Életvezetésünk...

A mai nap imádsága:

Mert én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem. De irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat.

2 Móz 20,5-6

Törvény nélkül minden hamar szétesik, de csak a törvényre nem lehet életet alapozni. Legyen az zsidó orthodoxia, kazuisztikus iszlám vagy keresztény kegyeskedő törvényeskedés, egy hatalmas fának különböző időben vetett árnyékát látjuk. Örök emberi tévedés, amikor a törvény mindenhatóságát, az Isten mindenhatóságával keverik vagy egybemaszatolják. Számtalan egyéni sors roppant már bele abba, mert a szeretet helyett a tradíció szívtelen alkalmazását tekintették egyedüli lehetséges megoldásnak... Mi több, melyik nagyobb, a törvény vagy annak alkotója?

A válasz egyértelmű. Ennek ellenére mégsem az Isten mindent meghatározó "képűségét" a szeretetet igyekszik az ember visszatükrözni. Pedig Isten világosan beszél: aki szeret, az jutalmat kap, aki gyűlöl az büntetést. Sokan - azok, akik nem vagy alig figyelnek a lelkükre - azt gondolják, hogy a szankciók majd csak "odaát" válnak valóssággá, ha egyáltalán van odaát...Az igazság azonban sokkal egyszerűbb: Mindenért megfizetünk már itt a földön! Bűneink, vétkeink miatt itt szenvedünk, a hibák, a mulasztásaink következményeit már itt "nyögjük"... Ennek az igazságnak a lenyomatát hordozza a Tízparancsolat "felvezetése" is , hogy ti. mindennek következménye van, melyeket a Biblia átoknak vagy áldásnak nevez. Az áldás mindig erősebb, mint az átok, ezért kell áldást mondanunk, ezért kell (meg)élnünk az Istentől kapott jókat. Ezek elmulasztása is bűn, ami elválaszt a Teremtőtől.

A középkori ember rettegett az Isten eljövendő haragjától, a végső számadás napjától - ezért is volt oly sikeres a bűnbocsátó cédulákkal való kereskedés. A "mindenért fizetni kell"-elv ma is alapjaiban határozza meg az emberek életét, az egy másik kérdés, hogy Isten nélkül nincs tisztában az ember azzal, minek mennyi az ára... Ezért a modern embernek rettenetesen nagy "melléfogásai" vannak: aranynak véli a gagyit, az örökkévalót pedig eldobandó vacaknak minősíti.

Az Istenre figyelő ember nem keveri össze a földieket a mennyeiekkel, jól tudja, hogy melyiknek mi a szerepe. A törvénytől nem vár megigazulást, s a megélt szeretettől sem kéri számon a tökéletességet. Az istenelképzelésekkel szívesen zsonglőrködő ember okoskodásai sokakat megtévesztenek, de aki szívét megüresíti, s abba naponta törekszik behívni az Istent - az alapvetően nagyot nem tévedhet. A szívben lakozó isteni szeretet ugyanis mindent megold, amit nem, azt pedig képes elhordozni.

A mai nap imádsága:

Ne nézd a bort, hogyan vöröslik, hogyan gyöngyözik a pohárban. Bizony simán lecsúszik az! De végül megcsíp, mint a kígyó, megmar, mint a vipera. Szemed zavaros dolgokat lát, te magad pedig össze-vissza beszélsz.

Bibliánk szerint a bor készítés "todománya/művészete" Noéig nyúlik vissza. Isten eredeti tervében tehát nem szerepelt az alkohol - az ember boldogságának tehát nem lehet biztosítéka a borivás. Érdekes, hogy háromezer évvel ezelőtt a bódító italok mértéktelen fogyasztását súlyos karakterhibának vélték, mára viszont ugyanezt (az alkoholizmust) betegségnek gondolják. A WHO (Egészségügyi Világszervezet) egyértelműen a betegségek közé sorolja. Magyarországon kb. 800.000-1.000.000-ra tehető az "alkoholbetegek" száma. Az alkoholizmus férfiaknál gyakrabban fordul elő, a férfi/nő arány 4:1, azonban kutatási adatok szerint ez az arány lassú kiegyenlítődési tendenciát mutat.

Tény, hogy az alkoholfogyasztás egyre súlyosabb, társadalmi méretű problémákat generál. Ezt szociális tünet-együttesnek nevezik, amikor is a gyakori ittasság képtelenné teszi az egyént a tanulásra, a munkára és a társadalmi beilleszkedésre. Gyakran a házasság ill. párkapcsolatok felbomlásához és indokolatlan munkahelyi hiányzásokhoz, teljesítménycsökkenéshez, majd elbocsátáshoz vezethet. Sóvárgás, azaz ellenállhatatlan vágy az ivásra. Kontrollvesztés, azaz a további alkoholizálás a kialakuló szövődmények, a kifejezett tiltás, az életvezetés törése ellenére is folytatódik. A "beteg" az első pohár után nem tud megállni, kényszeresen iszik tovább. Mindezek hozzájárulnak, hogy az alkohol megszerzése és fogyasztása az élet egyre nagyobb részét tölti ki a beteg életében. Személyiségváltozás, mint például ingerlékenység, hangulatváltozások és ezek által vezérelt kritikátlan megnyilvánulások, esetenként agresszivitás. A folyamat előrehaladásával az intellektuális funkciók is látványosan hanyatlanak.

A Biblia szerint a mértéktelen borivás nem betegség, hanem bűn. Bűn, ami elválaszt az Istentől, s a közösségtől, s melynek következményei között ott vannak a testi nyomorúságok, betegségek is. Lehetne behatóan elemezni az okokat - genetikai komponensek, pszichodinamikai-, társadalmi-szocio-kulturális tényezők -, sajnos az "eredményen" nem változtat: Isten életet ajándékozott, amire nem vigyáztak. A felelősség persze nemcsak az alkoholisták lelkén szárad... mindazok, akik jó üzletet látnak az "italkereskedésben", akik reklámozzák a "fogyasztást" - hogy együk-igyuk betegre magunkat(!) -, bűnrészessé válnak... Bűnrészes az a szülő is, aki ivászatával, dohányzásával, munka-kerülésével "szociális mintát" él gyermekei elé, s bűnpártoló az, aki legalizálná a "könnyű" drogokat - mintha nem lenne elég bajunk van az ittas vezetésből, az alkohol-fokozta-okozta erőszakból -, de bűnsegéd az is, aki elfordítja fejét mindettől, s szótlanul továbbmegy.

Az pedig ne nyugtasson meg bennünket, hogy mindezt "bűnszervezetben", a társadalom működőképességét veszélyeztető méretekben "csináljuk" az egész világon! Az Isten nem büntetőjogi kategóriákban gondolkodik, s nem is 'kollektíve' kér majd számon minket, hanem egyenként! Persze, ha nincs Isten, akkor számonkérés sincs, s akkor minden a legnagyobb rendben van... vagy mégse?

A mai nap imádsága:

Isten szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet adva, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi.

1 Kor 12,24b-26

Tényleg csodálatos "masina" a testünk! Isten minden szükségeset beleteremtett, melyek szüntelenül szolgálnak minket életünk folyamán. Csak amikor kezd életünk pályája lefelé ívelni és szembesülünk a ténnyel, hogy végül mindent - ami testi -, vissza kell adnunk Teremtőnknek, akkor döbbennünk meg önmagunkon felsóhajtva: Bizony, vigyázhattunk volna jobban is erre az isteni gépezetre... Eleink bölcsen azt mondták: "Darabokban halunk meg!" S valóban, először csak látásunk romlik, aztán fogaink romlanak-gyengülnek... s ide, a három pont után mindenki odagondolhatja személyes testi gyengeségeit. Isten kegyelme, hogy szerveink még meggyengült állapotukban is hihetetlen teherbírással képesek "szolgálni" minket - ebben is meglátszik Isten teremtő hatalmának nagysága és gondviselő szeretete.

Minden szervünknek elengedhetetlenül fontos szerepe van az életben. Mindegyik tudja a feladatát, s csöndben el is végzi azt. A szív vért áramoltat az erekben, a gyomor emészt, a máj tisztít, a vese kiválaszt, az immunrendszerünk védekezik - az agyunk pedig 'koordinál'. Mindegyik szervünk 'becsülettel' dolgozik, hogy nekünk rendelt napjaink boldogságban, harmóniában telhessenek. Testünket ugyanis arra kaptuk, hogy érezzünk, hogy szeressünk általa, hogy segítségével építsünk és szépítsünk! Ha a kéz simogatás helyett inkább üt, ha nagyobb örömmel kovácsol fegyvert, minthogy építene -, akkor célt tévesztettünk, létünknek nem ez az Istentől rendelt feladata!

Másért küldettünk a Földre. Elsődleges feladatunk, hogy felismerjünk életünkben az Isten szeretetét, s tükrözzük azt mások felé. Felismerve készségeinket/tálentumainkat alkossunk, szolgáljunk egymásnak, gondoskodjunk mindenekelőtt szeretteinkről. Ha Isten alkalmasnak teremtett minket a házaséletre, a családalapításra, akkor ne tékozoljuk el egészségünket hiábavaló dolgokra - amit úgy is megemészt a moly vagy rozsda -, hanem használjuk testünk adottságait rendelt időben(!) arra, amire kaptuk őket... Mára ugyanis sokhelyütt felborult az élet 'rendes menete', s a fiatalság évei "önmagukért, az élményért" telnek, s nem a jövőért... Ennek elhibázott volta akkor válik nyilvánvalóvá, amikor elmúlnak azok a bizonyos "legszebb évek", s kétségbesetten, az ötödik X vonzásában, orvosi segítséggel gyermekért próbálnak küzdeni... Isten azonban figyelmeztet idejekorán mindannyiunkat. Ez is az evangélium egyik vetülete. Akinek van füle, hallja!

Törvény...

A mai nap imádsága:

Majd fölment Mózes és Áron, Nádáb és Abíhú, meg Izráel vénei közül hetvenen. Látták Izráel Istenét: Lába alatt zafírkőféle volt, olyan tiszta, mint maga az ég. Izráel fiainak ezekre a vezetőire nem emelt kezet. Bár látták az Istent, ettek és ittak. Azután azt mondta az ÚR Mózesnek: Jöjj fel hozzám a hegyre és maradj itt, mert át akarom adni neked a kőtáblákra írt törvényt és parancsolatokat, amelyeket azért írtam le, hogy tanítani lehessen azokat.

2 Móz 24,9-12

Isten soha senki nem látta... vagy mégis? Az Írás tanúsága szerint "Izráel vénei közül hetvenen" látták Izráel Istenét. Istent láttak vagy csak hetvenen Izráelben láttak valamit/valakit, amibe, akibe belelátták, beleérezték minden szenvedésüket és minden vágyakozásukat? Mert ha nem Istent látták, akkor "megbocsájtható" e "kemény nyakú nép" - ahogyan az ÚR fogalmaz - minden elfordulása, hűtlensége, melyekről folyamatosan tudósít a Biblia. Ha azonban valóban az Istent látták... akkor alapjaiban más a helyzet... Isten, Aki teremtője az egész világmindenségnek, megmutatja magát... Ez olyan esemény, aminek "ereje" nem csillapulhat alig néhány száz generáción keresztül. Jelen tudásunk szerint ugyanis a mitokondriális DNS "meghatározta" kor szerint az emberiség 6-10 ezer éves, s a sínai-hegyi események pedig mintegy hármezeregynehányszáz évesek - csak.

Aki Istent látta, az már mindent látott. Teremtő-teremtmény találkozás után ugyanis a végesnek nincs több, (nem lehet!) már több egzesztinciális kérdése a Végtelen felé. Isten a végtelen szeretet, s az azzal való találkozás élménye nem múlhat el nyomtalanul... Az az Erő, Akitől az Élet jön, s Ahová az Élet visszatér, az nem adhat "utasítást", hogy népek (népecskék) kiirtására, rabszolgaságba hajtására, ahogyan olvashatjuk az ószövetségben: "Kezedbe adom őket." - így szól az Úr. Fenti rövid tudósítás arról szól, hogy látni ugyan látták Izráel vénei az Isten lábának zafírkövét, de fel kell tennünk a kérdést: Jól is hallották, hogy mit mondott az ÚR? Vagy ersetleg a zúgásba-morajlásba belehallottak még "ezt azt"... Ha esetleg tudatlan ember olvassa ezeket a sorokat, akkor gyaníthatóan bután gondolkodik, s bolond következtetésekre jut: s azt hiheti, hogy a fenti nyílt elmélkedésnek "antiszemita" indíttatásai vannak. (Ez a rövidzárlatos értelmezés persze korunk kommunikációs "lápvilágába" jól bele is illik...) Sietem ezért leszögezni: "a mást látok, mást értek" problematikája örök, minden emberre kiterjedő , nem zsidó-specifikus probléma!!! Hány keresztény, muzulmán stb. prédikátor/vallási méltóság, vagy szektavezér buzdította már a történelem folyamán esztelen kegyességre híveit-követőt, megokolván, hogy: Ezt mondja az ÚR, ezt akarja az Isten! Mert nemcsak zsidókat üldöztek, protestánsokat is mészároltak tízezer-számra(!)... lásd "Szt. Bertalan éjszakája.", s mai is naponta robbanjták, ölik halomra egymást siíták és szunniták...

Az érzelmeket-indulatokat csak a törvény szigora - sajnos olykor az se - képes kordában tartani. A rend akkor isteni eredetű, s akkor kell maradéktalanul betartani, ha az egyént és közösséget véd, ha lelket nem nyomorít, hanem emel, s értékteremtésre sarkall nap mint nap... Ezért különlegesen fontos, hogy Mózes kőtáblákat kapott! De Isten nem bízott semmit a véletlenre, ezért a szívünkbe is "beleírta" elvárásait, hogy lelkiismeretünk mindig figyelmeztessen minket.

A mai nap imádsága:

Miközben hajóztak, ő elaludt. Ekkor szélvihar csapott le a tóra, és a hajó kezdett vízzel megtelni, úgyhogy veszélyben forogtak. Ekkor odamentek hozzá, felébresztették, és így szóltak: "Mester, Mester, elveszünk!" Ő pedig felkelt, ráparancsolt a hullámokra, mire azok lecsillapodtak, és csendesség lett.

"Navigare necesse est" - mondta már az ókori ember is. Ez a latin mondás magyarul azt jelenti: "Hajózni kell!" Azaz szükséges, hiszen enélkül megáll az élet... Aki nem száll hajóra, nem vállalja a kockázatot, az nem is jut el a kívánt kikötőbe, a szép cél ábránd marad mindörökre. Ezért ez a jézusi történet - mely igen kedvelt témája a mai festőművészeknek is -, különösen is telve van szimbólikus üzenetekkel. Régi értelmezése az egyháznak, hogy a viharos tenger az élet, a hajó az egyház, az utasok a hívek, az árbóc Jézus keresztje, a vitorla az egyház dogmatikája/tanítása, ami kifogja a Szentlélek jó szelét... s persze a matrózok a papok, s a kapitány pedig maga a pápa...

Egyik kedves évfolyamtársam testvére gépészmérnökként hajózta a világot. Ő mesélte, milyen is az, amikor egy tengerjáró hajót a vihar gyufaszálként sodor ide-oda. Ilyenkor tényleg a kapitányon múlik minden... egy rossz vagy nem időben kiadott parancs, s vége mindennek, süllyed a tengerjáró is!

A keresztény ember figyel Isten szavára, s engedelmeskedik a Legnagyobb Kapitány szavának... Nem jajveszékel, hanem cselekszik, ha éppen arról van szó. Tudja, hogy a Mindenség Urának tenyerén van az ő élete is, s hogy Nélküle semmi sincs, Nélküle garantált a veszteség, Vele pedig győzelemre jut a hit!

Ha a Mester szól, az elemek is engedelmeskednek. Csak az emberrel van úgy a JóIsten, hogy megengedte neki, hogy parancsolataival is szembeszállhasson... Aki élt már át lelki viharokat, aki esetleg hajótörést is szenvedett az élet tengerén, de megmenekült, mert Jézus keresztjébe belekapaszkodott, az tudja jól mit jelent a kegyelem. Enélkül nem akar élni, élete vezérlő elemének kívánja az áldást, mely Mesterétől jön.

Hajózni szükséges - hinni nem. De ha el akarsz jutni Abba a kikötőbe, akkor nem kerülheted ki a Mester hívó szavát...