Kedd, 1990. február 20.

A fájdalmas rózsafüzért imádkozva ma ismét átéltem az Úr kínszenvedésének, a Getszemáni kert és a keresztre feszítés szenvedésének egy részét.

Gyermekem! Hatolj még mélyebben Sebeimbe! Hallgasd szívdobbanásaimat!… Irántad való szeretetem a végtelenségig fokozódott, ezért most szenvedésemben akarlak részesíteni. Úgy szeress engem, ahogy én szeretlek téged! Kínszenvedésem mindennap megismétlõdik. Mindennap felvonszolnak a Kálváriára, akik nem akarják tovább követni utamat. Megsokszorozódnak kínjaim, amikor azt látom, hogy gyermekeim az örök tûz felé tartanak. Szívem elviselhetetlen fájdalmat érez, hogy annyi hálátlanságot lát a Földön. Irgalmatlanul megostorozzák Testemet. Szenvedek, pedig csupa jó dologgal töltöttem fel házukat. Az én békémet adtam nekik. Szerettem õket, és még most is szenvedélyesen szeretem õket, pedig éppen õk koronáznak engem tövissel. Úgy állok elõttük kezemben Szívemmel, mint a koldus. Kérlelem õket, de kedves tekintet helyett kigúnyolnak, leköpnek, csúfolnak, fejemet verik, és erõszakkal a hegyre visznek, ahol újból keresztre feszítenek. Lassan elsorvadok, és szüntelenül ömlik Vérem. A bûnösök mindennap újból keresztre feszítenek. Pihenésre van szükségem! Megpihentetnél? Vedd töviskoronámat, szögeimet és keresztemet!… nincs semmi mondanivalód számomra?

Szeretett Uram, aki rám bíztad legszentebb kincsedet, aki körülvettél szereteteddel és gyengédségeddel, aki úgy csurgattad rám tanításodat, mint a mirhát, aki elárasztottál illatoddal, megörvendeztetsz jelenléteddel, nekem adtad szereteted adományát, nekem adtad szenvedésed adományát. És én, a magam szegénységében, csak áldásaimat, akaratomat, lelkemet és szívemet tudom Neked felajánlani.

Péntek, 1990. február 23.

Pontosan három órakor várt rám a Szeretet, hogy Jézussal találkozzak szenvedésében és keresztjén.