Bűn...
Imádkozzunk!
URam! Add, hogy hibáimból okuljak, s a bűn széles útjára ne tévedjek! Ámen
Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet, meg kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított a gyümölcséből, evett, majd adott a vele levő férjének is, és ő is evett.
1 Móz 3,6
Egy ősi, gyönyörű történet, mely nem csak kiállta az évezredek mindenféle kritikáját, de egyben úgy bele is ivódott az emberiség kultúrájába, hogy abban - amíg csak civilizáció létezik - bizonnyal megmarad. Minden egyes szava gazdag üzenetet hordoz, s jelenít meg számunkra, az emberiség írásbeliségének hajnaláról - vagy még korábbról? - ősrégi igazságokat; éppen ezért vették bele a zsidó írástudók a Babiloni Talmudba/Tórába ezt az őstörténetet.
Aki kicsit is belegondol az ember önmagával vívott harcába, az hamar észreveszi, hogy a történet a bűn és bűnhődés problematikáját hozza elénk. A "megismerés fájának" a gyümölcse igen kívánatos, a Kígyó (héber eredetiben a 'Suttogó') ígérete is megszédítő: "olyanok lesztek, mint Isten"... Nincs ember, aki egy ilyen kísértésnek ellenállna! A képzőművészetben a tudás fáját általában almafaként ábrázoljak - nem véletlenül, hiszen az alma egyben a szexualitás szimbóluma is -, s ami több, mint zseniális ebben a történetben, hogy nem nevezi néven azt a "kívánatos" gyümölcsöt: hiszen bármi, ami "csábítja a szemet", az elfordíthat Istentől. Fontos megemlíteni, hogy a bűn akkor válik kárhozatossá, amikor "közösségi", vagyis amikor belevonja a másik embert is, akinek az fájdalmat, veszteséget okoz.
Illusztrációnk rendkívüli módon mutatja be a "Suttogót", aki mint szivárvány(hát nem varázslatos?)-színű kígyó (latinul serpentin) angyalszárnyaival megvilágítja a gyümölcsöt, hogy még kívánatosabb legyen, még jobban csábítson... Fenomenális!!! Nemde "kígyózó" a bűn útja? Látszólag nem sok minden változik: ugyanazokat a "bal-jobb kanyarokat" vesszük életünk útján, mint korábban, s egyszer csak azt vesszük észre, hogy már fent vagyunk a bűn-hegy csúcsán, ahol bizony óriási a veszélye, hogy egy pillanat alatt lecsúszunk a mélybe...Kegyelem, ha a körülmények Istene az utolsó előtti pillanatban felmutatja nekünk tiltó tábláit!
Hosszú évszázadokon keresztül az asszony volt a "bűnös" mindenért, hiszen a bűnök bűnét, az Isten elleni engedetlenséget is Éva "valósította" meg, s tette bűnrészessé szegény Ádámot. Bár jól hangzik a férfifüleknek ez a fajta magyarázat - az évezredes férfiközpontú teológia is ezt hirdette/próbálta igazolni -, az igazság azonban mégsem ez. Az igazság az, hogy férfi és nő alapjaiban másképpen szemlélik a világot, s ezért nincs olyan, hogy férfiak igazság vagy nők igazsága! Az igazság mindig csakis a két fél szeretet-egységében valósulhat meg, ezt tanítja Krisztus URunk is: "A törvény (ez lenne ugye az igazság) betöltése a szeretet..."
Isten ajándékai...
A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm az életet, s benne az időt. Add, hogy bölcsen tudjam számlálni a nekem redelt ajándék-napjaimat! Ámen
Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.
Minden Istentől jön, mivel minden az övé. Nem csak ez az egész Föld, amit ajándékba kaptunk - s meg, mint a rossz gyerekek "szétpiszkáljuk" -, de Világegyetem összes csillaga, csillagpora és minden atomja is az övé... kivétel nélkül! Nincs egy darabkája sem a se a látható, se a láthatatlan Teremtettségnek, ami ne lenne az övé!
Napokban olvasom, hogy tudományos vitát nyitottak arról, vajon kié az a nyersanyagban gazdag aszteorida, ami elrepül bolygónk közelében, s kinek van joga kibányászni belőle a nemesfémeket? Pál utcai fiúkból jól ismert "einstandolás" jutott eszembe... Nos, ennyit fejlődtünk csupán. Magyarul: semmit! Győz az erősebb, politikában, gazdaságban, társadalomban. Indiában - bár hivatalosan már nem létezik kasztrendszer - az ún. érinthetetlenek kasztjának 240 millió(!) embere szinte állati sorban "élnek"... Megdöbbentő, hogy mennyire nincs értéke az embernek, nemcsak ott, a világ más részén is!
Isten legnagyobb adománya maga az élet, s ezt becsüljük a legkevésbé! Az élettelen anyag körbe van bástyázva mindenféle jogszabállyal, az ember pedig kiszolgáltatott. Ki a hibás azért, hogy az elkövető jogait mindig védik, de az áldozatokkal senki nem foglalkozik? Kinek az érdekében áll az, hogy a szándékosan gyilkolók, a szexuális bűncselekményeket elkövetők ne kapják meg méltó halálbüntetésüket? Nyilvánvalóan azoknak az érdekében, akik fiatal fiúcskákat a csatatérre küldenek, hogy idegen országban, nem a saját hazájukért, hanem kevesek profitjáért "hősként" elvérezzenek... A hatalmi elit számára csak egy elesett zsoldoskatona - de a katona édesanyja, felesége, gyermeke számára egy pótolhatatlan világ. Isten legdrágább ajándékát az időt veszik így semmibe...
Az evangélikus papcsaládban felnőtt Hamvas Béla írja: Az idő egyenértéke az arany. Ha valakinek életéből időt igényelek, azt arannyal kell kárpótolnom, mert ez az egyedüli, ami az elveszett időnek megfelel. Az embereket nem is munkájukért fizetik, hanem idejükért, az eredményért való fizetség már kései és anyagias gondolkozás tünete. Akitől napot veszek el, annak napot kell visszaadnom. A nap az idő ura és magát az időt is jelenti, s ahogy az arany nem egyéb, mint tömény napfény, nem egyéb, mint tömény idő. Az arany materializált örök, ezért: drága. Vannak percek és órák, amelyeket: "nem lehet megfizetni" - van, amikor az ember "semmi pénzért" nem tesz meg valamit - van, amit "Dárius kincséért sem hagyna el". Íme így együtt van a négy elem: a nap, az uralom, az idő, az Isten. Ez az arany. Ezért ha időt teremtünk magunknak, hogy egy gyertya fényénél - ami tulajdonképpen egy darabka az Isten fényországából(!) - barátainkkal, szeretteinkkel vagy csak kettesben az Istennel elgondolkodunk az időről - akkor bearanyozzuk múlandó életünket...
Isten azért (is) Isten, mert igazságos. Ezért egyszer számonkéri rajtunk, hogy mit csináltunk az időnkkel, s hogyan éltünk vele? Ott és akkor nyilvánvaló lesz, hogy nem a körülmények voltak az okai életünk idejének elpocsékolásában, hanem csak is egyedül, mi magunk... Nem lehetne ezt a számonkérő pillanatot olykor magunk elé képzelni, hogy okuljunk belőle, s bölcsebben éljünk?
A mai nap imádsága:
Uram! Engedd, hogy szeretni tudjam magamat akaratod szerint, s így tudjam őszintén szeretni felebarátaimat is! Ámen
Mert az ő alkotásai vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.
Ef 2,10
Sok szállal kötődünk a mennyhez és a földhöz, de amiben leginkább megtapasztalhatjuk, hogy két világ polgárai vagyunk - az a közösség. A szolgáló egyházi közösségek ereje lenyűgöző, a legkisebb (párkapcsolati) szárnyakat adó. Istenről teszünk/tehetünk bizonyságot az egyikben és a másikban is. Más a formája a felelősséghordozásnak itt és ott is, de az irányultság mindkettőben ugyanaz: Isten felé haladva, kiteljesedni a szeretetben. Isten alkotásaiként, megismételhetetlen egyediségünkben - végtelenségbe rendelve, de végességbe zárva -, a választás szabadságában éljük mindennapjainkat.
Isten arra teremtett minket, hogy szeressünk -, hiszen istenképűségünk a szeretetben tükröződik leginkább. Augustinus az emberlét legfontosabb tennivalóját igen egyszerűen így határozza meg: "Szeress, s tégy amit akarsz!". Ha a szeretet a legfőbb vezérelv, akkor tennivalónk fontossági sorrendjén nem kell sokat gondolkodnunk: a bonyolult is egyszerűvé válik, s azt tesszük, amit a szívünk diktál.
Amikor az ember ifjúságának változásaiban szenvedélyesen keresi a nagy kérdésekre a válaszokat, fel-felvetődik a régi-új probléma: Eredendően jók vagyunk ...vagy rosszak? Amikor megszületik egy ember erre a világra azt mondjuk 'ártatlan csecsemő', s ez így igaz, nem terheli őt semmiféle bűn, mulasztás. Teológiai értelemben azonban 'eredendő bűnnel terhelt', mert ember lévén magában hordozza az istentagadás készségét. Az ember ugyanis reflexből, zsigerből tagad, ha úgy hozza helyzete, ha szorítanak a körülmények, igen hamar mutogat másokra, s vádolja őket, csakhogy mentse önmagát. Készségünk szorításából azonban megszabadít minket az Isten. Önzésünkből, szeretetlenségünkből, türelmetlenségünkből és reménytelenségünkből kigyógyít: ez az evangélium. A jó hír, hogy mindenki számára elkészít egy találkozást az Isten, amiben magához ölel, megérint tisztaságával, hogy döntsünk: Vele vagy Őnélküle...
Az Istenkapcsolatunk az önkéntességünkön alapul: Isten nem akar senkit sem bekényszeríteni az Ő országába. Jóllehet olykor határozottabb pedagógiával (betegség, szenvedés, csalódás és hiány) hívogat, de a választás a mi dolgunk. Rajtunk múlik, hogy igent mondunk vagy nemet... Úgy az egyiknek, mint a másiknak következménye van, örök életre is vonatkozóan. Bizony az evilági igeneink és nemeink döntik el, hogyan alakul majd sorsunk az 'odaátban'. Vele leszünk vagy Nélküle létezünk? - ez a legnagyobb kérdésünk, melynek őszinte megfogalmazása nemcsak tartalmassá, de felülmúlhatatlanul értékessé teszi múlandó földi életünket...
A mai nap imádsága:
URam! Hiszem, amit egy életen át tanítasz nekem, mert oly hihetetlen ez az egész! Ámen
Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: URam, URam, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.
Mt 7,21
Sokan gondolják azt, ha Isten a szeretet Istene - márpedig az, ehhez nem férhet semmi kétség, hiszen Ő a Legfőbb Jó -, akkor teremtői szeretete által végül mindenkit üdvözít. A szeretet útjai ugyanolyan titokzatosak, mint az Élet maga, ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten azért "Isten", mert olyat is meg tud tenni, amit ember lehetetlennek tart. Az ÚRIsten nem úgy "gondolkodik", mint az ember. Mi "lehetséges/lehetetlen"-kategóriában látjuk a világot, s gondolkodunk róla, s így közelítjük meg az üdvösség problematikáját is.
Vannak, akik azt gondolják, hogy az Istent is automatizmusok vezérlik, mint az embert, de ez nem így van. Míg az ember tér és idő okán "függésben" van, eladdig az Isten nem, s amíg az ember csak álmodozik a szuverenitásról, az Isten pedig maga a Szuverenitás... Istennek tehát végtelen szeretetéből fakadóan nem szükséges, nem 'kötelező' mindenkit üdvözítenie, mivel őt nem köti az emberi 'logika', a szükségszerűség elve. Sokan 'kötnék így meg a JóIsten kezét', mintha a Mindenható mindent átölelő kegyeleme csak bizonyos dolgokra lenne képes: például mindenkit üdvözíteni... Jézus deklarálja, példázataiban különösen is: "a mi gondolataink, nem az Ő, nem az Isten gondolatai", mert azokban nem az történik, amit mi a 'józan ész' alapján várnánk. Ha jól belegondolunk - játsszunk el a lehetőséggel(!) -, ha mindenki üdvözülne, akkor az már nem is kegyelem lenne, hanem kegyetlenség az áldozatokkal szemben. De ez csak játék lenne a szavakkal?
Annyi bizonyos, hogy az élet az nem játék! Játszani kell az életet, de ha ezt nem vesszük 'halálosan komolyan - azaz nem tartjuk be a játékszabályokat -, akkor az nem lesz jó senkinek, s az öröm helyett csak üröm lesz benne! Fontos tudatosítani: az élet játéka nem azt jelenti, hogy játszunk el a lehetőségekkel, tékozoljuk el a talentumokat, de aztán ennek - az élményen túl -, semmi eredménye ne legyen! Éppen ezért mondja a Mester: "aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát", az számolhat a mennyországgal, aki pedig nem törekszik megcselekedni a jót, aki nem igyekszik istenképűségét megélni, mondván, hogy az ÚRIsten kegyelme majd a végén úgyis mindent elrendez, az ilyen ember nem hívő, hanem számító... Isten az üdvösséget az élet nyerteseinek ké
Mert az ő alkotásai vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.
Ef 2,10
Sok szállal kötődünk a mennyhez és a földhöz, de amiben leginkább megtapasztalhatjuk, hogy két világ polgárai vagyunk - az a közösség. A szolgáló egyházi közösségek ereje lenyűgöző, a legkisebb (párkapcsolati) szárnyakat adó. Istenről teszünk/tehetünk bizonyságot az egyikben és a másikban is. Más a formája a felelősséghordozásnak itt és ott is, de az irányultság mindkettőben ugyanaz: Isten felé haladva, kiteljesedni a szeretetben. Isten alkotásaiként, megismételhetetlen egyediségünkben - végtelenségbe rendelve, de végességbe zárva -, a választás szabadságában éljük mindennapjainkat.
Isten arra teremtett minket, hogy szeressünk -, hiszen istenképűségünk a szeretetben tükröződik leginkább. Augustinus az emberlét legfontosabb tennivalóját igen egyszerűen így határozza meg: "Szeress, s tégy amit akarsz!". Ha a szeretet a legfőbb vezérelv, akkor tennivalónk fontossági sorrendjén nem kell sokat gondolkodnunk: a bonyolult is egyszerűvé válik, s azt tesszük, amit a szívünk diktál.
Amikor az ember ifjúságának változásaiban szenvedélyesen keresi a nagy kérdésekre a válaszokat, fel-felvetődik a régi-új probléma: Eredendően jók vagyunk ...vagy rosszak? Amikor megszületik egy ember erre a világra azt mondjuk 'ártatlan csecsemő', s ez így igaz, nem terheli őt semmiféle bűn, mulasztás. Teológiai értelemben azonban 'eredendő bűnnel terhelt', mert ember lévén magában hordozza az istentagadás készségét. Az ember ugyanis reflexből, zsigerből tagad, ha úgy hozza helyzete, ha szorítanak a körülmények, igen hamar mutogat másokra, s vádolja őket, csakhogy mentse önmagát. Készségünk szorításából azonban megszabadít minket az Isten. Önzésünkből, szeretetlenségünkből, türelmetlenségünkből és reménytelenségünkből kigyógyít: ez az evangélium. A jó hír, hogy mindenki számára elkészít egy találkozást az Isten, amiben magához ölel, megérint tisztaságával, hogy döntsünk: Vele vagy Őnélküle...
Az Istenkapcsolatunk az önkéntességünkön alapul: Isten nem akar senkit sem bekényszeríteni az Ő országába. Jóllehet olykor határozottabb pedagógiával (betegség, szenvedés, csalódás és hiány) hívogat, de a választás a mi dolgunk. Rajtunk múlik, hogy igent mondunk vagy nemet... Úgy az egyiknek, mint a másiknak következménye van, örök életre is vonatkozóan. Bizony az evilági igeneink és nemeink döntik el, hogyan alakul majd sorsunk az 'odaátban'. Vele leszünk vagy Nélküle létezünk? - ez a legnagyobb kérdésünk, melynek őszinte megfogalmazása nemcsak tartalmassá, de felülmúlhatatlanul értékessé teszi múlandó földi életünket...
A mai nap imádsága:
URam! Hiszem, amit egy életen át tanítasz nekem, mert oly hihetetlen ez az egész! Ámen
Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: URam, URam, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.
Mt 7,21
Sokan gondolják azt, ha Isten a szeretet Istene - márpedig az, ehhez nem férhet semmi kétség, hiszen Ő a Legfőbb Jó -, akkor teremtői szeretete által végül mindenkit üdvözít. A szeretet útjai ugyanolyan titokzatosak, mint az Élet maga, ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten azért "Isten", mert olyat is meg tud tenni, amit ember lehetetlennek tart. Az ÚRIsten nem úgy "gondolkodik", mint az ember. Mi "lehetséges/lehetetlen"-kategóriában látjuk a világot, s gondolkodunk róla, s így közelítjük meg az üdvösség problematikáját is.
Vannak, akik azt gondolják, hogy az Istent is automatizmusok vezérlik, mint az embert, de ez nem így van. Míg az ember tér és idő okán "függésben" van, eladdig az Isten nem, s amíg az ember csak álmodozik a szuverenitásról, az Isten pedig maga a Szuverenitás... Istennek tehát végtelen szeretetéből fakadóan nem szükséges, nem 'kötelező' mindenkit üdvözítenie, mivel őt nem köti az emberi 'logika', a szükségszerűség elve. Sokan 'kötnék így meg a JóIsten kezét', mintha a Mindenható mindent átölelő kegyeleme csak bizonyos dolgokra lenne képes: például mindenkit üdvözíteni... Jézus deklarálja, példázataiban különösen is: "a mi gondolataink, nem az Ő, nem az Isten gondolatai", mert azokban nem az történik, amit mi a 'józan ész' alapján várnánk. Ha jól belegondolunk - játsszunk el a lehetőséggel(!) -, ha mindenki üdvözülne, akkor az már nem is kegyelem lenne, hanem kegyetlenség az áldozatokkal szemben. De ez csak játék lenne a szavakkal?
Annyi bizonyos, hogy az élet az nem játék! Játszani kell az életet, de ha ezt nem vesszük 'halálosan komolyan - azaz nem tartjuk be a játékszabályokat -, akkor az nem lesz jó senkinek, s az öröm helyett csak üröm lesz benne! Fontos tudatosítani: az élet játéka nem azt jelenti, hogy játszunk el a lehetőségekkel, tékozoljuk el a talentumokat, de aztán ennek - az élményen túl -, semmi eredménye ne legyen! Éppen ezért mondja a Mester: "aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát", az számolhat a mennyországgal, aki pedig nem törekszik megcselekedni a jót, aki nem igyekszik istenképűségét megélni, mondván, hogy az ÚRIsten kegyelme majd a végén úgyis mindent elrendez, az ilyen ember nem hívő, hanem számító... Isten az üdvösséget az élet nyerteseinek ké
Mindannyiunkért.
A mai nap imádsága:
Urunk! Te látod milyen sok haszontalanságra fecséreljük el drága időnket. "Jó lenne több idővel bírni!" - de a meglévőt sem tudjuk úgy eltölteni, ahogyan azt szeretnénk. Gátló fáradtságunkat Te vedd el, lendületet Te adj, hogy meglássuk közösségeink céljaiban a magunk eredményeit, s hangya-létünk ellenére Veled együtt hatalmas terveid megvalósulásának részesei lehessünk! Ámen
Eredj a hangyához, te rest, figyeld, hogy mit tesz, s okulj!
Példabeszédek 6,6
Még mielőtt fejünkbe szállna a dicsőség, hogy mi vagyunk a teremtettségben a legjobbak, érdemes közelebbről megnézni a hangyákat! Vannak, akik még esküdnek is rá, az evolúció egyértelmű győztesei: igen, a hangyák! Óvatos becslések szerint is legalább egymilliószor több hangya él földünkön mint ember, bár több tízezer faja közül nálunk "csak" mintegy 100 fajtája ismert. Szervezett államuk, bámulatos építményeik, vándorlásaik, vérengző csatáik, rabszolgatartásuk vagy éppen növény-, és állattenyésztésük sok ezer más dolguk tárul a természetben gyönyörködő elé. A hangyát, úgyszólván, mindenki ismeri, mert gyakran az is kénytelen megismerni, aki nem keresi fel őket a természetben. Tudjuk, hogy hivatlanul is megjelennek lakásban, s ilyenkor láthatjuk a legjobban, hogy milyen szívós emberi munkába kerül, amíg túljárunk az ?eszükön?.
Túlélési stratégiájuk alapja: a közösség. Az ember mint közösségi lény is hasonló stratégiának köszönhette, hogy átvészelt nagy természeti katasztrófákat, történelmi-, társadalmi viharokat... Csak amikor az önzés, és a másik kiszorítása nyert teret, akkor áldozott le az adott közösség csillaga. A közösségben ugyanis mindenkinek feladata van, senki sem haszontalan. Társadalmunk azért beteg, mert sokan haszontalannak tartják magukat. Csak Európában húszmillió munkanélkülivel számolnak! S hány millióan vannak olyanok, akiknek ugyan van munkahelyük, de nem munkát végeznek - csak haszontalankodnak. Az olyan gazdaság, ahol a spekuláció a munka rangjára emelkedik, csak beteg társadalom lehet! Ilyen közösségben társadalombiztosítási teher az öreg, életszínvonalrontó tényező a gyermek. Európánk sajnos öregszik, s hatalommal bíró öregjeink még mindig a jövő egyetlen emberi biztosítékának - a gyermeknek - az egzisztenciáját fojtogatják profitéhségükkel. A csalódás akkor lesz keserűen nyilvánvaló, amikor egyik napról a másikra hiányozni fog - robottechnika ide vagy oda - a semmivel sem pótolható emberi erő. A haszontalanság másik szinonímája a lustaság, a restség. Ha körülnézünk, bizony láthatjuk, hányan irígykednek a másikra, pedig elért sikereik számukra sem elérhetetlenek, csak meg kellene dolgozni érte... s ha csak arra gondolunk, hogy a becsületes munka »Tényleg, miért is kell hangsúlyozni, hogy becsültetes? Hiszen a munka akkor munka, ha becsülettel végzik?« mennyire elveszítette értékét, s mennyire felértékelődött az ügyeskedés, akkor láthatjuk: társadalmi rendünk nem egészséges. Aki lop, csal és hazudik, az érvényesül, aki becsületes marad azt pedig mintha maga alá gyűrné modern korunk...
Mit okulhatunk a hangya életéből? Először is: Isten a munkát azért adta, hogy éljünk vele, alkossunk általa. Aki csak úgy tesz, mintha dolgozna, az nemcsak meglopja a közösséget, de az önismeretnek az egyik legfontosabb forrását taszítja el magától. (A másik forrás az imádság... Ora et labora!/Imádkozzál és dolgozzál!) Másodszor, hogy Isten az embert is közösségbe, s a közösségért teremtette. Nem lehet megkerülni az Isten törvényét, s negálni a közösséget. Nem lehet mindig csak elvenni a közösségből, semmit sem visszaadva, hogy növekedjék. A közösség kihasználása a privilegizát egyén számára törvényszerűen meggyengítí az egész társadalmat, sőt nemcsak a közösség, de az egyén pusztulásához is vezethet. Harmadszor pedig: az Istent felfedezni nem önmagunkban kell, hanem a másikban. Ha meglátom a szenvedő Krisztust a másikban, akkor találok rá önmagamra is, s tudok szorgalmas építője lenni a közösségnek - mint a legkisebb "értelmes" hangya, az ő nagy családjának.
Eredj a hangyához, te rest, figyeld, hogy mit tesz, s okulj!
Példabeszédek 6,6
Még mielőtt fejünkbe szállna a dicsőség, hogy mi vagyunk a teremtettségben a legjobbak, érdemes közelebbről megnézni a hangyákat! Vannak, akik még esküdnek is rá, az evolúció egyértelmű győztesei: igen, a hangyák! Óvatos becslések szerint is legalább egymilliószor több hangya él földünkön mint ember, bár több tízezer faja közül nálunk "csak" mintegy 100 fajtája ismert. Szervezett államuk, bámulatos építményeik, vándorlásaik, vérengző csatáik, rabszolgatartásuk vagy éppen növény-, és állattenyésztésük sok ezer más dolguk tárul a természetben gyönyörködő elé. A hangyát, úgyszólván, mindenki ismeri, mert gyakran az is kénytelen megismerni, aki nem keresi fel őket a természetben. Tudjuk, hogy hivatlanul is megjelennek lakásban, s ilyenkor láthatjuk a legjobban, hogy milyen szívós emberi munkába kerül, amíg túljárunk az ?eszükön?.
Túlélési stratégiájuk alapja: a közösség. Az ember mint közösségi lény is hasonló stratégiának köszönhette, hogy átvészelt nagy természeti katasztrófákat, történelmi-, társadalmi viharokat... Csak amikor az önzés, és a másik kiszorítása nyert teret, akkor áldozott le az adott közösség csillaga. A közösségben ugyanis mindenkinek feladata van, senki sem haszontalan. Társadalmunk azért beteg, mert sokan haszontalannak tartják magukat. Csak Európában húszmillió munkanélkülivel számolnak! S hány millióan vannak olyanok, akiknek ugyan van munkahelyük, de nem munkát végeznek - csak haszontalankodnak. Az olyan gazdaság, ahol a spekuláció a munka rangjára emelkedik, csak beteg társadalom lehet! Ilyen közösségben társadalombiztosítási teher az öreg, életszínvonalrontó tényező a gyermek. Európánk sajnos öregszik, s hatalommal bíró öregjeink még mindig a jövő egyetlen emberi biztosítékának - a gyermeknek - az egzisztenciáját fojtogatják profitéhségükkel. A csalódás akkor lesz keserűen nyilvánvaló, amikor egyik napról a másikra hiányozni fog - robottechnika ide vagy oda - a semmivel sem pótolható emberi erő. A haszontalanság másik szinonímája a lustaság, a restség. Ha körülnézünk, bizony láthatjuk, hányan irígykednek a másikra, pedig elért sikereik számukra sem elérhetetlenek, csak meg kellene dolgozni érte... s ha csak arra gondolunk, hogy a becsületes munka »Tényleg, miért is kell hangsúlyozni, hogy becsültetes? Hiszen a munka akkor munka, ha becsülettel végzik?« mennyire elveszítette értékét, s mennyire felértékelődött az ügyeskedés, akkor láthatjuk: társadalmi rendünk nem egészséges. Aki lop, csal és hazudik, az érvényesül, aki becsületes marad azt pedig mintha maga alá gyűrné modern korunk...
Mit okulhatunk a hangya életéből? Először is: Isten a munkát azért adta, hogy éljünk vele, alkossunk általa. Aki csak úgy tesz, mintha dolgozna, az nemcsak meglopja a közösséget, de az önismeretnek az egyik legfontosabb forrását taszítja el magától. (A másik forrás az imádság... Ora et labora!/Imádkozzál és dolgozzál!) Másodszor, hogy Isten az embert is közösségbe, s a közösségért teremtette. Nem lehet megkerülni az Isten törvényét, s negálni a közösséget. Nem lehet mindig csak elvenni a közösségből, semmit sem visszaadva, hogy növekedjék. A közösség kihasználása a privilegizát egyén számára törvényszerűen meggyengítí az egész társadalmat, sőt nemcsak a közösség, de az egyén pusztulásához is vezethet. Harmadszor pedig: az Istent felfedezni nem önmagunkban kell, hanem a másikban. Ha meglátom a szenvedő Krisztust a másikban, akkor találok rá önmagamra is, s tudok szorgalmas építője lenni a közösségnek - mint a legkisebb "értelmes" hangya, az ő nagy családjának.
Szentség...
A mai nap imádsága:
Uram! Szentelj meg, hogy életem kiteljesedhessen Benned és Általad! Ámen
Mint engedelmes gyermekek ne igazodjatok azokhoz a korábbi vágyaitokhoz, amelyek tudatlanságotok idején voltak bennetek, hanem - mivel ő, a Szent hívott el titeket - magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban, úgy, amint meg van írva: "Szentek legyetek, mert én szent vagyok."
1 Pt 1,14-16
Amikor a szónak még súlya volt, az emberek értették, ha valaki azt mondta "szent" vagy azt szólta "szentségtelen"... De mit is jelent, hogy "szent"? A sémi nyelvekben a "kódes/kádes" szentséget jelent, de eredeti értelmében azt jelenti: elvágni, elkülöníteni. Azaz a profánt, a hétköznapit el kell különíteni a szenttől, az ünnepitől. A szent dolgokat az ember nem érintheti, azokhoz csak a rituális tisztasággal közelíthetünk. Ez a szentség dinamizmusa, titokzatossága, fensége, amely Istenre vonatkozik. Azt hogy, hogy mi a helyes magatartása a véges embernek a Végtelen Szent Isten előtt, a Biblia írja le. A szentség bibliai fogalma azonban sokkal gazdagabb.
Isten nemcsak szent, de megszentelő is. Aki kapcsolatban van Istennel, azt szentnek mondhatjuk. (Katolikus terminológia szerint ez élettelen dolgokra is áll.) Érdekesség: Az evangélikus egyházban a tárgyakat mi is szenteljük, de a személyeket "csak" avatjuk...
A szentség több, mint az isteni jelzők egyike, Istent magát határozza meg. Ha a szentségről, annak jelentéstartalmáról gondolkodunk, akkor természetszerűleg a megszentelődésről is elmélkednünk kell. A dolgok különböző mértékben szentek, Istennel való kapcsolatuk arányában.
Jézus Krisztus, a Szentek Szentje jelenlétével - hiszen ezt ígéri: "Én veletek vagyok a világ végezetéig minden napon!" - megszenteli a krisztianoj-okat, azaz a követőit. Ennek "művelője" a Szentlélek. Amíg az Ószövetségben csak kivételes esetekben találkozhatunk a "szent"-el, mint különálló szóval, eladdig az Újszövetségben a szent a krisztushitűek szinonímája.
Mit jelent tehát szentnek lenni? Istenhez tartozónak vallani magunkat. Ezzel együtt jár a krisztusi hilaritás (vidámság, jókedv), de nem fér bele a durvaság a trágár beszéd... A Szentírás arra is tanít minket "Legyetek józanok!" - azaz, vegyük észre azt a kulturális terrortámadást, ami a médiából árad felénk: a szenny, a mocsok, a tudatlanság, az érzelmi analfabetizmus...
Amit szólsz, amit gondolsz - azzá válsz! Ha nemes gondolatok, építő eszmék járják át szívedet és lelkedet, akkor emberré válhatsz, istenképűvé, ha gonoszságok és romboló mondatok határozzák meg életedet, akkor is emberré válsz: gaz-emberré, aki nem terem Istennek tetsző gyümölcsöt...
Mint engedelmes gyermekek ne igazodjatok azokhoz a korábbi vágyaitokhoz, amelyek tudatlanságotok idején voltak bennetek, hanem - mivel ő, a Szent hívott el titeket - magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban, úgy, amint meg van írva: "Szentek legyetek, mert én szent vagyok."
1 Pt 1,14-16
Amikor a szónak még súlya volt, az emberek értették, ha valaki azt mondta "szent" vagy azt szólta "szentségtelen"... De mit is jelent, hogy "szent"? A sémi nyelvekben a "kódes/kádes" szentséget jelent, de eredeti értelmében azt jelenti: elvágni, elkülöníteni. Azaz a profánt, a hétköznapit el kell különíteni a szenttől, az ünnepitől. A szent dolgokat az ember nem érintheti, azokhoz csak a rituális tisztasággal közelíthetünk. Ez a szentség dinamizmusa, titokzatossága, fensége, amely Istenre vonatkozik. Azt hogy, hogy mi a helyes magatartása a véges embernek a Végtelen Szent Isten előtt, a Biblia írja le. A szentség bibliai fogalma azonban sokkal gazdagabb.
Isten nemcsak szent, de megszentelő is. Aki kapcsolatban van Istennel, azt szentnek mondhatjuk. (Katolikus terminológia szerint ez élettelen dolgokra is áll.) Érdekesség: Az evangélikus egyházban a tárgyakat mi is szenteljük, de a személyeket "csak" avatjuk...
A szentség több, mint az isteni jelzők egyike, Istent magát határozza meg. Ha a szentségről, annak jelentéstartalmáról gondolkodunk, akkor természetszerűleg a megszentelődésről is elmélkednünk kell. A dolgok különböző mértékben szentek, Istennel való kapcsolatuk arányában.
Jézus Krisztus, a Szentek Szentje jelenlétével - hiszen ezt ígéri: "Én veletek vagyok a világ végezetéig minden napon!" - megszenteli a krisztianoj-okat, azaz a követőit. Ennek "művelője" a Szentlélek. Amíg az Ószövetségben csak kivételes esetekben találkozhatunk a "szent"-el, mint különálló szóval, eladdig az Újszövetségben a szent a krisztushitűek szinonímája.
Mit jelent tehát szentnek lenni? Istenhez tartozónak vallani magunkat. Ezzel együtt jár a krisztusi hilaritás (vidámság, jókedv), de nem fér bele a durvaság a trágár beszéd... A Szentírás arra is tanít minket "Legyetek józanok!" - azaz, vegyük észre azt a kulturális terrortámadást, ami a médiából árad felénk: a szenny, a mocsok, a tudatlanság, az érzelmi analfabetizmus...
Amit szólsz, amit gondolsz - azzá válsz! Ha nemes gondolatok, építő eszmék járják át szívedet és lelkedet, akkor emberré válhatsz, istenképűvé, ha gonoszságok és romboló mondatok határozzák meg életedet, akkor is emberré válsz: gaz-emberré, aki nem terem Istennek tetsző gyümölcsöt...
Testünk...
A mai nap imádsága:
Uram! Sokszor visszaélek a testemmel... Fölösleges terheket teszek rá, s azt is feledem, hogy mindezekért egyszer "fizetnem" kell. Adj nekem kedvet, lehetőséget, hogy testemet a Te szolgálatodba állíthassam, s az valóban a Szentlélek temploma lehessen! Ámen
...minthogy a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert az Isten törvényének nem veti alá magát, és nem is tudja magát alávetni. Akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt.
Róm 8,7b-8
Honoré de Balzac a 19. század első felében élt regényíró - a francia realista regény megteremtőinek egyike - mondta: "Minden, ami jó az életben az vagy erkölcstelen vagy hízlal"... talán megtoldhatnánk ezzel is: vagy egészségtelen. Az ilyen és ehhez hasonló kijelentések bár komoly igazságokat hordoznak, nem visznek minket közelebb életünk megértéshez. Márpedig nagyon izgatottan keressük azt, s mindinkább fogytán az időnk, annál elszántabban, s talán annál őszintébben is... Valamilyen konstrukciós hibát követett volna el a Teremtő, hogy test és lélek ennyire ellen-dolgoznak egymásnak? Nemde azért teremtette a JóIsten ezt a csodálatos emberi testet, hogy szolgálja a lelket? Bizony a test szolgálja is hűséggel! Legalábbis életünk első felében. Zokszó nélkül tűr minden kizsákmányolást és igyekszik megtenni azt, amit a lélek kigondol... Nos, ezért nem mindegy, hogy milyen Lélek lakozik bennünk!
Életünk első felének fiatalos lendülete könnyen feledteti velünk, hogy az eldobott kő sem szimmetrikus, hanem ballisztikus pályán mozog! Azaz, a csúcsponton/holtponton minden megváltozik, onnantól kezdve a megmaradt kevéske mozgási energiájával már csak gravitációsan esik... Ezért nem, mindegy, hogy a fiatalok milyen erővel futnak neki az életnek, s milyen magasra ugranak. Ha alig van befektetett energia (rkölcsi, fizikai, szellemi), akkor alig van "megugrott" pálya, s akkor nincs eredmény se, eredmény híján csak önértékelési zavarok, s önbecsülés hiányában az életkedv is elsorvad...
De mit értsünk "test szerinti életen" a 21. század elején? Nyilvánvalóan az Isten nem azért adta az evés, az ivás, a munka, az alvás, a szexualitás lehetőségét, hogy kínozhasson vele minket egy életen át, s legyen oka kárhozatra vetni minket... Mindezek azért vannak, mert részei a teljes életnek, s csakis együtt képesek létrehozni életünk harmóniáját. Ahogyan egy zenekarban minden hangszernek meghatározott helye és szólama van, ugyanúgy van ez életünk ezen dolgaival is. Ha azonban eltérünk a Teremtőnk-adta Rendtől, akkor összhang helyett életünk megdöbbentő kakofónia, terhelő lárma lesz csupán, ami nemcsak hogy az Isten előtt nem kedves, de az embertársaink számára is óriási problémát jelent. Akiknek az evés, az ivás a legfontosabb az életben - Károli régi szép fordításában "istenük a hasuk" -, azoknak igen komoly egészségügyi problémával kell ütközniük. Aki nem tudja hol a határ munka és pihenés között, s éjt nappalá téve dolgozik, az jó eséllyel pályázhat infarktusra, gyomorfekélyre... aki pedig nemiségét elfojtva vagy azt hamisan interpretálva éli meg párkapcsolatát, az abban több nyomorúságot tapasztal, mint örömöt...
A mértéket, a hangsúlyt az Isten szeretete adja. Ha Őreá figyelünk, akkor nem válunk önzövé mások irányában, az evés és ivás nem zsugorodik elmaradt örömök pótlékává, s akkor nem akarunk győzedelmeskedni mindenáron a testünk felett sem, hanem minden készségével/tálentumával családunk, gyermekeink, embertársaink szolgálatába állítjuk, hogy istenes életünket látva mások is elgondolkozhassanak: Mivégre is születtünk erre a világra?...
...minthogy a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert az Isten törvényének nem veti alá magát, és nem is tudja magát alávetni. Akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt.
Róm 8,7b-8
Honoré de Balzac a 19. század első felében élt regényíró - a francia realista regény megteremtőinek egyike - mondta: "Minden, ami jó az életben az vagy erkölcstelen vagy hízlal"... talán megtoldhatnánk ezzel is: vagy egészségtelen. Az ilyen és ehhez hasonló kijelentések bár komoly igazságokat hordoznak, nem visznek minket közelebb életünk megértéshez. Márpedig nagyon izgatottan keressük azt, s mindinkább fogytán az időnk, annál elszántabban, s talán annál őszintébben is... Valamilyen konstrukciós hibát követett volna el a Teremtő, hogy test és lélek ennyire ellen-dolgoznak egymásnak? Nemde azért teremtette a JóIsten ezt a csodálatos emberi testet, hogy szolgálja a lelket? Bizony a test szolgálja is hűséggel! Legalábbis életünk első felében. Zokszó nélkül tűr minden kizsákmányolást és igyekszik megtenni azt, amit a lélek kigondol... Nos, ezért nem mindegy, hogy milyen Lélek lakozik bennünk!
Életünk első felének fiatalos lendülete könnyen feledteti velünk, hogy az eldobott kő sem szimmetrikus, hanem ballisztikus pályán mozog! Azaz, a csúcsponton/holtponton minden megváltozik, onnantól kezdve a megmaradt kevéske mozgási energiájával már csak gravitációsan esik... Ezért nem, mindegy, hogy a fiatalok milyen erővel futnak neki az életnek, s milyen magasra ugranak. Ha alig van befektetett energia (rkölcsi, fizikai, szellemi), akkor alig van "megugrott" pálya, s akkor nincs eredmény se, eredmény híján csak önértékelési zavarok, s önbecsülés hiányában az életkedv is elsorvad...
De mit értsünk "test szerinti életen" a 21. század elején? Nyilvánvalóan az Isten nem azért adta az evés, az ivás, a munka, az alvás, a szexualitás lehetőségét, hogy kínozhasson vele minket egy életen át, s legyen oka kárhozatra vetni minket... Mindezek azért vannak, mert részei a teljes életnek, s csakis együtt képesek létrehozni életünk harmóniáját. Ahogyan egy zenekarban minden hangszernek meghatározott helye és szólama van, ugyanúgy van ez életünk ezen dolgaival is. Ha azonban eltérünk a Teremtőnk-adta Rendtől, akkor összhang helyett életünk megdöbbentő kakofónia, terhelő lárma lesz csupán, ami nemcsak hogy az Isten előtt nem kedves, de az embertársaink számára is óriási problémát jelent. Akiknek az evés, az ivás a legfontosabb az életben - Károli régi szép fordításában "istenük a hasuk" -, azoknak igen komoly egészségügyi problémával kell ütközniük. Aki nem tudja hol a határ munka és pihenés között, s éjt nappalá téve dolgozik, az jó eséllyel pályázhat infarktusra, gyomorfekélyre... aki pedig nemiségét elfojtva vagy azt hamisan interpretálva éli meg párkapcsolatát, az abban több nyomorúságot tapasztal, mint örömöt...
A mértéket, a hangsúlyt az Isten szeretete adja. Ha Őreá figyelünk, akkor nem válunk önzövé mások irányában, az evés és ivás nem zsugorodik elmaradt örömök pótlékává, s akkor nem akarunk győzedelmeskedni mindenáron a testünk felett sem, hanem minden készségével/tálentumával családunk, gyermekeink, embertársaink szolgálatába állítjuk, hogy istenes életünket látva mások is elgondolkozhassanak: Mivégre is születtünk erre a világra?...
