A földi javak gyakran olyanok, mint a borostyán vagy a fagyöngy a fán: ruházzák, ékesítik, tetszetőssé teszik, de ugyanakkor elszívják az erejét. Azért kell Istennek az ilyen növényeket kitépni, hogy megmentse a fát. (Scriver)
A hallgatás életünk legnagyobb pillanatai közé tartozik. (Boros László)
A Te Igéd olaja folyton sokasodik, és nem fogy el soha, amíg üres korsókkal járulunk hozzá. (Fulér Tamás)
Az elbizakodott ember azt hiszi magáról, hogy ő már egyáltalán nem önmagába, hanem Istenbe helyezte minden bizalmát (ami a lelki élet alapjaihoz tartozik, és törekednünk kell ennek elérésére), de ez egy olyan tévedés, amit akkor ismerünk fel a legjobban, amikor valamiben elbuktunk. Ha ilyenkor nyugtalanok és levertek leszünk, ha teljesen elveszítjük a reményünket, hogy újra növekedni fogunk az erényben, ez annak a jele, hogy nem Istenben, hanem önmagunkban bíztunk. Minél nagyobb a szomorúság és a reménytelenség, annál bűnösebbnek kell ítélnünk magunkat.
Az az ember, aki egyáltalán nem bízik magában, de nagy bizalma van Istenben, ha valami hibát követ el, nem csodálkozik, nem aggasztja és nem szomorodik el miatta, mert jól tudja, hogy ez gyengeségének és annak a következménye, hogy nem elég gonddal helyezte bizalmát Istenbe. Bukása arra tanítja, hogy még kevésbé számítson saját erejére és még inkább bízzon Isten segítségében, mert egyedül neki van hatalma. Mindenek fölött utálja bűnét, elítéli a szenvedélyt vagy a bűnös szokást, ami okozója volt. Éles fájdalom van benne amiért megbántotta Istent, de a fájdalma mindig békés… Nagyon gyakori tévedés, hogy a félelmet és a zavart, amit a bűn után érzünk, egy erénynek tulajdonítunk, mert bár a bűnt követő nyugtalanságot mindig egyfajta fájdalom kíséri, az mégis csak gőgből és titkolt önteltségből fakad, melynek oka, hogy túl nagy bizodalmat helyeztünk saját erőnkbe.
Így tehát aki azt hiszi magáról, hogy már szilárdan áll az erényben és megveti a kísértéseket, ahogy bukásainak szomorú megtapasztalásán keresztül felismeri, hogy ugyanolyan gyenge és bűnös, mint a többi ember, úgy csodálkozik, mintha vele ez nem fordulhatott volna elő; és miután elvesztette azt a gyenge támaszt, amire számított, átadja magát a szomorúságnak és a reménytelenségnek. Ez a szerencsétlenség soha nem fordul elő az alázatosokkal, akik nem tartják nagyra magukat, s egyedül Istenre támaszkodnak: ha vétkeznek, nem lepődnek meg és nem válnak nyugtalanná, mert az igazság fénye, mely megvilágosítja őket, megmutatja nekik, hogy mindez gyengeségük és állhatatlanságuk természetes következménye.
Lorenzo Scupoli
Egy végtelen Isten képes arra, hogy teljesen odaadja Önmagát minden egyes gyermekének. Nem úgy osztja szét Önmagát, hogy mindenki csak egy részt kapjon, hanem mindegyiknek tökéletesen adja oda Önmagát.
„Isten Krisztus lábai alá vetett mindent, és őt tette mindenek felett való fővé az egyházban.” (Ef 1,22)
Napjainkban is sok támadás éri az egyházat. Ez mindig így volt. Olykor joggal, máskor igaztalanul vádolják, mert Krisztus földön küzdő egyháza erőtlenségeket is hordoz. Mint ahogy az ember karja és lába elfárad egy fárasztó napon, úgy vannak az egyháznak is erőtlenségei. Az egyház mégis páratlan ajándéka Istennek. Tökéletes és szent, mert Isten szentje, a Krisztus szólal meg benne. Krisztus munkálkodik az egyházban, és ő munkálkodik a világban az egyház szolgálata által. Az egyház feje Krisztus. Dicsőségét, amelyet ma még csak a kiválasztott kevesek látnak meg, az idők végén meglátja majd minden test, minden lélek. (Szarka István)
Köszönöm Teremtőm, hogy embernek születhettem erre a világra, amely telve van csodával. Köszönök minden új napot, minden új lehetőséget, köszönöm a munkakedvet és hogy mozogni tudok, hogy találkozhatom más emberekkel. Köszönöm az egyedüllétet és a pihenést, a virradatot és az alkonyt, a nyílt horizontot. Itt állok, kezeim telve vannak ajándékaiddal, segíts nekem, hadd osszam meg önmagamat másokkal.
Magadnak teremtettél minket, Uram, és szívünk nyugtalan addig, amíg meg nem nyugszik Benned.
Szent Ágoston
Ne elégedjünk meg csupán a pénzadományokkal. A pénz nem elég, a pénzt el lehet fogadni, de nekik a szívetekre van szükségük, hogy szeressétek őket. Ezért nyújtsatok szeretetet, bármerre mentek.
Kalkuttai Teréz Anya
Nem a viharok hiánya különböztet meg minket, hanem az, akit megtalálunk a viharban: a rendületlen nyugalmú Krisztus! (Max Lucado)
Olyan a közösségben a csak magára gondoló ember, mint az emberi testben a rákdaganat: ahelyett hogy az egész test életét munkálná, elkezd önálló életet élni.
(Sarkadi Nagy Pál)
Semmi nem hűti ki annyira a szeretetet, mint a középszerűséggel való megalkuvás.
„Távol legyen tőlünk, hogy fellázadjunk az Úr ellen, és elforduljunk ma az Úrtól.” (Józs 22,29)
Pedig megtörtént. Lázadunk és elfordulunk – és nem csak ma. Hiába az emlékeztetőül épített oltár, hiába a fogadalom. Hűségünk ingatag, emlékezetünk véges. Ezek vagyunk mi: örök önző kamaszok, lázadók. Éppen ezért, hogy megmentsen, az Úr maga épített oltárt. Ő kötött a világgal új szövetséget a Golgotán, hogy megmutassa nekünk szeretetét, és megemlékezzen örök hűségéről. Így néz Istenünk mindenkor Krisztus áldozatára, és így tekinthetünk fel mi is reménységünk egyetlen zálogára, a keresztre. (Eszlényi Ákos)
