A mai nap imádsága:
URam! Csodáidat ismertesd meg velem, hogy éljek általuk, s dicsőítselek Téged életem minden napján! Ámen
Mert minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull, de az Úr beszéde megmarad örökké.
1 Pt 1,24-25a
Nincs még egy olyan könyv a világon, amely olyannyira hatással lett volna az emberiség kulturális fejlődésre, mint a Biblia. Az ószövetségi elbeszélések, történeti írások, emlékek, legendák, uralkodói propagandák, s ősi költemények megdöbbentően gazdag szövétneke hordoz számos, a civilizáció hajnaláról eredeztethető bölcsességirodalmi töredéket. Ilyen évezredeket átívelő ős-felismerés mai igénk is. Amikor tehát Péter apostol írásba foglalja/foglaltatja(?) ezt a spirituális és irodalmi zsenialitással megfogalmazott mondatot, akkor nyilvánvalóan nem saját kútfőjéből merít... S most elsősorban ne arra gondoljunk, hogy természetesen, egyszerű halászemberként és családapaként, a hétköznapok egzisztenciális küzdelmei közepette valószínűsíthető, hogy nem sok ideje maradhatott "önképzésre" -, hanem arra, hogy az elmúlás gondolata minden kor emberét izgatta, s az efféle életbölcseleti felismerések folyamatosan kísérői voltak az emberi civilizációnak...
Bizony a test, melynek számos kívánsága jól "meg-bonyolítja/bolondítja" életünket tényleg olyan, mint a mező virága - lenyűgöző, s egyben elszomorítóan múlandó is. Nincs szebb, derűsebb, mint tavasz, amikor tobzódik az életerő: földön, vízben, levegőben! Láthatóan: erdő-mező színeiben és formáiban s egyelőre láthatatlanul, de majd nemsokára hatásait érzékelve a buzgó életerőnek föld alatt és fatörzs mélyén... Ahogyan az élet szépsége az élet megújulásában nyilvánul meg, úgy az élet szomorúsága az elmúlásban érhető tetten! Mert egyszer minden a végéhez érkezik: a virág elhervad, a homokszemek leperegnek, s a "fonál is elszakad". S mi marad meg az életből? A kérdést inkább így illik feltennünk: Mi marad utánunk? Ha csak egy szép lassan elporladó test, akkor nem jól éltük az életünket! Isten ugyanis arra teremtett mindannyiunkat, hogy gyümölcsöket teremjünk: ahány virág a réten, annyiféle gyümölcs az emberéletekben...
Ókori elképzelés, hogy amikor szüleink szerelméből elindul velünk az élet, akkor az Isten az induló biológiai létet megajándékozza egy halhatatlan isteni résszel, amit mi léleknek nevezünk, s amikor elhervadunk ebben a világban, ez a lélek majd tovább él az Isten világában. A kvantumfizika "grálkehely-igazsága", hogy ami valójában "egy"-ként meg tapasztalható itt, a mi fizikai valóságunkban, az ugyanakkor jelen lehet ill. van "szubatomi szinten" a világegyetem túlsó végében, egy másik időben, egy másik térben. (Lelkünk itt van velünk, a földi valóságban, de ugyanakkor Istennél is van: mi Őbenne, Ő mibennünk!) Ez nem azt jelenti, hogy a lélek az kvantumfizikai valóság, hanem azt jelzi csupán, hogy csodás létünk megértéséhez Teremtőnk - jókedvében - adott még egy-két "briliáns" példázatot, hasonlatot...
S mi az összefüggés a bibliai és kvantumfizikai igazságok között? Mindenekelőtt az, hogy mindkettőnek az alkotója a JóIsten. S ahogyan Péter is csak hálaadással simult bele az isteni örök igazságokba, ugyanúgy mi is - ha bölcsen akarjuk számlálni napjainkat -, akkor nekünk is bele kell simulnunk az Isten örök élet-törvényeibe. Ha ellenkezünk velük, változtatni úgysem tudunk rajtuk, ha azonban elfogadjuk, akkor áldás fakad belőlük...
Mert minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull, de az Úr beszéde megmarad örökké.
1 Pt 1,24-25a
Nincs még egy olyan könyv a világon, amely olyannyira hatással lett volna az emberiség kulturális fejlődésre, mint a Biblia. Az ószövetségi elbeszélések, történeti írások, emlékek, legendák, uralkodói propagandák, s ősi költemények megdöbbentően gazdag szövétneke hordoz számos, a civilizáció hajnaláról eredeztethető bölcsességirodalmi töredéket. Ilyen évezredeket átívelő ős-felismerés mai igénk is. Amikor tehát Péter apostol írásba foglalja/foglaltatja(?) ezt a spirituális és irodalmi zsenialitással megfogalmazott mondatot, akkor nyilvánvalóan nem saját kútfőjéből merít... S most elsősorban ne arra gondoljunk, hogy természetesen, egyszerű halászemberként és családapaként, a hétköznapok egzisztenciális küzdelmei közepette valószínűsíthető, hogy nem sok ideje maradhatott "önképzésre" -, hanem arra, hogy az elmúlás gondolata minden kor emberét izgatta, s az efféle életbölcseleti felismerések folyamatosan kísérői voltak az emberi civilizációnak...
Bizony a test, melynek számos kívánsága jól "meg-bonyolítja/bolondítja" életünket tényleg olyan, mint a mező virága - lenyűgöző, s egyben elszomorítóan múlandó is. Nincs szebb, derűsebb, mint tavasz, amikor tobzódik az életerő: földön, vízben, levegőben! Láthatóan: erdő-mező színeiben és formáiban s egyelőre láthatatlanul, de majd nemsokára hatásait érzékelve a buzgó életerőnek föld alatt és fatörzs mélyén... Ahogyan az élet szépsége az élet megújulásában nyilvánul meg, úgy az élet szomorúsága az elmúlásban érhető tetten! Mert egyszer minden a végéhez érkezik: a virág elhervad, a homokszemek leperegnek, s a "fonál is elszakad". S mi marad meg az életből? A kérdést inkább így illik feltennünk: Mi marad utánunk? Ha csak egy szép lassan elporladó test, akkor nem jól éltük az életünket! Isten ugyanis arra teremtett mindannyiunkat, hogy gyümölcsöket teremjünk: ahány virág a réten, annyiféle gyümölcs az emberéletekben...
Ókori elképzelés, hogy amikor szüleink szerelméből elindul velünk az élet, akkor az Isten az induló biológiai létet megajándékozza egy halhatatlan isteni résszel, amit mi léleknek nevezünk, s amikor elhervadunk ebben a világban, ez a lélek majd tovább él az Isten világában. A kvantumfizika "grálkehely-igazsága", hogy ami valójában "egy"-ként meg tapasztalható itt, a mi fizikai valóságunkban, az ugyanakkor jelen lehet ill. van "szubatomi szinten" a világegyetem túlsó végében, egy másik időben, egy másik térben. (Lelkünk itt van velünk, a földi valóságban, de ugyanakkor Istennél is van: mi Őbenne, Ő mibennünk!) Ez nem azt jelenti, hogy a lélek az kvantumfizikai valóság, hanem azt jelzi csupán, hogy csodás létünk megértéséhez Teremtőnk - jókedvében - adott még egy-két "briliáns" példázatot, hasonlatot...
S mi az összefüggés a bibliai és kvantumfizikai igazságok között? Mindenekelőtt az, hogy mindkettőnek az alkotója a JóIsten. S ahogyan Péter is csak hálaadással simult bele az isteni örök igazságokba, ugyanúgy mi is - ha bölcsen akarjuk számlálni napjainkat -, akkor nekünk is bele kell simulnunk az Isten örök élet-törvényeibe. Ha ellenkezünk velük, változtatni úgysem tudunk rajtuk, ha azonban elfogadjuk, akkor áldás fakad belőlük...
A mai nap imádsága:
Uram! Légy velem, hogy érzelmeim tüzében el ne égjek! Ámen
"Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre,
és mennyire szeretném, ha már lángolna!"
Lk 12,49
Keresztény radikálisok - mert radikálisok mindenütt vannak - számára 'kedves' ige ez, sőt talán olykor-olykor még minket is megkísértett a határozottság túlfűtöttsége: Végre történjen már valami, kapja meg mindenki azt, amit megérdemel! ...Mi jók a jutalmat, a gonoszak pedig a megérdemelt büntetésüket!
Jézus, az Isten-ember (Ő valóságos Isten és valóságos ember) valóságos érzelmekkel is bírt, hiszen "Ő mindenben megkísértetett", s ebben a "mindenben" benne foglaltatnak az érzelmek is. Szavait tehát nem lehet száraz tanításként, dogmatikus definícióként értelmezni, hanem csakis úgy, mint életet védő, emberlétet javító, féltő szeretetből fakadó egyértelmű kijelentéseket. Ezek - ahogyan a mi kommunikációnkban is - iránya meglehetősen egyértelmű, mégha a tartalmával nem is értünk mindig egyet, gondoljunk csak egy szülő és tinédzser gyermeke közötti 'párbeszédre'...
Jézus szavaiban nem a pusztítás emberi öröme nyilvánul meg, hanem az ember Istenre-találásának beteljesülendő vágya fogalmazódik meg. Az ember Isten vonzásában él, s a Végső Nagy Találkozás reménységében telik a hívő ember minden napja - tegyük hozzá gyorsan: ideális esetben.
Amennyire hiányzik számunkra a szeretett társ közelsége, olyannyira kínoz minket a Istentől távol zajló életünk számtalan fonáksága. Szeretnénk az Istennel való közösséget, de testben vagyunk, s időben, ezért nehéz nekünk mindezt nemcsak megérteni, de megélni is. Isten ismer mindannyiunkat, s mindnyájunk gondolatait - éppen ezért tud majd igazságosan ítélni azon a napon. Akkor majd felcsapnak a lángok, de azok nagy valószínűséggel a vádló lelkiismeretek mennyet ostromló lángjai lesznek...
"Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre,
és mennyire szeretném, ha már lángolna!"
Lk 12,49
Keresztény radikálisok - mert radikálisok mindenütt vannak - számára 'kedves' ige ez, sőt talán olykor-olykor még minket is megkísértett a határozottság túlfűtöttsége: Végre történjen már valami, kapja meg mindenki azt, amit megérdemel! ...Mi jók a jutalmat, a gonoszak pedig a megérdemelt büntetésüket!
Jézus, az Isten-ember (Ő valóságos Isten és valóságos ember) valóságos érzelmekkel is bírt, hiszen "Ő mindenben megkísértetett", s ebben a "mindenben" benne foglaltatnak az érzelmek is. Szavait tehát nem lehet száraz tanításként, dogmatikus definícióként értelmezni, hanem csakis úgy, mint életet védő, emberlétet javító, féltő szeretetből fakadó egyértelmű kijelentéseket. Ezek - ahogyan a mi kommunikációnkban is - iránya meglehetősen egyértelmű, mégha a tartalmával nem is értünk mindig egyet, gondoljunk csak egy szülő és tinédzser gyermeke közötti 'párbeszédre'...
Jézus szavaiban nem a pusztítás emberi öröme nyilvánul meg, hanem az ember Istenre-találásának beteljesülendő vágya fogalmazódik meg. Az ember Isten vonzásában él, s a Végső Nagy Találkozás reménységében telik a hívő ember minden napja - tegyük hozzá gyorsan: ideális esetben.
Amennyire hiányzik számunkra a szeretett társ közelsége, olyannyira kínoz minket a Istentől távol zajló életünk számtalan fonáksága. Szeretnénk az Istennel való közösséget, de testben vagyunk, s időben, ezért nehéz nekünk mindezt nemcsak megérteni, de megélni is. Isten ismer mindannyiunkat, s mindnyájunk gondolatait - éppen ezért tud majd igazságosan ítélni azon a napon. Akkor majd felcsapnak a lángok, de azok nagy valószínűséggel a vádló lelkiismeretek mennyet ostromló lángjai lesznek...
Isten...
A mai nap imádsága:
Uram! Tudom, hogy ott vagy mindenben, mégsem tudlak megfogni, s mégsem láthatlak. Add nekem, hogy lélekben megtapasztalhassalak nap mint nap, s boldogan élhessek a tetszésedre is! Ámen
Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennélfogva nincs mentségük, hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük elsötétedett.
Róm 1,20-21
Isten az Élet maga... Egészében megfoghatatlan, részleteiben lenyűgöző, titkaival folyamatosan ámulatba ejtő - az emberek többségét (úgy a háromnegyed részét) mindez mégis kevésbé hatja meg. Az Isten is akkor válik igazán kérdéssé, amikor az élet törékenységét tapasztaljuk meg: betegségben, veszteségben, hiányban, korlátainkban. Amikor életünket beborítja a bűn sötétsége, akkor értékelődik fel a Lélek fénye, amely kivezet minket nehézségeinkből. Isten hatalma és istensége mindenben megtalálható. Az apró mezei virágban, a szorgoskodó hangyák táncoló menetében, a gyermekek önfeledt kacagásában, az atomok roppant összetartó erejében, az univerzumot átfogó gravitációban - amiről azt tudjuk, hogy mindenütt ott van, de hogy mi is az valójában, arról gyakorlatilag semmit sem tudunk.
Korunk tudományos-technikai látású embere okozott eleddig a legtöbb bajt a teremtettségben, s hogy a nagy "okosságával", hogyan és mennyire rondít még bele a tökéletesnek alkotott világba - azt gyaníthatóan egyre markánsabban fogjuk tapasztalni az elkövetkezendő évtizedekben.
Az élet végső értelme nem az ember, hanem az Isten. Az ember kiteljesedését pedig nem lankadatlan törekvése - hogy ti. olyan akar lenni, mint Isten - adja, hanem az Istenben való elrejtettsége. Aki értelmesen vizsgálja a világot az rádöbben: Minden összefügg mindennel, s a legnagyobb összetartó/mozgató/megtartó erő az Isten maga. Ezért bízik Őbenne, s keresi az utakat, ahol megélheti Teremtője csodáit, hogy aztán hálát adjon ezekért a találkozásokért, s a gondviselésért, amiben része lehet.
Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennélfogva nincs mentségük, hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük elsötétedett.
Róm 1,20-21
Isten az Élet maga... Egészében megfoghatatlan, részleteiben lenyűgöző, titkaival folyamatosan ámulatba ejtő - az emberek többségét (úgy a háromnegyed részét) mindez mégis kevésbé hatja meg. Az Isten is akkor válik igazán kérdéssé, amikor az élet törékenységét tapasztaljuk meg: betegségben, veszteségben, hiányban, korlátainkban. Amikor életünket beborítja a bűn sötétsége, akkor értékelődik fel a Lélek fénye, amely kivezet minket nehézségeinkből. Isten hatalma és istensége mindenben megtalálható. Az apró mezei virágban, a szorgoskodó hangyák táncoló menetében, a gyermekek önfeledt kacagásában, az atomok roppant összetartó erejében, az univerzumot átfogó gravitációban - amiről azt tudjuk, hogy mindenütt ott van, de hogy mi is az valójában, arról gyakorlatilag semmit sem tudunk.
Korunk tudományos-technikai látású embere okozott eleddig a legtöbb bajt a teremtettségben, s hogy a nagy "okosságával", hogyan és mennyire rondít még bele a tökéletesnek alkotott világba - azt gyaníthatóan egyre markánsabban fogjuk tapasztalni az elkövetkezendő évtizedekben.
Az élet végső értelme nem az ember, hanem az Isten. Az ember kiteljesedését pedig nem lankadatlan törekvése - hogy ti. olyan akar lenni, mint Isten - adja, hanem az Istenben való elrejtettsége. Aki értelmesen vizsgálja a világot az rádöbben: Minden összefügg mindennel, s a legnagyobb összetartó/mozgató/megtartó erő az Isten maga. Ezért bízik Őbenne, s keresi az utakat, ahol megélheti Teremtője csodáit, hogy aztán hálát adjon ezekért a találkozásokért, s a gondviselésért, amiben része lehet.
Tiszta szívért...
A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Szívemet tisztítsd kegyelmesen, hogy jól láthassalak Téged, a világot és önmagamat! Ámen
Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd a szívedet, mert onnan indul ki az élet!
Példabeszédek 4,23
"Vigyázz rá, mint a szemed világára!" - sokszor halhattuk ezt a felhívást, amikor valami nagyon fontosat bíztak ránk. Nyilvánvaló, hogy a látás a legfontosabb érzékszervünk, hiszen ezen keresztül kapjuk a legtöbb információt - így tájékozódhatunk. Vannak olyanok, akiknek látása kitűnő, mégsem látnak jól, mert csak néznek... Már a görög mitológiában is a vak jós látta a jövőt, mert régi tapasztalás, hogy az igazi látáshoz több kell mint a szemünk világa. Sokan azért nem tudnak rendre helyes döntéseket hozni életük dolgait illetően, mert nem látnak tisztán, a világ csillogása akadályozza őket. Hunyorogva rövid távra sem nézhetünk, nemhogy a horizontig... Ugyanakkor a szem a felszínt látja, a szív pedig azt, ami a felszín alatt van. "Jól csak a szíveddel látsz!" - Mondja a Kisherceg.
Szív-látáshoz nem kell szemüveg, idősebb korban is kitűnően láthatunk, de látásunk elhomályosulhat, ha a kívánság ragadós harmata rászáll, átjárván szívünket, hogy szép lassan a vétkek, bűnök és mulasztások piszkát magához vonzza. Ezért mIndig a szív választása a döntő! Kimutatható, hogy döntéseink négyötödét nem az észszerűség vagy az az etika határozza meg, hanem a szívünk állapota, azaz az érzelmeink. Ezért kell őriznünk tisztaságát, mert belőle indul ki az élet!
Ha akarjuk, ha nem, idővel a világ engedetlenségének pora - észre sem veszzük - és szívünket belepi. Újra és újra a lelék tükrébe - Isten törvényébe - kell belenéznünk, hogy meglássuk magunkat, milyenek is vagyunk valójában. Ha a szabadságot magunk generáljuk, akkor többnyire szabadosság lesz belőle, ha Isten munkálja, akkor harmónia. Ezért fontos felismernünk, meg- és eltanulnunk a jézusi "magatartás-profilt". Ha befogadjuk és szívünkben forgatjuk Őt, akkor lelkünkben a Lélek kezd el munkálkodni, s létünk a teljesség vonzását érzi napról, napra, egyre jobban.
Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd a szívedet, mert onnan indul ki az élet!
Példabeszédek 4,23
"Vigyázz rá, mint a szemed világára!" - sokszor halhattuk ezt a felhívást, amikor valami nagyon fontosat bíztak ránk. Nyilvánvaló, hogy a látás a legfontosabb érzékszervünk, hiszen ezen keresztül kapjuk a legtöbb információt - így tájékozódhatunk. Vannak olyanok, akiknek látása kitűnő, mégsem látnak jól, mert csak néznek... Már a görög mitológiában is a vak jós látta a jövőt, mert régi tapasztalás, hogy az igazi látáshoz több kell mint a szemünk világa. Sokan azért nem tudnak rendre helyes döntéseket hozni életük dolgait illetően, mert nem látnak tisztán, a világ csillogása akadályozza őket. Hunyorogva rövid távra sem nézhetünk, nemhogy a horizontig... Ugyanakkor a szem a felszínt látja, a szív pedig azt, ami a felszín alatt van. "Jól csak a szíveddel látsz!" - Mondja a Kisherceg.
Szív-látáshoz nem kell szemüveg, idősebb korban is kitűnően láthatunk, de látásunk elhomályosulhat, ha a kívánság ragadós harmata rászáll, átjárván szívünket, hogy szép lassan a vétkek, bűnök és mulasztások piszkát magához vonzza. Ezért mIndig a szív választása a döntő! Kimutatható, hogy döntéseink négyötödét nem az észszerűség vagy az az etika határozza meg, hanem a szívünk állapota, azaz az érzelmeink. Ezért kell őriznünk tisztaságát, mert belőle indul ki az élet!
Ha akarjuk, ha nem, idővel a világ engedetlenségének pora - észre sem veszzük - és szívünket belepi. Újra és újra a lelék tükrébe - Isten törvényébe - kell belenéznünk, hogy meglássuk magunkat, milyenek is vagyunk valójában. Ha a szabadságot magunk generáljuk, akkor többnyire szabadosság lesz belőle, ha Isten munkálja, akkor harmónia. Ezért fontos felismernünk, meg- és eltanulnunk a jézusi "magatartás-profilt". Ha befogadjuk és szívünkben forgatjuk Őt, akkor lelkünkben a Lélek kezd el munkálkodni, s létünk a teljesség vonzását érzi napról, napra, egyre jobban.
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne vesszen el néped a betű-erdőben, s meglássuk üdvözítő akaratoda szívünkben, s aszerint éljünk! Ámen
A Lélek pedig világosan megmondja, hogy az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől, mert megtévesztő lelkekre és ördögi tanításokra hallgatnak; és olyanokra, akik képmutató módon hazugságot hirdetnek, akik meg vannak bélyegezve saját lelkiismeretükben. Ezek tiltják a házasságot és bizonyos ételek élvezetét, amelyeket az Isten azért teremtett, hogy hálaadással éljenek velük a hívők és az igazság ismerői. Mert az Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élnek vele.
1 Tim 4,1-4
Elszomorító, amikor az butaság triumfál... Amikor magukat ország-atyáknak gondoló politikusok - szerte a világban -, a nekik odavetett júdás-pénzeken marakodnak, s a maguk hasznát lesik. Tisztelet a kivételnek, de árral szemben úszni - kevesek kiváltsága! Buta törvények sokaságát hozzák az egész Földön - "én segítek átverni a törvényhozáson a neked hasznot hozó törvényt, te pedig cserébe segítesz az én törvényemet keresztülvinni"-alapon. A közjó már rég elfeledett kategória, igazából csak a választások előtt kerül elő - akkor is, csak mint ígéret.
Amikor azonban az Egyházon belül triumfál a buta naivitás, és a sehová sem vezető emberi okoskodás - az egyenesen siralmas. Találkoz(hat)unk ilyen mélységesen emberi elképzelésekkel: a végítéletkor derékig vérben, fehér lovon vágtató Jézus, a lángnyelveikkel menekülő embereket nyársaló angyalok, s ehhez hasonlók. Hacsak kisegyházak végidőket hirdető brossúráiban találkoznánk ezekkel, akkor talán nem is szánnánk rá akkora figyelmet, de amikor a törvényeskedés közvetlen közelünkben ölt formát, akkor a valóság megremegtet minket: Hát van ilyen? Még itt is? Még közöttünk is?
Mi a törvényeskedés? A szeretet megtapasztalásának a hiánya. Aki szeretve van, az maga is képes szeretni, s túllát még a horizonton is. Mert szemünkkel ugyancsak az ég aljáig látunk, de a szívünkkel azon túl is! Pál jól mondja: "Boldog az az ember, aki nem kárhoztatja magát abban, amit hisz!" - ugyanakkor sokan éppen az apostolok/apostoltanítványok(?) minden egyes levelbéli szavát is isteni kinyilatkoztatásnak veszik. Nem csoda aztán, hogy ellentmondások talajára csúsznak! Tény ugyanis, hogy az apostolok a keresztény vallás hirdetői, tartóoszlopai -, de ők maguk nem Krisztusok, legfeljebb csak krisztusiak... azaz "kinyilatkoztatni" csak annyira tudnak, mint minden más írástudó - legyen az Augustinus, Iréneus, Luther vagy éppen Bonhoeffer...
Életünk nem attól lesz kegyelmi élet, hogy bizonyos dolgokat nem eszünk vagy nem iszunk - ezek legfeljebb fizikai életminőségünket befolyásolják -, hanem attól, hogy az Istentől jövő természetességgel élünk velük, mert megtapasztaltuk, hogy nem kárunkra, hanem javunkra vannak, s emelnek, növelnek minket, gyarapodunk általuk. A teremtettség, anyagvilágban való lét nem az ördögtől, hanem Istentől jövő dolog, amiért hálát is adunk. A keresztény ember tudja, hogy nem ezek birtoklása a cél, éppen ezért úgy is él velük, mint eszközökkel, s nem bálványozza egyiket sem... azaz nem emeli az eszközt, az azt adó Teremtő fölé.
