"Gonosz embereknek nincsen daluk" - tartja egy német közmondás, s milyen igaz ez! Ahol bosszú és irigység honol, ott a zene nem tud gyökeret ereszteni. Az afro-amerikai kultúrából kinőtt "repp" énekelve beszél/beszélve énekel, ezáltal a verbális kommunikáció lehetőségeit kitágítja. Ha valaki dalra fakad, nem is gondolja, hogy, az az emberi tevékenység egyik legkomplexebbikét végzi... Az énekben ugyanis benne van költészet, a zene, s többé-kevésbé a mozgás is! Érdekes, hogy az agyunkban van hallás-centrum, van beszédcentrum, van mozgáscentrum, de olyan, hogy "zenecentrum" - ilyet eleddig agykutatóink nem találtak... A zene ugyanis - így gondolják - agyunk minden részét igényli, azaz a zene testet-lelket mozgat!

Amennyire logikus a matematika, olyanyira tiszta a zene. (Persze a zene nem más mint a hullámok matematikája!) Ha valaki vét a matematikában, akkor borul az egyenlet, ha valaki hibázik a zenében, akkor oda a harmónia, s ha valaki a saját igazságát kántálja az Istené helyett, az súlyos bűnt követ el. Az Isten világában ugyanis mindenért fizetni kell. Csak az embervilágban "van úgy", hogy meg lehet úszni... Csak köztünk, emberek között lehet tönkretenni embersorsokat, lehet ellopni egy nép javait, lehet megcsonkolni országukat - mindezt következmények nélkül! Ha belegondolunk: Hányszor fosztott ki már nemzet nemzetet, csak az elmúlt évszázadban, évezredben? Az Istentől eltávolodott ember mocsoksága ez...

A tiszta ének azonban nemcsak a legösszetettebb kommunikáció, de egyben a legőszintébb is, ezért az ének egyben imádság. S aki imádkozik, az kinyitja szívét embertársa felé is, s azt keresi, ami összeköt, s nem azt, ami elválaszt. Korunk nagy baja, hogy jóléti világunkban az emberek - különösen a fiatalok - leszoktak a közös éneklésről. Még kevesebb azoknak a száma, akik zenélnek, többnyire csak hallgatják a zenét... ez is méltánylandó, de a zenehallgatás, s az aktív zenélés - akármilyen szinten is(!) - két különböző kategória. Azt gondolom, teljes béke csak akkor lesz a világon, ha legalább az emberiség fele zenél, s a maradék másik fele meg hallgatni akarja vagy táncolni szeretne a muzsikára...

Új éneket énekelni azt jeleneti, újrafogalmazni a régi igazságot: Istenéi vagyunk, Aki szeretetre teremtett minket. S ha elszalasztjuk annak lehetőségét, hogy szeressünk, és szeressenek minket, akkor bizony mindent elrontottunk, amit csak el lehet rontani...

Időnk...

Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az ÚR szeret, annak álmában is ad eleget.
Zsolt 127,2

Idő, idő, idő... Ez az, ami lehet kevés vagy több, de amennyi van, az sosem elég. Korán kelni, későn feküdni - klasszikus megfogalmazása ez a közhelyes "látástól vakulásig" küzdelmes magyar valóságnak. Hiába tűzünk ki célokat, hiába dolgozunk, "mint a barom"... minden emberi munkának egyedül csak Isten támogatása adhat valódi értelmet.

Nem is olyan rég még a templomtornyok monopóliuma volt a pontos idő mutatása, jelzése. Amióta azonban elkezdett zsugorodni a technikai világ - s először csak szalonokba-szobákba, majd zsebekbe, s aztán csuklókra is átvándorolt az idő múlására figyelmeztető kis szerkezet - egyre kevesebbnek érezte az ember a rendelkezésére álló időt. Amíg korábban a templomtoronyra tekintve legalább közvetve Istenre gondolhatott az emberfia, eladdig manapság - jóllehet minden valamirevaló háztartási gép, híradástechnikai eszköz mutatja az idő múlását - mégsem jut eszünkbe az Isten. A karóra lassan elveszti funkcionalitását, s már nem több egyszerű divatcikknél... Az egykor társdalmi státuszt jelző óra ebbéli feladatát a az extrém-drága mobiltelefon vette át... De hiába a gyorsan szaladó perceket pontosan mutató szerkezet, ha továbbra is elszaladunk Isten mellett...

Furcsa: Hiába mérjük pontosabban az időt, beosztani mégsem tudjuk ügyesebben/okosabban! Tény: kevés az időnk. A "fejlett" országok lakosságának 60%-a(!) úgy látja, hogy ellátandó feladataikra rendelkezésre álló idő nem elégséges, ezért a tőlük elvárt teljesítmény meghaladja egyéni teljesítőképességüket. Nyilvánvaló, hogy egy idő után az ember ebbe törvényszerűen belefárad és lassan már a kenyér íze sem olyan, mint amilyennek az ember azt érezni szeretné. Mert a mindennapi kenyér nemcsak alapvető élelmiszer, hanem az Élet szimbóluma is. Ha a kenyér elveszti ízét, akkor az értelmét veszíti el az Élet...

Be kell látnunk, hogy ami a legfontosabb, azt nem tudjuk elérni vagy megszerezni. Az "álmában is ad eleget" kifejezés más fordítás szerint azt jelenti: "nyugodt álmot ad". Hiába a selymes álmot ígérő altató, a lélek nyugalmát a tabletta nem biztosítja. Megzavart lelkű és elméjű társadalmunk az utóbbi évtizedekben sajnos elfordult Teremtőjétől, most pedig kétségbeesetten kapkod elvesztett spirituális kultúrája után...

Értelmet a múló időnek csakis az adhat, Aki az "időt" teremtette. Öregedésünk, egyre szűkülő lehetőségeink, mindennapjainkat egyre sűrűbben meglátogató betegségeink szép lassan, csöndesen alázatra fegyelmeznek minket: megláttatják, megtanítják nekünk - bármennyire tiltakozunk is ellene -, csak múlandó emberek vagyunk, az Isten pedig továbbra Isten marad. S amíg mi oly sokszor elfordultunk Tőle, s talán meg is tagadtuk Őt életünk egy-egy dolgában, addig Ő engedetlenségünk ellenére sem hagyott magunkra, hanem mindig hűségesen kísért szeretetével. Talán egyszer rádöbbenünk: Vele együtt a nekünk rendelt kevéske idő is bőségesen elég...

A mai nap imádsága:

Amit Isten ígér, azt meg is tudja tenni.

Rm 4,21b

A régi mondás szerint: "Szegény ember az, aki még ígérni sem tud." Jóllehet ez a mai világ nem szűkölködik ígéretekben, elgondolkodtató: akkor mennyire is vagyunk gazdagok, a gazdagságunkkal? Tény, hogy külön tudományággá vált a kereskedelmi-, és reklám-pszichológia, s a leghuncutabb módon hitetik el velünk, hogy az adott termékre márpedig szükségünk van. A régiek ugyan azt hangoztatták, hogy "a jó bornak nem kell cégér", de mára oda jutottunk, hogy már nem a termék maga, az igazán a fontos, hanem a "hozzá-kapcsolt" érzés, azaz már nem egyszerűen csak terméket, hanem élményt vásárolunk...

Ígéretek zuhatagában élünk. Tucatszám halljuk a szépívű, csiklandozó ígéreteket politikában, gazdaságban éppenúgy, mint emberi kapcsolatainkban. Nemcsak Jézus példázatában, de a valós életben is megtörténik, hogy valaki ígér, de nem teljesít, s olykor megesik az is, hogy nem ígérünk semmit, aztán mégis megtesszük, amit a lehetőség (a Körülmények Istene) felkínál. Keserű tapasztalás az is, hogy valaki "halálig-hűséget" fogad az oltárnál, s pár év múlva szertefoszlik a párjának tett, Isten előtti ígérete... Milyen ember az ilyen? A régiek szépen mondták: "hit-vány". Az ígéret megtartásának garanciáját egyedül a hit ad(hat)ja, ami formálja, erősíti, növeli az emberséget. Aki nem hisz se Istenben, s már önmagában sem, az istentelenné - s lassan, de biztosan - embertelenné is válik...

A hitünk, a hitelességünk az ígéretek teljesítésétől függ. Gyarlóságaink közé tartozik, hogy jószívvel ígérünk, de aztán fogvicsorítva sem tudjuk teljesíteni azokat. Ezért jól tesszük, ha nem felejtjük el hozzátenni: "Ha JóIsten is úgy akarja/gondolja!" -, hiszen az ő kegyelme nélkül semmit sem tehetünk. A Biblia igéinek ereje/hatásossága éppen abban rejlik, hogy bukdácsolóan-emberien, de leplezetlen őszinteséggel bizonyságot tesznek arról, hogy Isten ígéreteiből nem veszett el semmi: az Ő hűsége meg nem fogyatkozik, szeretete, gondviselő jósága tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. A hívő ember ezért inkább hisz Istenben, mintsem hogy reménykedjen az emberekben; mert bölcsen belátta: az Isten terve mindig megvalósulásra, az emberé pedig - lehet, hogy csak a legvégén -, de mégis enyészetre, múlandóságra van ítélve...






A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy örülni tudjak teremtettséged csodáinak minden napomban, s hálás szívvel tudjam szeretni felebarátaimat! Ámen


Ezután így szólt hozzájuk: "Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek."
Mk 16,15

A Mester üzenete igencsak érdekes a harmadikévezredbéli emberfülek számára... az "egész világ"-kifejezésnél a göregben a kozmosz (rendezett világ), míg a latinban az univerzum (világmindenség) szó áll. Ami talán még önmagán ennél is túlmutatóbb: az evangélium minden teremtménynek szól, azaz: a majomnak és a szamárnak éppenúgy, mint a tücsöknek és a hangyának... Ez azt jelenti tehát, hogy az evangélium (vagyis eü-angelion= azaz jó-hír /mivel a görögben az "eu" jót jelent!/, s nem örömhír. Fontos kihangsúlyozni újra és újra, hogy sokan félreértik, félremagyarázzák ezt a fogalmat, kihagyva a leglényegesebbet az evangélium-hirdetés csodájából - jelesül a megértést. Aki ugyanis megérti, elfogadja, szívébe zárja a jó hírt, nos csak annak fog az élete el nem múló örömesre változni, s terem élete jó gyümölcsöket. Krisztus Urunk a a Magvető példázatában arra hívja fel a figyelmünket, hogy a háromnegyed rész, azaz az emberek 75%-a/!/ nem érti meg mi is a lényeg a "jó hírben") nem kizárólagosan emberre vonatkozó - bár embernek szóló üzenet -, hanem az egész teremtettségre kiterjedő isteni közlés.

Az evangélium-hirdetés alatt sokan a "krisztus-kultusz" terjesztését értették, s értik még ma is, ha kell(ett) "tűzzel-vassal". E világméretű küldésben nem számított, hogy etikus-e az eszköz a cél eléréséhez, a buzgó vágy, "teljesíteni az isteni parancsot, s utána várni a jutalmat érte", sajnos viszonylagosította, sőt olykor el is homályosította a lényeget: nem az ember van a misszióban az Istenért, hanem pontosan fordítva, az Isten van küldetésben az emberért... Eredmény igazából akkor van, ha hagyjuk "történni" az Istent... ha tudunk kellő alázattal belesimulni a Lélek akaratába.

Tény, hogy a ma keresztényeinek, gyülekezeteinek újra kell fogalmazniuk önmaguk számára a missziót. A misszió nem az, ha egyre nagyobb részt kérünk/kapunk a szociális problémák megoldásának folyamatosan növekedő kupacából. De a misszió hamis értelmezése az is, ha csak a mostanság reflektorfénybe került hitoktatásra korlátozzuk. A misszió az univerzumba, a kozmoszba való önkéntes beletagozódás, azaz az Isten-alkotta csodálatos rend elfogadása kicsiben és nagyban, saját mikrovilágunkban éppenúgy, mint a sokszor átláthatatlannak tűnő makrovilágban.

A "hirdetés" legjobb formája maga a krisztusi tanítás megélése. A JóIsten bölcsessége, hogy akaratát nem csak a keresztényeken, hanem minden emberen keresztül megmutat(hat)ja. Mahatma Gandhi - aki szüleivel az indiai dzsaina vallás követője volt, amely vallás egyesíti magában az ősi hindu világnézetet a későbbi buddhizmus vallásbölcseleti eredményeivel - soha nem állította, hogy bármilyen új elvet vagy tant alkotott volna, csak próbálta alkalmazni "az örök igazságokat a mindennapi életünkre és gondjainkra". Tény azonban, hogy élet-üzenete és módszereinek lényege az egész világnak szól. Érdemes odafigyelni ezekre is, hiszen Gandhi tanításaiban gyakran felcsengtek Jézus szavai: "Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal, azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok üldözőitekért!" Gandhi szerint a szeretet és az erőszakmentesség mindent legyőz! Az erőszakmentesség pedig az, amikor azokat szeretjük, akik minket gyűlölnek. Ha csak azokat szeretjük, akik minket is szeretnek az nem erőszakmentesség. Az élet harcában a gyűlölet legyőzhető szeretettel. A szeretet nagyobb a gyűlöletnél és övé a végső győzelem.

Gandhi ellenzett mindenféle erőszakot, mert "ha úgy tűnik is, hogy hasznos, a haszon csak átmeneti, de a szörnyűség, amit okoz, maradandó." Az ember mondjon le az erőszak minden formájáról, és ragaszkodjék az igazsághoz, ne engedelmeskedjen igazságtalan törvényeknek. Így vall: "Személyes hitem teljesen egyértelmű. Szándékosan semmit sem sérthetek meg, ami él, emberi lényeket végképp nem, még ha a legnagyobb rosszat teszik is nekem és az enyéimnek." Intette az embereket, hogy óvakodjanak attól, hogy gonoszsággal vádolják egymást. "Akiket rossznak tartunk, azoktól elkerülhetetlenül visszakapjuk ezt a bókot. A gyanú az erőszak melegágya... Az erőszakmentesség nem tehet mást, mint hogy bízik... Ha bizalommal és szeretettel közeledünk az emberek felé többszörösen visszakapjuk a bizalmat és a szeretetet... Az ember nem más, mint saját gondolatainak terméke: azzá válik, amit gondol." Az élet tehát valójában nagyon egyszerű... akkor miért is bonyolítjuk?

Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. Arra legyen gondotok, ami minden ember szemében jó. Ha lehetséges, amennyire tőletek függ, éljetek minden emberrel békességben. Róma 12,17-18

Már szocializációnk, világfelismerésünk hajnalán, zsenge gyerekkorunkban megtanuljuk: "Kölcsön-kenyér visszajár!"... azaz: "Ha te így, hát akkor én is úgy!" Ősi kód ez bennünk, sértettségünkkel nem szeretünk adósok maradni! Hiába ismerjük a mondást: "Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!" - ezt a nemes konfliktuskezelő aktust többnyire a szentekre hagyjuk. Egyébként is, aki nem üt vissza, azt gyengének titulálják... Ugyanakkor, ami jól működik az állatvilág hierarchiájában, az másképpen alakul az emberek között - feltételezve, hogy az ember nem állat, hanem több annál.

Tény, hogy Jézus tanítása messze felülemelkedik az egyszerű betartásán a parancsolatoknak - nem is tudnak ezekkel mit kezdeni. Az emberek életének alapvető szabályozásában a mindenkori törvény szava a döntő: vagyis az elkövetett törvénytelenségért szankció jár. Pál tanácsainak igazságtartalmát néhányévtizedes földi vándorlásunk után látjuk meg. Aki negyvenéves korára nem tanulta meg, hogy az élet az alapvetően kooperáció, az még semmit nem tanult meg! Negyvenes évek vonzásában sokan - hitünk szerint - "újra-kezdik" az életüket, ami eleve lehetetlen, hiszen éppen a második felébe, a leszálló ágába kerülnek... Tévhitük szerint az élet új lehetőségekkel várja őket... az eredmény pedig pontosan az ellenkezőjét mutatja: amiből szabadulni akartak egy-egy válással, ugyanabba a gödörbe esnek bele. A változásnak ugyanis mindig belülről kell fakadnia, az belülről hat kifelé, s nem fordítva. Emberi kapcsolataink legbiztosabb alapja tehát a kooperáció, melyben arra kell figyelnünk, ami minden ember szemében jó - nemcsak a sajátunkéban.

Hiába azonban minden jóra való törekvésünk, ha olyanokkal találkozunk, akik saját bűneik, hamis büszkeségük, kivagyiságuk okán teljesen érzéketlenné váltak. Életvezetési hibáik következményeiből, tragédiáik megkötözöttségéből nem tudnak kilépni, s belső békétlenségüket az egész világra kivetítik. Ilyen esetben nem marad más hátra, mint hogy a JóIsten-adta vérmérsékletünk, belénkkódolt toleranciánk alapján a megfelelő pillanatban visszalépjünk egyet... Ha "száguld velünk szemben az expresszvonat", akkor botorság nem hátralépni egyet - ez nem megalkuvás, hanem a belátás, a józanság lelke.

Általában nehéz megtenni azt a lépést, ami elemi ösztöneinkkel éppen ellentétes irányba mutat. Amikor a tehetetlenség dühe ökölbe szorítja a kezünket, akkor azt csak az Isten segítségével lehet oldani! Egyedül az imádság, az Istenre-figyelés nyugalma képes feloldani lelkünk feszültségét... A konfliktus-helyzetekben csak így válhatunk az igazság tanúivá, a békesség követeivé. Az effajta alázatos életvezetés nem tűnik mindig látványosnak, rövidtávon sem mutatja a siker jeleit, de az eredményét idővel meghozza, mert Isten áldása van rajta, aminél nincs nagyobb jutalom.