Harmóniáért.
A mai nap imádsága:
Uram! Jó nekem testben lennem, de sokszor szenvedek is emiatt! Add, hogy Rád találjak, lelkem békét nyerjen Tőled, s Általad teljessé váljék életem, hiányaim és fájdalmaim ellenére is! Ámen
Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, minthogy arra, hogy akarjam a jót, van lehetőségem, de arra, hogy megtegyem, nincs. Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat.
Róma 7,18-19
Ha csak lelkünk lenne, egyszerűbb lenne az életünk - valószínűleg unalmasabb is. Mivel nem a mi dolgunk a teremtői elgondolást véleményezni, miért vagyunk testben, ha annyi gond van vele; jobb ha megfontoljuk azokat a tanácsokat, amit az Írás elénk ad. Az örökmozgó, Krisztusért és egyházáért éjjel-nappal lelkesedő és érte szakadatlanul küzdő Pál apostol rabbinikus bölcselkedésébe pillanthatunk bele, amikor a belső ember harcáról beszél. Küzdelem ez a javából!
Testben vagyok, ami fázik és éhezik, melynek kívánságai vannak és törődést igényel. Testem nem én vagyok, de testem része annak a személyiségnek, melynek alapján rólam képet alkot a világ. Voltak korok, amikor a testet bűnösnek és alacsonyabbrendűnek tekintették, s voltak/vannak korok, amikor a test kultusz tárgyává vált/válik. Jóllehet a "hús" erejét alábecsülni oktalanság, a testet mégis lehetséges kontroll alatt tartani, de ez Isten nélkül egyszerűen nem megy.
Sokan félreértik Pált, amikor fent idézett sorait olvassák. Ha úgysem tudom tenni a jót, akkor minek kínlódjak? Élem tehát tovább az életemet úgy, ahogyan tudom, s közben pedig bizakodom az isteni kegyelemben, elvégre az Isten maga a szeretet... majd csak megbocsájt. Az apostol mégsem azért tárja fel lelki vívódásait, hogy másokat felszabadítson a a szabados életre, éppen ellenkezőleg! Arról tesz bizonyságot, hogy mennyire szüksége van az embernek Teremtőjére! Ha valaki Őnélküle éli mindennapjait, akkor kudarcot kudarcra halmoz, még ha a világ szemében boldognak is tűnik. Milyen érdekes, hogy a sikeresnek kikiáltott emberek között milyen sok a boldogtalan... szegény gazdagok! Akik a láthatóba vetik bizalmukat a Láthatatlan helyett, sokkal jobban szenvednek... Mitől? A lélek magányától. Lelkünknek ugyanis társra, kísérőre, Vigasztalóra (Paraklétosz!) van szüksége. Ha ezt belátjuk és elfogadjuk, akkor világok nyílnak ki, s zárulnak is be, s amit mindig is szerettünk volna végre megtörténik: helyére kerülnek dolgaink...
Róma 7,18-19
Ha csak lelkünk lenne, egyszerűbb lenne az életünk - valószínűleg unalmasabb is. Mivel nem a mi dolgunk a teremtői elgondolást véleményezni, miért vagyunk testben, ha annyi gond van vele; jobb ha megfontoljuk azokat a tanácsokat, amit az Írás elénk ad. Az örökmozgó, Krisztusért és egyházáért éjjel-nappal lelkesedő és érte szakadatlanul küzdő Pál apostol rabbinikus bölcselkedésébe pillanthatunk bele, amikor a belső ember harcáról beszél. Küzdelem ez a javából!
Testben vagyok, ami fázik és éhezik, melynek kívánságai vannak és törődést igényel. Testem nem én vagyok, de testem része annak a személyiségnek, melynek alapján rólam képet alkot a világ. Voltak korok, amikor a testet bűnösnek és alacsonyabbrendűnek tekintették, s voltak/vannak korok, amikor a test kultusz tárgyává vált/válik. Jóllehet a "hús" erejét alábecsülni oktalanság, a testet mégis lehetséges kontroll alatt tartani, de ez Isten nélkül egyszerűen nem megy.
Sokan félreértik Pált, amikor fent idézett sorait olvassák. Ha úgysem tudom tenni a jót, akkor minek kínlódjak? Élem tehát tovább az életemet úgy, ahogyan tudom, s közben pedig bizakodom az isteni kegyelemben, elvégre az Isten maga a szeretet... majd csak megbocsájt. Az apostol mégsem azért tárja fel lelki vívódásait, hogy másokat felszabadítson a a szabados életre, éppen ellenkezőleg! Arról tesz bizonyságot, hogy mennyire szüksége van az embernek Teremtőjére! Ha valaki Őnélküle éli mindennapjait, akkor kudarcot kudarcra halmoz, még ha a világ szemében boldognak is tűnik. Milyen érdekes, hogy a sikeresnek kikiáltott emberek között milyen sok a boldogtalan... szegény gazdagok! Akik a láthatóba vetik bizalmukat a Láthatatlan helyett, sokkal jobban szenvednek... Mitől? A lélek magányától. Lelkünknek ugyanis társra, kísérőre, Vigasztalóra (Paraklétosz!) van szüksége. Ha ezt belátjuk és elfogadjuk, akkor világok nyílnak ki, s zárulnak is be, s amit mindig is szerettünk volna végre megtörténik: helyére kerülnek dolgaink...
Közösség...
A mai nap imádsága:
Uram! Áldott légy a közösségért, amibe helyeztél! Add, hogy szereteted tükröződjék az én életemben is, s betöltve akaratodat kiteljesedhessek emberlétemben! Ámen
Jól láthatja utaimat Isten, és számon tarthatja minden lépésemet.
Jób 31,4
Amikor beleszületünk ebbe a világba, egy közösségbe születünk... Családba, ahol várnak minket, ahol szeretettel vesznek körül, ahol táplálnak, gondoskodnak rólunk. Valóságos kis mennyország az ilyen közösség a piciny emberpalántának! Sok helyütt azonban nem a mennyországba, hanem szinte a pokolba születnek... Ők az ún. "nem kívánt" gyermekek - Mintha az élet csak kívánás dolga lenne, oh, te bolond ember! -, s talán rájuk is abortusz várt volna, ha a körülmények másképpen nem alakulnak. Sajnos nem egy olyan eset volt, ahol túlélték az ilyen művi beavatkozást - az pedig mindenki képzelőerejének nagyságára bízható, hogy milyen prenatális (születés előtti) "élményekkel" látják meg ezek az emberkék a napvilágot... Isten azonban mindent lát, ami titokban történik, azt is.
Elindulva az életúton számtalan csodás dolog vár ránk, hogy felfedezzük őket. A színek és hangok varázslatos tánca, a játék izgalma, a barátság szépsége, a munka alkotói öröme, s majd egyszer a szerelem sorsszerűsége... azaz az egész teremtett világ, s ezen keresztül az Isten maga! Kirándulni, felfedezni a természetet igen nagyszerű dolog, s ha ezt közösségben tehetjük, az még örömtelibb. Az Egyház népe magát kezdetektől fogva vándorló, úton lévő közösségnek (communio viatorum) nevezte. S valóban, ha nincs kivel megosztani az úton tett felfedezéseinket - az igen nagy nyomorúság.
A mai sikerorientált világban elsősorban az "Én", az Ego kiteljesedése számít, annak rendelnek - vagy legalábbis próbálják - alárendelni a munkát, a társkapcsolatot, a családot. Az ilyen "érték-látású" ember sokáig abban a hitben él, hogy lépéseit csakis ő maga határozza meg, azaz azt tesz, amit akar, úgy él, ahogy neki tetszik. Csak amikor, megkopik az egészsége vagy valamilyen okból lendületét veszejti az élete, akkor derül ki, milyen semmi az ember önmagában... Amikor krízisbe kerülünk (a krízis görög szó, s ítélkezést jelent), akkor nem történik más, mint hogy Isten a körülményeken keresztül megítél minket. Szembesít az igazsággal, amit eladdig kerültünk, hogy ti. az Isten szeretet, s nélküle rettentően hiányos az életünk...
Öregség...
A mai nap imádsága:
Uram! Add bölcsen élni ifjú éveimet, hogy ha egyszer megöregedhetem, akkor ne perlekedhessek Veled ifjúságom miatt! Ámen
Mert minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát az Isten dicsőségére. Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra.
2 Kor 4,15-16
A középkorban eszelősen keresték az örök ifjúság forrását... Ha belegondolunk, ez az ősi vágy mára sem húnyt ki belőlünk, legfeljebb szelídült. Mi ennek az oka? Talán az, hogy a test öregszik, de a lélek nem. Ha mégis, akkor az ilyen emberre mondják: élő halott. Gyakran tapasztalhatjuk, hogy sok idős ember öregkorára "morgóssá" válik. Nem csoda, hiszen nehéz elviselni a léleknek a test "nyöszörgéseit". Nem egyszerű belátni, hogy Isten jól megteremtett világában a teher is értünk van, az is a javunkat szolgálja. Türelemmel hordozni a nehézséget végsősoron csak egyféleképpen lehet: hálát adva.
Az ifjúság értékét akkor értjük meg igazán, ha már elmúlt. Sokan elcsüggednek emiatt. Negyvenes éveiknek vonzáskörzetében élő férfiak és nők gyakran "menekülnek" olyan magatartásformákba, ami végképp nem az ő korosztályukra jellemző, meg is mosolyogják őket a tizen-huszonévesek. Jól mondja az írás, mindennek rendelt ideje van... Pál mégsem lelkünk öregedni-nemakarásáról ír ebben a levélben, hanem arról az "új emberről", ami a Krisztus-, követés, élmény, elfogadás hozadéka. Ez a belső ember, az új ember az, ami a megtéréssel "megszületik" bennünk, s aztán fejlődik egész életünkön át.
A növekedés csodáját átélve rengeteg örömben lehet részünk. Isten azért Isten, mert Nála a lefelé is fölfelé visz, vagyis: "az én terhem könnyű". Személyes életünk emelkedését pedig úgy formálja, hogy napról-napra alázatra tanít. Ebben kiváló nevelő "pálca" a testünk, amely folyamatos kopásában is káprázatos katedrális: a Szentlélek temploma.
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy szavaim tartalmat hordozzanak, s ne váljék életem erőtelenné! Ámen
Ne beszéljetek oly sokat, büszkén, gőgösen, ne hagyja el szátokat kérkedő szó! Hiszen mindentudó Isten az ÚR, és a tetteket Ő méri le.
1 Sám 2,3
Információs társadalomban élünk... erre a banális mondatra már senki nem kapja fel a fejét, hiszen életünket az utóbbi száz esztendőben - de az elmúlt fél évszázadban különösképpen is(!) - olyannyira átszőtték a világ minden tájékáról folyamatosan hozzánk eljutó hírek/tudósítások/élménybeszámolók, hogy már szinte észre sem vesszük, mi is történik bennünk, mennyire átalakítják ezek a világról alkotott képünket. Igen, az a sokszor szidott média, "hatalmi ág", szócsöve, s egyben manipulatív végrehajtó eszköze a hétköznapi ember számára láthatatlan nagyok történelemformáló akaratának. Mindazonáltal nem ők a történelem urai, hanem az Isten!
Gyermekkoromban még úgy tanítottak minket, hogy az embert a szerszámmal végzett munka és a beszéd/kommunikáció emelte ki az állatok sorából. Ma már tudjuk, hogy van jónéhány állatfaj, melyek ugyan egyszerű, de hatásos szerszámokat használnak, s mintegy 10-15 éve - köszönhetően a nagyteljesítményű számítógépeknek - robbanásszerű fejlődésnek indult az állati kommunikáció/beszéd vizsgálata, kutatása, megfejtése is. A beszéd, az információközlés, tehát az egyik legcsodálatraméltóbb dolog a teremtettségben! Nem véletlenül hitte az ókori ember, hogy minden létezőnek "kezdettől fogva" van egy fogalma, s az valójában azért létezhet vagy fog majd egyszer létezni, mert az fogalom képes megteremteni önmagát... Még a középkorban is érvelt az Egyház azzal, hogy ti. ha nem lenne szavunk az Istenre, akkor Isten nem is lenne... de mivel van, ezért Isten is van! A kérdés persze nem ilyen egyszerű, de rávilágíthat a szó hatalmára.
Az Istentől kapott csodálatos szó azonban elveszítheti erejét, ha az ember a szavakat önző módon kisajátítja, s segítségükkel romboló eszméket gyárt, hazugságokat terjeszt, valótlanságokat állít, s így a hamis információkkal gazdasági előnyökhöz jut. Bizony a cselekedeteink hitelesítik a szavainkat, s a szavak segítő ereje is attól függ, mennyire hiteles ember mondja azokat. Erre szoktuk mondani: "Neki hiszek!" vagy "Neki nem hiszek!"
Már Sámuel próféta is intette az okoskodó, sokat beszélő honfitársait, s figyelmeztette őket: Isten mindezekért megítél Titeket! Jó lenne ezt legalább hallaniuk azoknak, akik ma az elferdített szó segítségével tesznek istentelen dolgokat! Hiszen ma is tombol az erőszak szerte a földön, csak az estenkénti majdminden tévécsatorna krimi-optimizmusa próbálja belénkszugerálni, hogy a gazembereket utoléri a számonkérés! A hívő ember nagyon tudja, hogy szavairól éppen úgy, mint a cselekedeteiről is, egyszer számot kell adnia URának, s éppen ezért igyekszik úgy élni, hogy ne váljon méltatlanná arra, hogy hordozhatja/tükrözheti Isten képét az életében...
2 Kor 4,15-16
A középkorban eszelősen keresték az örök ifjúság forrását... Ha belegondolunk, ez az ősi vágy mára sem húnyt ki belőlünk, legfeljebb szelídült. Mi ennek az oka? Talán az, hogy a test öregszik, de a lélek nem. Ha mégis, akkor az ilyen emberre mondják: élő halott. Gyakran tapasztalhatjuk, hogy sok idős ember öregkorára "morgóssá" válik. Nem csoda, hiszen nehéz elviselni a léleknek a test "nyöszörgéseit". Nem egyszerű belátni, hogy Isten jól megteremtett világában a teher is értünk van, az is a javunkat szolgálja. Türelemmel hordozni a nehézséget végsősoron csak egyféleképpen lehet: hálát adva.
Az ifjúság értékét akkor értjük meg igazán, ha már elmúlt. Sokan elcsüggednek emiatt. Negyvenes éveiknek vonzáskörzetében élő férfiak és nők gyakran "menekülnek" olyan magatartásformákba, ami végképp nem az ő korosztályukra jellemző, meg is mosolyogják őket a tizen-huszonévesek. Jól mondja az írás, mindennek rendelt ideje van... Pál mégsem lelkünk öregedni-nemakarásáról ír ebben a levélben, hanem arról az "új emberről", ami a Krisztus-, követés, élmény, elfogadás hozadéka. Ez a belső ember, az új ember az, ami a megtéréssel "megszületik" bennünk, s aztán fejlődik egész életünkön át.
A növekedés csodáját átélve rengeteg örömben lehet részünk. Isten azért Isten, mert Nála a lefelé is fölfelé visz, vagyis: "az én terhem könnyű". Személyes életünk emelkedését pedig úgy formálja, hogy napról-napra alázatra tanít. Ebben kiváló nevelő "pálca" a testünk, amely folyamatos kopásában is káprázatos katedrális: a Szentlélek temploma.
Szavaink...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy szavaim tartalmat hordozzanak, s ne váljék életem erőtelenné! Ámen
Ne beszéljetek oly sokat, büszkén, gőgösen, ne hagyja el szátokat kérkedő szó! Hiszen mindentudó Isten az ÚR, és a tetteket Ő méri le.
1 Sám 2,3
Információs társadalomban élünk... erre a banális mondatra már senki nem kapja fel a fejét, hiszen életünket az utóbbi száz esztendőben - de az elmúlt fél évszázadban különösképpen is(!) - olyannyira átszőtték a világ minden tájékáról folyamatosan hozzánk eljutó hírek/tudósítások/élménybeszámolók, hogy már szinte észre sem vesszük, mi is történik bennünk, mennyire átalakítják ezek a világról alkotott képünket. Igen, az a sokszor szidott média, "hatalmi ág", szócsöve, s egyben manipulatív végrehajtó eszköze a hétköznapi ember számára láthatatlan nagyok történelemformáló akaratának. Mindazonáltal nem ők a történelem urai, hanem az Isten!
Gyermekkoromban még úgy tanítottak minket, hogy az embert a szerszámmal végzett munka és a beszéd/kommunikáció emelte ki az állatok sorából. Ma már tudjuk, hogy van jónéhány állatfaj, melyek ugyan egyszerű, de hatásos szerszámokat használnak, s mintegy 10-15 éve - köszönhetően a nagyteljesítményű számítógépeknek - robbanásszerű fejlődésnek indult az állati kommunikáció/beszéd vizsgálata, kutatása, megfejtése is. A beszéd, az információközlés, tehát az egyik legcsodálatraméltóbb dolog a teremtettségben! Nem véletlenül hitte az ókori ember, hogy minden létezőnek "kezdettől fogva" van egy fogalma, s az valójában azért létezhet vagy fog majd egyszer létezni, mert az fogalom képes megteremteni önmagát... Még a középkorban is érvelt az Egyház azzal, hogy ti. ha nem lenne szavunk az Istenre, akkor Isten nem is lenne... de mivel van, ezért Isten is van! A kérdés persze nem ilyen egyszerű, de rávilágíthat a szó hatalmára.
Az Istentől kapott csodálatos szó azonban elveszítheti erejét, ha az ember a szavakat önző módon kisajátítja, s segítségükkel romboló eszméket gyárt, hazugságokat terjeszt, valótlanságokat állít, s így a hamis információkkal gazdasági előnyökhöz jut. Bizony a cselekedeteink hitelesítik a szavainkat, s a szavak segítő ereje is attól függ, mennyire hiteles ember mondja azokat. Erre szoktuk mondani: "Neki hiszek!" vagy "Neki nem hiszek!"
Már Sámuel próféta is intette az okoskodó, sokat beszélő honfitársait, s figyelmeztette őket: Isten mindezekért megítél Titeket! Jó lenne ezt legalább hallaniuk azoknak, akik ma az elferdített szó segítségével tesznek istentelen dolgokat! Hiszen ma is tombol az erőszak szerte a földön, csak az estenkénti majdminden tévécsatorna krimi-optimizmusa próbálja belénkszugerálni, hogy a gazembereket utoléri a számonkérés! A hívő ember nagyon tudja, hogy szavairól éppen úgy, mint a cselekedeteiről is, egyszer számot kell adnia URának, s éppen ezért igyekszik úgy élni, hogy ne váljon méltatlanná arra, hogy hordozhatja/tükrözheti Isten képét az életében...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy csak annyit szenvedjek, amennyiből megtanulhatom a nekem is szánt leckét, s ne szaporítsam földi nyomorúságomat életvezetési oktalanságaim következményeivel! Ámen
A Sátán eltávozott az ÚR színe elől, és megverte Jóbot rosszindulatú fekélyekkel tetőtől talpig. Jób fogott egy cserépdarabot, azzal vakarta magát, és hamuba ült. A felesége ezt mondta neki: Még most is kitartóan feddhetetlen vagy? Átkozd meg Istent, és halj meg! De ő így felelt neki: Úgy beszélsz te is, ahogyan a bolondok szoktak beszélni! Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.
Jób 2,7-10
Jób története nemcsak az egyik legszebb ószövetségi történet, de egyben az egyik legkülönlegesebb is. Nemcsak azért, mert a szenvedés Isten-hitben való elviselésének emberi nagyságát tükrözi és ugyanakkor kinyilvánítja: mennyire hiábavaló keresni a szenvedés értelmét - hiszen az is az Isten titokzatosságának a része -, de mindezek mellett számos egyéb érdekességgel is szolgál.
Először is: ebben a történetben találkozunk először úgy a Sátánnal, mint személlyel. Maga a szó - a biblikus közhiedelemmel ellentétben - nem vádlót jelent, hanem eltérítőt. A szatan szóval először Bálám történetében találkozhatunk, de nem mint személynévvel, hanem mint igével(!): amikor is az angyal (angelosz=küldött) megállítja, pontosabban eltéríti/szatan Bálám szamarát...
Másodszor a szatan szó az Ószövetségben itt, Jób könyvének elején kerül elő, de itt már személy(!)névként. Érdekes, hogy Jóbot a Sátán nem "magától", gyötri, hanem Isten "engedélyével", hiszen ő legprofibb "kínzó", aki eltéríthet az Istentől - ne feledjük, a szatan szó eredeti értelmében: eltérítő!
Harmadszor: Jób történetén keresztül láthatjuk meg a vallásfilozófiai okoskodások - ezeket Jób barátai: Bildád, Elifáz és Cófár képviselik - hiábavalóságát. A barátok ugyanis azt gondolják, a szenvedésnek mindig emberi oka van - ez pedig nem csak Jóbnál, de jónéhány esetben máskor sem igaz. Vannak ugyanis szenvedések, melyek elháríthatatlan nagy erők - vis major - miatt állnak elő: földrengések, áradások, cunamik vagy éppen vulkánkitörések... s mostanság tudatosul bennünk, hogy napkitöréseknek, mágneses viharoknak és kozmikus sugárzásnak az időjárásra, környezetünkre sokkal nagyobb hatása van, mint azt korábban gondoltuk!
Örök emberi tulajdonság, hogy a szenvedő szabadulni akar nyomorúságából - olykor bármi áron is. (Vannak, akik öngyilkosok lesznek, mert megtudják, hogy gyógyíthatatlan betegek... vannnak, akik relatíve egészségesek, mégis elviselhetetlennek érzik sorsukat, s önkezükkel vetnek véget annak.) Jób történetbeli, emberi nagysága - jóllehet valójában egy párbeszédre épített, magas irodalmi elvárásoknak is kiválóan megfelelő, tanító történettel, jó értelemben véve "tanmesével" van dolgunk - abban rejlik, hogy felismeri Isten isteni rendelését, azaz törvényét, hogy ti. mindenek végső oka maga az Élő Isten, az Élet Istene, akivel szembeszállni az embernek egyszerűen nincs "joga"! (A porszem perlekedhet a széllel, de nincs sok értelme...) Jób ezért azt mondja: "Ha a jót elfogadtuk Istentől, akkor a rosszat is el kell fogadnunk!" Csak a bolond nem látja, hogy ez nem büntetés, hanem törvény!
A ma folyamatosan egoista embere nem akar tudni a szenvedésről, s ezért úgy hiszi, joga van felülírni az örök isteni törvényeket is. Azt pedig, hogy saját jólétét mások szenvedésével fizetteti meg, a hamisan értelmezett evolúció-elméletével magyarázza. Isten nem azért teremtett meg minket ennyire törékenynek, hogy ezáltal "hadd hulljon a férgese", hanem hogy észrevegyük: nemcsak egymásra utaltak vagyunk, de Őreá is szükségünk van, hogy élhessünk...
