Egészség- üdvösség...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne vegyem magától értődőnek mindazt, amivel körbeveszel, hanem tudjak hálát adni mindenért, amivel gondviselésed által megsimogatsz! Add, hogy ne pazaroljam el időmet hiábavalóságokra, s hogy vigyázni tudjak magam és mások egészségére, s kegyelmed révén üdvözítő akaratod jelévé is válhassak mások számára! Ámen
Keményen megfeddett engem az ÚR, de nem adott át a halálnak.
Zsolt 118,18
Amíg testünk gondolkodás nélkül teljesíti kívánságainkat - s odamegyünk ahova akarunk, azt eszünk-iszunk, amit akarunk -, eladdig nem gondolkodunk azon, hogy egyszer mindez majd másképp is lehet... Aki már fiatalon is gondol a Teremtőjére, az mértékletesen él, s megelőzve a bajt, kitolva a mindenkire váró nagy kijózanító találkozást: "mások öveznek fel téged, s odavisznek, ahová nem akarod." Tény, hogy a JóIsten számos figyelmeztetés ellenére nem törődünk egészségünkkel annyira, amennyire kellene. Helytelenül élünk, s még kimentő ideológiákat is gyártunk, hogy éppen most miért nincs időnk "rendesen" táplálkozni, s hogy éppen miért nem tudunk törődni lelkünkkel sem. Majd ha befejezem ezt vagy azt, ha sikerül ez vagy az a projektem, majd ha családom lesz odafigyelek, majd ha gyerekeimet elindítottam az életúton, s végre lesz egy kis időm, no majd akkor(!), törődök magammal.
Így telik el egy egész élet, melyben leélünk néhány évtizedet, de mindig lemaradunk néhány nappal önmagunk életéről, mert valahogyan soha nem kap hangsúlyt a lényegi. Hajszoljuk a sikereket, mert azok meglétét tartjuk életünk garanciájának - hiányukat meg a legnagyobb tragédiának -, pedig nem ezek határozzák meg életünk minőségét, boldogságunkat, hanem az egészségre és az üdvösségre való józan törekvésünk.
Aztán egyszer csak ránkszakad múltunk minden vétke és mulasztása. Amiket magunk mögé vetettnek hittünk, azok súlyosan nyomasztani kezdenek minket... Mindezt felismerni többnyire saját betegségünk zártságában vagyunk képesek. Amikor a kórház fehér falai könyörtelenül visszaverik elkalandozó mentő gondolatainkat, amikor a csönd az ágyhoz szorít, amikor a kínos szótlanságban megszólal az Isten... Amikor ráébredünk, hogy az élet milyen csodálatos és nagyszerű törékenységében is, akkor hirtelen időnk van szeretteinkre, észrevesszük aggódó tekintetükben azt, amit évekig nem. Ilyenkor hirtelen mindenre van időnk: múltra és jövőre, mindarra, ami felett eladdig elsiklottunk.
Ha megtanultuk a leckét - hogy ti. az élet legnagyobb ajándéka maga az élet -, akkor tovább léphetünk. Ha oktalanok vagyunk, s nem vesszük észre a körülményekben minket kereső Istent, s akkor csak kilépünk egy helyzetből, de meg nem szabadulunk. Márpedig Isten feddésének éppen ez a lényege, hogy eljuttasson minket a szeretet szabadságára itt lent, s a Vele való közösségre odaát -, ha kell bármilyen áron... Ebbéli elhatározásában, tervének véghezvitelében lényegtelen az eszköz, az egyéni sors, abban a kérdésben, amit mi üdvösségnek nevezünk, ugyanis csak egy valami számít: az eredmény... amit Isten munkál egész életünkön át...
Keményen megfeddett engem az ÚR, de nem adott át a halálnak.
Zsolt 118,18
Amíg testünk gondolkodás nélkül teljesíti kívánságainkat - s odamegyünk ahova akarunk, azt eszünk-iszunk, amit akarunk -, eladdig nem gondolkodunk azon, hogy egyszer mindez majd másképp is lehet... Aki már fiatalon is gondol a Teremtőjére, az mértékletesen él, s megelőzve a bajt, kitolva a mindenkire váró nagy kijózanító találkozást: "mások öveznek fel téged, s odavisznek, ahová nem akarod." Tény, hogy a JóIsten számos figyelmeztetés ellenére nem törődünk egészségünkkel annyira, amennyire kellene. Helytelenül élünk, s még kimentő ideológiákat is gyártunk, hogy éppen most miért nincs időnk "rendesen" táplálkozni, s hogy éppen miért nem tudunk törődni lelkünkkel sem. Majd ha befejezem ezt vagy azt, ha sikerül ez vagy az a projektem, majd ha családom lesz odafigyelek, majd ha gyerekeimet elindítottam az életúton, s végre lesz egy kis időm, no majd akkor(!), törődök magammal.
Így telik el egy egész élet, melyben leélünk néhány évtizedet, de mindig lemaradunk néhány nappal önmagunk életéről, mert valahogyan soha nem kap hangsúlyt a lényegi. Hajszoljuk a sikereket, mert azok meglétét tartjuk életünk garanciájának - hiányukat meg a legnagyobb tragédiának -, pedig nem ezek határozzák meg életünk minőségét, boldogságunkat, hanem az egészségre és az üdvösségre való józan törekvésünk.
Aztán egyszer csak ránkszakad múltunk minden vétke és mulasztása. Amiket magunk mögé vetettnek hittünk, azok súlyosan nyomasztani kezdenek minket... Mindezt felismerni többnyire saját betegségünk zártságában vagyunk képesek. Amikor a kórház fehér falai könyörtelenül visszaverik elkalandozó mentő gondolatainkat, amikor a csönd az ágyhoz szorít, amikor a kínos szótlanságban megszólal az Isten... Amikor ráébredünk, hogy az élet milyen csodálatos és nagyszerű törékenységében is, akkor hirtelen időnk van szeretteinkre, észrevesszük aggódó tekintetükben azt, amit évekig nem. Ilyenkor hirtelen mindenre van időnk: múltra és jövőre, mindarra, ami felett eladdig elsiklottunk.
Ha megtanultuk a leckét - hogy ti. az élet legnagyobb ajándéka maga az élet -, akkor tovább léphetünk. Ha oktalanok vagyunk, s nem vesszük észre a körülményekben minket kereső Istent, s akkor csak kilépünk egy helyzetből, de meg nem szabadulunk. Márpedig Isten feddésének éppen ez a lényege, hogy eljuttasson minket a szeretet szabadságára itt lent, s a Vele való közösségre odaát -, ha kell bármilyen áron... Ebbéli elhatározásában, tervének véghezvitelében lényegtelen az eszköz, az egyéni sors, abban a kérdésben, amit mi üdvösségnek nevezünk, ugyanis csak egy valami számít: az eredmény... amit Isten munkál egész életünkön át...
Hazugságok...
A mai nap imádsága:
URam! Láttasd meg velem igazságaidat, hogy azok szerint tisztán és szépen élhessem életemet! Ámen
Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.
1 Jn 1,8-9
Magunkat becsapni nem sok értelme van, ennek ellenére az emberek jelentős része él hazugságban! Mások valótlan állításait viszonylag könnyen leleplezzük, hiszen felebarátunk a testtartás, a mimika, a hanghordozás szinte mindent elárul. Akinek a lelke "rendben van", az észreveszi a vele szemben álló beszélgetőpartnerén, hogy az bizony vibrál, vakarja a füle tövét, kapaszkodik a székébe, az előtte lévő pohárba, könyvbe, kulcscsomóba vagy legszívesebben elszaladna, csak hogy ne kelljen válaszolnia az igazságot kideríteni akaró számára kellemetlen kérdésre. A hazug emberre azt mondja népi bölcsesség: "Na, ennek még a szeme se áll jó!" S valóban, aki hazudik, az többnyire nem mer a másik szemébe nézni, bár vannak olyan "hivatásos csalók" - a média valósággal ontja magából az ilyeneket -, akik úgy tudnak hazudni, hogy még "a szemük se rebben"...
A legnagyobb hazugságokat mégis mi magunk találjuk - magunknak! Érzelmi- vagy teljesítmény-kudarcainak igazolására az mítoszos féligazságokat találunk ki - s ami félig igazság, annak másik fele hazugság, vagyis annak a "fele sem igaz", tehát az egész hazugság(!) -, s oly sokszor elismételjük magunknak, hogy a végén magunk is elhisszük! Így hivatkozunk fáradtságra, sorsra, objektív körülményekre, csak hogy eltereljük figyelmünket a valóságról, s így él(het)ünk éveken, évtizedeken keresztül egy álomvilágban, amiért persze mindig "eszeveszett" nagy árat kell fizetni! Sajnos van, aki belebetegszik, sőt akár bele is hal abba, csak hogy ne kelljen szembenézni az igazsággal...
A modern világunkban az ismeretek olyan robbanásszerű felhalmozódása következett be, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette számunkra, hogy teljességében áttekintsük és megértsük a történéseket. Így aztán "használjuk" a világot, de többnyire nem értjük annak célját, illetve, amit annak vélünk, az korántsem az! Ezért aztán nemcsak bennünk nőhet a szorongás, de kiderül, hogy ez a "modern élet" nem más, mint egy "össztársadalmi méretű szorongás". A szorongás ellen aztán mítoszokkal, legendákkal, édes hazugságukkal lehet védekezni, hogy palástoljuk azt, ami egyébként is nyilvánvaló...
A keresztény ember tisztában van azzal, hogy sosem lehet "perfekt" személyiség - éppen ezért nem kerget hamis életideálokat -, mert tudja, hogy esendő, hogy törékeny, hogy bűnös... Nem büntetőjogi, hanem teológiai értelemben, azaz: mindig nagyobb bennünk a készség az ellenkezésre, mint az igenlésre. (Könnyebben lelkesedünk valami ellen, mint valamiért!) Ezért megvalljuk bűneinket - bűn mindaz, ami eltérít Istentől, ami apasztja bennünk a jóra való készséget -, hogy tisztaságban, szeretetben, élhessük életünket.
A kiteljesítő boldogság ugyanis nem az anyagban, a matériában van elrejtve, hanem a lélekben, s ezért teljes életet csak az tud élni, akinek a lelke tiszta... mentes minden gonoszságtól, mert Isten megtisztította azt! Bizony a cselekedeteinket vezérlő indulatainkat kontroll alatt tartani az egyik legnehezebb életvezetési feladat, de ha szívünkbe nem engedjük be a hazugságot, csak az Istent, akkor szinte csodákra leszünk képesek!
A mai nap imádsága:
Uram! Add meg nekem az erőt ahhoz, amit feladatként vettem a kezedből. Adj munkámnak eredményt, lelkemnek pedig békességet, hogy örömmel szolgáljak Neked, s embertársaimnak! Ámen
Nagy sokaság ment vele, és ő feléjük fordulva így szólt: "Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom. Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom..
Lk 14,26-27
A kereszt elsősorban nem a vidámság, hanem a fájdalom és a szenvedés jele. Ha azt mondjuk valakire: "Na, neki is megvan a maga keresztje!" -, akkor azt kívánjuk hangsúlyozni, bizony nem könnyű az ő élete sem... Magányos bibliaolvasók, hitvallást nélkülöző kisegyházacskák/szekták szívesen magyarázzak ezt az igét úgy, hogy minden "igazi" krisztuskövetőnek meg kell tagadnia apját-anyját, egész családját, sőt fel kell adnia addigi teljes szociális kapcsolatrendszerét, s kizárólag csak azokkal érintkezhet, akik szintén "betérnek" az adott, "egyedül üdvözítő" gyülekezetbe. Nos, az ő figyelmüket elkerüli egy fontos tény: Jézus a tanítványságról szól, mely jóval több mint az Ő egyszerű követése! A Mester ugyanis nem azt mondja, tegyetek tanítvánnyá minden egyes embert, hanem azt: "Tegyetek tanítvánnyá minden népet!" A nép "tanítványsága" azt az apostoli elkötelezettséget jelzi, mely törekszik megvalósítani az isteni igazságosságot már itt a földi életben. (Gyakorlatilag csak egy-két apostoli királynak sikerült ezt részben megvalósítani az elmúlt kétezer év világtörténelmében -, belőlük gyorsan szentet is csináltak...)
A krisztuskövető ember feladata az Isten szeretetének naponkénti megélése embertársai között, nemkülönben a helyes irány muttatása az ő mécses-életével. Aki tanítvány, annak fő feladata az - amiről a nevét is kapta -, hogy ti. a tanít-ványnak tanítania kell. Ez pedig csakis az átlagot meghaladó áldozattal lehetséges. Nem véletlenül szól így az apostoli intés: "Közületek ne menjen mindenki tanítónak!" Egyrészt súlyosabb ítélet alá esnek, másrészt óriási lelkiismereti terhet kell cipelniük... "Komoly parancs az, hogy az egyházban senki ne merészeljen előrni vagy tenni valamit - kevés vagy sok, kicsi vagy nagy ügy - se a maga elgondolása alapján, se más emberi tanács vagy vélemény szerint. Hanem aki itt tanítani vagy cselekedni akar, úgy szóljon vagy tegye azt, hogy előbb bizonyossá legyen: amit mond vagy tesz, az valóban Isten szava és műve és az ő parancsolata. Vagy az ellenkező esetben hagyja ott az ige hirdetését, és végezzen valami mást!" (Luther a világi felsőbbségről, 1523)
Aki nem gondolja át alaposan (toronyépítés példázata!), s nem veszi számba, hogy mit bír el, mit bír ki, az nem tudja majd befejezni a maga tornyát! Erről a sikertelenségről/deformációról szólnak az egyházi emberek mindenkori bűnei... Micsoda botránkoztatások ezek! Csak a legfrissebbek: szexuális zaklatások a szerzetesi elitiskolákban (lásd aktuális német média!), részegen autót vezető német püspök(nő), s a már "klasszikusnak" számító életvezetési kisiklások (alkohol, párkapcsolati problémák, nő-ügyek) mellett, bizony akadnak az egyházon belül bőven gazdasági bűnök is: pl. hűtlen kezelés... Nem azért jutottak ezek az emberek ilyen gyalázatos helyzetbe, mert hitványabbak vagy alapvetően bűnösebb természetűek lennének, mint a többiek, hanem azért, mert nem volt erejük elhordozni a "keresztet", amit az elhívott tanítványoknak mindig hordozniuk kell - ha már erre szánták az életüket. Aki tehát nem készül fel a tudatos kereszthordozásra, azaz nem tusakodja át imádságban is, hogy mi az ő személyes része az Isten országának földi építésében, az előbb vagy utóbb, de boldogtalansága, egyéni harmóniájának hiánya miatt - elcsúszik, elbukik. Ezért különösen fontos eldönteni magunkban, nem kerülhetjük ki a kérdést: mit is akarunk Jézus közelében?
Nagy sokaság ment vele, és ő feléjük fordulva így szólt: "Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom. Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom..
Lk 14,26-27
A kereszt elsősorban nem a vidámság, hanem a fájdalom és a szenvedés jele. Ha azt mondjuk valakire: "Na, neki is megvan a maga keresztje!" -, akkor azt kívánjuk hangsúlyozni, bizony nem könnyű az ő élete sem... Magányos bibliaolvasók, hitvallást nélkülöző kisegyházacskák/szekták szívesen magyarázzak ezt az igét úgy, hogy minden "igazi" krisztuskövetőnek meg kell tagadnia apját-anyját, egész családját, sőt fel kell adnia addigi teljes szociális kapcsolatrendszerét, s kizárólag csak azokkal érintkezhet, akik szintén "betérnek" az adott, "egyedül üdvözítő" gyülekezetbe. Nos, az ő figyelmüket elkerüli egy fontos tény: Jézus a tanítványságról szól, mely jóval több mint az Ő egyszerű követése! A Mester ugyanis nem azt mondja, tegyetek tanítvánnyá minden egyes embert, hanem azt: "Tegyetek tanítvánnyá minden népet!" A nép "tanítványsága" azt az apostoli elkötelezettséget jelzi, mely törekszik megvalósítani az isteni igazságosságot már itt a földi életben. (Gyakorlatilag csak egy-két apostoli királynak sikerült ezt részben megvalósítani az elmúlt kétezer év világtörténelmében -, belőlük gyorsan szentet is csináltak...)
A krisztuskövető ember feladata az Isten szeretetének naponkénti megélése embertársai között, nemkülönben a helyes irány muttatása az ő mécses-életével. Aki tanítvány, annak fő feladata az - amiről a nevét is kapta -, hogy ti. a tanít-ványnak tanítania kell. Ez pedig csakis az átlagot meghaladó áldozattal lehetséges. Nem véletlenül szól így az apostoli intés: "Közületek ne menjen mindenki tanítónak!" Egyrészt súlyosabb ítélet alá esnek, másrészt óriási lelkiismereti terhet kell cipelniük... "Komoly parancs az, hogy az egyházban senki ne merészeljen előrni vagy tenni valamit - kevés vagy sok, kicsi vagy nagy ügy - se a maga elgondolása alapján, se más emberi tanács vagy vélemény szerint. Hanem aki itt tanítani vagy cselekedni akar, úgy szóljon vagy tegye azt, hogy előbb bizonyossá legyen: amit mond vagy tesz, az valóban Isten szava és műve és az ő parancsolata. Vagy az ellenkező esetben hagyja ott az ige hirdetését, és végezzen valami mást!" (Luther a világi felsőbbségről, 1523)
Aki nem gondolja át alaposan (toronyépítés példázata!), s nem veszi számba, hogy mit bír el, mit bír ki, az nem tudja majd befejezni a maga tornyát! Erről a sikertelenségről/deformációról szólnak az egyházi emberek mindenkori bűnei... Micsoda botránkoztatások ezek! Csak a legfrissebbek: szexuális zaklatások a szerzetesi elitiskolákban (lásd aktuális német média!), részegen autót vezető német püspök(nő), s a már "klasszikusnak" számító életvezetési kisiklások (alkohol, párkapcsolati problémák, nő-ügyek) mellett, bizony akadnak az egyházon belül bőven gazdasági bűnök is: pl. hűtlen kezelés... Nem azért jutottak ezek az emberek ilyen gyalázatos helyzetbe, mert hitványabbak vagy alapvetően bűnösebb természetűek lennének, mint a többiek, hanem azért, mert nem volt erejük elhordozni a "keresztet", amit az elhívott tanítványoknak mindig hordozniuk kell - ha már erre szánták az életüket. Aki tehát nem készül fel a tudatos kereszthordozásra, azaz nem tusakodja át imádságban is, hogy mi az ő személyes része az Isten országának földi építésében, az előbb vagy utóbb, de boldogtalansága, egyéni harmóniájának hiánya miatt - elcsúszik, elbukik. Ezért különösen fontos eldönteni magunkban, nem kerülhetjük ki a kérdést: mit is akarunk Jézus közelében?
Látásért.
A mai nap imádsága:
Uram! Teremtő csodád fénysugaraiból néhányat vetíts ránk, hogy meglássuk akarodat, s aszerint éljünk! Ámen
Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság.
1 Jn 1,8
A nagy bűnök nyilvánvalóak, de mások kisebb hiányosságát, vétkét is azonnal észrevesszük, míg ugyanazt önmagunknál jótékonyan elfedezzük... Miért ez a kettős mérce, amitől még Jézus is óv mindenkit? Ebben a levelében János apostol is öncsalásról beszél, ha nem valljuk meg, ami egyébként nyilvánvaló: bennünk is ott lakozik a bűn.
Gyengeségünk, elesettségünk nagyon el tud keseríteni mindannyiunkat, emiatt jobban szeretjük ha az erősségnek, az okosságnak, az ügyességnek legalább a látszata megmarad, hiszen jobb győztes erősnek tudni magunkat, mint elesett vesztesnek. Ha körülményeink, a Sors az ellenkezőjét hozza annak, amit vártunk, akkor érezhető igazán milyen nyomorúságos az elesettség állapota. Aki azonban valóban őszinte önmagához, az személyes sorsának pofonaiban is a Gondviselést látja, s jól tudja: akár lent küszködik a kísértések völgyében akár fent habzsolja az élet ráeső napfényét, mindig Isten kezében van.
Akinek nincs bűn-látása, az hajlamos azt hinni, hogy nincs szüksége javulásra, minden jól van úgy, ahogy van. Minek elindulni, ha már úgy érzi, ő itt van a cél közelében, esetleg már meg is érkezett? János szerint ez öncsalás. Mindannyiunknak szüksége van a vándorlásra... Közelebb kell jutnunk Istenhez, hogy Szeretete felmelegítse életünk bűntől megdermedt részeit és azokat is mások szolgálatába tudjuk állítani. Mert mások öröme az, amely kikövezi a belső békességünkhöz vezető utat. Isten nagy folyamatos építkezésén, az életben sokan fúrnak-faragnak, bontanak és építenek, gödröket ásnak és temetnek be. Ahhoz, hogy jobb, szebb legyen a "városkép", kell egy "rendezési terv": s ez az Isten maga. Nélküle a puszta jóakart is zsákutcákat teremt, s a puszta lendület ott és úgy hat, ahogy nem kellene.
Az igazság az, hogy bonyolult létünket nem vagyunk képesek egyedül uralni. Szükségünk van a Felsőbb Hatalomra, mely nem földi királykodók hatalmacskája, hanem Világot teremtő s azt fenntartó, életünket hordozó Erő. Ha megvalljuk, hogy bennünk bűn lakozik, azzal ki is vetettük magunkból mindazt, ami elhajlít minket a jótól, s teret adtunk a Léleknek, hogy szívünkbe-lelkünkbe költözve elkezdje átalakító munkáját.
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy teremtői rended szerint élhessünk! Ámen
Azután odamentek hozzá néhányan a szadduceusok közül, akik tagadják, hogy van feltámadás, és ezt kérdezték tőle: "Mester, Mózes előírta nekünk, hogy ha valakinek meghal a testvére, akinek volt felesége, de gyermeke nem, akkor annak a testvére vegye el az asszonyt, és támasszon utódot az ő testvérének. Volt hét testvér. Az első megnősült, de meghalt gyermektelenül. Ekkor a második vette el az asszonyt, aztán a harmadik, majd sorban mind a hét, de mind úgy haltak meg, hogy nem hagytak maguk után gyermeket. Végül aztán meghalt az asszony is. A feltámadáskor közülük vajon melyiknek lesz a felesége az asszony, hiszen mind a hétnek a felesége volt?" Jézus így válaszolt nekik: "E világ fiai házasodnak és férjhez mennek, de akik méltónak ítéltetnek ama eljövendő világra, hogy részük legyen a halottak közül való feltámadásban, azok nem házasodnak majd, és férjhez sem mennek. Sőt meg sem halhatnak többé, mert az angyalokhoz lesznek hasonlók, és az Isten fiaivá lesznek, lévén a feltámadás fiai.
Lk 20,27-36
Karinthy Frigyes írja találóan: "Férfi és nő soha nem tudnak egyezségre jutni, hiszen mást akar a férfi, s mást a nő - a férfi a nőt, a nő a férfit." A jó, az elmés humor szépsége, hogy nagy igazságokra hívja fel a figyelmet, nem véletlenül mondogatják: "A derű a mennyország előszobája!" Azt tényként vehetjük, hogy minden generáció újra és újra felteszi a kérdést: Mire való ez az egész, hogy a férfi és nő vágyakoznak egymás után? A hívő ember isteni rendelésnek veszi, aki meg a JóIstent "tudományos alapon" elveti, az meg evolúciós determinációnak...
Az okoskodó szadduceusok csalafinta kérdést tesznek fel a Názáretinek, gondolván, hogy most aztán sarokba szorítják az ifjú, de bölcs vándorprédikátort. Melyik testvéré lesz a feleség a mennyországban? A kérdés önmagában is megmosolyogtató, hiszen a válás - mint életes gyakorlat - folyamatosan jelen van a történelemben, legfeljebb csak kevesek kiváltsága lehetett a válás, pl. a gazdagoké. A középkori keresztény dogmatika szentségi szintre emeli a házasságot, s ezzel méginkább bonyolítja férfi és nő kapcsolatát, de igaz az is, hogy a hűséget csak a halálig követeli meg, a halálon túlra már nem. Így aztán az életben csakis egyszer felvehető szentséget mégis többször fel tudja valaki venni - amikor is a párja elhalálozik...
A férfi és nő kapcsolatáról az egyébként agglegény Saul/Szt. Pál igen szépen azt írja: felettébb nagy titok, s tényleg az. Az Isten országa azonban még ennél is nagyobb titok. Így aztán emberi mértékkel gondolkodni a mennyországról nem sok értelme van! S ha valaki még földi elképzelésrendszerét odaátra vetíti, az enyhén szólva is megmosolyogtató. Ne csodálkozzon hát senki azon, ha a keresztény hit folyamatosan veszít az attraktivitásából. Nem Krisztus URunkkal és tanításával van a baj, hanem azokkal, akik úgy beszélnek az "odaátról", mintha már jártak volna ott! Az ilyen emberek hiszik azt, hogy a mennyei tökéletességet itt a földön kell - akár összeszorított fogakkal is - megvalósítani, jóllehet a Mester kinyilvánítja: más törvények vannak odaát, s csak az Isten szeretete ugyanaz. "Isten országa/királysága nem evés, ivás és házasodás, hanem Szentlélekben való öröm."
Keverni a "szezont a fazonnal", ahogy mondják közhelyesen, azaz földi igazságokat belevetíteni a mennybe, s mennyei igazságokat számonkérni a földön a szélsőségesen gondolkodók "kiváltsága". A Mester azonban nem erre, hanem józanságra int, tanít. S az értékteremtő normalitás, vagyis az Isten szeretetének ez a naponként megélt józansága a vonzását soha nem veszíti el.
Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság.
1 Jn 1,8
A nagy bűnök nyilvánvalóak, de mások kisebb hiányosságát, vétkét is azonnal észrevesszük, míg ugyanazt önmagunknál jótékonyan elfedezzük... Miért ez a kettős mérce, amitől még Jézus is óv mindenkit? Ebben a levelében János apostol is öncsalásról beszél, ha nem valljuk meg, ami egyébként nyilvánvaló: bennünk is ott lakozik a bűn.
Gyengeségünk, elesettségünk nagyon el tud keseríteni mindannyiunkat, emiatt jobban szeretjük ha az erősségnek, az okosságnak, az ügyességnek legalább a látszata megmarad, hiszen jobb győztes erősnek tudni magunkat, mint elesett vesztesnek. Ha körülményeink, a Sors az ellenkezőjét hozza annak, amit vártunk, akkor érezhető igazán milyen nyomorúságos az elesettség állapota. Aki azonban valóban őszinte önmagához, az személyes sorsának pofonaiban is a Gondviselést látja, s jól tudja: akár lent küszködik a kísértések völgyében akár fent habzsolja az élet ráeső napfényét, mindig Isten kezében van.
Akinek nincs bűn-látása, az hajlamos azt hinni, hogy nincs szüksége javulásra, minden jól van úgy, ahogy van. Minek elindulni, ha már úgy érzi, ő itt van a cél közelében, esetleg már meg is érkezett? János szerint ez öncsalás. Mindannyiunknak szüksége van a vándorlásra... Közelebb kell jutnunk Istenhez, hogy Szeretete felmelegítse életünk bűntől megdermedt részeit és azokat is mások szolgálatába tudjuk állítani. Mert mások öröme az, amely kikövezi a belső békességünkhöz vezető utat. Isten nagy folyamatos építkezésén, az életben sokan fúrnak-faragnak, bontanak és építenek, gödröket ásnak és temetnek be. Ahhoz, hogy jobb, szebb legyen a "városkép", kell egy "rendezési terv": s ez az Isten maga. Nélküle a puszta jóakart is zsákutcákat teremt, s a puszta lendület ott és úgy hat, ahogy nem kellene.
Az igazság az, hogy bonyolult létünket nem vagyunk képesek egyedül uralni. Szükségünk van a Felsőbb Hatalomra, mely nem földi királykodók hatalmacskája, hanem Világot teremtő s azt fenntartó, életünket hordozó Erő. Ha megvalljuk, hogy bennünk bűn lakozik, azzal ki is vetettük magunkból mindazt, ami elhajlít minket a jótól, s teret adtunk a Léleknek, hogy szívünkbe-lelkünkbe költözve elkezdje átalakító munkáját.
Párkapcsolat...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy teremtői rended szerint élhessünk! Ámen
Azután odamentek hozzá néhányan a szadduceusok közül, akik tagadják, hogy van feltámadás, és ezt kérdezték tőle: "Mester, Mózes előírta nekünk, hogy ha valakinek meghal a testvére, akinek volt felesége, de gyermeke nem, akkor annak a testvére vegye el az asszonyt, és támasszon utódot az ő testvérének. Volt hét testvér. Az első megnősült, de meghalt gyermektelenül. Ekkor a második vette el az asszonyt, aztán a harmadik, majd sorban mind a hét, de mind úgy haltak meg, hogy nem hagytak maguk után gyermeket. Végül aztán meghalt az asszony is. A feltámadáskor közülük vajon melyiknek lesz a felesége az asszony, hiszen mind a hétnek a felesége volt?" Jézus így válaszolt nekik: "E világ fiai házasodnak és férjhez mennek, de akik méltónak ítéltetnek ama eljövendő világra, hogy részük legyen a halottak közül való feltámadásban, azok nem házasodnak majd, és férjhez sem mennek. Sőt meg sem halhatnak többé, mert az angyalokhoz lesznek hasonlók, és az Isten fiaivá lesznek, lévén a feltámadás fiai.
Lk 20,27-36
Karinthy Frigyes írja találóan: "Férfi és nő soha nem tudnak egyezségre jutni, hiszen mást akar a férfi, s mást a nő - a férfi a nőt, a nő a férfit." A jó, az elmés humor szépsége, hogy nagy igazságokra hívja fel a figyelmet, nem véletlenül mondogatják: "A derű a mennyország előszobája!" Azt tényként vehetjük, hogy minden generáció újra és újra felteszi a kérdést: Mire való ez az egész, hogy a férfi és nő vágyakoznak egymás után? A hívő ember isteni rendelésnek veszi, aki meg a JóIstent "tudományos alapon" elveti, az meg evolúciós determinációnak...
Az okoskodó szadduceusok csalafinta kérdést tesznek fel a Názáretinek, gondolván, hogy most aztán sarokba szorítják az ifjú, de bölcs vándorprédikátort. Melyik testvéré lesz a feleség a mennyországban? A kérdés önmagában is megmosolyogtató, hiszen a válás - mint életes gyakorlat - folyamatosan jelen van a történelemben, legfeljebb csak kevesek kiváltsága lehetett a válás, pl. a gazdagoké. A középkori keresztény dogmatika szentségi szintre emeli a házasságot, s ezzel méginkább bonyolítja férfi és nő kapcsolatát, de igaz az is, hogy a hűséget csak a halálig követeli meg, a halálon túlra már nem. Így aztán az életben csakis egyszer felvehető szentséget mégis többször fel tudja valaki venni - amikor is a párja elhalálozik...
A férfi és nő kapcsolatáról az egyébként agglegény Saul/Szt. Pál igen szépen azt írja: felettébb nagy titok, s tényleg az. Az Isten országa azonban még ennél is nagyobb titok. Így aztán emberi mértékkel gondolkodni a mennyországról nem sok értelme van! S ha valaki még földi elképzelésrendszerét odaátra vetíti, az enyhén szólva is megmosolyogtató. Ne csodálkozzon hát senki azon, ha a keresztény hit folyamatosan veszít az attraktivitásából. Nem Krisztus URunkkal és tanításával van a baj, hanem azokkal, akik úgy beszélnek az "odaátról", mintha már jártak volna ott! Az ilyen emberek hiszik azt, hogy a mennyei tökéletességet itt a földön kell - akár összeszorított fogakkal is - megvalósítani, jóllehet a Mester kinyilvánítja: más törvények vannak odaát, s csak az Isten szeretete ugyanaz. "Isten országa/királysága nem evés, ivás és házasodás, hanem Szentlélekben való öröm."
Keverni a "szezont a fazonnal", ahogy mondják közhelyesen, azaz földi igazságokat belevetíteni a mennybe, s mennyei igazságokat számonkérni a földön a szélsőségesen gondolkodók "kiváltsága". A Mester azonban nem erre, hanem józanságra int, tanít. S az értékteremtő normalitás, vagyis az Isten szeretetének ez a naponként megélt józansága a vonzását soha nem veszíti el.
Szeretet...
A mai nap imádsága:
Istenem! Formáld szívemet-lelkemet, hogy betölthessem parancsolataidat! Ámen
"Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat"
Jn 14,15
A törvényt betartani igen nehéz - vélekedik a 21. század öntörvényűvé vált embere. Okoskodása, hogy ti. minden nagykapu mellett van egy kiskapu is, alig ismer határokat... A "cél szentesíti az eszközt" inkvizítori teóriája bizony nem rekedt meg a középkorban, az manapság is uralja a fejeket. Az "adok, hogy adj" valláspszichológiai alapelvre ma is számos "hívő" élet épül. "Uramisten, ha én tartom a törvényt, akkor Te pedig add az áldásodat!" - sokan ezt a gondolatmenetet még helyesnek is találják.
Az igazság azonban nem az embernél, mindig az Istennél van. Ő tudja, hogy mit miért enged vagy nem enged meg. Megengedi, hogy távol kerüljünk Tőle, de nem engedi meg hogy elvesszünk. Földi vándorlásunk kalandos útjain sosem szabad elfelejtenünk: a tájékozodásunkhoz segítséget kaptunk, ezek pedig a törvények. Isten törvényeit lehet kikerülni, megmagyarázni sőt "lekommunikálni" (borzasztó szó!), de azok hatóerejét, érvényességét ez csöppet sem csökkenti. Jézus parancsait - mert ilyenek is vannak az evangéliumban, nevezzük "mandatum Christi"-nek - amit a jézuskövetőknek (krisztianoj) betartani nem kötelesség, hanem kiváltságos lehetőség. Az evangélium hirdetése/meghallása mellett a parancsokról néha megfeledkezik az ember, s a bűnbocsánat után kapkod. Az pedig nem úgy működik, hogy ha valami nem megy, akkor majd jön a mindent elfedező bűnbocsánat, s jöhet az újrakezdés, ami az esetek nagy részében az előbbi gyarló életvitel folytatása...
Aki szereti az Istent, az tudja megtartani az Ő törvényét. Szeretet nélkül nem vagyunk képesek magunkra venni az igát, csak verejtékes erőlködés és kudarcra ítélt próbálkozás megfelelni az elvárásoknak. Olyan ez, mintha az édesanya - sajnos gyakori jelenség ez mostanában - könyvekből, meg internetes portálokból szerzett információk alapján akarná (akarja!) nevelni gyermekét. Ez fontos, de nem elégséges! Ha nem képes gyakorolni a szeretet improvizációs "művészetét" a mindennapokban, akkor bizony elvész a kihívások sokaságában. Ezért mondja a Mester: Ha szerettek engem... Az első és meghatározó tehát az indulat, amit követ a készség, s ha a körülmények Istene lehetőséget ad a választásra, akkor dönthetünk, s ezután döntéseink következményét pedig viseljük. Jézus "parancsolatai" soha nem elvesznek, megfosztanak valamitől, hanem adnak - megajándékoznak a megismerés, s emberlétünk kiteljesedésével.
"Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat"
Jn 14,15
A törvényt betartani igen nehéz - vélekedik a 21. század öntörvényűvé vált embere. Okoskodása, hogy ti. minden nagykapu mellett van egy kiskapu is, alig ismer határokat... A "cél szentesíti az eszközt" inkvizítori teóriája bizony nem rekedt meg a középkorban, az manapság is uralja a fejeket. Az "adok, hogy adj" valláspszichológiai alapelvre ma is számos "hívő" élet épül. "Uramisten, ha én tartom a törvényt, akkor Te pedig add az áldásodat!" - sokan ezt a gondolatmenetet még helyesnek is találják.
Az igazság azonban nem az embernél, mindig az Istennél van. Ő tudja, hogy mit miért enged vagy nem enged meg. Megengedi, hogy távol kerüljünk Tőle, de nem engedi meg hogy elvesszünk. Földi vándorlásunk kalandos útjain sosem szabad elfelejtenünk: a tájékozodásunkhoz segítséget kaptunk, ezek pedig a törvények. Isten törvényeit lehet kikerülni, megmagyarázni sőt "lekommunikálni" (borzasztó szó!), de azok hatóerejét, érvényességét ez csöppet sem csökkenti. Jézus parancsait - mert ilyenek is vannak az evangéliumban, nevezzük "mandatum Christi"-nek - amit a jézuskövetőknek (krisztianoj) betartani nem kötelesség, hanem kiváltságos lehetőség. Az evangélium hirdetése/meghallása mellett a parancsokról néha megfeledkezik az ember, s a bűnbocsánat után kapkod. Az pedig nem úgy működik, hogy ha valami nem megy, akkor majd jön a mindent elfedező bűnbocsánat, s jöhet az újrakezdés, ami az esetek nagy részében az előbbi gyarló életvitel folytatása...
Aki szereti az Istent, az tudja megtartani az Ő törvényét. Szeretet nélkül nem vagyunk képesek magunkra venni az igát, csak verejtékes erőlködés és kudarcra ítélt próbálkozás megfelelni az elvárásoknak. Olyan ez, mintha az édesanya - sajnos gyakori jelenség ez mostanában - könyvekből, meg internetes portálokból szerzett információk alapján akarná (akarja!) nevelni gyermekét. Ez fontos, de nem elégséges! Ha nem képes gyakorolni a szeretet improvizációs "művészetét" a mindennapokban, akkor bizony elvész a kihívások sokaságában. Ezért mondja a Mester: Ha szerettek engem... Az első és meghatározó tehát az indulat, amit követ a készség, s ha a körülmények Istene lehetőséget ad a választásra, akkor dönthetünk, s ezután döntéseink következményét pedig viseljük. Jézus "parancsolatai" soha nem elvesznek, megfosztanak valamitől, hanem adnak - megajándékoznak a megismerés, s emberlétünk kiteljesedésével.
