1987. április 17.

Két nap telt el, és nem írtam, amit rettenetesen hiányoltam. Amikor írok, mintegy elmélkedésbe merülten, kapcsolatba kerülök Istennel és igen erõsen érzem Õt.

Istenem, milyen hosszú idõ volt ez!

Milyen hosszú?

Két nap!

Két nap, Vassula? És én, aki évekig vártam rád, mit mondjak?

Szólni sem tudok Jézus, sajnálom, hogy megbántottalak. Bocsáss meg!

Jöjj, megbocsátok neked. Mindössze annyit kérek kedves lelkeimtõl, hogy adják át szívüket nekem, csupán néhány pillanatra, és engedjék, hogy beléjük öntsem túláradó szeretetemet!

Jézus akkora szeretettel és gyengédséggel mondta ezt!

Valahányszor Isten azért közeledik hozzám, hogy fontos, hosszú üzenetet adjon, megtámad az ördög - vagy tanítványai. Fizikailag nem érzem õt, egyedül azt engedte meg neki Isten, hogy az üzenetben jelentkezzék. Írásban gyaláz és káromol engem. Amióta Isten megtanított rá, hogy megkülönböztessem és felismerjem szavait, rendszerint megakadályozom, hogy befejezze az írást, ami haragra lobbantja. Ha elkerüli figyelmemet, Isten megállítja kezemet, és nem tudok tovább írni. Ez a lap jegyzetfüzetembõl való. Ezek a támadások olyankor erõsebbek, amikor Isten fontos üzenetét kezdem írni. Most már felismerem módszerét, ezért nem adom fel, bár idõnként elkeseredem.