1992. szeptember 29.

Uram, korszakunk súlyos istenkáromlásban vétkes, és ó, Uram…

Mondd el!

Valójában az EGYSÉG-nek még a hajnalát sem látom!

Nem?

Lehetséges Uram, hogy az a „hamarosan” amit említettél, az nem az én „hamarosan”-om volt, hanem a Tiéd? A Tiéd igenHOSSZÚ , hosszú várakozást jelent!

Lángoló tûzoszlopban hirtelenül jövök hozzátok! Olyan tûzben, amely meg fogja változtatni e Föld színét… Jöjj, meríts bátorságot gyermekem! Én, az Úr minden lépésedet megáldom. Azért fordul ellened a világ, mert láttad dicsõségemet, mert velem ettél, én meg teveled. Azért fordul ellened, mert beléptem házadba, hogy újból megdicsõítsem Nevemet. Talán nincs jogom ahhoz, hogy nagylelkû legyek? Szememre veted talán, hogy jóságos vagyok lelkedhez? Nem egyeztünk-e meg abban, hogy azt tehetem lelkeddel, ami nekem tetszik? Jöjj, gyenge vagy, ajánld fel nekem gyengeségedet és nyomorúságosságodat! Ó, és még valamit, ameddig földbe nem kerül a búzaszem és meg nem hal, addig egyetlen mag marad csupán, de Vassulám, ha meghal, akkor gazdag termést hoz. Fogadott leányom vagy, értsd meg, hogy mire gondolok.

Gondolatod, vágyad és minden legyen hasonló az enyémhez! Vedd fel keresztedet, és kövess engem! Felfoghatatlanul szeretlek, ezért te is felfoghatatlanul szeresd keresztemet! Felfoghatatlanul szeress engem!