, hogy segítsen megszabadulni a bűnök rabságából (irigység, rosszindulat, pletyka, garasoskodás), és adjon szabadságot a jóra (önzetlenség, figyelmesség, empátia, irgalom)! A bűntelen megszánja a bűnöst. Téged is! (Bogdányi Mária)

„Jézus Krisztus az igaz Isten és az örök élet. Gyermekeim, őrizkedjetek a bálványoktól!” (1Jn 5,20b–21)

Bálványok? Mai, „felvilágosult” világunkban senki sem imád már faragott szobrokat. Legalábbis itt Európában, Magyarországon nem. Pláne nem fenyegeti ilyen veszély a keresztényeket. Mi miatt vehetjük mégis szívünkre az apostol óvó szavait? Mert a veszély örök: mindig lesznek olyan erők, megtévesztő eszmék, amelyek – különféle eszközökkel – megpróbálják eltéríteni a keresztényeket Krisztus követésének egyértelmű útjától. János apostol is egy szellemi irányzat képviselőivel szemben inti óvatosságra levele olvasóit. Határozottan és kizárólagossággal fogalmaz, úgy, ahogyan Jézustól tanulta, ahogyan a Mester is beszélt önmagáról: Krisztus az út, az igazság és az élet. Nincs más út az Atyához, nincs másban örök élet, csak egyedül Jézus Krisztusban! Minden más elmélet, spirituális összemosás, keverés csupán „bálvány”. (B. Pintér Márta)

„Nekem olyan jó Isten közelsége! Uramat, az Urat tartom oltalmamnak. Hirdetem minden tettedet.” (Zsolt 73,28)

A tanítványok tapasztalata ez: jó Isten közelsége! És hogy ezt mások is megtudják, mennek, hirdetik Isten országát, és ők is csodák részesei lesznek. Isten először magához hív, és amikor megtapasztalja az ember, hogy jó Isten közelsége, akkor megy, mert hallja a küldő szót, és hirdeti Isten országát. (Hokker Zsolt)

Milyen bizonyossággal mondja ezt Ábrahám?! Szolgája most indul éppen, hogy Izsáknak, a fiúnak feleséget hozzon. Ő aggályoskodik: mi lesz, ha a kiválasztott ara nem akar majd jönni. Gazdája azonban elnémítja: Isten elkészíti, szerencséssé teszi a szolga útját. Milyen alapon meri ezt Ábrahám ilyen határozottan kijelenteni? Isten ígéretei alapján. Mert tapasztalta, hogy az Úr tartja a szavát. Egykoron kihozta őt szülőföldjéről, gazdaggá tette, és fiút adott neki, és így esküdött meg Ábrahámnak: „A te utódaidnak adom ezt a földet.” – Akkor most miért kételkedne? (B. Pintér Márta)

De jó is lenne mindig győztesnek lenni a napi szócsatákban otthon, munkahelyen, utcán, bevásárláskor! Általában mégsem ezt tapasztalom. Mégis vannak helyzetek, mikor igenis tudom, mit kell mondani, noha még magam sem értem, hogy honnan jön, de jön a válasz. Ezek olyan helyzetek, amikor miatta üldöznek, amikor róla beszélek. Egy háromórás beszélgetés után, amikor már minden érvből kifogytam, és úgy tűnt, győz az „ellenség”, rövid imát mondtam: „Uram, Istenem, hozzád menekülök!” – és jött egy mondat. Erre „ellenfelem” felállt: „Köszönöm ezt a mondatot, így egészen más a helyzet.” (Hokker Zsolt)

Isten gyermekeiként az ő ajándékai árasztják el életünket, még akkor is, ha esetenként nem érezzük magunkat túl jól a bőrünkben, és úgy gondoljuk, elpártolt mellőlünk Urunk. Kisebb-nagyobb csodák mindennap érnek bennünket, és mindez akkor válik számunkra valósággá, ha Isten Lelke megvilágosítja szívünket. Ha nem a negatívat, reménytelent hajtogatjuk a világgal karöltve, hanem igent mondunk az életre, a nagybetűs Életre: az Istennel való, őtőle megáldott Életre. (Bogdányi Mária)

Voltál-e már szemtanúja valamilyen történésnek? Meséltél-e már valamiről meggyőződéssel másoknak, amit csak te tapasztaltál? Hittek neked? Vajon a magdalai Mária szavai mennyire hatottak az őt hallgatókra? Biztosan volt, akit megérintett a hír: „Láttam az Urat!” A hír hallatán ezek maguk is keresni kezdték Jézust, és megváltozott az életük. De olyan is akadt szép számmal, akit mindez hidegen hagyott, aki ment a dolgára, mintha mi sem történt volna. Testvérem, láttad az Urat? Hallottad, ahogy megszólít téged? Követed őt naponta? Ha eddig csak ímmel-ámmal és hébe-hóba, akkor itt az ideje, kezdd el ma! Még nem késő! (Bogdányi Mária)

Éhes, szomjas lett a két barát. Csodálkoztak erősen: hová lett tarisznyáikból az enni-innivaló? Mit sem tudtak ugyanis a varázslóról. Mentek tovább és almafát pillantottak meg. A fán egyetlen kicsike almát tornáztatott csak a szelecske. Olyan kicsi, falatnyi volt az alma, hogy megfelezniük nem lett volna értelme. Elhatározták: kisorsolják melyiküké legyen. Pista már körmölte is a betűket egy papírszeletkére. János úgy látta: barátja elgyötörtebb, mint ő. Jobban rászorul a gyümölcsre. Így hát saját neve helyett Pistáét írta fel a másik papírdarabkára.
János kalapjából Pista húzta ki a nyertes nevét: a sajátját. No de, – nézett a papirosra – milyen furcsa dolog! Az ő neve áll rajta, de ez nem az ő írása. Nagylelkű ez a János! Nem szólt semmit, de az almácskát nem ette meg: zsebrevágta. János csak nézett, dehát, gondolta, nyereményével azt csinál barátja, amit akar. Megeheti később is.

Alig-alig értek tovább az úton és máris gyönyörűen kihímzett erszényt találtak a földön. Csókolódzó galambpár volt rajta. No ilyesforma jelenetet gyakran látni faliszőnyegen, asztalterítőn, meg más tárgyakon, de ezek a galambok oly művészi kézre vallottak, hogy a két legény elámult. Mindegyiküknek nagyon tetszett, de Pistának különösen. Kinyitották az erszényt: pénz nem volt benne, még egy kis vereske rézfillérecske sem, csak egy írás, nyírfakéreg darabkára karcoltan: “Ha ez erszényt megtalálod, tedd csak zsebre, nem kell várnod! Belőle pénzt ki nem veszel, csak ha előbb beleteszel!” Ketten találták, hát megint sorsolás mellett döntöttek, hiszen nem felezhetik el az erszényt! Ezúttal Pista János nevét írta a papírszeletkére, így viszonozta barátja előbbi nagylelkűségét, János viszont, mert látta, hogy Pistának mennyire tetszik az erszény, most is Pistáét. Ezúttal azonban Pista kalapjából János húzta ki a nyertes nevét, s meglepetésére: a magáét! Elnevette magát: – Visszaadtad a kölcsönt! Tudod mit: bár én nyertem, legyen tiéd a talált erszény! Neked adom. Pista szabadkozott: – Azt már nem! Mit adhatnék ezért az értékes dologért viszonzásul?! Csak azt a kis sárga almácskát a zsebemből! Az nem volna méltó viszonzás! Így nem fogadhatom el. Belenyúlt a zsebébe, hogy bizonyságképpen felmutassa a kis almát, de legnagyobb meglepetésére jókora, tündöklő aranyalmát húzott elő. Mi a csuda, miféle varázslat ez?! János felé nyújtotta az almát, de most meg az makacskodott, hogy az aranyalma páratlan kincs, sokkal többet ér az erszénynél, nem foszthatja meg tőle Pistát.
Hirtelen nagy, vastagcsőrű madár szállt el felettük: egy holló. Ám milyen különös holló! Károgott, de emberbeszéddel, no és nem búsan, hanem vígan: – Te az almát add Klárikának, te meg az erszényt Évikének! A nagy meglepetéstől mindkét legény kalapja lerepült a földre. Egymásranéztek legények, kalapok: hej, rókamáj, varjúháj, túl sok itt a csuda már!

No a továbbiakban már nem történt különösebb csoda. Hamarosan takaros házikót pillantott meg a két legény. Ilyen van másutt is. Volt a házon ajtó, ablak kettő is, teteje fölé gólyafészkes kémény magasodott. No ez sem volt megbámulnivaló, mert a gólya nem volt ott, a tónál békászgatott. Az viszont már nagyonis szemnek tetsző dolognak bizonyult, hogy az egyik ablakon is gyönyörű leány nézegetett kifelé, a másikon is hasonló leányszépség. A legények beszédbe elegyedtek a lányokkal. A két leány testvér volt, egyiket Klárikának, a másikat Évikének hívták. Tetszett Klárikának Pista, nagyonis. Pistának is Klárika. Évikére pedig János vetett udvarló pillantásokat, amit Évike ígéretesen kedves-tréfás szavakkal viszonzott. Hamarosan bent ült a két legény a házban, terített asztalnál. Az aranyalmát Pista Klárikának ajándékozta, János pedig az erszényt Évikének. Egyik sem került az ajándékozó legénytől messze, merthogy kettős lakodalommal, boldogsággal végződött a dolog.

Elégedett volt a varázsló is: nem csalódott a két legényben, akiknek barátsága igazi barátságnak bizonyult.

„Ne félj, ne aggódj, ne sírj, ne bánkódj, ha tiéd Isten, tiéd már minden!” – énekeljük a szép taizéi énekben, és valóban bízhatunk ígéreteiben: Isten erőt ad minden helyzetben, ha kérjük tőle. Az Úr előtt való öröm csodálatos ajándéka Istennek, merjük elfogadni és komolyan venni! Merjük a most kezdődő új esztendőben is az Istenben bizakodó, örömös életformát választani! Nem lesz mindig könnyű, de nem egyedül kell végigjárnunk az utat. (Bogdányi Mária)

Ez nem valamiféle egységmozgalom vagy emberi egyenlősdi. Ez a keresztény élet nagy ajándéka. Bár sokszínűek vagyunk, bár egyikünk sem ugyanolyan, mint a másik, mégis összetartozunk, egybetartozunk, mert Krisztusban hiszünk, Krisztusból élünk, Krisztus az Urunk. Benne megszűnnek az elválasztó falak, megszűnhetnek a szakadékok. Nem az érdekek és nem a közös érdeklődés köt össze, nem a hasonlóság hoz közel, és nem az ellentét vonz, hanem Krisztus közelsége, jelenléte, áldása tesz eggyé. (Dr. Hafenscher Károly [ifj])

Aki lop, az hazudik is – mondja a régi közmondás. A vezérigazgató nyilvánvalóan tudta, hogy aki nem hazudik, az a pénzdolgokban is abszolút megbízható.

„Hiszek, segíts hitetlenségemen!” (Mk 9,24)

A keresztény ember élménye és alappozíciója ez. Hit és hitetlenség. Hitetlenséget hozunk magunkkal, öröklünk, élünk. Hitet Isten ad, megújít és „működtet”. Hitünkben is ott bujkál a hitetlenség – így is kegyelemre szorulunk. Hitetlenségünkben azonban ott van a csíra – már ez is kegyelem –, a vágy a hitre, amelyet egyedül Isten adhat meg. Ez a feszültség azonban elkísér egy életen át. De ez a feszültség mozgatórugója lehet annak, hogy közeledni tudjunk Istenhez. Egyetlen dolgunk beismerni, felismerni és megvallani: hiszek, segíts hitetlenségemben. A nagy Ajándékozó nem hagyja figyelmen kívül ezt a kérést! (Dr. Hafenscher Károly [ifj])

„Jézus ezt mondta: »Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni.«” (Mt 11,27)

Atya, Fiú, Szentlélek. Isteni egység, isteni titok. Mégis megsejthetünk belőle valamicskét tükör által homályosan, hiszen Isten igéje bepillantást enged az igazságba. Jézussal együtt Atyánknak szólíthatjuk a teremtő, formáló, kegyelmes Istent. Nem vagyunk már idegenek, „külsősök”, távollevők, hanem szeretett családtagok, és ez örömre és hálaadásra ad okot. Adjunk hálát szűkebb és tágabb családunkért, és keressük meg benne helyünket, feladatainkat! (Bogdányi Mária)

Önigazult vagy megigazult ember vagy? A következő történet egy önigazult emberről szól:
Egy ember jött be az orvosi rendelőbe, és azt mondta:
- Doktor úr, borzasztó fejfájásom van, és sohasem enyhül. Tudna valamit adni rá?
- Természetesen. De előtte hadd ellenőrizzek néhány dolgot. Mondja, szokott maga szeszes italt inni?
- Szeszes italt? – kérdezett vissza az ember felháborodottan. – Sosem nyúlnék ilyen mocskos dologhoz.
- Dohányzik?
- A dohányzást utálatosnak találom. Soha életemben nem nyúltam dohányhoz.
- Még megkérdezni is szégyellem, de hát tudja hogy van ez, nem szokott éjjel lányok után futkosni?
- Persze hogy nem! Minek néz maga engem? Minden éjjel legkésőbb tíz órakor ágyban vagyok.
- Mondja kérem, – kérdezte a doktor -, ez a fejfájás, amiről beszélt, olyan éles, hasogató fájdalom?
- Igen – válaszolta az ember. Pontosan az, éles, hasogató fájdalom.
- Egyszerű, barátom. A probléma az, hogy túl szoros a fején a glória. Csupán egy kicsit lazítanunk kell rajta.

Ne értsük félre ezt a történetet: nem bűnpártolás vagy bűnre csábítás van benne. Természetesen fontos, hogy törekedjünk a bűn nélküli életre. De azért ne feledjük, hogy megigazult emberek vagyunk, akik kegyelemre szorulnak, és akik Krisztusban meg is kapták ezt a kegyelmet és ezért hálából – nem önteltségből – igyekszünk Neki élni és Őt szolgálni!

Van békesség, mely nem függ külső körülményektől, hanem a belül lakozó Krisztustól. Ezt semmiféle vihar nem zavarhatja meg.

Mi az, ami igaz? Ami tisztességes? Igazságos és tiszta? Olyan világban élünk, amelynek szinte minden területén értékválság tombol. Egymásnak ellentmondó nézetek hirdetik magukról, hogy tisztességesek, és nemesek a szándékaik. Kinek higgyünk? Rengeteg a megtéveszteni akaró, álságos, gyarló ember és csoportosulás. Nagyon fontos és aktuális az apostoli intés korunkban, de ehhez tudnunk kell: a keresztény ember számára az egyetlen hiteles mérce és útjelző csak Krisztus lehet. Figyeljünk először Urunk igéjére és tanítására, majd annak mérlegén vizsgáljunk meg mindent, hogy megtudjuk: mi az, ami igaz, tisztességes, igazságos és szeretetre méltó. (Kőháti Dóra)

A jó pásztor mindent megtesz a rábízott állatok életéért, jólétéért. Isten tenyerén hordoz bennünket, sokszor gyarló gyermekeit, akik mindezt meg sem érdemeljük. „Tarts meg minket, Urunk, tenyeredben: szükségünk van rád, oltalmazónkra!” (Bogdányi Mária)

Ritmusosan koppan a talp az agyagozókorong pedálján, a vizes-sáros munkalapon erős kéz tartja-tekeri-formázza a képlékeny agyagot. Csodálatos látvány, ahogy pörgés-forgás eredményeként szebbnél szebb tárgyak kerülnek ki a fazekas kezei közül. Ami nem sikerül, azt újra feldolgozza, egyetlen cseppet sem dob ki a mester az alapanyagból. Az agyag pedig, megadva magát, engedi, hogy mestere formálja. Nagyon szép, szemléletes kép ez Jeremiástól. Képzeljük bele magunkat az agyag helyébe, és engedjük meg Urunknak, az egyetlen jó Mesternek, hogy alakítsa-formálja életünket! Isten kezében a lehető legjobb helyen vagyunk. (Bogdányi Mária)

Amikor az Úr megnyilatkozik előttünk, természetesen meg szeretne gyógyítani minket keserűségeinkből, bűneinkből, keménységünkből… De fontos megértenünk, hogy bizonyos értelemben inkább arra törekszik, hogy megsebezzen, mint hogy meggyógyítson. Azzal adja meg az igazi gyógyulást, hogy egyre mélyebben megsebez. Bármit tegyen is velünk Isten, jöjjön egészen közel, vagy tűnjön távolinak, érezzük gyengéden szeretőnek vagy közömbösnek, a cél mindig az, hogy szeretetével egyre inkább megsebezzen.
Még akkor is, ha például úgy érezzük, hogy Isten elhagyott minket, otthagyott a bűneinkben, a lelki szárazságunkban, csak azért teszi, hogy még jobban megsebezzen: „Az a szegény lélek, aki biztosan érzi, hogy inkább kész meghalni, mint megsérteni Istent, ugyanakkor a buzgóságnak egyetlen szikráját sem érzi, csak dermesztő hidegséget, ami annyira elgyengíti, hogy szüntelenül nagyon is érezhető tökéletlenségekbe esik; ez a lélek egészen sebzett, mert szeretetének nagy fájdalmat okoz, hogy Isten úgy tesz, mintha nem látná, hogy mennyire szereti, úgy bánik vele, mint egy olyan teremtménnyel, aki nem is tartozik hozzá, mintha hibái, hanyagságai és hidegsége közepette a mi Urunk ezt vetné a szemére: „Hogyan mondhatod, hogy szeretsz, hiszen a lelked nincs velem?” Ez a fájdalom lándzsájával döfi át a szívét, ami ugyanakkor a szeretet dárdája, mert ha nem szeretne, nem sújtaná le az az aggódás, hogy nem szeret.”
Isten olykor hatásosabban sebez meg azzal, hogy meghagy minket a szegénységünkben, mintha meggyógyítana! Valójában nem annyira arra törekszik, hogy tökéletessé tegyen, inkább arra, hogy magához kössön minket. A tökéletesség – aszerint az elképzelés szerint, amit gyakran alkotunk róla – önelégültté és függetlenné tenne; ha viszont megsebződünk, szegényekké válunk, ugyanakkor közösségben leszünk Istennel. Ez az ami számít: nem egy ideális tökéletesség elérése, hanem az, hogy nem tudunk meglenni Isten nélkül, mindig hozzá kötődünk, szegénységünk és erényeink által egyaránt. Úgy, hogy szeretete szüntelenül ránk áradhasson, és szükségünk legyen arra, hogy teljesen nekiadjuk magunkat. Ez a kötődés fog megszentelni minket, és elvezetni a tökéletességhez.

„Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.”
2 Kor 12.9

A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát… Mennyi hazug keresztény ártott az évszázadok alatt az ügynek, Isten ügyének! És árt ma is, képmutatóként, szeretetlenül, áskálódva, hiteltelenül. Adja Urunk, hogy észrevegyük a pillanatokat, amikor minket is erre az útra akar csalni a nagy Ámító! (Bogdányi Mária)

Köszönöm, Istenem, hogy veled és általad átélhetem az életemet felszabadító igazi örömöt! Add, hogy teljesen kitölthesse egész lényemet, és ne engedjem, hogy bármi megakadályozzon abban, hogy ez az öröm irányítsa tetteimet. Járja át hála naponta szívemet irántad, de talán sose fogom tudni megköszönni, amit értem teszel. Kérlek, Uram, érezd ölelésem, lásd setesuta próbálkozásaim, halld meg elcsukló hangomat, és tudd, hogy akkor is örülök, ha néha nem tudok nevetni. Ámen. (Bogdányi Mária)

Nem politikus, nem kormánypárt, nem az unió mondja ezt – hanem az Úr, aki valóban velünk van, és ő valódi erő! Annyi üres szlogen cseng már a fülünkben, hogy nem hiszünk senkinek. Az ország a válságban fuldoklik – mint sokszor Isten választott népe is. És mindig kinyújtotta feléjük erős kezét. Hiszem, hogy ma sem az EU vagy más szervezet emelhet fel embert és országot, családot és gyülekezetet, csak az Úristen. (Kőháti Dóra)

Néhány évvel ezelőtt beszélgettem egy igazán gazdag emberrel, aki a következőt mondta nekem, ami alapjaiban megváltoztatta a gondolkodásomat: “Bármit megtehetek, amit csak akarok. Illetve… egy dolgot mégsem: A 22 éves lányomat már nem tudom visszaültetni a hintába, hogy játszhassak vele.”