A jó győzelméért...
A mai nap imádsága:
Uram! Jóakaratú döntéseinket áldd meg kegyelmesen! Ámen
"Adj azért szolgádnak engedelmes szívet, hogy tudja kormányozni népedet, különbséget téve a jó és rossz között..."
1 Királyok 3,9a
Sok mai "király"politikus tanulhatna Salamontól... Mindenekelőtt Isten előtti alázatot, hogy ne a pénz szerelmének tébolyában, hanem a szolgáló szív bölcsességében hozzák meg döntéseiket - ne önmaguk boldogulásáért, hanem a közösség javára. E naív vágy - úgy gondolom - még sokáig csak elementáris kívánság marad, hiszen éppen azért hoz a ma embere rossz döntéseket, mert nem látja mi a jó, s mi a rossz. (Ami jó nekem, az nem biztos, hogy másnak is, a közösségnek is jó.) A jóért ugyan áldozatot kell hozni, de az mindig megtérül, hiszen olyan nem létezik, hogy valaki következetesen a békességet munkálja, de végül háborúba keveredik. Ha viszont valakinek lételeme a gonoszkodás, a ravaszkodó, mások nyomorúságát kihasználó mindenáron való felemelkedés, az hamar "háborús" helyzetben találja magát, ahol már nem a vélt igazság prezentációja és az elvárt tolerancia néz egymással farkasszemet, hanem, a jó és a rossz...
Még mielőtt azt gondolná bárki is, hogy a világjobbítás a királyok és hatalmasok kiváltsága, le kell szögeznünk: az igazán nagy hatalmai harcok nem a magas politikában, hanem a szívben dőlnek el. Személyes életünk minőségét nem a "dzsídípí" (a bruttó hazai termék »gross domestic product«, GDP) nagysága, hanem lelkünk mindenkori állapota szabja meg. Terpeszkedhet valaki miniszteri bársonyszékben "kutyául" boldogtalanul, s lehet sámlin is ücsörögni úgy, hogy lábunk alatt hever az egész világ... "mert ami ember számára lehetetlen, Isten számára lehetséges."
Az igazi csaták soha nem a csatatéren, hanem az édesanyák, s gyermekeik szívében dőlnek el... Így akkor talán már látható, hogy miért degradálják Évát (minden élők anyja!) a "virágzó" szexipar "polcról fogyasztható" termékévé, miért veszejtik el az istenképűségre teremtett ember méltóságát... Ha korlátozzuk, ha megszüntetjük az élet egyetemes respektjét, akkor az ilyen lelkületű, emberségüktől megfosztott emberek azt csinálják/élik, amit mondanak nekik - azaz: gondolkodás nélkül engedelmeskednek a hatalom mindenkori parancs-kódjainak. A másokat kézben tartani akaró Istentől elfordult "királykodók" nagyon jól tudják: A fogantatás pillanatában kell megakadályozni a jót, a szép dolgok kifejlődését a kezdetekben kell megfojtani... Mert nemcsak a gonoszságnak, hanem a jónak is elsöprő ereje van!
Akinek világlátásában összemosódik a jó és a rossz, az úgy érzi, hogy ő csupán a szélben ide-oda repülő homokszemecske, akinek semmilyen befolyása nincs a világ alakulására. Az igazság az, hogy mindannyiunk élete alapvetően befolyásolja az egész világ jövőjének a sorsát. Genetikánkban átörökített habitusunkat (készségünket) már gyermekeinkben viszontláthatjuk. Amit nem látunk, mert a lélek titokzatos kódolásában »átok, áldás« láthatatlanul folytatódnak tovább a jövő generációiban, s egyszer a megfelelő együttállásban világmegrengető erővé szövődnek egybe...
Ez a reménység persze emberi, s beteljesülése is távoli. A hívő ember nyilvánvalóan nem ebben reménykedik, hanem Istenében, Akinek mindenre és mindenkire, minden időben előrelátó gondja van.
"Adj azért szolgádnak engedelmes szívet, hogy tudja kormányozni népedet, különbséget téve a jó és rossz között..."
1 Királyok 3,9a
Sok mai "király"politikus tanulhatna Salamontól... Mindenekelőtt Isten előtti alázatot, hogy ne a pénz szerelmének tébolyában, hanem a szolgáló szív bölcsességében hozzák meg döntéseiket - ne önmaguk boldogulásáért, hanem a közösség javára. E naív vágy - úgy gondolom - még sokáig csak elementáris kívánság marad, hiszen éppen azért hoz a ma embere rossz döntéseket, mert nem látja mi a jó, s mi a rossz. (Ami jó nekem, az nem biztos, hogy másnak is, a közösségnek is jó.) A jóért ugyan áldozatot kell hozni, de az mindig megtérül, hiszen olyan nem létezik, hogy valaki következetesen a békességet munkálja, de végül háborúba keveredik. Ha viszont valakinek lételeme a gonoszkodás, a ravaszkodó, mások nyomorúságát kihasználó mindenáron való felemelkedés, az hamar "háborús" helyzetben találja magát, ahol már nem a vélt igazság prezentációja és az elvárt tolerancia néz egymással farkasszemet, hanem, a jó és a rossz...
Még mielőtt azt gondolná bárki is, hogy a világjobbítás a királyok és hatalmasok kiváltsága, le kell szögeznünk: az igazán nagy hatalmai harcok nem a magas politikában, hanem a szívben dőlnek el. Személyes életünk minőségét nem a "dzsídípí" (a bruttó hazai termék »gross domestic product«, GDP) nagysága, hanem lelkünk mindenkori állapota szabja meg. Terpeszkedhet valaki miniszteri bársonyszékben "kutyául" boldogtalanul, s lehet sámlin is ücsörögni úgy, hogy lábunk alatt hever az egész világ... "mert ami ember számára lehetetlen, Isten számára lehetséges."
Az igazi csaták soha nem a csatatéren, hanem az édesanyák, s gyermekeik szívében dőlnek el... Így akkor talán már látható, hogy miért degradálják Évát (minden élők anyja!) a "virágzó" szexipar "polcról fogyasztható" termékévé, miért veszejtik el az istenképűségre teremtett ember méltóságát... Ha korlátozzuk, ha megszüntetjük az élet egyetemes respektjét, akkor az ilyen lelkületű, emberségüktől megfosztott emberek azt csinálják/élik, amit mondanak nekik - azaz: gondolkodás nélkül engedelmeskednek a hatalom mindenkori parancs-kódjainak. A másokat kézben tartani akaró Istentől elfordult "királykodók" nagyon jól tudják: A fogantatás pillanatában kell megakadályozni a jót, a szép dolgok kifejlődését a kezdetekben kell megfojtani... Mert nemcsak a gonoszságnak, hanem a jónak is elsöprő ereje van!
Akinek világlátásában összemosódik a jó és a rossz, az úgy érzi, hogy ő csupán a szélben ide-oda repülő homokszemecske, akinek semmilyen befolyása nincs a világ alakulására. Az igazság az, hogy mindannyiunk élete alapvetően befolyásolja az egész világ jövőjének a sorsát. Genetikánkban átörökített habitusunkat (készségünket) már gyermekeinkben viszontláthatjuk. Amit nem látunk, mert a lélek titokzatos kódolásában »átok, áldás« láthatatlanul folytatódnak tovább a jövő generációiban, s egyszer a megfelelő együttállásban világmegrengető erővé szövődnek egybe...
Ez a reménység persze emberi, s beteljesülése is távoli. A hívő ember nyilvánvalóan nem ebben reménykedik, hanem Istenében, Akinek mindenre és mindenkire, minden időben előrelátó gondja van.
Biztonság...
A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy ne a magam erejében és okosságában, csakis a Te kegyelmedben bízzak, s útmutatásod szerint élhessek! Ámen
Ezért, szeretteim, kerüljétek a bálványimádást!
1 Kor 10,14
Aki nem érti a szimbolikus gondolkodást, az magát az életet sem érti. Sokan ezért teszik félre a Szentírást, mert nem értenek egyet annak világképével. Megérteni a mondatokat azonban csak az tudja, aki az ABC-t ismeri... Régen - ahogyan ma is -, amit fontosnak tartott az ember, azt simogatta, akörül röpdöstek gondolatai... régen nemes egyszerűséggel ezt bálványnak mondták. Többnyire ma sem szobrok előtt hajlonganak az emberek, más "istenek" ragadják meg a szíveket: hatalom, gazdagság, karrier, szenvedélyek?
Boldog életet csak az élhet, akinek életeben nem billent meg az őseredeti értékrend, vagy ha meg is billent - a JóIsten kegyelméből - visszabillent a helyére. Ezért érdemes megszívlelni a Mester szavát: ?Keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek mind ráadásul megadatnak nektek?. Sajnos a a jólét eltakarja előlünk a lényeget: Istent. A mai világot is ez a bálvány vezeti. Hány hívő ember szíve nehezedett már meg ettől! Elfelejtették küldetésüket, létük célját. Nincs szánalmasabb annál az embernél, aki (csak) vallásos életet akar élni. Sem az Isten áldásait nem tapasztalja, sem a világ - ideig óráig tartó - gyönyörűségeit nem élvezi. A két szék között a padlóra esik, miközben két lovat szeretne egyszerre meglovagolni...
Istent megismerni a legnagyobb öröm az életben - s a hívő ember tudja - ez a Mester nélkül nem megy. Életünk párját (leendő párját) csak akkor ismerhetjük meg igazán, ha együtt járunk vele. Ugyanígy vagyunk az Istennel is. Ha nem járunk Vele, ha nem követjük, hogyan ismernénk meg? Az ember vágyakozik az ismeretre, ez emberlétünk egyik legfőbb kritériuma. Ezért szakítottunk a tudás fájáról... Az ismeret rejti ugyanis magában a változás lehetőségét.
Mindennap vágyunk megújulásra. Van, aki a "stílusváltásban" látja a megújulást... és biztos változik a stílus is, de nem ez az első, a legfontosabb. Az első és legfontosabb a megtérés, odaszánás - a naponkénti, ahogyan Luther mondja -, s a bűnök beismerése, megvallása, a kegyelemért való könyörgés. Ez akkor igazán nyilvánvaló, amikor kétségbeesünk saját és környezetünk helyzetén, s rájövünk: csak az ÚRIsten segíthet. A látszat, az első benyomás sokszor megcsal minket: Aranynak látszik az is, aminek a csillogása csak talmi, értékesnek az, ami valójában gagyi, s biztonságosnak az, amiben a legnagyobb veszély leselkedik ránk... "Szeretteim, kerüljétek a bálványimádást" - s még ma közeledjetek az Istenhez...
Ezért, szeretteim, kerüljétek a bálványimádást!
1 Kor 10,14
Aki nem érti a szimbolikus gondolkodást, az magát az életet sem érti. Sokan ezért teszik félre a Szentírást, mert nem értenek egyet annak világképével. Megérteni a mondatokat azonban csak az tudja, aki az ABC-t ismeri... Régen - ahogyan ma is -, amit fontosnak tartott az ember, azt simogatta, akörül röpdöstek gondolatai... régen nemes egyszerűséggel ezt bálványnak mondták. Többnyire ma sem szobrok előtt hajlonganak az emberek, más "istenek" ragadják meg a szíveket: hatalom, gazdagság, karrier, szenvedélyek?
Boldog életet csak az élhet, akinek életeben nem billent meg az őseredeti értékrend, vagy ha meg is billent - a JóIsten kegyelméből - visszabillent a helyére. Ezért érdemes megszívlelni a Mester szavát: ?Keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek mind ráadásul megadatnak nektek?. Sajnos a a jólét eltakarja előlünk a lényeget: Istent. A mai világot is ez a bálvány vezeti. Hány hívő ember szíve nehezedett már meg ettől! Elfelejtették küldetésüket, létük célját. Nincs szánalmasabb annál az embernél, aki (csak) vallásos életet akar élni. Sem az Isten áldásait nem tapasztalja, sem a világ - ideig óráig tartó - gyönyörűségeit nem élvezi. A két szék között a padlóra esik, miközben két lovat szeretne egyszerre meglovagolni...
Istent megismerni a legnagyobb öröm az életben - s a hívő ember tudja - ez a Mester nélkül nem megy. Életünk párját (leendő párját) csak akkor ismerhetjük meg igazán, ha együtt járunk vele. Ugyanígy vagyunk az Istennel is. Ha nem járunk Vele, ha nem követjük, hogyan ismernénk meg? Az ember vágyakozik az ismeretre, ez emberlétünk egyik legfőbb kritériuma. Ezért szakítottunk a tudás fájáról... Az ismeret rejti ugyanis magában a változás lehetőségét.
Mindennap vágyunk megújulásra. Van, aki a "stílusváltásban" látja a megújulást... és biztos változik a stílus is, de nem ez az első, a legfontosabb. Az első és legfontosabb a megtérés, odaszánás - a naponkénti, ahogyan Luther mondja -, s a bűnök beismerése, megvallása, a kegyelemért való könyörgés. Ez akkor igazán nyilvánvaló, amikor kétségbeesünk saját és környezetünk helyzetén, s rájövünk: csak az ÚRIsten segíthet. A látszat, az első benyomás sokszor megcsal minket: Aranynak látszik az is, aminek a csillogása csak talmi, értékesnek az, ami valójában gagyi, s biztonságosnak az, amiben a legnagyobb veszély leselkedik ránk... "Szeretteim, kerüljétek a bálványimádást" - s még ma közeledjetek az Istenhez...
Életünk...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy féljünk és szeressünk Téged, s add, hogy kegyelmed révén életünk napjai ne haszontalanul, hanem értékteremtésben teljenek! Ámen
A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által.
2 Tim 1,14
Kincseket megőrizni általában páncélszekrényekben szoktak... Minél értékesebb a mások elől "elrejteni való", annál vastagabb falú széfekbe kerülnek, s a zárak nyitása is annál bonyolultabb. Vannak olyan óriási páncélszekrények/páncél-termek, melyek nyitásához, zárásához egyszerre akár több ember összehangolt munkájára is szükség van. Aztán, amit ember zár be, azt idővel az ember mégis ki tudja nyitni... (A bárka ajtaját Isten zárta be, azt azonban ember ki nem nyitotta!)
Amit az ember kincsnek tart, amiért az ember még az életét is kockáztatja - pl. az arany, a vagyon - az Isten országában értéktelen, figyelmet sem érdemlő "gagyi". Az ember mégis ezekért a múlandó, ideig-óráig birtokolható földi dolgokért képes háborúzni, s nem retten vissza a legmocskosabb cselekedetektől sem. Nos, ilyen a megromlott természetű ember! A birtoklás mámorában, az egyszer úgyis elmúló hatalom ígéretében, Istenképűségét felejtve, igen hamar képes elaljasodni, s olyat tesz, amilyet még az állatok sem: Képes azért ölni, mert a másik ugyanarról másképpen gondolkodik!!! Mi ez, ha nem evolúciós zsákutca, genetikai programhiba? A válasszal akkor sem tudunk mit kezdeni, ha az ördög munkájának tartjuk, mindenesetre ez utóbbi fejezi ki legvalóságosabban, legéletszerűbben, legirodalmibb módon az ember gonoszságra való hajlamát.
A drága kincsek azonban nem a "széfben" vannak, s nem is fülben, nyakon, karon hordják, de még nem is a pénztárcában lapulnak, az igazi kincsek mindig a szívben vannak elraktározva! Ezt a "páncélszekrényt" úgy alkotta meg a JóIsten, hogy abból senki semmit nem tud kivenni, s csak azt tudunk megőrizni benne, amit mi akarunk. Szívünk vékonyka falát a tőr, a golyó bármikor átszakíthatja, de mégis olyan vastag, hogy azt még maga az ÚRIsten sem képes áttörni. Ha nem akarjuk, hogy Ő benne lakozzék, akkor még a Mindenható is kívül marad! Sokan gondolják úgy, hogy ez a helyes: az Isten maradjon csak mindenen kívül, s ne szóljon bele az életükbe...
Életünk legdrágább kincse az Élet maga! Ezt Isten nélküli életvezetésben általában csak akkor ismerik fel az emberek, amikor véget ér az életük... Hány meddő asszony hordozza szívében egy életen át a gyermektelenség keserűségét, s hányan vannak, akik kényelemből vagy félelemből megölik magzataikat! Isten evangéliuma - s ez adja csodálatosságát -, mindig az élet szépségét mutatja be, s akarja megtanítani nekünk, hogyan éljünk létünk csodájával!
Az élet a szívből indul ki, hiszen minden, ami fontos, az a szívben dől el... S az is igaz, hogy életünk sok-sok pillanatból áll össze, születéstől a halálig álló élmény-, és cselekedet-füzérhez hasonlatos. Az, hogy ezzel a gyöngysorral ki mennyire ékesedhet és ékesíthet másokat - az Isten nagyobb dicsőségére is -, mindenkinek a hitén, s életbölcsességén múlik. Aki keres, az megtalálja a legértékesebbet, aki pedig az Isten szántóföldjén hittel, hűségben munkálkodik, az nemcsak megtapasztalja URa gondviselését, de olykor még szántás közben arannyal teli korsóra is bukkanhat...
A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által.
2 Tim 1,14
Kincseket megőrizni általában páncélszekrényekben szoktak... Minél értékesebb a mások elől "elrejteni való", annál vastagabb falú széfekbe kerülnek, s a zárak nyitása is annál bonyolultabb. Vannak olyan óriási páncélszekrények/páncél-termek, melyek nyitásához, zárásához egyszerre akár több ember összehangolt munkájára is szükség van. Aztán, amit ember zár be, azt idővel az ember mégis ki tudja nyitni... (A bárka ajtaját Isten zárta be, azt azonban ember ki nem nyitotta!)
Amit az ember kincsnek tart, amiért az ember még az életét is kockáztatja - pl. az arany, a vagyon - az Isten országában értéktelen, figyelmet sem érdemlő "gagyi". Az ember mégis ezekért a múlandó, ideig-óráig birtokolható földi dolgokért képes háborúzni, s nem retten vissza a legmocskosabb cselekedetektől sem. Nos, ilyen a megromlott természetű ember! A birtoklás mámorában, az egyszer úgyis elmúló hatalom ígéretében, Istenképűségét felejtve, igen hamar képes elaljasodni, s olyat tesz, amilyet még az állatok sem: Képes azért ölni, mert a másik ugyanarról másképpen gondolkodik!!! Mi ez, ha nem evolúciós zsákutca, genetikai programhiba? A válasszal akkor sem tudunk mit kezdeni, ha az ördög munkájának tartjuk, mindenesetre ez utóbbi fejezi ki legvalóságosabban, legéletszerűbben, legirodalmibb módon az ember gonoszságra való hajlamát.
A drága kincsek azonban nem a "széfben" vannak, s nem is fülben, nyakon, karon hordják, de még nem is a pénztárcában lapulnak, az igazi kincsek mindig a szívben vannak elraktározva! Ezt a "páncélszekrényt" úgy alkotta meg a JóIsten, hogy abból senki semmit nem tud kivenni, s csak azt tudunk megőrizni benne, amit mi akarunk. Szívünk vékonyka falát a tőr, a golyó bármikor átszakíthatja, de mégis olyan vastag, hogy azt még maga az ÚRIsten sem képes áttörni. Ha nem akarjuk, hogy Ő benne lakozzék, akkor még a Mindenható is kívül marad! Sokan gondolják úgy, hogy ez a helyes: az Isten maradjon csak mindenen kívül, s ne szóljon bele az életükbe...
Életünk legdrágább kincse az Élet maga! Ezt Isten nélküli életvezetésben általában csak akkor ismerik fel az emberek, amikor véget ér az életük... Hány meddő asszony hordozza szívében egy életen át a gyermektelenség keserűségét, s hányan vannak, akik kényelemből vagy félelemből megölik magzataikat! Isten evangéliuma - s ez adja csodálatosságát -, mindig az élet szépségét mutatja be, s akarja megtanítani nekünk, hogyan éljünk létünk csodájával!
Az élet a szívből indul ki, hiszen minden, ami fontos, az a szívben dől el... S az is igaz, hogy életünk sok-sok pillanatból áll össze, születéstől a halálig álló élmény-, és cselekedet-füzérhez hasonlatos. Az, hogy ezzel a gyöngysorral ki mennyire ékesedhet és ékesíthet másokat - az Isten nagyobb dicsőségére is -, mindenkinek a hitén, s életbölcsességén múlik. Aki keres, az megtalálja a legértékesebbet, aki pedig az Isten szántóföldjén hittel, hűségben munkálkodik, az nemcsak megtapasztalja URa gondviselését, de olykor még szántás közben arannyal teli korsóra is bukkanhat...
A mai nap imádsága:
Uram! Te vagy az út, az igazság és az élet... Add, hogy Veled járhassak, s igazságod által élhessek! Ámen
Jaj azoknak, akik azt mondják, hogy a rossz jó, és a jó rossz, és akik azt állítják, hogy a sötétség világosság, és a világosság sötétség; azt állítják, hogy a keserű édes, és az édes keserű!
Ézs 5,20
Az igazságnak számos nézete van, de az igazság, az mindig csak egy, ahogyan az Isten is Egy...Éppen ezért, aki a Teremtő igazságát fogadja el mértékül, s az alapján tájékozódik, annak szava minden változó körülmény közepette kiszámítható: igen vagy nem és ezen szavakban nincs változás, nincsenek betoldások sem, hogy "de azért..." Aki pedig emberi véleményekre/vélekedésekre alapoz, az az igazságot következetesen "relativizálni" fogja. Kulcsszavai, élet-mottói lesznek a "tolerencia", a "másság", s istene a szabad véleménynyilvánítás lesz, amin azt fogja érteni, hogy neki - mint igazságot ismerő különbnek - szabad véleményt mondani mindenről és mindenkiről, a másik pedig csak arról mondhat véleményt, amiről szabad...
Amióta az ember közösségben él, azóta konfliktusban van az igazsággal. Mindig vannak, akik tudni vélik, hogy mi az igazság: aktuálpolitikában, a világgazdaságban, de még a történelmi események végső okait is tudni vélik. Az ilyen "besserwissereket" (mindentudókat) különös aroganciájukról ismerhetjük fel. Ők azok, akik hangosan mondogatják a magukét, akik pár-beszéd helyett folyton közbevágnak, akik nem képesek érzelmeiket uralni. A tényekkel nem tudnak mit kezdeni - ha azok véletlenül eljutnak a fülükön túlra is. Gondolatvilágukat a dogmatikus érvelés, a részletekbe menő törvényeskedés jellemzi. Aztán legvégül megtörténik az, amire egyetlen jóérzésű ember sem mer gondolni: a rosszra azt mondják, hogy jó, a sötétségre, hogy az a világosság, s a hazugságról azt állítják fennhangon: "Ez az igazság!" Az igazság persze mégiscsak az, hogy igazság csakis egy van, s az az Istené... S mivel az idő is az Istené, ezért idővel minden kiderül! Minden napvilágra kerül egyszer - ahogyan ezt már Salamon király is többször megfogalmazta bölcsesség-gyűjteményében.
Ézsaiás próféta azt mondja: "Jaj azoknak..." - akik, mást állítanak, mint ami a valóság! Nem mondja, hogy majd egyszer, valamikor a távoli jövőben jön el a büntetés, amitől jajgatnak az emberek. A "jaj-nyomorúság" már most is itt van azok számára, akik erfoldultak az Istentől, s így valóságtól is...
Az életünknek jól elkülöníthető szakaszai vannak, ahogyan egy esztendő is évszakokból áll. Nem lehet azt mondani hogy a fa csak tavasszal és nyáron él, s ez az Élet. Az életnek a titka, hogy a Télben is "él"-et van. Hitünk krisztusos titka, hogy a halálban is életünk van, mert az Három-Egy-Isten mindenütt jelen van szeretetével, amely elhív mindannyiunkat, s megtart minket akkor is, ha a körülöttünk lévő embervilág igazságtalan...
Látás...
Imádkozzunk!
URam! Add, hogy csak azt lássam meg, ami előbbre visz, s Tehozzád emel, s ne téveszen meg a látszat, ami elhajlítana Tőled! Ámen
Így szól az én Uram, az ÚR: Jaj a bolond prófétáknak, akik a maguk esze után járnak, de semmit sem láttak!
Ez 13,3
Régen a prófétát látónak hívták... Ő ugyanis látott olyat is, amit más nem. Ma így mondanánk: "szeme volt arra, amire másnak nem". Éppen ezért a próféta nem csak meglátott, de előre is látott dolgokat. Ha elfogadjuk a Szentírás prófétikus mondatait - pl. ilyeneket: "Fiaitok és lányaitok prófétálni fognak és álmokat fognak látni" -, akkor Isten Szentlelkének jelenkori munkálkodását is komolyan kell vennünk. Éppen ezért nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy ma is vannak prófétikus karakterű nem csak igehirdetők, hanem egyszerű, hívő emberek is.
Honnan tudhatjuk azonban, hogy nem "bolond prófétával" - mert ilyen mindig is volt, s lesz - van dolgunk? (Bolond az, aki prófétai státusban tetszelegve olyat mond, amit nem is lát... vagy amit látni vélt az csupán a jelenségek délibábja, s amit meg ébren vagy álmában "álmodott" az pedig nem több egy szimpla rémálomnál.) Nos, akár régen vagy most az "igazi" próféta az tiszta-lelkű ember, olyan, mint egy Illés, akire azt mondták: "Isten embere". Nyilvánvalóan nem sok ilyen istenes, elhívott ember szaladgál ezen a földgolyón...
A héber misztika szerint minden nemzedékben él 36 olyan ember - héberül: lámed-váv cádikim, vagyis 36 igaz ember -, akiknek érdemei miatt Isten fenntartja a világot. Ők mind roppant szegény, sanyarú sorsú, észrevétlenül élő emberek, akik a többiek közül mindössze jámborságukkal tűnnek ki. Érdekes és szép gondolat ez, hiszen ha az ember látja ennek az embervilágnak a kapzsiságát, gonoszságait, akkor automatikusan felteszi a kérdést: "Az igazságos ÚRIsten miért nem pusztítja már el ezt a világot?" -, hiszen erre már régóta rászolgáltunk...
Sokan a bolondságokat beszélő embereket összetévesztik a prófétákkal. A mosolygósan szépeket mondókat - akiket szívesen körülvesznek csodálóik - karizmatikus vezetőnek hiszik, jóllehet ők csak földhözragadt, anyagvilágban gondolkodó, számok alapján tájékozódó percemberek... Persze könnyen asszociálhatna bárki aktuál-politikusokra is, de most inkább azokra a "szellemi vezetőkre" kell gondolnunk, akik Isten országáról (ami maga a kegyelem Valósága) a legemberibb/legkeményebb törvényeskedéssel beszélnek, de saját maguk törvénytelenségeit "reflexből" az isteni kegyelemmel igyekeznek palástolni! Na, ők azok, akik a Szentírásból úgy "tanítanak"(?), hogy hallgatóikat garantáltan a vallásos neurózisba kergetik...
Az ok nagyon egyszerű: akit valóban Isten küldött, prófétaként, az soha nem az egyéni érdeket teszi meg prioritásnak, hanem a közösség érdekeit. Hiszen az egyes ember üdvössége, s földi "üdvös" sorsa is ugyanis a közösségben, embervilágban van elrejtve. Ezért hamis minden olyan vallásoskodó megközelítés, mely Isten üdvözítő akaratát emberi forgatókönyvbe képzeli/hiszi bele, hiszen ezzel pontosan Isten mindenhatóságát kérdőjelezi meg, s azt a végtelen isteni kegyelmet "magyarázza", amit a véges ember soha fel nem foghat...
A mai nap imádsága:
Istenem! Add, hogy több legyen bennünk a részvét egymás iránt, s tudjuk gyermekeink elé élni az együttérzés felemelő pillanatait! Ámen
A nap sötétté válik, és a hold vérré, mielőtt eljön az Úr nagy és fenséges napja. Aki azonban segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.
ApCsel 2,20-21
Az utolsó ítélet/végső nap kérdése néhány száz évvel ezelőtt valóban komoly dilemmát okozott a keresztény világban élők számára, az emberek többsége igyekezett is "rettegéssel munkálni" üdvösségét. Ma az ún. keresztény világ (értsd: fehér-, vagy jóléti kultúrában élő átlag-embere) "tesz" az ilyen dolgokra, számára legfeljebb akkor válik ez fontossá, ha részlegesen le kell mondania vagy el kell hagynia ezt az élvezeti világot - betegség vagy öregedés okán. Ilyenkor hirtelen súlya lesz az eladdig megmosolygott szónak: üdvösség...
Nemcsak az egyház veszített vonzásából, de az Istenről alkotott képek/elképzelések is megkoptak az elmúlt 100-150 évben, idejét-múltnak tűnnek a dogmák, a hitelvek. Sokan a többé-kevésbé jól működő gyülekezeti közösségért, esetleg az Egyház még megmaradt társadalmi presztizséből fakadó, egy adott tisztség-, vagy státus-nyújtotta kapcsolati előnyeiért szimpatizálnak a keresztény életvitellel, de alig-alig azért, mert a személyes üdvösség kérdése létkérdés lenne... Az igazi egzisztenciális kihívást nem a halál utáni, hanem a halál előtti élet jelenti!
Amennyire meghatározta a középkor egyház-formálta kultúrája az általános világképet, olyannyira formálja korunkat a fősodrású média. Alábecsülni a technológia-nyújtotta indirekt, hatalmi érték-látás-befolyásolást - dőreség lenne... Bizony, hat a mobilitás varázsa: autó, (okos)telefon, internet - mind-mind az evilági élet sikerességének szolgálatában! Csak amikor elmarad a siker, amikor a várt eredmény helyett a kudarc szorongat, akkor kezdünk el igazán gondolkodni azon, mi is ennek az egésznek az értelme: "Hát az nem lehet, hogy csak az Élet Nagy Zsíroskenyerének majszolgatása jelentené az egyetlen lehetséges célt?!"
Végességünk akkor tudatosul bennünk igazán, amikor erőnk alaposan megfogyatkozik, s bár a fizikai elerőtlendésünket még valamilyen kisebb-nagyobb rekreációs programmal gyógyítani tudjuk, de a lelki megfáradásunkat már nem vagyunk képesek orvosolni... Fülig benne az életben, pörögve-nyüzsögve a történésekben, visszhangzik bennünk: de mi van az "odaáttal"? Van-e egyáltalán, s ha igen, akkor milyen? Ebbéli töprengéseinket aztán mindig felerősíti egy-egy veszteségünk is: egy barát, barátnő, kedves szomszéd vagy jó munkatárs, nemkülönben szerettünk halála.
Vannak pillanataink, amikor a valószerűtlen nagyon is valószerűnek tűnik, amikor a hihetetlen nagyon is hihető, amikor az eladdig lehetetlennek tartott az "igenis-lehetséges" ígéretét adja. Ebbe belekapaszkodunk, mert emberek vagyunk, teremtmények, Istenre szorult "hiány-lények". A vég fagyos vonzásában ki így, ki úgy, de beismeri: kell az Isten, mert nélküle nincs békesség, nincs megnyugvása a léleknek... s nincs üdvösség se.
Jaj azoknak, akik azt mondják, hogy a rossz jó, és a jó rossz, és akik azt állítják, hogy a sötétség világosság, és a világosság sötétség; azt állítják, hogy a keserű édes, és az édes keserű!
Ézs 5,20
Az igazságnak számos nézete van, de az igazság, az mindig csak egy, ahogyan az Isten is Egy...Éppen ezért, aki a Teremtő igazságát fogadja el mértékül, s az alapján tájékozódik, annak szava minden változó körülmény közepette kiszámítható: igen vagy nem és ezen szavakban nincs változás, nincsenek betoldások sem, hogy "de azért..." Aki pedig emberi véleményekre/vélekedésekre alapoz, az az igazságot következetesen "relativizálni" fogja. Kulcsszavai, élet-mottói lesznek a "tolerencia", a "másság", s istene a szabad véleménynyilvánítás lesz, amin azt fogja érteni, hogy neki - mint igazságot ismerő különbnek - szabad véleményt mondani mindenről és mindenkiről, a másik pedig csak arról mondhat véleményt, amiről szabad...
Amióta az ember közösségben él, azóta konfliktusban van az igazsággal. Mindig vannak, akik tudni vélik, hogy mi az igazság: aktuálpolitikában, a világgazdaságban, de még a történelmi események végső okait is tudni vélik. Az ilyen "besserwissereket" (mindentudókat) különös aroganciájukról ismerhetjük fel. Ők azok, akik hangosan mondogatják a magukét, akik pár-beszéd helyett folyton közbevágnak, akik nem képesek érzelmeiket uralni. A tényekkel nem tudnak mit kezdeni - ha azok véletlenül eljutnak a fülükön túlra is. Gondolatvilágukat a dogmatikus érvelés, a részletekbe menő törvényeskedés jellemzi. Aztán legvégül megtörténik az, amire egyetlen jóérzésű ember sem mer gondolni: a rosszra azt mondják, hogy jó, a sötétségre, hogy az a világosság, s a hazugságról azt állítják fennhangon: "Ez az igazság!" Az igazság persze mégiscsak az, hogy igazság csakis egy van, s az az Istené... S mivel az idő is az Istené, ezért idővel minden kiderül! Minden napvilágra kerül egyszer - ahogyan ezt már Salamon király is többször megfogalmazta bölcsesség-gyűjteményében.
Ézsaiás próféta azt mondja: "Jaj azoknak..." - akik, mást állítanak, mint ami a valóság! Nem mondja, hogy majd egyszer, valamikor a távoli jövőben jön el a büntetés, amitől jajgatnak az emberek. A "jaj-nyomorúság" már most is itt van azok számára, akik erfoldultak az Istentől, s így valóságtól is...
Az életünknek jól elkülöníthető szakaszai vannak, ahogyan egy esztendő is évszakokból áll. Nem lehet azt mondani hogy a fa csak tavasszal és nyáron él, s ez az Élet. Az életnek a titka, hogy a Télben is "él"-et van. Hitünk krisztusos titka, hogy a halálban is életünk van, mert az Három-Egy-Isten mindenütt jelen van szeretetével, amely elhív mindannyiunkat, s megtart minket akkor is, ha a körülöttünk lévő embervilág igazságtalan...
Látás...Imádkozzunk!
URam! Add, hogy csak azt lássam meg, ami előbbre visz, s Tehozzád emel, s ne téveszen meg a látszat, ami elhajlítana Tőled! Ámen
Így szól az én Uram, az ÚR: Jaj a bolond prófétáknak, akik a maguk esze után járnak, de semmit sem láttak!
Ez 13,3
Régen a prófétát látónak hívták... Ő ugyanis látott olyat is, amit más nem. Ma így mondanánk: "szeme volt arra, amire másnak nem". Éppen ezért a próféta nem csak meglátott, de előre is látott dolgokat. Ha elfogadjuk a Szentírás prófétikus mondatait - pl. ilyeneket: "Fiaitok és lányaitok prófétálni fognak és álmokat fognak látni" -, akkor Isten Szentlelkének jelenkori munkálkodását is komolyan kell vennünk. Éppen ezért nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy ma is vannak prófétikus karakterű nem csak igehirdetők, hanem egyszerű, hívő emberek is.
Honnan tudhatjuk azonban, hogy nem "bolond prófétával" - mert ilyen mindig is volt, s lesz - van dolgunk? (Bolond az, aki prófétai státusban tetszelegve olyat mond, amit nem is lát... vagy amit látni vélt az csupán a jelenségek délibábja, s amit meg ébren vagy álmában "álmodott" az pedig nem több egy szimpla rémálomnál.) Nos, akár régen vagy most az "igazi" próféta az tiszta-lelkű ember, olyan, mint egy Illés, akire azt mondták: "Isten embere". Nyilvánvalóan nem sok ilyen istenes, elhívott ember szaladgál ezen a földgolyón...
A héber misztika szerint minden nemzedékben él 36 olyan ember - héberül: lámed-váv cádikim, vagyis 36 igaz ember -, akiknek érdemei miatt Isten fenntartja a világot. Ők mind roppant szegény, sanyarú sorsú, észrevétlenül élő emberek, akik a többiek közül mindössze jámborságukkal tűnnek ki. Érdekes és szép gondolat ez, hiszen ha az ember látja ennek az embervilágnak a kapzsiságát, gonoszságait, akkor automatikusan felteszi a kérdést: "Az igazságos ÚRIsten miért nem pusztítja már el ezt a világot?" -, hiszen erre már régóta rászolgáltunk...
Sokan a bolondságokat beszélő embereket összetévesztik a prófétákkal. A mosolygósan szépeket mondókat - akiket szívesen körülvesznek csodálóik - karizmatikus vezetőnek hiszik, jóllehet ők csak földhözragadt, anyagvilágban gondolkodó, számok alapján tájékozódó percemberek... Persze könnyen asszociálhatna bárki aktuál-politikusokra is, de most inkább azokra a "szellemi vezetőkre" kell gondolnunk, akik Isten országáról (ami maga a kegyelem Valósága) a legemberibb/legkeményebb törvényeskedéssel beszélnek, de saját maguk törvénytelenségeit "reflexből" az isteni kegyelemmel igyekeznek palástolni! Na, ők azok, akik a Szentírásból úgy "tanítanak"(?), hogy hallgatóikat garantáltan a vallásos neurózisba kergetik...
Az ok nagyon egyszerű: akit valóban Isten küldött, prófétaként, az soha nem az egyéni érdeket teszi meg prioritásnak, hanem a közösség érdekeit. Hiszen az egyes ember üdvössége, s földi "üdvös" sorsa is ugyanis a közösségben, embervilágban van elrejtve. Ezért hamis minden olyan vallásoskodó megközelítés, mely Isten üdvözítő akaratát emberi forgatókönyvbe képzeli/hiszi bele, hiszen ezzel pontosan Isten mindenhatóságát kérdőjelezi meg, s azt a végtelen isteni kegyelmet "magyarázza", amit a véges ember soha fel nem foghat...
Végidők...
A mai nap imádsága:
Istenem! Add, hogy több legyen bennünk a részvét egymás iránt, s tudjuk gyermekeink elé élni az együttérzés felemelő pillanatait! Ámen
A nap sötétté válik, és a hold vérré, mielőtt eljön az Úr nagy és fenséges napja. Aki azonban segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.
ApCsel 2,20-21
Az utolsó ítélet/végső nap kérdése néhány száz évvel ezelőtt valóban komoly dilemmát okozott a keresztény világban élők számára, az emberek többsége igyekezett is "rettegéssel munkálni" üdvösségét. Ma az ún. keresztény világ (értsd: fehér-, vagy jóléti kultúrában élő átlag-embere) "tesz" az ilyen dolgokra, számára legfeljebb akkor válik ez fontossá, ha részlegesen le kell mondania vagy el kell hagynia ezt az élvezeti világot - betegség vagy öregedés okán. Ilyenkor hirtelen súlya lesz az eladdig megmosolygott szónak: üdvösség...
Nemcsak az egyház veszített vonzásából, de az Istenről alkotott képek/elképzelések is megkoptak az elmúlt 100-150 évben, idejét-múltnak tűnnek a dogmák, a hitelvek. Sokan a többé-kevésbé jól működő gyülekezeti közösségért, esetleg az Egyház még megmaradt társadalmi presztizséből fakadó, egy adott tisztség-, vagy státus-nyújtotta kapcsolati előnyeiért szimpatizálnak a keresztény életvitellel, de alig-alig azért, mert a személyes üdvösség kérdése létkérdés lenne... Az igazi egzisztenciális kihívást nem a halál utáni, hanem a halál előtti élet jelenti!
Amennyire meghatározta a középkor egyház-formálta kultúrája az általános világképet, olyannyira formálja korunkat a fősodrású média. Alábecsülni a technológia-nyújtotta indirekt, hatalmi érték-látás-befolyásolást - dőreség lenne... Bizony, hat a mobilitás varázsa: autó, (okos)telefon, internet - mind-mind az evilági élet sikerességének szolgálatában! Csak amikor elmarad a siker, amikor a várt eredmény helyett a kudarc szorongat, akkor kezdünk el igazán gondolkodni azon, mi is ennek az egésznek az értelme: "Hát az nem lehet, hogy csak az Élet Nagy Zsíroskenyerének majszolgatása jelentené az egyetlen lehetséges célt?!"
Végességünk akkor tudatosul bennünk igazán, amikor erőnk alaposan megfogyatkozik, s bár a fizikai elerőtlendésünket még valamilyen kisebb-nagyobb rekreációs programmal gyógyítani tudjuk, de a lelki megfáradásunkat már nem vagyunk képesek orvosolni... Fülig benne az életben, pörögve-nyüzsögve a történésekben, visszhangzik bennünk: de mi van az "odaáttal"? Van-e egyáltalán, s ha igen, akkor milyen? Ebbéli töprengéseinket aztán mindig felerősíti egy-egy veszteségünk is: egy barát, barátnő, kedves szomszéd vagy jó munkatárs, nemkülönben szerettünk halála.
Vannak pillanataink, amikor a valószerűtlen nagyon is valószerűnek tűnik, amikor a hihetetlen nagyon is hihető, amikor az eladdig lehetetlennek tartott az "igenis-lehetséges" ígéretét adja. Ebbe belekapaszkodunk, mert emberek vagyunk, teremtmények, Istenre szorult "hiány-lények". A vég fagyos vonzásában ki így, ki úgy, de beismeri: kell az Isten, mert nélküle nincs békesség, nincs megnyugvása a léleknek... s nincs üdvösség se.
Vesztegetés...
A mai nap imádsága:
Istenem! Elromlott teremtett világod! Istenként imádják benne a pénzt, s ajándékodat, az életet semmibe veszik. Törd meg Uram a pénz irgalmatlan hatalmát, s adj esélyt eltévedt népednek! Add, hogy ellenálljunk a kísértésnek, s minden dolgunkban a Te életvédő akaratodat kövessük! Ámen
Vesztegetésre szánt ajándékot ne fogadj el, mert az ilyen ajándék vakká teszi a világosan látókat, és az igaz beszédet is elcsavarja.
2 Móz 23,8
Nincs új a Nap alatt!... A korrupcióellenes 'kampány' tehát nem aktuálpolitikai találmány! Már Mózes is azért hozza meg vesztegetésellenes törvényeit, mert elburjánzotttak akkortájt is a vesztegetések.
A törvényi szabályozás mindig akkor kezdődik, ha valamit a közerkölcs/jóerkölcs már nem képes megregulázni. Példákért - értsd: megvesztegetési botrányokért - nem kell külföldre szaladnunk, kicsiny hazánkban az elfajult hatalom bőven szolgáltat megdöbbentő eseteket. (Gyanítom, lesznek is még bőven! Hiszen amíg a méltányosság gyakorlására meghagyott jogi kiskapukat egyesek jogtalan előnyök megszerzésére használják, addig jelen lesz a korrupció kísértése.)
No de miért is baj, ha egy kis 'hátszelet' kap egy projekt vagy egy beruházás? Lehet, hogy mindenki csak jól jár vele... Külföldön, különösen az építőiparban jól bevett szokás, hogy a bürokráciát 'olajozzák/zsírozzák", hogy jobban haladjon az engedélyeztetési eljárás... a kérdés azonban ennél jóval bonyolultabb.
Nos, a korrupció a (pénz)világ hatalmi eszköze. Ha mindenkinek lenne munkája, amiért tisztességes bért kapna - jelen helyzetben nem ez az általános, hiszen szinte minden munkahelyen elvárják az ingyenes túlórát -, ha nem korbácsolnák a reklámok négypercenként az emberek vágyait, akkor kisebb lenne a megvesztegetés mozgástere. Ha az embernek a 'tanyáján' van/lenne enni-inni-valója, bora bőséggel, munkásan él(hetne) a családjával, s megbücsülnék a nem irigységre idomított szomszédai, akkor biztonságot nyújtó fokosára támaszkodva mosolyogna a 'világ' mesterkedésein, huncutságoknak tartva azokat, mert a huncutságok semmi erővel nem bírnának felette.
Ma azonban más a helyzet Manapság a huncutságok uralkod(hat)nak az ember lelkén; hiszen a gagyi általánosan elfogadott értékké vált, s a tartalom helyett a csillogó forma vált áhított céllá. Ezek vonzáskörébe taszított ember aztán ideális alanya a korrupciónak...
A pénz - a könnyen szerzett! - vakká teszi az embert. Elhiteti, ideiglenes gazdájával, hogy ő különb, hogy ő több, sőt a másik felett is állhat! Isten és az ember között azonban nincs egyetlen ember sem - se király, se császár, se pap -, csakis egy: 'közbenjáró' a Krisztus. Isten minden embert azonos méltóségra, embernek teremtett!
Ha az eltévedt ember nem talál vissza Istenéhez, akkor beszéde hamar tartalmatlan locsogássá válik, arról beszél, ami lényegtelen, s amiről beszélni kellene arról pedig bambán hallgat... Isten azonban nem a bambaság lelkületét, hanem az erőnek, szeretetnek és Józanságnak Lelkét ígéri övéinek! Nemcsak ígéri, adja is..
Vesztegetésre szánt ajándékot ne fogadj el, mert az ilyen ajándék vakká teszi a világosan látókat, és az igaz beszédet is elcsavarja.
2 Móz 23,8
Nincs új a Nap alatt!... A korrupcióellenes 'kampány' tehát nem aktuálpolitikai találmány! Már Mózes is azért hozza meg vesztegetésellenes törvényeit, mert elburjánzotttak akkortájt is a vesztegetések.
A törvényi szabályozás mindig akkor kezdődik, ha valamit a közerkölcs/jóerkölcs már nem képes megregulázni. Példákért - értsd: megvesztegetési botrányokért - nem kell külföldre szaladnunk, kicsiny hazánkban az elfajult hatalom bőven szolgáltat megdöbbentő eseteket. (Gyanítom, lesznek is még bőven! Hiszen amíg a méltányosság gyakorlására meghagyott jogi kiskapukat egyesek jogtalan előnyök megszerzésére használják, addig jelen lesz a korrupció kísértése.)
No de miért is baj, ha egy kis 'hátszelet' kap egy projekt vagy egy beruházás? Lehet, hogy mindenki csak jól jár vele... Külföldön, különösen az építőiparban jól bevett szokás, hogy a bürokráciát 'olajozzák/zsírozzák", hogy jobban haladjon az engedélyeztetési eljárás... a kérdés azonban ennél jóval bonyolultabb.
Nos, a korrupció a (pénz)világ hatalmi eszköze. Ha mindenkinek lenne munkája, amiért tisztességes bért kapna - jelen helyzetben nem ez az általános, hiszen szinte minden munkahelyen elvárják az ingyenes túlórát -, ha nem korbácsolnák a reklámok négypercenként az emberek vágyait, akkor kisebb lenne a megvesztegetés mozgástere. Ha az embernek a 'tanyáján' van/lenne enni-inni-valója, bora bőséggel, munkásan él(hetne) a családjával, s megbücsülnék a nem irigységre idomított szomszédai, akkor biztonságot nyújtó fokosára támaszkodva mosolyogna a 'világ' mesterkedésein, huncutságoknak tartva azokat, mert a huncutságok semmi erővel nem bírnának felette.
Ma azonban más a helyzet Manapság a huncutságok uralkod(hat)nak az ember lelkén; hiszen a gagyi általánosan elfogadott értékké vált, s a tartalom helyett a csillogó forma vált áhított céllá. Ezek vonzáskörébe taszított ember aztán ideális alanya a korrupciónak...
A pénz - a könnyen szerzett! - vakká teszi az embert. Elhiteti, ideiglenes gazdájával, hogy ő különb, hogy ő több, sőt a másik felett is állhat! Isten és az ember között azonban nincs egyetlen ember sem - se király, se császár, se pap -, csakis egy: 'közbenjáró' a Krisztus. Isten minden embert azonos méltóségra, embernek teremtett!
Ha az eltévedt ember nem talál vissza Istenéhez, akkor beszéde hamar tartalmatlan locsogássá válik, arról beszél, ami lényegtelen, s amiről beszélni kellene arról pedig bambán hallgat... Isten azonban nem a bambaság lelkületét, hanem az erőnek, szeretetnek és Józanságnak Lelkét ígéri övéinek! Nemcsak ígéri, adja is..
