A mai nap imádsága:
Uram! Csodálatosnak teremtetted ezt a világot, melynek szépségével minden reggel elbűvölsz minket. Hálára nyitom Uram számat még akkor is, ha sokszor csak a nehézségeket látom, még akkor is, ha gonosz emberek világrontó hatalmának visszafordíthatlan következményeit magam is tapasztalom, s néha elcsüggedek. Uram, add nekem a Te békességedet, hogy ott, ahol ma is leszek, a Te szeretetedről tudjak bizonyságot tenni, ha kell a törékeny emberi szóval is! Ámen
Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat." Tamás erre így szólt hozzá: "Uram, nem tudjuk, hova mégy: honnan tudnánk akkor az utat?" Jézus így válaszolt: "Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.
Jn 14,4-6
Tamás - a hitetlenkedő - értetlenkedik... Mintha nem lenne eléggé nyilvánvaló az irány, amely felé menetel Jézus nyomában az egész tanítványi csapat. Ez az út nem a karriervágyak kiteljesedésének, a szerzésnek, a birtoklásnak, hanem a szeretetből fakadó lemondásnak, az Istennel való találkozásnak misztikus útja. Aki erre az útra rálép - nem magától, döntéshozatali képességének kiválóságából fakadóan, hiszen egyedül Isten az, Aki ébreszti az akarást is - az nem evilági kilométerekben gondolkodik.
Divatja van manapság a zarándokutaknak. A nem templomos emberek közül is sokan választják a fárasztó gyaloglást, ahol közösségben, de mégis egyedül, mindenki el-elgondolkodhat a célon, s jól tudja mindenki, a cél nem meghallani végre a compostellai harang zúgását vagy a hajnalváró csángó asszonyok énekét a csíki hegyek ölelésében, hanem megérteni a személyes életünk célját, s meglátni hova is tart az én utam?
Tamással együtt mi is megvallhatjuk: Nem tudjuk! De honnan tudnánk? Odaátról nem tért vissza egyetlen ismerősünk sem, aki beszámolt volna arról, milyen is a halál utáni lét... Nos, az Élet vége nem is turistaút, a halál utáni élet nem kirándulás. Az odaát és az "itt és most" között elválaszthatatlanul nagy szakadék van, s "ide-oda-dimenzió-ugrások" pedig csak a hollywoodi stúdiók szülte fantasztikus filmek látványos képi világában lehetségesek!
A Mester mégis azt mondja: Ti tudjátok... s ez a "tudás" a mi keresztény hitünk. Hitbéli reménységeink összegzése az Örökkévalóban, az Egyház Urában és elszántságunk az isteni szeretet továbbadására/megélésére felebarátaink között. Ahogyan az édesanya testéből táplálkozó, születendő gyermek sem tudja, milyen világ felé fejlődik, ugyanígy mi sem tudjuk, ténylegesen milyen helyre igyekezünk. S ha majd egy érdekes nap, különös percében el kell hagynunk ezt a világot, egyben bizakodunk: Az, Akinek akaratából beleszülethettünk ebbe a világba, Annak a szeretete vezérel, s tart meg minket majd odaát is... Ezért az útról, mely oda, Őhozzá vezet, nem kívánunk letérni, mert elveszni nem akarunk... Az "úton-maradás" egyetlenegy garanciáját a régiek is abban látták, amiben mi maiak - ecclesia militans/küzdő egyház - is: Jézus lábnyomában kell haladnunk életünk minden napján...
A mai nap imádsága:
URam! Igéd világosítsa meg életem ösvényét, hogy el ne essek rajta! Ámen
Ahogyan a kutya visszatér okádására,
úgy ismétli meg bolondságát az ostoba.
Péld 26,11
Ki ne ismerné az agresszív reklámszöveget? - ami tulajdonképpen azt akarja mondani: én bizony használom az eszemet! A híres descartesi mondás: "Cogito ergo sum!" azt (is) állítja: gondolkodván létezünk. Azt is mondhatnók erre: aki nem gondolkodik, az nincs is, azaz nem él... Habakuk próféta írja (2,2) az igaz ember hite által él, de ugyanezt tanítja Jézus URunk is: "aki hisz, annak örök élete van" ill., "aki hisz, ha meghal is él"...
A gondolkodás tehát valami csodálatos dolog! Gondolataink által kerülhetünk közelebb egymástól vagy távolodhatunk el a közösségtől, s gondolataink nélkül érzéseinket sem tudnánk megosztani tőlünk távol levő szeretteinkkel, barátainkkal. Az a kérdést, hogy "Miért van mégis ennyi látszólag nem-gondolkodó ember ezen a Földön?" akkor szoktuk feltenni, amikor újra és újra megtapasztaljuk az eseményekben, hogy az ember semmit nem tanult a múltjából - talán mert nem ismeri(?) -, s elköveti ugyanazokat a hibákat, amiket már apja, nagyapja és dédapja is elkövetett...
Ezek a józanságtól távol álló cselekedetek ott vannak a nagy történelemi mozgásokban, a családok életében és felfedezhetők a párkapcsolatok minőségének romlásában is! A nagy politikában ugyanúgy gyártják az ellenségképeket, mint korábban - csak sokkal ravaszabbul, a media családi intimitásba is befurakodó hatalmán keresztül - a családok életmintáját többnyire ugyanúgy követik az utódok, mint korábban - ahol apuka alkoholista volt, s erőszakkal oldotta meg a konfliktust, ott a gyermek is hasonlóképpen reagál a stresszre; s míg korábban a házassági krízist válással oldották meg, manapság már "nem is törik kezüket-lábukat", hogy házasságot kössenek... Ha igen, akkor csak jóval későbben, nem számolva azzal, hogy a 10-15 éves késést - mert hogy rendelt ideje van mindennek(!) -, sosem lehet behozni...
Amit egyszer megeszünk, azt még egyszer nem kívánjuk megenni... Ha elkövettünk egy életvezetési hibát, aminek következménye nagyon fájt, azt még egyszer nem akarjuk elkövetni, de ez csak akkor lehetséges, ha használjunk a józan eszünket, s tanulunk hibáinkból! Az ostoba azért ostoba, mert soha nem magában keresi a hibát, hanem mindig másban, nem a dolgokhoz való személyes hozzáállásában látja az alapvető okot, hanem a körülmények "szerencsétlen" együttállásában. Az, hogy mi jó, s mi nem, egyedül az Isten tudja, hiszen lehet valami rövidtávon jó, de hosszútávon rossz - s ez áll fordítva is(!) -, de éppen ezért van szükségünk a hitre... A hívő ember ugyanis belesimul Isten gondviselő akaratába, s "tudja", hogy az Ő kegyelme a rosszból is jót fog előhozni...
Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat." Tamás erre így szólt hozzá: "Uram, nem tudjuk, hova mégy: honnan tudnánk akkor az utat?" Jézus így válaszolt: "Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.
Jn 14,4-6
Tamás - a hitetlenkedő - értetlenkedik... Mintha nem lenne eléggé nyilvánvaló az irány, amely felé menetel Jézus nyomában az egész tanítványi csapat. Ez az út nem a karriervágyak kiteljesedésének, a szerzésnek, a birtoklásnak, hanem a szeretetből fakadó lemondásnak, az Istennel való találkozásnak misztikus útja. Aki erre az útra rálép - nem magától, döntéshozatali képességének kiválóságából fakadóan, hiszen egyedül Isten az, Aki ébreszti az akarást is - az nem evilági kilométerekben gondolkodik.
Divatja van manapság a zarándokutaknak. A nem templomos emberek közül is sokan választják a fárasztó gyaloglást, ahol közösségben, de mégis egyedül, mindenki el-elgondolkodhat a célon, s jól tudja mindenki, a cél nem meghallani végre a compostellai harang zúgását vagy a hajnalváró csángó asszonyok énekét a csíki hegyek ölelésében, hanem megérteni a személyes életünk célját, s meglátni hova is tart az én utam?
Tamással együtt mi is megvallhatjuk: Nem tudjuk! De honnan tudnánk? Odaátról nem tért vissza egyetlen ismerősünk sem, aki beszámolt volna arról, milyen is a halál utáni lét... Nos, az Élet vége nem is turistaút, a halál utáni élet nem kirándulás. Az odaát és az "itt és most" között elválaszthatatlanul nagy szakadék van, s "ide-oda-dimenzió-ugrások" pedig csak a hollywoodi stúdiók szülte fantasztikus filmek látványos képi világában lehetségesek!
A Mester mégis azt mondja: Ti tudjátok... s ez a "tudás" a mi keresztény hitünk. Hitbéli reménységeink összegzése az Örökkévalóban, az Egyház Urában és elszántságunk az isteni szeretet továbbadására/megélésére felebarátaink között. Ahogyan az édesanya testéből táplálkozó, születendő gyermek sem tudja, milyen világ felé fejlődik, ugyanígy mi sem tudjuk, ténylegesen milyen helyre igyekezünk. S ha majd egy érdekes nap, különös percében el kell hagynunk ezt a világot, egyben bizakodunk: Az, Akinek akaratából beleszülethettünk ebbe a világba, Annak a szeretete vezérel, s tart meg minket majd odaát is... Ezért az útról, mely oda, Őhozzá vezet, nem kívánunk letérni, mert elveszni nem akarunk... Az "úton-maradás" egyetlenegy garanciáját a régiek is abban látták, amiben mi maiak - ecclesia militans/küzdő egyház - is: Jézus lábnyomában kell haladnunk életünk minden napján...
Hibáink...
A mai nap imádsága:
URam! Igéd világosítsa meg életem ösvényét, hogy el ne essek rajta! Ámen
Ahogyan a kutya visszatér okádására,
úgy ismétli meg bolondságát az ostoba.
Péld 26,11
Ki ne ismerné az agresszív reklámszöveget? - ami tulajdonképpen azt akarja mondani: én bizony használom az eszemet! A híres descartesi mondás: "Cogito ergo sum!" azt (is) állítja: gondolkodván létezünk. Azt is mondhatnók erre: aki nem gondolkodik, az nincs is, azaz nem él... Habakuk próféta írja (2,2) az igaz ember hite által él, de ugyanezt tanítja Jézus URunk is: "aki hisz, annak örök élete van" ill., "aki hisz, ha meghal is él"...
A gondolkodás tehát valami csodálatos dolog! Gondolataink által kerülhetünk közelebb egymástól vagy távolodhatunk el a közösségtől, s gondolataink nélkül érzéseinket sem tudnánk megosztani tőlünk távol levő szeretteinkkel, barátainkkal. Az a kérdést, hogy "Miért van mégis ennyi látszólag nem-gondolkodó ember ezen a Földön?" akkor szoktuk feltenni, amikor újra és újra megtapasztaljuk az eseményekben, hogy az ember semmit nem tanult a múltjából - talán mert nem ismeri(?) -, s elköveti ugyanazokat a hibákat, amiket már apja, nagyapja és dédapja is elkövetett...
Ezek a józanságtól távol álló cselekedetek ott vannak a nagy történelemi mozgásokban, a családok életében és felfedezhetők a párkapcsolatok minőségének romlásában is! A nagy politikában ugyanúgy gyártják az ellenségképeket, mint korábban - csak sokkal ravaszabbul, a media családi intimitásba is befurakodó hatalmán keresztül - a családok életmintáját többnyire ugyanúgy követik az utódok, mint korábban - ahol apuka alkoholista volt, s erőszakkal oldotta meg a konfliktust, ott a gyermek is hasonlóképpen reagál a stresszre; s míg korábban a házassági krízist válással oldották meg, manapság már "nem is törik kezüket-lábukat", hogy házasságot kössenek... Ha igen, akkor csak jóval későbben, nem számolva azzal, hogy a 10-15 éves késést - mert hogy rendelt ideje van mindennek(!) -, sosem lehet behozni...
Amit egyszer megeszünk, azt még egyszer nem kívánjuk megenni... Ha elkövettünk egy életvezetési hibát, aminek következménye nagyon fájt, azt még egyszer nem akarjuk elkövetni, de ez csak akkor lehetséges, ha használjunk a józan eszünket, s tanulunk hibáinkból! Az ostoba azért ostoba, mert soha nem magában keresi a hibát, hanem mindig másban, nem a dolgokhoz való személyes hozzáállásában látja az alapvető okot, hanem a körülmények "szerencsétlen" együttállásában. Az, hogy mi jó, s mi nem, egyedül az Isten tudja, hiszen lehet valami rövidtávon jó, de hosszútávon rossz - s ez áll fordítva is(!) -, de éppen ezért van szükségünk a hitre... A hívő ember ugyanis belesimul Isten gondviselő akaratába, s "tudja", hogy az Ő kegyelme a rosszból is jót fog előhozni...
A mai nap imádsága:
Istenem! Add, hogy meg tudjam mindig különböztetni a Tőled jövő természetest, a Tőled távol tartó természetellenestől! Ámen
A hitben erőtlent fogadjátok be, de ne azért, hogy nézeteit bírálgassátok. Az egyik azt hiszi, hogy mindent ehet, az erőtlen pedig zöldségfélét eszik. Aki eszik, ne vesse meg azt, aki nem eszik, aki pedig nem eszik, ne ítélje meg azt, aki eszik...
Róm 14,1-3
Fundamentalizmus... Nincs olyan nap, hogy ne találkoznánk ezzel a fogalommal! Tévében vagy rádióban, interneten vagy újságokban, valamilyen formában, közvetve vagy közvetlenül, de elérnek minket a "célriogatások" , az informálódás szabadságának álköntösébe bújtatott félelemkeltő mondatok. Amikor egy gyermek megszületik erre a Föld nevű bolygóra, akkor nem vallási fanatikusnak, kiválasztott "isten-harcosnak" születik, hanem embernek, aki szeretné ezt a világot szépségben, jóságban és békében és boldogságban megismerni. Amikor gyermekeket úgy nevelnek, hogy ők kiválasztottak, istentőlrendelt-többek, amikor elhitetik velük, hogy "kék a vérük", hogy apuka és anyuka istene az egyetlen isten, s mindenki más istenelképzelése förtelmes bálványimádás csupán, s ezek az emberek csak arra valók, hogy "genetikai hulladékként" szolgálják a többit - akkor a legnagyobb bűnt követik el, s Istent magát köpik szembe...
A fejlődéshit mámorában élő huszadikszázadi ember azt gondolta, hogy mire beköszönt a harmadik évezred, soha nem látott mértékben közelednek majd egymáshoz a vallások, s a különböző felekezetek egy adott valláson belül is látványosan egységesülnek. Ennek pontosan az ellenkezője történt! Tombol a vallási türelmetlenség, virágzik a felekezeti sovinizmus, futótűzként terjed a szélsőséges gondolkodás - félreértés ne essék, nemcsak a kereszténységen belül! Radikálisok mindig voltak, s talán mindig is lesznek, de ha valaki vallásos "meggyőződésében" már ott tart, hogy a szeretet isteni parancsa csak másodlagos-harmadlagos számára, akkor lehet nagy "hite", de ennek a buzgóságnak már semmi köze nincs a JóIstenhez.
Nyomorúság, hogy a vallási fanatizmus, a butaságból fakadó radikalizmus ma is szedi áldozatait, s most ne a magas politikára gondoljunk, hanem a hétköznapok csatáira. Bőséggel akadnak most is olyan "okos szülők", akik ugyan maguk is jóízűen megették a hurkát, a kolbászt, de fejlődő gyermeküknél megtiltják a húsevést... A szülő táplálkozási radikalizmusának a következménye aztán az lesz/lett - ez itt egy saját élmény -, hogy az iskolában szegény gyermek olykor-olykor "elkunyerálta" társaitól az uzsonnás szalámit... Aki csak az orráig lát, az lehet, hogy rendszeresen olvassa a maga vallásának szent írásait, de nem veszi észre azt, amit az apostol éppen ebben a fejezetben, néhány verssel később így ír: "Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szentlélek által való öröm." (Róm 14,17) Az öröm pedig soha nem a radikális, szélsőséges gondolkodásból táplálkozik, hanem mindig a szeretetből fakad...
A hitben erőtlent fogadjátok be, de ne azért, hogy nézeteit bírálgassátok. Az egyik azt hiszi, hogy mindent ehet, az erőtlen pedig zöldségfélét eszik. Aki eszik, ne vesse meg azt, aki nem eszik, aki pedig nem eszik, ne ítélje meg azt, aki eszik...
Róm 14,1-3
Fundamentalizmus... Nincs olyan nap, hogy ne találkoznánk ezzel a fogalommal! Tévében vagy rádióban, interneten vagy újságokban, valamilyen formában, közvetve vagy közvetlenül, de elérnek minket a "célriogatások" , az informálódás szabadságának álköntösébe bújtatott félelemkeltő mondatok. Amikor egy gyermek megszületik erre a Föld nevű bolygóra, akkor nem vallási fanatikusnak, kiválasztott "isten-harcosnak" születik, hanem embernek, aki szeretné ezt a világot szépségben, jóságban és békében és boldogságban megismerni. Amikor gyermekeket úgy nevelnek, hogy ők kiválasztottak, istentőlrendelt-többek, amikor elhitetik velük, hogy "kék a vérük", hogy apuka és anyuka istene az egyetlen isten, s mindenki más istenelképzelése förtelmes bálványimádás csupán, s ezek az emberek csak arra valók, hogy "genetikai hulladékként" szolgálják a többit - akkor a legnagyobb bűnt követik el, s Istent magát köpik szembe...
A fejlődéshit mámorában élő huszadikszázadi ember azt gondolta, hogy mire beköszönt a harmadik évezred, soha nem látott mértékben közelednek majd egymáshoz a vallások, s a különböző felekezetek egy adott valláson belül is látványosan egységesülnek. Ennek pontosan az ellenkezője történt! Tombol a vallási türelmetlenség, virágzik a felekezeti sovinizmus, futótűzként terjed a szélsőséges gondolkodás - félreértés ne essék, nemcsak a kereszténységen belül! Radikálisok mindig voltak, s talán mindig is lesznek, de ha valaki vallásos "meggyőződésében" már ott tart, hogy a szeretet isteni parancsa csak másodlagos-harmadlagos számára, akkor lehet nagy "hite", de ennek a buzgóságnak már semmi köze nincs a JóIstenhez.
Nyomorúság, hogy a vallási fanatizmus, a butaságból fakadó radikalizmus ma is szedi áldozatait, s most ne a magas politikára gondoljunk, hanem a hétköznapok csatáira. Bőséggel akadnak most is olyan "okos szülők", akik ugyan maguk is jóízűen megették a hurkát, a kolbászt, de fejlődő gyermeküknél megtiltják a húsevést... A szülő táplálkozási radikalizmusának a következménye aztán az lesz/lett - ez itt egy saját élmény -, hogy az iskolában szegény gyermek olykor-olykor "elkunyerálta" társaitól az uzsonnás szalámit... Aki csak az orráig lát, az lehet, hogy rendszeresen olvassa a maga vallásának szent írásait, de nem veszi észre azt, amit az apostol éppen ebben a fejezetben, néhány verssel később így ír: "Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szentlélek által való öröm." (Róm 14,17) Az öröm pedig soha nem a radikális, szélsőséges gondolkodásból táplálkozik, hanem mindig a szeretetből fakad...
Szabadság...
A mai nap imádsága:
Uram! Szabadságra teremtettél, s én mégis a szolgaságot választotta. Kérlek szabadíts meg önző vágyaimtól, hogy Neked élhessek, embertársaim javára, magam békéssségére! Ámen
Áron vétettetek meg: ne legyetek emberek rabszolgái.
1 Kor 7,23
Az ember elleni legnagyobb bűn az élet kioltása után/mellett - ha egyáltalán van értelme a sorolásnak -, a szabadságának korlátozása, elvétele. Az ember a választás szabadságára teremtett lény, Isten az egyes ember és önmaga közé nem teremtett semmilyen köztes lényt, "közbenjárót" ezért Isten elleni bűn, ha egyik ember a másikat rabszolgaságban tartja. Az ember Istentől kapott méltóságát nem korlátozhatja tehát egyetlen ember sem, ennek ellenére amióta civilizáció létezik, a rabszolgaság "intézménye" is koegzisztál benne...
Vannak korok, amikor úgy tűnik, hogy az ember szabad, aztán kiderül, hogy mégse, mert rabja volt valamilyen ideológiának, izmusnak vagy önzésének. Korunk ékesen példázza, hogy a szabadságra teremtett ember mennyire válhat az anyag rabszolgájává és mások érdekeinek gondolkodásnélküli kiszolgálójává. A ma embere sokszor önmaga választja meg kötözöttségét. Lemond szabadságáról abban a hamis hitben, hogy ha minden erejét és idejét az elérendő célnak áldozza oda, akkor majd végre szabad lesz. Az igazság az, hogy a birtoklás egyik kielégített vágya mindig szül egy újabb (általában nagyobb) vágyat - így sosem lesz az ember szabad.
Az ember gonosz természetéhez tartozik, hogy szívesen tartja szolgaságban a másik embert, gyakran indirekt módon is, azaz a szabadság látszatával. Felismerni a megkötözöttséget, a soha be nem váló ígéretek gúzsbakötő erejét csak az tudja, aki az Istentől kapott szabadságot megízleli egy pillanatra. Akit átjár a Lélek, s átérzi a szeretet felemelő istenes hatalmát, s egy kis ideig rácsodálkozik arra a távlatra, ami mindenkire vár, akit Isten embernek teremtett...
Áron vétettetek meg: ne legyetek emberek rabszolgái.
1 Kor 7,23
Az ember elleni legnagyobb bűn az élet kioltása után/mellett - ha egyáltalán van értelme a sorolásnak -, a szabadságának korlátozása, elvétele. Az ember a választás szabadságára teremtett lény, Isten az egyes ember és önmaga közé nem teremtett semmilyen köztes lényt, "közbenjárót" ezért Isten elleni bűn, ha egyik ember a másikat rabszolgaságban tartja. Az ember Istentől kapott méltóságát nem korlátozhatja tehát egyetlen ember sem, ennek ellenére amióta civilizáció létezik, a rabszolgaság "intézménye" is koegzisztál benne...
Vannak korok, amikor úgy tűnik, hogy az ember szabad, aztán kiderül, hogy mégse, mert rabja volt valamilyen ideológiának, izmusnak vagy önzésének. Korunk ékesen példázza, hogy a szabadságra teremtett ember mennyire válhat az anyag rabszolgájává és mások érdekeinek gondolkodásnélküli kiszolgálójává. A ma embere sokszor önmaga választja meg kötözöttségét. Lemond szabadságáról abban a hamis hitben, hogy ha minden erejét és idejét az elérendő célnak áldozza oda, akkor majd végre szabad lesz. Az igazság az, hogy a birtoklás egyik kielégített vágya mindig szül egy újabb (általában nagyobb) vágyat - így sosem lesz az ember szabad.
Az ember gonosz természetéhez tartozik, hogy szívesen tartja szolgaságban a másik embert, gyakran indirekt módon is, azaz a szabadság látszatával. Felismerni a megkötözöttséget, a soha be nem váló ígéretek gúzsbakötő erejét csak az tudja, aki az Istentől kapott szabadságot megízleli egy pillanatra. Akit átjár a Lélek, s átérzi a szeretet felemelő istenes hatalmát, s egy kis ideig rácsodálkozik arra a távlatra, ami mindenkire vár, akit Isten embernek teremtett...
Szolgálat...
A mai nap imádsága:
URam! Adj nekem készséges szívet, s erőt feladataim ellátásához! Ámen
Szükséges tehát, hogy a püspök legyen feddhetetlen, egyfeleségű férfi; megfontolt, józan, tisztességes, vendégszerető, tanításra alkalmas; nem részeges, nem kötekedő, hanem megértő, a viszálykodást kerülő, nem pénzsóvár; olyan, aki a maga háza népét jól vezeti, gyermekeit engedelmességben és teljes tisztességben neveli. Mert ha valaki a maga háza népét nem tudja vezetni, hogyan fog gondot viselni az Isten egyházára? ...Feleségük is hasonlóan tiszteletre méltó legyen: nem rágalmazó, mértékletes, mindenben hűséges.
1 Tim 3,2-5 és 11
Gyorsan változó világunkban – legalábbis nyugaton – a protestáns lelkészi hivatás még mindig sikermodellnek tekinthető. (Néhány évvel ezelőtti németországi felmérésben a társadalmi presztist illetően a lelkészek a második helyen álltak, az első az orvosoké volt.) Érdekes módon ez a reformáció-létrehozta új hivatás/hivatal/Amt – amit nemcsak a pap, de a papcsalád(!) is betöltött – az elmúlt majd félezer esztendőben gyakorlatilag olyan szintre emelődött, amit a reformáció kezdetén a pionier-papcsaládok álmodni sem mertek volna! A protestáns lelkészség idestova 500 esztendős, tehát joggal mondhatjuk, kiállta az idők próbáját. Valami olyan értéket képvisel, ami különös megbecsülést érdemel(ne). Az evangélikus vagy református lelkészekről számos irodalmi mű született, melyek értékelték a lelkészek társadalomban betöltött szerepét, nemkülönben formálták a róluk kialakított általános képe(ke)t is.
Ki is valójában a lelkész? Volker Drehsen kissé ironikus megfogalmazásában – mely jól mutatja a változó világ társadalmi elvárásait az elmúlt századokban: „A felvilágosodás művelt népnevelője, a pietizmus teljhatalmú lelkipásztora, az ébredési mozgalmak patrióta prédikátora, a kulturprotestantizmus szociálpedagógusa, a dialektikus teológia „Isten-szava”-szakértője, a német nemzeti keresztények (Deutsche Christen) egyházi „führere”, a háború utáni időszak innovatív, harcos egyházi-akadémikusa a vallási integráció restaurátorának szerepében, az 1970-es évek szociál-liberális időszakának demokratikus csoportvezetője, a nyolvanas évek etikaorientált polgári kezdeményezéseinek és szociális mozgalmainak lelkes szószólója, amihez hozzávehetjük a protestáns spiritualitás mai sokszínűségének kultikus-orientált lelkigondozói szerepét.”
Fentiekből látható, hogy egy a lelkészi hivatás nem más, mint az evangélium üzenetének átadásához folyamatosan formákat kereső vállalkozás, mely magában hordozza az esetleges negatív kilengések lehetőségét is. (Így pl. utólag már tudjuk, hogy nem volt helyes nemzeti-szocialista eszméket indirekt szószékre vinni, ahogyan helytelen volt ugyanonnan buzdítani a falubélieket, hogy lépjenek be a szovjetmintájú kolhozba.)
Élcelődve mondogatják egyházi berkekben - s van is benne némi igazság, mivel az ősegyházban egy városnak egy papja/episzkoposza, azaz püspöke volt -, hogy a gyülekezet papja egyben a nyáj helyi püspöke is. Bizony sok pásztor, lelkész, prédikátor, egyházi funkcionárius nem nő fel ennek a "hivatalnak" a méltóságához, azaz nem megéli azt, hanem visszaél vele... (Nem újkori jelenség ez, csak manapság minden információ gyorsabban terjed.) Mindez nem jelenti azt, hogy bárkinek is jogalapja lenne takaródzni azzal, hogy "bizony kérem a pap is ember"... hiszen az élet minden területén van olyan, hogy általános elvárhatóság!
Az egyházi szolgálat nemcsak a közösségért végzett szolgálat, de akkor működik jól, ha közösségben végzett szolgálat, azaz a kulcsszó itt is: együtt. Aki erre rájön, mert az Isten Szeretet-Intelligenciája megérintette, az tudja a helyét a világban, s az adott kisközösségben ill. családban, ismeri a lehetőségeit, s kegyelemben éli az életét... s tapasztalja, hogyan boldogít a Teremtő Isten...
