A mai nap imádsága:
Uram! Oly sok mindent nem értek ebben a világban, s oly sok mindent mégis megtapasztalok. Gondviselő jóságod ajándékait ne engedd elpazarolnom, s add, hogy magam is békességed eszközévé válhassak gyönyörűnek teremtett világodban! Ámen
"Ő elküldi majd angyalát előtted..."
1 Móz 24,7d
Gyakorlatilag nincs egyetlen kultúra sem, amelyik valamilyen formában ne nyilvánítaná ki - ősidőkben és napjainkban egyaránt meglévő - megtapasztalását: vannak megmagyarázhatatlan, de mégis valós dolgok, melyek életünket mint a mezők virágai körbeveszik... Eleve elrendelésnek hiszik egyesek, hogy mikor melyik virágra csodálkozunk rá, gondviselésnek tartja a másik, s persze vannak olyanok is, akik színvakok és csatatérré változtatják az élet mezejét.
Sok feladat szakad ránk életünkben, melyeket többnyire ügyesen megoldunk, hiszen oly sok minden tervezhető, de a legfontosabb, a párválasztás csak részben, azaz 50%-ban, hiszen a másikon is múlik. Ma reggeli igénk Ábrahám ajkán hangzik el biztatásul, hiszen hűséges szolgája Eliézer kissé megretten a feladttól: Vegyen/hozzon/válasszon feleséget a fiának, az Ígéret Gyermekének, Izsáknak... Hogyan is felelhetne meg ennek a kihívásnak? Nemde Ábrahámnak kellene választani vagy sokkal inkább Izsáknak? Elvégre Izsák éli majd le vele életét - jobb esetben... De nem, a választás az Ő dolga. Egy valamit tehet ilyenkor az ember: buzgón imádkozik. Ezt tette Eliézer is, s tudjuk küldetését eredményesen betöltötte, hazavitte Rebekát, akinek neve azt jelenti: lebilincselő...
Azt Isten gondviselő kegyelme valóban lebilincselő, tetten érhető ez a párválasztásban is, amikor is két fiatal közös elhatározással azonos útra lép. Tulajdonképpen egész életüket egy nyomorúságos szócskára alapozzák, mely azonban Isten előtt kimondva a teljesség ígéretét hordozza. Ez a szó az: "Igen!" Igen a másikra, igen az azonos irányra, igen arra, hogy "együtt"... az így kimondott igen szövetségesi, amire minden tisztaszívű fiatal vágyakozik. Sokan vannak, akiknek mégsem "sikerül", évekkel vagy évtizedekkel később derül ki, hogy a döntés rossz volt, a "házasság kiskertjét" nem kapálták, nem locsolták, a benne lévő rózsákat nem metszették... s mindennek meg is lett az eredménye: eluralkodott a gaz mindenhol, s megfojtotta az egykor szép virágokat.
Az angyal szavunk a görög angeloszból származik (vagy fordítva?), ami azt jelenti: küldött. Istennek vannak látható és láthatatlan angyalai. Küldötté tehet másokat, sőt minket is, amikor Isten előtti felelősséggel nem ítéletképpen, hanem a kívülálló távolságtartásával, s mások intimitásának tiszteletbentartásával, de (vissza)tükrözzük a valóságot. Azaz: ha azt látjuk, hogy két ember együttjárásában nem a jó erősödik, hanem a rossz, akkor ennek az igazságát ki kell mondani. (Az egy másik kérdés, hogy ne a vélt igazunkat, s főleg ne teátrálisan "tálaljuk", amihez gyakorlatilag semmi közünk...) Eladdig azonban, amíg nincs szeretetből fakadó visszajelzés, aki tévúton halad, az nem is tudja, hogy milyen utakon jár valójában.
Eliézer el sem akarta hinni, hogy Isten meghallgatta imáit. Egy kedves (kommunikatív), szolgálatkész (Megitatom a tevéidet mind!) dolgos (valóban meg is itatta...) életvidám leányt látott meg Rebekában, ott a kútnál... Isten gondviselése Eliézert is lebilincselte, s békességet nyert Ábrham lelke is: az Élet továbbindult a maga istenes kerékvágásában...
"Ő elküldi majd angyalát előtted..."
1 Móz 24,7d
Gyakorlatilag nincs egyetlen kultúra sem, amelyik valamilyen formában ne nyilvánítaná ki - ősidőkben és napjainkban egyaránt meglévő - megtapasztalását: vannak megmagyarázhatatlan, de mégis valós dolgok, melyek életünket mint a mezők virágai körbeveszik... Eleve elrendelésnek hiszik egyesek, hogy mikor melyik virágra csodálkozunk rá, gondviselésnek tartja a másik, s persze vannak olyanok is, akik színvakok és csatatérré változtatják az élet mezejét.
Sok feladat szakad ránk életünkben, melyeket többnyire ügyesen megoldunk, hiszen oly sok minden tervezhető, de a legfontosabb, a párválasztás csak részben, azaz 50%-ban, hiszen a másikon is múlik. Ma reggeli igénk Ábrahám ajkán hangzik el biztatásul, hiszen hűséges szolgája Eliézer kissé megretten a feladttól: Vegyen/hozzon/válasszon feleséget a fiának, az Ígéret Gyermekének, Izsáknak... Hogyan is felelhetne meg ennek a kihívásnak? Nemde Ábrahámnak kellene választani vagy sokkal inkább Izsáknak? Elvégre Izsák éli majd le vele életét - jobb esetben... De nem, a választás az Ő dolga. Egy valamit tehet ilyenkor az ember: buzgón imádkozik. Ezt tette Eliézer is, s tudjuk küldetését eredményesen betöltötte, hazavitte Rebekát, akinek neve azt jelenti: lebilincselő...
Azt Isten gondviselő kegyelme valóban lebilincselő, tetten érhető ez a párválasztásban is, amikor is két fiatal közös elhatározással azonos útra lép. Tulajdonképpen egész életüket egy nyomorúságos szócskára alapozzák, mely azonban Isten előtt kimondva a teljesség ígéretét hordozza. Ez a szó az: "Igen!" Igen a másikra, igen az azonos irányra, igen arra, hogy "együtt"... az így kimondott igen szövetségesi, amire minden tisztaszívű fiatal vágyakozik. Sokan vannak, akiknek mégsem "sikerül", évekkel vagy évtizedekkel később derül ki, hogy a döntés rossz volt, a "házasság kiskertjét" nem kapálták, nem locsolták, a benne lévő rózsákat nem metszették... s mindennek meg is lett az eredménye: eluralkodott a gaz mindenhol, s megfojtotta az egykor szép virágokat.
Az angyal szavunk a görög angeloszból származik (vagy fordítva?), ami azt jelenti: küldött. Istennek vannak látható és láthatatlan angyalai. Küldötté tehet másokat, sőt minket is, amikor Isten előtti felelősséggel nem ítéletképpen, hanem a kívülálló távolságtartásával, s mások intimitásának tiszteletbentartásával, de (vissza)tükrözzük a valóságot. Azaz: ha azt látjuk, hogy két ember együttjárásában nem a jó erősödik, hanem a rossz, akkor ennek az igazságát ki kell mondani. (Az egy másik kérdés, hogy ne a vélt igazunkat, s főleg ne teátrálisan "tálaljuk", amihez gyakorlatilag semmi közünk...) Eladdig azonban, amíg nincs szeretetből fakadó visszajelzés, aki tévúton halad, az nem is tudja, hogy milyen utakon jár valójában.
Eliézer el sem akarta hinni, hogy Isten meghallgatta imáit. Egy kedves (kommunikatív), szolgálatkész (Megitatom a tevéidet mind!) dolgos (valóban meg is itatta...) életvidám leányt látott meg Rebekában, ott a kútnál... Isten gondviselése Eliézert is lebilincselte, s békességet nyert Ábrham lelke is: az Élet továbbindult a maga istenes kerékvágásában...
A mai nap imádsága:
URam! Engedd, hogy csiszolódjam, s mindazokkal, akiket gondviselő jóságoddal mellém rendeltél emelkedhessem Feléd! Ámen
Ti magatok is, mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá.
1 Pt 2,5a
Lelketlen, mint a kő... ezt a kifejezést még csak értjük, de hogyan lehet egy kő "lelki"? Ahogyan óriási kövekből összeáll egy épület - legyen az vár vagy katedrális, melyeket évszázadok múltán is megcsodálunk -, ugyanígy építkezik lelkünk is. Itt azonban a kövek nem levegőből, álmokból vagy ígéretekből vannak - a légkövekből ugyanis csak légvárakat lehet építeni -, hanem valóságos élményekből. Kicsi és nagy élmény, mélytudatba-raktározott vagy tudatos memóriánkban állandóan forgatottról is legyen szó, minden velünk megesett történésnek van érzelmi homokszeme, kövecskéje, kavicsa vagy sziklatömbje. Ezekből áll össze életünk. A habarcs, ami összeköti őket az élet titka, az Isten kegyelme.
Ahogyan a kövekből összeáll egy épület vagy templom, ugyanígy épülnek a közösségek, beleértve a gyülekezeti közösségeket is. Ahány ember, annyiféle kő, azaz annyiféle ember-építőanyag létezik. Vannak olyan emberek, akik lelki stabilitásukkal, mint hatalmas teherhordó kövek mások életét is megtartják, megint mások inkább hasonlíthatóak gótikus katedrálisok mérműves ablakaihoz, melyeken áttör az isteni kegyelem fénye, hogy beragyogja az egész (élet)teret.
Ami egyszer belekerült életünk házába élmény-kődarabként, az onnantól kezdve építőelemként benne is marad. Nem dobhatjuk félre, nem tagadhatjuk, ott van. Egyet tehetünk, átválogatjuk, átdolgozzuk/átértékeljük, s megfelelő helyre rakjuk őket. Ezt nevezzük lelki életnek. Ha nem tesszük ezt meg, élményeink nem illeszkednek egymáshoz, akkor izegnek-mozognak, s nem terhelhetők életházunk falai. Aki nem él lelki életet, az lelketlen. A lelki élet nemcsak azt jelenti, hogy életünk dolgait egymáshoz illesztjük, hanem azt is, hogy faragtatjuk magunkat a legnagyobb szobrásszal, a JóIstennel. Nem véletlenül mondja ősi szólásunk: "Embert faragunk belőled!" Ezt csak az ÚRIstennel, s azzal a közösséggel együtt tudjuk elérni, melyet Ő hívott létre, s tart meg.
Ha nem faragjuk egymást, ha nem csiszolódunk össze, akkor szétcsúsznak az emberéletek kövei, s nincs épület, nincs közösség. A csiszolódás pedig kooperációt jelent. Ha nem kooperál egyik ember a másikkal, akkor nagy bajok alakulnak ki. Együtt kell működnie férjnek és feleségnek, diáknak és tanárnak, papnak és gyülekezetnek. Enélkül nincs eredmény, nem épül a közösség! Bőven vannak, akik életük dele (35-40 év) után sem értik meg, hogy az élet alapja az együttműködés: Istennel és emberrel. Aki Teremtő Atyával kooperál, az tud eredményesen (gyümölcsöt teremve) élni, mert Isten segedelmével ügyesen improvizál, szeretettel prezentál, s hitelesen kommunikál...
Félelmeink...
A mai nap imádsága:
Uram! Köszönöm, hogy gondviselő jóságoddal tenyereden hordozol, s ne engedd hogy elfelejtsem mindazt, amit velem tettél! Ámen
35Még beszélt Jézus, amikor a zsinagógai elöljáró házától érkezők ezt mondták: "Leányod meghalt. Miért fárasztod még a Mestert?" 36Jézus is meghallotta, amit mondtak, és így szólt a zsinagógai elöljáróhoz: "Ne félj, csak higgy!" .
Jak 4,4
A boldogság mindenkinek mást jelent, de egyben mindenkinél közös: gyorsan elmúlik. Hiába tanultuk meg respektálni az életet, oly gyorsan tovatűnik. A pillanatos gyönyör, a szappanbuborékban tükröződő létünk szivárványvarázsa egyszer még ámulatba ejt, s a következő pillanatban szétpukkan... Csoda-e, ha félünk, látva tehetetlenségünket?
Amennyire szép az élet, ha utak nyílnak benne lélektől lélekig, olyannyira keserű, ha ezek az utak véget érnek. A párkapcsolatok gyűlöletet is szülő szétszakadásai is jelzik ezt - nemcsak a hollywoodi stúdiókban! Közvetlen közelünkben látunk fájdalmas sorsokat, talán magunk is részesei voltunk/vagyunk veszteségeknek, csalódásoknak. Aki átélt már effajta "sötétséget", aki volt már a lélek kútjának legmélyén, az tudja miről van szó.
Legnagyobb félelmet mégsem az evilági tragédiák, hanem az "odaát" bizonytalanságai okozzák. Vannak, akik soha nem respektálták az életet, de a halál előtt ők is térdet hajtanak. Hogyne félnénk attól, ami itt van köztünk, ami velünk van, kísér minket, s nem tudjuk mikor válik nyilvánvalóvá hatalma? Amikor ugyanis kinyilvánítja erejét, akkor megszűnik a mi erőnk, tehetetlenek vagyunk, megbénulunk, torkunkon akad a szó, még sírni sem tudunk, de szemünk sarkában dagadó egyetlen könnycseppünkben ott sűrűsödik nyomorúságunk minden fájdalma.
Ha nem félnénk, bátorításra se lenne szükségünk, de nem kőből, hanem "hús-vér" emberből vagyunk. Amikor az élet fájdalmasan belénk hasít, akkor éppen ezért nem is tudunk másképpen vígasztalódni, csakis a transzcendentálissal, amikor lelkünkkel belélegezzük az ÚRIstent... Ő maga mondja: "Ne félj,csak higgy!" - azaz a hittel utat törhetünk a jövőbe ott is, ahol emberi szemünkkel már csak zsákutcákat látunk...
A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm jóságodat, amivel naponta átölelsz, s hordozol! Ámen
Gyermekeim, senki meg ne tévesszen titeket: aki az igazságot cselekszi, az igaz, mint ahogyan ő is igaz... aki nem cselekszi az igazságot, nem az Istentől van, és az sem, aki nem szereti a testvérét. Mert ez az az üzenet, amelyet kezdettől fogva hallottatok, hogy szeressük egymást;
1 Jn 3,7; 10b-11
Ártatlan csecsemő... s valóban, a gyermeki, osztatlan-idős lét csodája éppen abban van, hogy még magunkon hordozzuk az eredendő jóság jegyeit. Teológusok - akiknek minden földi dologra van égi válaszuk, de a működő megoldásoktól gyakran fényévekre vannak - még ma is előszeretettel hangsúlyozzák az ember zsigeri készségét a rosszra, amit eredendő/eredeti bűnnek, "ádámi örökség"-nek neveznek. (Ez is érdekes: Jóllehet Éva szakított a fának kívánatos gyümölcséből, s mégis Ádámon kéri számon az ÚR a tiltás áthágását: s mi ez , ha nem annak az ősi megtapasztalásnak ebben a történetben is fellehető lenyomata, hogy a bajok, tragédiák túlnyomórészt a férfiak makacsságából, birtoklási vágyából erednek.) Pedig az emberben van eredendó jóság(!) is, hiszen azt feltételezni az Istentől, hogy eleve és kizárólagosan csak a bűnre és rosszra való készséget teremtette volna bele minden emberbe -, teremtői akaratának hibás értelmezése lenne.
Isten igazsága/rendje megnyilvánul mindenben, s mindenhol. Nincs olyan kicsiny dolog, s nem létezik olyan nagyság, melyben ne tükröződne vissza a Teremtett Egész/Világmindenség harmóniája. Ezért írja János: "Aki igazságot cselkeszik, az igaz". Ez azt jelenti, hogy nem lehet a rosszat jónak, s jót rossznak tartani, hiszen Jézus URunk is így tanítja: "Vajjon a tövisről szednek-é szőlőt, vagy a bojtorjánról fügét? Ekképen minden jó fa jó gyümölcsöt terem; a romlott fa pedig rossz gyümölcsöt terem." Ebből fakadóan csak a gonosz ember van meggyőződve afelől, hogy a "cél szentesíti az eszközt", holott az istentelen eszköz alkalmazása ördögivé teszi magát a célt is!
Isten mindannyiunkat (az Ő végtelen szeretetéből) arra teremtett, hogy mi is szeressünk. A szeretet - mint a legfőbb isteni 'tulajdonság' - tartja meg ezt a világot, s múlandó napjainkat is csakis egyedül a szeretet képes felejthetetlenül széppé tenni. Aki "munkálja" Isten szeretetét az életében, az nem csak betölti hivatását, de cselekszi is az igazságot, s ezzel " cselekedetei is követik őt". Ez azt jelenti, hogy életéből az áldás nem marad el, hiszen ahogyan a rossznak van következménye, ugyanúgy a jónak is! Az ember sokszor oktalan, s ott kéri számon a jót, ahol nem kellene, s azt hiszi, hogy ő maga sokkal jobban tudja, mint a Gondviselés, hogy mire van szüksége. Pedig a Mennyei Atya - amire szükségünk van -, már azelőtt megadja, mint hogy mi kérnénk vagy kívánnánk, sőt jobbat is ad, mint amit megérdemelnénk... Tévelyegni, méricskélni, hasonlítgatni pedig az szokott, aki nem tudja, mi végre is van ezen a világon...
35Még beszélt Jézus, amikor a zsinagógai elöljáró házától érkezők ezt mondták: "Leányod meghalt. Miért fárasztod még a Mestert?" 36Jézus is meghallotta, amit mondtak, és így szólt a zsinagógai elöljáróhoz: "Ne félj, csak higgy!" .
Jak 4,4
A boldogság mindenkinek mást jelent, de egyben mindenkinél közös: gyorsan elmúlik. Hiába tanultuk meg respektálni az életet, oly gyorsan tovatűnik. A pillanatos gyönyör, a szappanbuborékban tükröződő létünk szivárványvarázsa egyszer még ámulatba ejt, s a következő pillanatban szétpukkan... Csoda-e, ha félünk, látva tehetetlenségünket?
Amennyire szép az élet, ha utak nyílnak benne lélektől lélekig, olyannyira keserű, ha ezek az utak véget érnek. A párkapcsolatok gyűlöletet is szülő szétszakadásai is jelzik ezt - nemcsak a hollywoodi stúdiókban! Közvetlen közelünkben látunk fájdalmas sorsokat, talán magunk is részesei voltunk/vagyunk veszteségeknek, csalódásoknak. Aki átélt már effajta "sötétséget", aki volt már a lélek kútjának legmélyén, az tudja miről van szó.
Legnagyobb félelmet mégsem az evilági tragédiák, hanem az "odaát" bizonytalanságai okozzák. Vannak, akik soha nem respektálták az életet, de a halál előtt ők is térdet hajtanak. Hogyne félnénk attól, ami itt van köztünk, ami velünk van, kísér minket, s nem tudjuk mikor válik nyilvánvalóvá hatalma? Amikor ugyanis kinyilvánítja erejét, akkor megszűnik a mi erőnk, tehetetlenek vagyunk, megbénulunk, torkunkon akad a szó, még sírni sem tudunk, de szemünk sarkában dagadó egyetlen könnycseppünkben ott sűrűsödik nyomorúságunk minden fájdalma.
Ha nem félnénk, bátorításra se lenne szükségünk, de nem kőből, hanem "hús-vér" emberből vagyunk. Amikor az élet fájdalmasan belénk hasít, akkor éppen ezért nem is tudunk másképpen vígasztalódni, csakis a transzcendentálissal, amikor lelkünkkel belélegezzük az ÚRIstent... Ő maga mondja: "Ne félj,csak higgy!" - azaz a hittel utat törhetünk a jövőbe ott is, ahol emberi szemünkkel már csak zsákutcákat látunk...
Gondviselés...
A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm jóságodat, amivel naponta átölelsz, s hordozol! Ámen
Gyermekeim, senki meg ne tévesszen titeket: aki az igazságot cselekszi, az igaz, mint ahogyan ő is igaz... aki nem cselekszi az igazságot, nem az Istentől van, és az sem, aki nem szereti a testvérét. Mert ez az az üzenet, amelyet kezdettől fogva hallottatok, hogy szeressük egymást;
1 Jn 3,7; 10b-11
Ártatlan csecsemő... s valóban, a gyermeki, osztatlan-idős lét csodája éppen abban van, hogy még magunkon hordozzuk az eredendő jóság jegyeit. Teológusok - akiknek minden földi dologra van égi válaszuk, de a működő megoldásoktól gyakran fényévekre vannak - még ma is előszeretettel hangsúlyozzák az ember zsigeri készségét a rosszra, amit eredendő/eredeti bűnnek, "ádámi örökség"-nek neveznek. (Ez is érdekes: Jóllehet Éva szakított a fának kívánatos gyümölcséből, s mégis Ádámon kéri számon az ÚR a tiltás áthágását: s mi ez , ha nem annak az ősi megtapasztalásnak ebben a történetben is fellehető lenyomata, hogy a bajok, tragédiák túlnyomórészt a férfiak makacsságából, birtoklási vágyából erednek.) Pedig az emberben van eredendó jóság(!) is, hiszen azt feltételezni az Istentől, hogy eleve és kizárólagosan csak a bűnre és rosszra való készséget teremtette volna bele minden emberbe -, teremtői akaratának hibás értelmezése lenne.
Isten igazsága/rendje megnyilvánul mindenben, s mindenhol. Nincs olyan kicsiny dolog, s nem létezik olyan nagyság, melyben ne tükröződne vissza a Teremtett Egész/Világmindenség harmóniája. Ezért írja János: "Aki igazságot cselkeszik, az igaz". Ez azt jelenti, hogy nem lehet a rosszat jónak, s jót rossznak tartani, hiszen Jézus URunk is így tanítja: "Vajjon a tövisről szednek-é szőlőt, vagy a bojtorjánról fügét? Ekképen minden jó fa jó gyümölcsöt terem; a romlott fa pedig rossz gyümölcsöt terem." Ebből fakadóan csak a gonosz ember van meggyőződve afelől, hogy a "cél szentesíti az eszközt", holott az istentelen eszköz alkalmazása ördögivé teszi magát a célt is!
Isten mindannyiunkat (az Ő végtelen szeretetéből) arra teremtett, hogy mi is szeressünk. A szeretet - mint a legfőbb isteni 'tulajdonság' - tartja meg ezt a világot, s múlandó napjainkat is csakis egyedül a szeretet képes felejthetetlenül széppé tenni. Aki "munkálja" Isten szeretetét az életében, az nem csak betölti hivatását, de cselekszi is az igazságot, s ezzel " cselekedetei is követik őt". Ez azt jelenti, hogy életéből az áldás nem marad el, hiszen ahogyan a rossznak van következménye, ugyanúgy a jónak is! Az ember sokszor oktalan, s ott kéri számon a jót, ahol nem kellene, s azt hiszi, hogy ő maga sokkal jobban tudja, mint a Gondviselés, hogy mire van szüksége. Pedig a Mennyei Atya - amire szükségünk van -, már azelőtt megadja, mint hogy mi kérnénk vagy kívánnánk, sőt jobbat is ad, mint amit megérdemelnénk... Tévelyegni, méricskélni, hasonlítgatni pedig az szokott, aki nem tudja, mi végre is van ezen a világon...
Isten szava...
A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy komolyan vegyem intéseidet, s boldogan élhessek teremtett világodban! Ámen
De ők nem akartak figyelni, sőt lázadozva hátat fordítottak, és bedugták fülüket, hogy ne halljanak. Szívüket gyémántkeménnyé tették, hogy ne hallják a törvényt, sem azokat az igéket, amelyeket a Seregek URa küldött lelke által a régebbi próféták útján. Emiatt háborodott fel olyan nagyon a Seregek URa. Nem hallgattak rá, amikor ő kiáltott, ezért így szól a Seregek URa: Én sem hallgatom meg őket, ha hozzám kiáltanak.
Zak 7,11-13
A történelem folyamán sokszor elhangzottak kritikus szavak az Ószövetség népével kapcsolatban: "Ezek a zsidók!"... Nos, a kívülről jövő bírálatot nehezen fogadja minden ember -, de így van ez nemcsak a zsidók, minden más nép életében is. A belülről felfakadó, a "hazai" értékítéletet pedig egyszerűen nem vesszük komolyan, ezért is mondja a Mester: "Egy próféta sem kedves a maga hazájában." Talán éppen azok a legszebb részek a Bibliában, ahol mélységesen emberi hangon és érzésekkel, őszintén kimondott mondatokkal találkozhatunk - Istenről, emberről, az élet küzdelmeiről.
Az ószövetségi történetek jelesül bizonyítják, hogy hiába hajolt le az ÚR Ábrahámhoz és utódaihoz, azok semmivel sem lettek különbbek más népeknél - hitükben talán igen, de a hitet megítélni mindenki csak a cselekedetek alapján képes. Ezért teljességgel fölösleges bizonygatnunk egymásnak, melyik az "igazi" hit: zsidó vagy muzulmán keresztény, buddhista vagy éppen a hindu. A zsidó ember is, a keresztény is, meg a muzulmán is csakis a cselekedetek alapján képes megítélni a másik embert! "Azt kell mindig megnézni - mondta egyik kedves szociáletika professzorunk -, hogy az adott vallásos meggyőződés mit tesz le az asztalra, azaz milyen etikára fut ki az egész." S tényleg, mindig a cselekedetek minősítenek, hiszen az, hogy kinek milyen gondolatok vannak a fejében, az nincs senki homlokára kiírva! A hit minősítése tehát soha nem az ember feladata, hiszen ahhoz egyedül Istennek van csak joga, de a cselekedetek minőség-javítása az ember mindennapos feladata! Sajnos ezt a kettőt gyakran keverjük... Aggódunk az egyház jövőjéért - pedig ez az Isten gondja -, miközben cselekednünk kellene a jót, amit pedig Istentől várnánk el, hogy "De azért mostmár történjen valami!"
Ma reggeli igénk is azt bizonyítja - ahogyan régen, úgy ma is -, bőven akadnak olyanok, akik "fütyülnek" a JóIstenre, s igencsak nemérdekli őket, mit is akarna tőlük az ÖregIsten... Nos, mindazok, akik hátat fordítanak a Teremtőnek, azok "elhitványulnak". Ez nem egyszerűen gonoszságot jelent, sokkal szomorúbb történik: az ilyen emberek életében megkopik az fény, amit fölülről kapunk, hogy méltósággal tükrözzük Istenképűségünket. Nincs keserűségesebb annál, ha valakinek az élete így megszürkül, s belefonnyad az anyagvilágba. A folyamatosan jelenlévő, gondviselő Isten minden korban küldi a maga prófétáit, nemcsak zsidók, hanem minden nép közé. Bibliás próféta-nagyok, s névtelen lelkiismeretes-kicsik ott vannak, s lesznek a világ végezetéig mindenütt! Ők testesítik meg a bizonyságtevők láncolatát, mely évezredeken nyúlik át. Ebben a láthatatlan láncban, melynek az egyik vége üdvösségünk Kősziklájában nyugszik, mindannyian szemek vagyunk... Nem vagyunk többek, de kevesebbek sem, s ha nem töltjük be égi hivatásunkat, akkor megszakad a lánc...
URam! Add, hogy boldogságom ne a saját sikereimtől, hanem a Te kegyelmedtől függjön! Ámen
Amikor Jézus kiszállt, és meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok, és kezdte őket sok mindenre tanítani.
Mk 6,34
Sok mindent oda lehet adni a másik embernek: időt, pénzt, lehetőségeket áldozhatunk fel a másikért - mert azt mondogatjuk: "De hát szeretem őt!" -, egy valamit azonban nem tudunk odaszánni: a lélekmélyi büszkeségünket, az önérzetünket. Ha mégis, akkor az azt jelenti: erkölcsi és érzelmi hullává váltunk...
Megszánhatjuk testvérünket, rokonunkat, barátunkat, még a társunkat is, mert fontos számunkra, hogy az út, amin járunk, azon EGYÜTT megyünk, de ennek is van egy határa, amikor megszólal a lélekmélyi lelkiismeretünk. Amikor rádöbbenünk, hogy ez már így, ahogy van nemhogy "nem jó", de már lehúz és rombol is! Ilyenkor a 'kitartás' már nem erkölcsi kérdés, hanem sors-kérdés. Lehet a fuldoklóval sokáig küszködni, de ha azt tapasztalom, hogy nem én húzom őt a part felé, hanem ő húz le engem egyre inkább, akkor el kell engedni - hiába a mentő "szeretet". Ilyenkor az adott kapcsolatnak vége, s az önmagával is az élet hullámaival küzdő EGYEDÜL marad... s ez szánalmat, sajnálatot válthat ki.
Jézus URunk az egyetlen, Akinek "odaszánása az egész világért" nem sajnálatos szánalom, hanem isteni méltóság - hiszen Ő azt mondta magáról -, "Emberfia vagyok!". Jézus egész élete azt példázza, hogy hiába minden üldözés és szenvedés, megalázások és kirekesztettség: az Istentől jövő, a Tőle kapott méltóság nem vehető el semmilyen erőszakkal! A mi emberi sorsunk is ilyen: méltóságra vagyunk elhívva, melyet semmilyen földi hatalom nem képes elvenni tőlünk, de mi magunk eldobhatjuk... Sajnos többnyire erről szól az emberiség véráztatta történelme is! Az eredmény: a méltóságát veszített ember szenvedése...
Azért nehéz egy fiatalnak manapság társat találnia, mert a célért képes feláldozni a méltóságát, a büszkeségét - mindegy, csak legyen már valaki mellettem - de bizonnyal ezért is diszharmonikus oly sokszor a családok élete, mert a vágyott előnyért méltatlansággal kell fizetni... A lelket be lehet csapni, de nem véglegesen! Egy férfival, aki nem tisztel, nem lehet sokáig élni, és egy nővel sem, aki lehúz. A gyerekeinket is csak úgy tudjuk igazán nevelni - akármilyen rakoncátlanok is -, ha tiszteljük őket! Aki tekintélyelvűséggel megtiporja gyermekei lelkét, az ne csodálkozzon, amikor azok felnőve "meglepetéseket" okoznak. Jézus URunk is figyelmeztet: "Aki szelet vet, vihart arat!"
A Mester megszánja a sokaságot... Bizony nem könnyű az élet, a boldogság ugyanis biológiai és szociológiai állapotok finom összehangoltságán múlik. Ezt a komplexitást a hívő ember szerint csak Isten kegyelme (omnia est gratia/minden kegyelem) tarthatja egybe. Ezért imádkozunk nap, mint nap, hiszen az élet csak akkor haladhat ELŐRE megelégedettségben, s gondviselésbe vetett reménységben - hiszen a nagy hitek és nagy kételyek, a nagy örömök és a nagy fájdalmak mindig együtt járnak - , ha az ember a hit bátorságával FÖLFELÉ is mer élni...
De ők nem akartak figyelni, sőt lázadozva hátat fordítottak, és bedugták fülüket, hogy ne halljanak. Szívüket gyémántkeménnyé tették, hogy ne hallják a törvényt, sem azokat az igéket, amelyeket a Seregek URa küldött lelke által a régebbi próféták útján. Emiatt háborodott fel olyan nagyon a Seregek URa. Nem hallgattak rá, amikor ő kiáltott, ezért így szól a Seregek URa: Én sem hallgatom meg őket, ha hozzám kiáltanak.
Zak 7,11-13
A történelem folyamán sokszor elhangzottak kritikus szavak az Ószövetség népével kapcsolatban: "Ezek a zsidók!"... Nos, a kívülről jövő bírálatot nehezen fogadja minden ember -, de így van ez nemcsak a zsidók, minden más nép életében is. A belülről felfakadó, a "hazai" értékítéletet pedig egyszerűen nem vesszük komolyan, ezért is mondja a Mester: "Egy próféta sem kedves a maga hazájában." Talán éppen azok a legszebb részek a Bibliában, ahol mélységesen emberi hangon és érzésekkel, őszintén kimondott mondatokkal találkozhatunk - Istenről, emberről, az élet küzdelmeiről.
Az ószövetségi történetek jelesül bizonyítják, hogy hiába hajolt le az ÚR Ábrahámhoz és utódaihoz, azok semmivel sem lettek különbbek más népeknél - hitükben talán igen, de a hitet megítélni mindenki csak a cselekedetek alapján képes. Ezért teljességgel fölösleges bizonygatnunk egymásnak, melyik az "igazi" hit: zsidó vagy muzulmán keresztény, buddhista vagy éppen a hindu. A zsidó ember is, a keresztény is, meg a muzulmán is csakis a cselekedetek alapján képes megítélni a másik embert! "Azt kell mindig megnézni - mondta egyik kedves szociáletika professzorunk -, hogy az adott vallásos meggyőződés mit tesz le az asztalra, azaz milyen etikára fut ki az egész." S tényleg, mindig a cselekedetek minősítenek, hiszen az, hogy kinek milyen gondolatok vannak a fejében, az nincs senki homlokára kiírva! A hit minősítése tehát soha nem az ember feladata, hiszen ahhoz egyedül Istennek van csak joga, de a cselekedetek minőség-javítása az ember mindennapos feladata! Sajnos ezt a kettőt gyakran keverjük... Aggódunk az egyház jövőjéért - pedig ez az Isten gondja -, miközben cselekednünk kellene a jót, amit pedig Istentől várnánk el, hogy "De azért mostmár történjen valami!"
Ma reggeli igénk is azt bizonyítja - ahogyan régen, úgy ma is -, bőven akadnak olyanok, akik "fütyülnek" a JóIstenre, s igencsak nemérdekli őket, mit is akarna tőlük az ÖregIsten... Nos, mindazok, akik hátat fordítanak a Teremtőnek, azok "elhitványulnak". Ez nem egyszerűen gonoszságot jelent, sokkal szomorúbb történik: az ilyen emberek életében megkopik az fény, amit fölülről kapunk, hogy méltósággal tükrözzük Istenképűségünket. Nincs keserűségesebb annál, ha valakinek az élete így megszürkül, s belefonnyad az anyagvilágba. A folyamatosan jelenlévő, gondviselő Isten minden korban küldi a maga prófétáit, nemcsak zsidók, hanem minden nép közé. Bibliás próféta-nagyok, s névtelen lelkiismeretes-kicsik ott vannak, s lesznek a világ végezetéig mindenütt! Ők testesítik meg a bizonyságtevők láncolatát, mely évezredeken nyúlik át. Ebben a láthatatlan láncban, melynek az egyik vége üdvösségünk Kősziklájában nyugszik, mindannyian szemek vagyunk... Nem vagyunk többek, de kevesebbek sem, s ha nem töltjük be égi hivatásunkat, akkor megszakad a lánc...
URam! Add, hogy boldogságom ne a saját sikereimtől, hanem a Te kegyelmedtől függjön! Ámen
Amikor Jézus kiszállt, és meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok, és kezdte őket sok mindenre tanítani.
Mk 6,34
Sok mindent oda lehet adni a másik embernek: időt, pénzt, lehetőségeket áldozhatunk fel a másikért - mert azt mondogatjuk: "De hát szeretem őt!" -, egy valamit azonban nem tudunk odaszánni: a lélekmélyi büszkeségünket, az önérzetünket. Ha mégis, akkor az azt jelenti: erkölcsi és érzelmi hullává váltunk...
Megszánhatjuk testvérünket, rokonunkat, barátunkat, még a társunkat is, mert fontos számunkra, hogy az út, amin járunk, azon EGYÜTT megyünk, de ennek is van egy határa, amikor megszólal a lélekmélyi lelkiismeretünk. Amikor rádöbbenünk, hogy ez már így, ahogy van nemhogy "nem jó", de már lehúz és rombol is! Ilyenkor a 'kitartás' már nem erkölcsi kérdés, hanem sors-kérdés. Lehet a fuldoklóval sokáig küszködni, de ha azt tapasztalom, hogy nem én húzom őt a part felé, hanem ő húz le engem egyre inkább, akkor el kell engedni - hiába a mentő "szeretet". Ilyenkor az adott kapcsolatnak vége, s az önmagával is az élet hullámaival küzdő EGYEDÜL marad... s ez szánalmat, sajnálatot válthat ki.
Jézus URunk az egyetlen, Akinek "odaszánása az egész világért" nem sajnálatos szánalom, hanem isteni méltóság - hiszen Ő azt mondta magáról -, "Emberfia vagyok!". Jézus egész élete azt példázza, hogy hiába minden üldözés és szenvedés, megalázások és kirekesztettség: az Istentől jövő, a Tőle kapott méltóság nem vehető el semmilyen erőszakkal! A mi emberi sorsunk is ilyen: méltóságra vagyunk elhívva, melyet semmilyen földi hatalom nem képes elvenni tőlünk, de mi magunk eldobhatjuk... Sajnos többnyire erről szól az emberiség véráztatta történelme is! Az eredmény: a méltóságát veszített ember szenvedése...
Azért nehéz egy fiatalnak manapság társat találnia, mert a célért képes feláldozni a méltóságát, a büszkeségét - mindegy, csak legyen már valaki mellettem - de bizonnyal ezért is diszharmonikus oly sokszor a családok élete, mert a vágyott előnyért méltatlansággal kell fizetni... A lelket be lehet csapni, de nem véglegesen! Egy férfival, aki nem tisztel, nem lehet sokáig élni, és egy nővel sem, aki lehúz. A gyerekeinket is csak úgy tudjuk igazán nevelni - akármilyen rakoncátlanok is -, ha tiszteljük őket! Aki tekintélyelvűséggel megtiporja gyermekei lelkét, az ne csodálkozzon, amikor azok felnőve "meglepetéseket" okoznak. Jézus URunk is figyelmeztet: "Aki szelet vet, vihart arat!"
A Mester megszánja a sokaságot... Bizony nem könnyű az élet, a boldogság ugyanis biológiai és szociológiai állapotok finom összehangoltságán múlik. Ezt a komplexitást a hívő ember szerint csak Isten kegyelme (omnia est gratia/minden kegyelem) tarthatja egybe. Ezért imádkozunk nap, mint nap, hiszen az élet csak akkor haladhat ELŐRE megelégedettségben, s gondviselésbe vetett reménységben - hiszen a nagy hitek és nagy kételyek, a nagy örömök és a nagy fájdalmak mindig együtt járnak - , ha az ember a hit bátorságával FÖLFELÉ is mer élni...
