Közel 30 évig hallgatták a tradicionalisták a “konzervatívok” érvelését arról, hogy a római rítus zsinat utáni pusztításának semmi köze a Sacrosanctum Concilium, a II. Vatikáni Zsinat szent liturgiáról szóló dokumentumának szövegéhez. (Erre a dokumentumra a továbbiakban SC rövidítéssel hivatkozom)
Mint tudjuk, a legtöbb “konzervatív” eredendően képtelen felismerni, hogy a II. Vatikáni Zsinat megnyitotta az utat a katolikus egyház történetének legnagyobb bukása előtt, olyan helyzetet hozva létre, amelyhez képest az ariánus eretnekség katolikus újjászületésnek tűnik. A konzervatívok a mai napig rendületlenül állítják, hogy a II. Vatikáni Zsinat – sajátos “lelkipásztori” céljával és furcsán homályos dokumentumaival, amelyekhez hasonlót más zsinat soha nem alkotott – semmilyen módon nem oka az azt követő példátlan egyházi válságnak. Persze.
A valóságnak ez a tagadása az oka annak, hogy a konzervatívok továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy csak akkor valósulna meg a „liturgia autentikus reformja” a „II. Vatikáni zsinat valódi szelleme” szerint, ha úgy lenne alkalmazva, „ahogy a zsinat akarta”. De a konzervatívok hallgatnak VI. Pál 1969. novemberi nyilatkozatairól, amelyeket II. János Pál megismételt a SC 25 évfordulóján, miszerint az új mise pontosan az, amit SC engedélyezett, és ezért pontosan az, amit a zsinat szándékolt. Ezt a tényt nagyon nehéz elismerni a konzervatívoknak. Mert ha mind VI. Pál, mind II. János Pál egyetért abban, hogy az SC rendelkezései indokolják egy új népnyelvi szentmise létrehozását, akkor a konzervatívoknak vagy egyet kell érteniük a pápák SC-olvasatával – ebben az esetben a liturgia “hiteles reformja” már megtörtént -, vagy két pápát kell vádolniuk azzal, hogy súlyosan tévedtek a zsinati dokumentum hiteles értelmezésében. Elég súlyos dilemma.
Néhány évvel ezelőtt, miután belefáradtam hallgatni a konzervatív vonalat az SC-ről, azt tettem, amit már jóval korábban meg kellett volna tennem: leültem és elolvastam a dokumentumot – sorról-sorra, szóról-szóra. Ez egy klasszikus megdöbbenés-élmény volt. Bárki, aki egy minimális tisztánlátással rendelkezik láthatja (legalábbis visszatekintve), hogy a SC-t úgy tervezte annak fő szerzője, Annibale Bugnini, hogy lehetővé tegyen egy liturgikus forradalmat, miközben a liturgikus folytonosság látszatát fenntartja. Ez a halálos kétértelműségek fészke, amelyet a zsinati atyák csak az abba vetett bizalommal hagyhattak jóvá, hogy a római rítus liturgikus hagyománya nem szenvedhet drámai törést, mert ilyen még soha nem történt meg.
Egy ügyvéd tudja, hogy egy szerződés esetében nem abban van a veszély az ügyfelére nézve, amiről a szerződés szövege rendelkezik, hanem abban, hogy mit enged meg a másik félnek. A veszély a kiskapukban van. Egyszerűen fogalmazva a SC mindenféle drasztikus dolog megtételét engedi meg a római liturgiával. Ez egy hosszú gyűjteménye a kiskapuknak. Ha egy ügyvéd, akit megbíztak volna a római liturgia ártalmas újításoktól való megvédésével ezt a dokumentumot hozta volna létre, akkor súlyos szakmai hiba elkövetésében lenne bűnös.
Elképesztő, hogy bárki, aki azt állítja, hogy alaposan elolvasta az SC-t, még mindig állíthatja utána, hogy annak “valódi” értelmezése kizárja azokat a liturgikus újításokat, amelyeket ránk erőltettek. VI. Pál és II. János Pál biztosan nem így gondolta. Ahogy én sem, miután ténylegesen tanulmányoztam a dokumentumot ahelyett, hogy egyszerűen elfogadjam bemondásra a “konzervatív” magyarázatot.
A következő egy rövid elemzés azokról, amit “konzervatív” és “liberális” szabályoknak tekinthetünk a SC-ben. Ez az elemzés nem vindikál magának végső tekintélyt, ez csak egy értelmező elemzése a dokumentumnak egy körültekintően szkeptikus olvasó részéről, aki keresi a kiskapukat, és megpróbálja kitalálni a fogalmazó valódi szándékát – ebben az esetben Bugniniét, akinek feladata volt VI. Pál Consiliumának titkáraként a SC végrehajtásának felügyelete is.
Két téma
Arra kérem az olvasót, hogy összpontosítson a SC két olyan témájára, amelyek kiderülnek az idézett rendelkezésekből: a) a liturgikus reform nyílt végű engedélyezése potenciálisan nagy léptékben, de anélkül, hogy a liturgia bármely konkrét reformját életbe léptetnék vagy elkerülnék; és b) a liturgia “demokratizálása” azáltal, hogy a tényleges liturgikus ellenőrzést áthárítják az egyes országok “egyházi területi hatóságára”, valamint az egyes egyházmegyékben létrehozandó liturgikus bizottságokra. Ez a két téma olyan nyelven van megfogalmazva, amely a hagyomány fényében látszik korlátozni a lehetséges reform hatókörét, de ezt oly módon teszi, hogy mindig elismeri a “területi egyházi hatóság” által meghatározott, a helyi igényeknek, feltételeknek és körülményeknek megfelelő azonnali kivételeket, csak Róma jóváhagyásától vagy utólagos megerősítéstől függ – amelyet ritkán tagadnak meg. E két téma kijátszása az elmúlt 30 évben nem kevesebbet jelentett, mint amit Msgr. Klaus Gamber (Ratzinger bíboros jóváhagyásával) úgy nevezett, hogy a “római rítus valódi megsemmisítése” ennek következményeként pedig a kultusz egységének elvesztését a nyugati egyházban. Az eredmények magukért beszélnek.
Az SC körültekintően szkeptikus olvasója könnyen láthatja, hogy az SC “konzervatív” és “liberális” normákból áll, az utóbbiak az előbbiek aláásására és tagadására szolgálnak. Az SC “liberális” normáit olvasva az olvasó kétségtelenül csodálkozni fog azon, hogy a zsinati atyákat, köztük a néhai Marcel Lefebvre érseket hogyan lehetett arra késztetni, hogy jóváhagyjon egy ilyen nyílt végű dokumentumot. Ahogy Msgr. Gamber megjegyezte A római liturgia reformja c. művében: “A zsinati atyák, amikor közzétették a szent liturgiáról szóló alkotmányt, egyszerűen nem számítottak arra, hogy lavinát indítanak el, amellyel szétzúzzák a liturgikus istentisztelet minden hagyományos formáját, még az új liturgiát is, amelyet maguk hoztak létre . . . [21. o.] Amint láttuk, a mai “konzervatívok” hasonló vakságot mutatnak, még akkor is, ha a zsinati atyákkal ellentétben ők élvezték annak előnyét, hogy a dokumentumot két pápa értelmezte és hajtotta végre, nyilvánvalóan katasztrofális eredménnyel.
Visszatekintve most már elég világosan láthatjuk, hogy az SC példátlan szövege lehetővé tette az azt követő példátlan reformokat. Erre emlékeztet minket II. János Pál pápának a SC 25. évfordulóján mondott beszéde, amelyben méltatta a dokumentumot és “az általa lehetővé tett reformokat”, megjegyezve, hogy “a liturgikus reform a zsinat egész munkájának leglátványosabb gyümölcse”. Amint azt a Szentatya megjegyzéseinek világossá kell tenniük, a SC-t már nem lehet más elképzelés kiszolgálására használni, mint arra, amire annak megfogalmazói létrehozták. Tekintettel a liturgikus reform elmúlt 25 évére, amelyet a Szentszék a SC-vel összhangban lévőként hagyott jóvá, a dokumentum “hiteles”, a Szentszék állandó olvasatától eltérő értelmezésének keresését immár teljesen értelmetlennek kell tekinteni. Ha a latin liturgikus hagyományunk helyreáll, akkor az nem a SC valamilyen újonnan felfedezett értelmezése szerint fog megtörténni.
_____
A konzervatív szabályok
4. cikk - “…az Anyaszentegyház az összes törvényesen elismert szertartást egyenjogúnak tartja és egyenlő tiszteletben részesíti”
Kétségtelen, hogy ez a norma nagy szerepet játszott a zsinati atyák meggyőzésében, hogy fogadják el a SC-t a dokumentumban ezután következő “liberális” normák raja ellenére. Ameddig a SC még hatályban van, a tradicionalistáknak minden bizonnyal joguk van támaszkodni erre a normára a hagyományos liturgiához való visszatérés támogatásában, azáltal, hogy minden módon megőrzik és támogatják a reform által még érintetlen hagyományos szentmisét.
23. cikk - “…Végül csak akkor vezessenek be újításokat, ha azokat az Egyház lelki haszna valóban és biztosan követeli; de akkor is ügyelni kell arra, hogy az új formák a már meglévő formákból szervesen nőjenek ki.”
Azt mondani, hogy nem lesz innováció “kivéve”, természetesen azt jelenti, hogy lesznek innovációk. Ez a “konzervatív” előírás két példátlan fogalmat vezet be az Egyház liturgikus gyakorlatába: a liturgia “újításait” és a liturgia teljesen “új formáinak” elfogadását, szemben az előző évszázadok fokozatos, szinte észrevehetetlen liturgikus finomításával. Az a követelmény, hogy minden elfogadott új formának valamilyen módon organikusan kell kifejlődnie a már meglévő formákból, megnyitja az utat egy új liturgia felé, amelynek hasonlósága az előző időtlen formához minimális.
Ennek a “konzervatív” normának fogalmait használva nem azt jelenti, hogy VI. Pál szentmiséje egy “újítás”, amelyet “valóban és biztosan szükségesnek” tartott az Egyház javára; egy “új formát elfogadásával”, amely “valamilyen módon” kifejlődött a mise meglévő formájából? Legalábbis VI. Pál pápa így mutatta be azt a híveknek, erre a normára hivatkozva a magyarázatban.
Természetesen ez a norma szigorúbb értelmezést is kaphat, megtiltva a zsinat előtti mise bármilyen felülvizsgálatát; és a tradicionaltistáknak minden bizonnyal joguk van támogatni ezt a szigorú értelmezést a “konzervatív” értelmezéssel szemben, amely feltételezi, hogy létezik néhány hipotetikus “hiteles reform”, amelyet még fel kell fedezni. Ez természetesen feltételezi, hogy a SC még mindig érvényes dokumentum. Végtére is, most, hogy két pápa azt mondta nekünk, hogy a SC-t hűségesen végrehajtották, miért is tovább vitatni a dokumentumot? A liturgikus hagyományhoz való visszatérésnek még SC-re sem kell utalnia, mivel a SC “beleolvadt” (jogi kifejezést használva) az új szentmisébe, így az új mise helyettesítése a hagyományos liturgia helyreállításával szintén az SC helyettesítése lenne.
36. cikk – “…(1) A latin nyelv használatát, a részleges jog érvényben maradása mellett a latin szertartásokban meg kell tartani.”
A konzervatívok visszatérően azzal érvelnek, hogy ezt az előírást az egyház reformereinek liberális része és néhány liberális püspök megszegte, és ezalatt azt értik (de nincs bátorságuk kimondani), hogy két pápa és közelítően az egész hierarchia megszegte.
De vajon a 36-os cikkelyt valóban megsértették-e a zsinat utáni reformok? Ahogy két pápa mondta nekünk: egyáltalán nem.
Először is, a norma csak azt írja elő, hogy a latin nyelv használatát meg kell őrizni, nem a hagyományos latin misét vagy akár a római kánont. Ennél is fontosabb, hogy a latin liturgia minősített védelmét aláássa a “bizonyos törvények tiszteletben tartása” kifejezés. A következő normák által felállított “különleges törvény” keretei teljesen cáfolták ezt a “konzervatív” szabályt ab initio azáltal, hogy lehetővé tették a népnyelv kiterjedt használatát a szentmisében, és a liturgia alkalmazkodását a helyi szokásokhoz és feltételekhez, amelyeket a “területi egyházi hatóság” “hasznosnak” ítélt.
Ami az SC katasztrofális hatását illeti, a mindenütt jelen lévő Bugnini diadalmasan jelentette ki:
“Négy évszázadon át minden hatalom liturgikus ügyekben a Szentszéknek volt fenntartva (1257. kánon). A püspökök szerepe csak arra korlátozódott, hogy felügyeljék a liturgikus törvények betartását . . . A konstitúció lebontotta ezt az évszázados akadályt. Az Egyház most azon dolgozik, hogy visszaállítsa az illetékes területi hatóságok illetékességét – a “területi” szó szándékosan rugalmas – a liturgiával kapcsolatos számos probléma, beleértve a . . . a népnyelv bevezetését, használatát és használatának korlátait bizonyos rítusokban.” [idézi Michael Davies, Pál pápa új szentmiséje, 25. o.]
1964-ben, alig egy évvel a SC életbe lépése után VI. Pál pápa kiadta a Sacram Liturgiam című motu proprio-ját. A Sacram Liturgiam 9. cikkelye felhatalmazta az összes nemzeti hierarchiát, hogy jóváhagyják a szentmise köznyelvi fordításait, csak Róma ex post facto (utólagos) jóváhagyását előírva, amelyet minden esetben megadtak. Ennyit a “latin nyelv használatáról” a római liturgiában. A “részleges jog” kivétele lenyelte ezt a sokat emlegetett “konzervatív” normát egy éven belül, ahogy azt Bugnini egyértelműen tudta előre. Bárki, aki azt mondja, hogy a SC 36. cikkét “megsértették”, és a teljesen népnyelvű új liturgiával megszegték a zsinatnak való engedelmességet, soha nem olvasta a SC-t teljes egészében, vagy úgy tesz, mintha két pápa és majdnem az egész hierarchia még nem mutatta volna meg nekünk, hogy a SC engedélyezi (még akkor is, ha nem rendeli el) a teljes egészében népnyelvű misét.
114-116 cikkek – “[114] . . . A szent zene kincseit a legnagyobb gonddal kell megőrizni és fölhasználni.” [Art. 116] – “…Ezért a liturgikus cselekményekben — azonos feltételek mellett — ennek (gregorián éneknek) kell elfoglalnia az első helyet…”
Az „azonos feltételek mellett” részlegesen aláássa az „első helyet”, és a SC maradék rendelkezései (amelyeket az alábbiakban elemzünk) teljessé teszik az aláásást azzal, hogy a területi egyházi hatóságot felruházzák az egyházi zene helyi igényeknek való megfelelésének teljeskörű felügyeletével, hasonlóképpen a liturgia egyéb részeivel.
A „liberális” szabályok
1. cikk – “A Szentséges Zsinat, mivel azt a célt tűzte maga elé, hogy a keresztény életet a hívőkben napról napra gyarapítja, a változásnak alávetett intézményeket korunk szükségleteihez jobban alkalmazza, mindazt, ami a Krisztusban hívők egységét előmozdíthatja, támogatja;… különleges feladatának tekinti a liturgia megújítását és ápolását is.”
Ez a norma valójában a “keresztény egységet” és az egyházi intézményeknek a “korunk szükségleteihez” való igazítását jelöli meg – bármit is jelentsen ez -“meggyőző okokként” a római rítus időtlen és emiatt szent liturgiájának felülvizsgálatára. Az, hogy a zsinat ezen okok miatt engedélyezte az 1500 éves szentmisénk meg nem határozott reformját, szinte hihetetlen. A jelentések szerint VI. Pál később elmondta Guittonnak, hogy az általa kihirdetett új rítus kifejezetten arra lett tervezve, hogy a lehető legszorosabban hasonlítson egy kálvinista közösségi istentiszteletre, nyilvánvalóan ezt a normát szem előtt tartva.
4. cikk – ” (A zsinat) óhajtja, hogy ahol szükséges, megfontoltan, de egész terjedelmükben az egészséges hagyomány szellemében vizsgálják fölül, s napjaink viszonyainak és igényeinek megfelelően új élettel töltsék meg őket.”
Ahogy Michael Davies megjegyezte, a zsinat nem magyarázta meg, hogyan lehet egy rítust felülvizsgálni “a hagyomány fényében”, hiszen minden hagyomány ellenzi az ősi rítusaink felülvizsgálatát, különösen a mise rítusát. A zsinat a legcsekélyebb mértékben sem jelezte, hogy melyek azok a “mai körülmények és szükségletek”, amelyek a liturgia felülvizsgálatát sugallanák, szemben az egyháztörténet bármely más időszakának “körülményeivel és szükségleteivel”.
14. cikk – “…A szent liturgia megújításában és ápolásában az egész népnek e teljes és tevékeny részvételére kell a legnagyobb gondot fordítani: ez ugyanis az első és nélkülözhetetlen forrás, amelyből a hívek az igazi keresztény lelkületet merítik; ezért a lelkipásztoroknak a megfelelő neveléssel kell erre törekedniük lelkipásztori tevékenységük minden területén.”
Ez a norma felmagasztalja az emberek részvételét a szentmisében minden más megfontolás fölé. Bár ez a norma nem a liturgikus revízióra vonatkozik, hanem a liturgia “előmozdítására és helyreállítására”, a liturgia legfőbb szemponttá való emelése minden bizonnyal hatással van a liturgikus reformot szabályozó normákra a 21.cikkelyben és az azt követőkben.
Art. 21 – „Az Egyház, mint jóságos anya — hogy a keresztény nép a szent liturgiában biztonságosabban elnyerhesse a kegyelmek bőségét — gondosan kívánja végrehajtani a liturgia általános megújítását. A liturgia ugyanis részben az isteni alapítás folytán változhatatlan, részben változásnak alávetett összetevőkből áll, melyek az idők folyamán változhatnak, s változniuk is kell, ha netalán olyan elemek épültek be, melyek a liturgia benső természetének kevésbé felelnek meg, vagy alkalmatlanokká váltak.
Ebben a megújításban a szövegeket és a szertartásokat úgy kell rendezni, hogy világosabban fejezzék ki a jelzett szent valóságokat, s így a keresztény nép, amennyire csak lehet, könnyen fölfoghassa azokat, és általuk teljesen, tevékenyen és a közösség jellegének megfelelően együtt ünnepelhessen.”
Az “általános liturgia megújítása” és a “szövegeket és a szertartásokat úgy kell rendezni” kifejezések arra utalnak, hogy a 25. cikkelyben előírt szakértők alkalmazása pontosan arra szolgál, hogy egy előzmény nélküli és teljesen meghatározatlan felülvizsgálatát végezzék el a római liturgiának, új szövegeket és rítust adva, ha úgy tűnik nekik megfelelőnek. Ez pontosan az, amit a SC tett, új szentmisét adott nekünk és szertartásokat a többi szentséghez, mindezt VI. Pál pápa teljes jóváhagyásával.
Ez az előírás egyértelműen azt jelenti, hogy az “általános helyreállítás” és az új szövegek és rítusok kidolgozásának oka az, hogy a római rítusban a szentmisék és szentségek meglévő rítusai nem fejezik ki elég világosan “azokat a szent dolgokat, amelyet jelképeznek.”. Javasolja a liturgia állandó adaptálását is, bármikor, amikor bármely eleme “kevésbé megfelelővé” válik – de a “kevésbé alkalmas”, mint az SC összes többi kifejezése, semmilyen pontos meghatározást nem kap.
25. cikk – „A liturgikus könyveket mielőbb felül kell vizsgálni, mégpedig a földkerekség különböző tájairól meghívott szakemberek és püspökök bevonásával és megkérdezésével.”
Ez a norma az egyháztörténelemben először engedélyezi a római rítus összes liturgikus könyvének ismeretlen “szakértők” általi egyidejű felülvizsgálatát anélkül, hogy munkájukhoz bármilyen konkrét iránymutatást adna. A “szakértők” a pápa teljes jóváhagyásával gyorsan hajtották végre pontosan azt, amit a zsinat engedélyezett ezzel az általános engedéllyel – felülvizsgálták az összes liturgikus könyvet a világ püspökeivel konzultálva. A püspökök ezután a SC következő előírásai által nekik adott hatáskörben eljárva a római liturgiát a népnyelvi fordításokkal és más helyi adaptációkkal tönkretették.
34. cikk – …” A szertartások nemesen egyszerűek, áttekinthetően rövidek legyenek, kerüljék a fölösleges ismétléseket, alkalmazkodjanak a hívek felfogóképességéhez és általában ne szoruljanak sok magyarázatra.”
Nem azt jelenti-e ez az előírás, hogy az 1500 éve fennálló damasusi-gregorián-tridenti liturgia – a római rítus legnagyobb kincse – túl hosszú és bonyolult volt, és “le kell egyszerűsíteni” egy teljesen meghatározatlan módon? (Nem is beszélve a többi szentségek szertartásairól.) Mit jelentenek az olyan kifejezések, mint a “nemesen egyszerű”, “rövid” és “sok magyarázatra nem szoruló”? Mely ismétlések “fölöslegesek”? A zsinat abszolút semmit sem határozott meg ebben az időzített bomba cikkelyben; a 25. cikkben egyszerűen a „szakértőkre” delegálta ezek zsinat utáni értelmezését.
Továbbá, mit kell tenni a szentmisével, hogy a „hívek felfogóképességéhez” alkalmazkodjon, tekintettel arra, hogy XII. Piusz csekélyke tizenöt évvel korábban az egyértelműen végleges tanításnak szánt Mediator Dei enciklikájában azt tanította, hogy azok, akik nem értik meg a római misekönyvet, még mindig aktívan és gyümölcsözően vehetnek részt a szentmisén a rózsafüzér imádkozásával vagy más imák és áhítatok részvételével? A zsinat erre a kérdésre sem válaszolt. A “szakértők” válaszoltak rá, azáltal, hogy nekünk adták VI. Pál új, lecsupaszított, könnyen érthető miséjét.
36. § (2) cikk – “Mivel azonban mind a szentmisében, mind a szentségek kiszolgáltatásában, mind a liturgia más területein gyakran nagyon hasznos lehet a nép számára anyanyelvének használata, nagyobb teret kell számára biztosítani. Ez elsősorban az olvasmányokra és a felszólításokra, bizonyos könyörgésekre és énekekre érvényes az alábbi fejezetekben erre vonatkozó részleges szabályok szerint… E szabályok keretén belül a anyanyelv használatáról és annak módjáról… a területileg illetékes egyházi tekintély hivatott a döntésre… és az Apostoli Szentszéknek kell jóváhagynia, azaz megerősítenie.”
Ez az előírás hatalmat adott a püspököknek arra, hogy olyan mértékben vezessék be a népnyelvet a szentmisébe, amilyenben csak akarták, csak Róma utólagos megerősítésének alávetve. Ezt a norma tükröződik a Sacram Liturgiam 9. cikkében, amelynek értelmében Róma gyorsan jóváhagyta a ma már mindennapos nemzeti liturgiákat, amelyek megtörték a kultusz egységét a római rítusban.
38-40. cikk – “[38] Megőrizve a római szertartás lényegi egységét, helyet kell adni a törvényes változatoknak, alkalmazkodni kell a különféle közösségekhez, vidékekhez és népekhez, különösképpen a missziós területeken. Ez legyen mérvadó a liturgikus könyvek felülvizsgálatánál, a szertartások szerkezetének és rubrikáinak megállapításakor is. [‘[39] A liturgikus könyvek hivatalos kiadásaiban rögzített határokon belül, s az e konstitúcióban lefektetett alapelvek szerint területileg illetékes egyházi tekintély feladata, hogy megállapítsa az alkalmazásokat főleg a szentségek kiszolgáltatására, a szentelményekre, körmenetekre, a liturgikus nyelvre, egyházi zenére és művészetre vonatkozóan. [40] …különböző helyeken és bizonyos körülmények között sürgetően szükséges a liturgia mélyebbre ható, ezért nehezebben megoldható alkalmazása”
Ezek a rendelkezések megnyitották az ajtót a római rítus változásának szelei előtt. Engedélyezték a katolikus istentisztelet arculatának teljes átalakítását a liturgia “adaptációja” – akár radikális adaptációja – révén a helyi szokásokhoz és preferenciákhoz, ahogy a püspökök jónak látták. Felhatalmazták a püspököket, hogy a liturgia szinte minden aspektusát megváltoztassák, beleértve a “liturgikus nyelvet”, amelyet a szentmise ünneplésére használnak.
Vajon nem hagyta jóvá a Szentszék a liturgia radikális átalakítását a folyamat minden lépésében, a SC “alapvető normái” szerint? – olyan normák szerint, amelyek nem jelentettek valódi akadályt abban, amit Gamber “lavinának” nevezett, amit [a zsinat atyái] indítottak el.
.40. § (1), (2) – (1) A 22. pont 2. §-ában megnevezett területileg illetékes egyházi tekintélynek gondosan és bölcsen meg kell fontolnia e dologban, hogy az egyes népek hagyományaiból és lelkiségéből mit lehet beépíteni az istentiszteletbe. A hasznosnak vagy szükségesnek ítélt alkalmazásokat az Apostoli Szentszék elé kell terjeszteni és annak jóváhagyása után kell bevezetni.
(2) Annak érdekében, hogy az alkalmazás a szükséges körültekintéssel történhessék, az Apostoli Szentszék meg fogja adni a fölhatalmazást a területileg illetékes egyházi tekintélynek, hogy adott alkalommal erre megfelelő közösségekben és meghatározott időre a szükséges előzetes kísérletezéseket engedélyezze és irányítsa.
Ez a szabály egyértelműen teljes hatalmat ad a püspököknek a liturgia inkulturációjára bármilyen módon, amit “hasznosnak” tartanak, sőt arra is, hogy különböző újdonságokkal is kísérletezhessenek, csak Róma jóváhagyásának alávetve- beleértve a teljesen népnyelvi szentmisét is. És vajon Róma nem hagyta jóvá a liturgia számtalan helyi adaptációját?
44-46. cikk – (44) Célszerű, hogy a területileg illetékes egyházi felsőbbség … liturgikus bizottságot szervezzen a liturgia tudományában, az egyházi zenében, egyházművészetben és lelkipásztori kérdésekben jártas szakemberekből. Ezt a bizottságot lehetőleg segítse egy liturgikus Lelkipásztori Intézet, amelynek tagjai között legyenek világi szakértők is. A bizottság feladata, hogy az illetékes területi egyházi tekintély vezetése alatt irányítsa a liturgikus lelkipásztori tevékenységet, mozdítsa elő a tanulmányokat és a szükséges kísérletezéseket …
(45.) Hasonló okból minden egyes egyházmegyében is legyen liturgikus Bizottság a püspök vezetése alatt a liturgikus mozgalom előmozdítására.
(46.) A liturgikus Bizottságon kívül, amennyiben lehetséges, létesüljön minden püspökségben Egyházzenei és Egyházművészeti Bizottság is.”
Ezek a normák intézményesítették a liturgia folyamatos reformját, és véget vetettek a liturgikus kultusz egységének a római rítusban azáltal, hogy decentralizálták a liturgia ellenőrzését, és az egyházmegyei liturgikus bizottságok kezébe helyezték, amelyekbe a laikusok is beletartoztak. Nemde ez a SC által elindított bizottság egyike azon fő okoknak, amely a római rítus szétrombolásához és a helyébe állított népnyelvi, inkulturált, a 4. cikkben hivatkozott „mai körülményekhez és szükségletekhez” folyamatosan alkalmazkodó liturgiához vezetett?
50. cikk – “A szentmise rendjét úgy kell fölülvizsgálni, hogy az egyes részek sajátos értelme és kölcsönös összefüggése világosabban kitűnjék, s a hívek áhítatos és tevékeny részvétele könnyebbé váljék. Ezért a szertartásokat lényegük hűséges megőrzése mellett egyszerűsíteni kell. El kell hagyni mindent, ami az idők folyamán megkettőződött vagy haszontalan járulék; ellenben a szentatyák ősi szabályai szerint néhány olyan elemet, amely az idők mostohasága miatt elveszett, állítsanak helyre, ahogy alkalmasnak vagy szükségesnek látszik. “
Pontosan miből látszik a római rítus hagyományos liturgiájában, hogy nem nyilvánul meg világosan egyes részeinek értelme, valamint a köztük lévő kapcsolat? A misének mely részei kerültek “haszontalan járulék”-ként bele az elmúlt 2000 évben? Mely részek “kettőződöttek” – minden rész, amely ismétlődő imát vagy gesztust tartalmaz, vagy csak néhány ismétlődő ima vagy gesztus? Mely részek “vesztek el”, vagy melyeket kell visszaállítani? És mi a rítusok “tartalma”, amelyet meg kell őrizni hűségesen az összes javasolt, de nem meghatározott felülvizsgálat során?
A zsinat nem adott választ ezekre a kérdésekre. A római liturgiát egyszerűen a 25. cikk szerinti “szakértők” pápa által jóváhagyott döntésére bízta. Bármily hihetetlen, de az egyetlen szabály, amelyet munkájukhoz adtak: bármi, ami “hasznosnak vagy szükségesnek tűnhet“. Az eredmény természetesen VI. Pál miséje lett.
54. cikk – „A néppel együtt végzett szentmisékben megfelelő helyet lehet adni az anyanyelvnek, elsősorban az olvasmányokban és az “egyetemes könyörgésekben”, és a helyi viszonyoknak megfelelően, mindazokban a részekben, melyek a népre tartoznak, e konstitúció 36. pontja alapján…Ahol pedig alkalmasnak látszik, hogy az anyanyelv a szentmisében nagyobb teret nyerjen, ott tartsák meg e konstitúció 40. pontját.”
Ez az előírás szélesebb körűen nyitotta meg az utat a népnyelv használata előtt, mint pusztán az olvasmányok és az egyetemes könyörgés területén azáltal, hogy a területileg illetékes egyházi hatóság belátására bízta, a 40. cikknek megfelelően. Vajon Róma, e szabály és a korábban idézett előírások, valamint az ezekből származó Sacram Liturgiam alapján nem hagyta-e jóvá hamarosan az egyes nemzeti hierarchia azon döntéseit, mely szerint “kívánatos” lenne a köznyelvet kiterjeszteni az egész szentmisére?
63. cikk – “A népnek gyakran nagy haszna lehet a szentségek és szentelmények kiszolgáltatásakor az anyanyelv használatából, ezért annak tágabb teret kell adni, a következő szabályok szerint: a) a szentségek és szentelmények kiszolgáltatásában az anyanyelv használható a 36. pontban foglaltak szerint; b) a Római Rituálé új kiadása alapján a területileg illetékes egyházi hatóság… mielőbb készítse el az egyes területek igényeihez alkalmazott és honi nyelven megalkotott saját rituálékat. Az Apostoli Szentszék jóváhagyása után a szóban forgó területeken ezeket kell használni.”
Ez az előírás megnyitotta az utat a népnyelvi szertartások előtt, hogy a többi szentség is együtt haladjon a teljesen népnyelvi misével, mindkettőt a helyi szokásokhoz és igényekhez alkalmazva, amint azt a helyi püspökök alkalmasnak látják.
81. cikk – ” A temetési szertartás fejezze ki világosabban a keresztény ember halálának húsvéti jellegét, alkalmazkodjék jobban az egyes területek adottságaihoz és hagyományaihoz, még a liturgikus színben is. “
Ez a norma a ma általunk tapasztalható nagyon inkulturált temetési miséket sugallja, amelyben egy fehérbe öltözött pap biztosít bennünket arról, hogy az eltávozott lélek egy szent, akinek a mi Urunkhoz hasonló dicsőséges feltámadásban lesz része.
107. cikk – “A liturgikus év átrendezésében — szem előtt tartva mindig korunk viszonyait — úgy kell megtartani vagy visszaállítani a szent idők hagyományos szokásait, hogy ezek megőrizzék eredeti jellegüket. …Ha a helyi viszonyok miatt módosítások válnának szükségessé, ezek a 39. és a 40. pontban foglaltak szerint történjenek.”
Ez az előírás engedélyezte a liturgikus naptár felülvizsgálatát, de egyáltalán nem adott útmutatást annak módjáról. Megnyitotta az utat a hagyományos liturgikus naptár és a több mint 1300 éves olvasási ciklus megsemmisítéséhez – hogy megfeleljen „korunk viszonyainak”. És mint a liturgia minden más aspektusát, a liturgikus évet is a 40. cikk szerinti helyi változtatásoknak szolgáltatta ki. Vajon nem a hagyományos liturgikus év, liturgikus hazánk szerves része, elvesztése volt a zsinat utáni zűrzavar és hitvesztés egyik elsődleges oka, amint azt Gamber A római liturgia reformjában megjegyzi?
119. cikk – “Mivel sok országban, főként a missziós területeken megvan a nemzeteknek a maguk sajátos — mind a vallási, mind a polgári életben nagy jelentőségű — zenei hagyománya, meg kell becsülni és meg kell adni neki a megfelelő helyet vallási érzületük ápolására, és az adottságaikhoz alkalmazott istentiszteleten…”
Ez a norma lehetővé teszi a népzene bevezetését a szentmise liturgiájába, és a mise “alkalmazását” az ilyen zenéhez, minden országban a “saját zenei hagyomány” és a “helyi géniusz” jegyében. A “folkmise” nem pontosan az, amit ez a norma a gyakorlatban produkált? Jó okkal tiltotta meg X. Piusz pápa a világi zenét a szentmisén. Ez az előírás kidobja ezt a bölcs előírást, és meghívja a világ dalait a szent liturgiába.
120. cikk – “A …területileg illetékes hatóság megítélése és jóváhagyása alapján más hangszerek is használhatók az istentiszteleteken…”
Ez a szabály megnyitotta az utat a zongorák, gitárok és más profán hangszerek szent liturgiába való bevezetése előtt, mindaddig, amíg az újonnan felhatalmazott “illetékes területi hatóság” elfogadhatónak ítéli őket. Nem ennek az eredménye a “bárzene” a Szentmise alatt? Ez a szabály elveti a profán hangszerek, például a gitárok (szemben a vonós hangszerekkel) használatára vonatkozó kifejezett tiltásokat, amelyek a Szentszék szent zenére vonatkozó zsinat előtti utasításaiban találhatók XII. Piusz pápaságával bezárólag.
123. cikk – ” …Korunkban is biztosítani kell az Egyházban minden nép és földrész művészeti szabadságát — csak szolgálják megfelelő tisztelettel és kellő megbecsüléssel az Isten házát és a szent szertartásokat …”
Ez a norma ösztönözte a modern művészet behatolását a szentélybe, beleértve a groteszkül torz képeket Urunkról és a kifogásolt filc bannereket. Ennek első példája Pericle Fazzini “Krisztus feltámadása” című rettenetes műve, amely a VI. Pál Termet csúfítja a Vatikánban.
128. cikk – „Mielőbb felül kell vizsgálni a liturgiával kapcsolatos felszerelési tárgyakra vonatkozó általános jogszabályokat, helyi rendelkezéseket és a liturgikus könyveket, főként azokban a kérdésekben, amelyek a templomok méltó és célszerű szerkezetét, az oltárok formáját és építését, a szentségház méltóságát, elhelyezését és biztonságát, a keresztelőkút alkalmasságát és méltó helyét, a szentek képeit és szobrait, díszítések és ruházat használatát szabályozzák: mindazt, ami kevésbé felel meg a megújított liturgiának, meg kell változtatni vagy meg kell szüntetni, ami pedig előmozdítja, azt meg kell tartani vagy be kell vezetni. E témakörben, főként ami a szent fölszerelési tárgyak és szent ruhák anyagát és formáját érinti, az egyes területek püspöki karai illetékesek abban, hogy …alkalmazkodjanak a helyi igényekhez és szokásokhoz.”
Érdemes felfigyelni arra, hogy ez a cikkely már előre jelzett egy hatalmas liturgikus felfordulást, amelyet Bugnini már a zsinat előtt tervezett. Ez a norma egy mindenre kiterjedő rendelkezés, amely megnyitja az utat minden egyházi törvény ikonoklasztikus felülvizsgálatához a katolikus istentisztelet külsőségeivel kapcsolatban. Ez a cikkely teljes felhatalmazást adott a területi püspöki konferenciáknak (csak Róma jóváhagyó pecsétjének alávetve), hogy az összes ősi, hagyományos külső elemet a “különböző régióik igényeihez és szokásaihoz” igazítsa, és eltörölje az összes hagyományos tabernákulumot, oltárt, miseruhát, szobrot, templomi berendezést és templomi struktúrát, ha esetleg “kevésbé tűnik alkalmasnak a megreformált liturgiára” – amely megreformált liturgia még csak meg sem volt határozva!
Ma nem azt láthatjuk, amit ez a szabály engedélyezett? – egy liturgiát, amely szinte mentes a hagyományos szent képektől, miseruháktól, zenétől és előírásoktól; a márvány főoltárt asztal váltotta fel, mert a püspökök szerint egy régi, díszes oltár “kevésbé tűnik alkalmasnak a megreformált liturgiára”; a tabernákulum a szentély szélére vagy egy teljesen más helyiségbe kitéve, mert az ő hatáskörükbe tartozik annak “elhelyezése”, és maga a szentély, amely ki van szolgáltatva bármely püspök építészeti ízlésének, a Szentszék támogatásával, amely minden esetben megerősíti a püspök döntéseit.
Következtetés
Senki, aki figyelmesen olvassa a SC-t a Zsinat óta szerzett tapasztalatok fényében nem tagadhatja, hogy ez egy “biankó csekk” a liturgikus reform számára, amelyben az összeg kitöltése csak attól függ, hogy ki forgatja a tollat. Az a néhány “konzervatív” szabály, amelyről úgy tűnik, hogy korlátozza a liturgikus változás lehetőségét, egyértelműen elnyomják a sokkal nagyobb számú és mindent átható “liberális” előírások, amelyek szinte korlátlan lehetőséget teremtenek a liturgia elpusztítására.
Mégis, az egyetemes könyörgések visszaállítását előíró 53. cikk kivételével nem parancsol meg egyetlen változtatást sem a hagyományos miserend szövegében, rubrikáiban. Úgy tűnik ez volt a fő oka annak, hogy a zsinati atyákat rá tudták venni, hogy megszavazzák a dokumentumot, mivel ez nem fenyegetett a latin liturgikus hagyomány nyilvánvaló károsodásával. És ez az oka annak is, hogy sem a “konzervatívok”, sem bárki más nem tudja meghatározni “a zsinat által kívánt hiteles reformot” a SC olvasatából.
Míg a SC megnyitotta az utat mindenféle lehetséges liturgikus reform előtt, a kérdés egyszerű igazsága az, hogy nem rendelt el egyetlen reformot sem a liturgiában. A SC egész egyszerűen hallgat arról, hogy a zsinati atyák milyen liturgiára gondoltak, ha a zsinati többségnek egyáltalán rendelkezett bármilyen közös elképzeléssel ez ügyben. A gyakorlatban azonban a SC megkérdőjelezhetetlen módon engedélyként szolgált a liturgikus reform hatalmas projektjéhez és a liturgia feletti hatékony ellenőrzés nemzeti hierarchiákra való áthárításához, szerencsétlen eredményekkel.
A liturgia “autentikus reformját” követelő “konzervatív” igények megjelenése azt mutatja, hogy ha a SC-t nem vizsgálják felül az általa előidézett katasztrofális változásokkal együtt, a római rítus liturgikus válsága soha nem ér véget. A liberálisok “megújulásának” és a konzervatívok “hiteles megújulásának” követelései továbbra is mindaddig e teljesen problematikus dokumentum körül forognak, amíg az továbbra is a liturgikus-reformista mentalitás engedélyeként szolgál, amelyet a zsinat akaratlanul rászabadított az egyházra.
Az egyetlen módja annak, hogy visszaszorítsuk ezt a mentalitást és helyreállítsuk a liturgikus józanságot a római rítusban, a latin liturgikus hagyományunk teljes helyreállítása lehet – amelyet egyik napról a másikra, csak 30 évvel ezelőtt vettek el tőlünk.
https://invocabo.wordpress.com/2021/06/29/christopher-ferrara-sacrosanctum-concilium-egy-ugyved-vizsgalata-a-kiskapukrol/
