A mai nap imádsága:
Áldásodat vágyom Uram! Kegyelmedet ne vond meg tőlem!
Akkor ezt mondta Jákóbnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem.
1 Móz 32,27
Jákób a csaló... Talán ez jut eszünkbe legelőször, ha halljuk az ő nevét. A történet arról szól, ami ritkán, de azért megtörténik a történelemben: a csalóból áldástkereső lesz. Isten kegyelme ez, megtörténik ma is, amikor életek fordulnak meg, s istentelenek Istenhez térnek. Hogyan? Maguk sem tudják. Küzdenek önmagukkal, lelkiismeretükkel, sorsukkal, benne az Istennel, s egyszercsak megtörténik a csoda: odatérnek Teremtőjükhöz. Hiába tiltakozunk, hogy nem vagyunk olyanok, mint Jákób, s talán abban igazunk is van, hogy saját testvérünket nem csalnánk meg, de ne felejtsük: Jákóbot (a "kicsit", a kedvesebbet) az anyja bíztatta... ő pedig azért tette, mert Ézsau a hetitta lányokat "erősen" kedvelte.
Kisebb-nagyobb csalásaink mindannyiunk életében akadnak. A kisebbek kifelé mutatnak - talán egy dolgozatíráshoz tiltott segédeszköz használata -, de az igazán nagy csalásokat saját magunk ellen követjük el. Elhisszük, hogy az értelmetlen áldozatnak is nemes célja van/volt, felejtve azt, hogy a cél soha nem szentesíti az eszközt. Elhisszük, hogy képesek leszünk megváltoztatni a másikat - merthogy szeretjük -, aztán kiderül, hogy a másik önzését csak az Isten tudja megtörni. Becsapjuk magunkat, hogy van még időnk - s közben egyre fogyatkoznak a "jobb napok", s gyarapodnak a "nem-szeretem napok"... Áltatjuk magunkat, hogy ha ezért vagy azért még megküzdünk, ha ezt vagy azt még megszerezzük, akkor onnantól kezdve már más lesz minden, onnantól kezdve majd elkezd(het)ünk teljességgel élni - úgy ahogyan azt tinédzser korunkban megálmodtuk magunknak.
Az igazság azonban az, hogy élni nem a holnapban, hanem a mában kell. Bármennyire is bódító a holnap igérete, ha nem élünk józanul a mában, akkor egyszercsak azt vesszük észre, hogy elfogytak életünk napjai..., s lemaradtunk nem egyszerűen sok-sok mindenről, hanem az életről magáról. S mi az élet maga? A szeretet naponkénti megélése - közösségben, ahová helyezett/vezérelt a Gondviselés! Ha társat, családot is adott a JóIsten, akkor mindenekelőtt ott. Amikor meg-megcsap minket az elmúlás rideg szellője, akkor van-e, lehet-e nagyobb vigasztalás annál, mintha látjuk gyermekeink életét, s gyönyörködünk unokáink mosolyában? Aligha...
Jákób neve megváltozik, Izráelnek hívják. Jiszráél azt jelenti: küzdöttél emberekkel és Istennel és győztél. Egy rabbinikus fordítás ennél sokkal mélyebb tartalommal fordítja: küzdöttél Istennel, s kibírtad... Talán ez a legfontosabb üzenete az Isten áldásának: Vele kibírjuk, mégha kísértene is a múlt, akkor is.
Akkor ezt mondta Jákóbnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem.
1 Móz 32,27
Jákób a csaló... Talán ez jut eszünkbe legelőször, ha halljuk az ő nevét. A történet arról szól, ami ritkán, de azért megtörténik a történelemben: a csalóból áldástkereső lesz. Isten kegyelme ez, megtörténik ma is, amikor életek fordulnak meg, s istentelenek Istenhez térnek. Hogyan? Maguk sem tudják. Küzdenek önmagukkal, lelkiismeretükkel, sorsukkal, benne az Istennel, s egyszercsak megtörténik a csoda: odatérnek Teremtőjükhöz. Hiába tiltakozunk, hogy nem vagyunk olyanok, mint Jákób, s talán abban igazunk is van, hogy saját testvérünket nem csalnánk meg, de ne felejtsük: Jákóbot (a "kicsit", a kedvesebbet) az anyja bíztatta... ő pedig azért tette, mert Ézsau a hetitta lányokat "erősen" kedvelte.
Kisebb-nagyobb csalásaink mindannyiunk életében akadnak. A kisebbek kifelé mutatnak - talán egy dolgozatíráshoz tiltott segédeszköz használata -, de az igazán nagy csalásokat saját magunk ellen követjük el. Elhisszük, hogy az értelmetlen áldozatnak is nemes célja van/volt, felejtve azt, hogy a cél soha nem szentesíti az eszközt. Elhisszük, hogy képesek leszünk megváltoztatni a másikat - merthogy szeretjük -, aztán kiderül, hogy a másik önzését csak az Isten tudja megtörni. Becsapjuk magunkat, hogy van még időnk - s közben egyre fogyatkoznak a "jobb napok", s gyarapodnak a "nem-szeretem napok"... Áltatjuk magunkat, hogy ha ezért vagy azért még megküzdünk, ha ezt vagy azt még megszerezzük, akkor onnantól kezdve már más lesz minden, onnantól kezdve majd elkezd(het)ünk teljességgel élni - úgy ahogyan azt tinédzser korunkban megálmodtuk magunknak.
Az igazság azonban az, hogy élni nem a holnapban, hanem a mában kell. Bármennyire is bódító a holnap igérete, ha nem élünk józanul a mában, akkor egyszercsak azt vesszük észre, hogy elfogytak életünk napjai..., s lemaradtunk nem egyszerűen sok-sok mindenről, hanem az életről magáról. S mi az élet maga? A szeretet naponkénti megélése - közösségben, ahová helyezett/vezérelt a Gondviselés! Ha társat, családot is adott a JóIsten, akkor mindenekelőtt ott. Amikor meg-megcsap minket az elmúlás rideg szellője, akkor van-e, lehet-e nagyobb vigasztalás annál, mintha látjuk gyermekeink életét, s gyönyörködünk unokáink mosolyában? Aligha...
Jákób neve megváltozik, Izráelnek hívják. Jiszráél azt jelenti: küzdöttél emberekkel és Istennel és győztél. Egy rabbinikus fordítás ennél sokkal mélyebb tartalommal fordítja: küzdöttél Istennel, s kibírtad... Talán ez a legfontosabb üzenete az Isten áldásának: Vele kibírjuk, mégha kísértene is a múlt, akkor is.
Álom és valóság...
A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy álmodjalak Téged mindenben, s add hogy ne legyek nap mint nap önzésem, s a világ rabja! Ámen
Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? Ha tehát valaki a világgal barátságot köt, ellenségévé válik az Istennek.
Jak 4,4
A parázna szavunk igen ősi, eredeti jelentése: testvérével háló, azzal alvó. Amennyire megmagyarázható és mégis megmagyarázhatatlan, titokkal teli az álom, olyannyira a szerelem is. Két ember éber álmodozása, folyamatos együtt-alvása van ebben a titokban. Az ember akkor veszíti el az eszét, az önuralmát, amikor az álmait veszik el... ezért ilyen a világ, amilyen... S aki ennek a világnak az álmodója, kép-viselője, akinek ez kell, ezért rajong - Jakab apostol szerint - parázna, azaz: az URIsten előtti útálatos dolgot cselekszik, ellenséggé válik.
A testvérrel való elhálást minden kultúra tiltotta, hiszen a "következményekkel" hamar szembesült a közösség. A közösség ereje ugyanis meggyengül, ha túl sok a sérült, hiszen a védelmet, a túléléshez való készséget sohasem az egyén, hanem mindig a közösség biztosítja. Ezért kell(ene) a közösségi megoldásokat keresni mindig, minden szinten. Aki azonban nem az Istent "kép-viseli", vagyis nem azokat a törvényeket követi, melyek az ÚR-Is-ten (élet és halál ura, őre) az ellenkezik az élettel. Egyszerre barátságban nem lehetünk az élettel és a halállal... Lehet-e két úrnak szolgáni?
Ennek ellenére sok ember - jézusi statisztika szeirnt 75%, lásd a magvető példázatát - mégis megpróbálja a lehetetlent: ide is oda is... Istennek is egy kicsit, a világnak is, fél szívem itt, a másik fele ott. Amennyire nem tud osztozni a szív a szerelemben, csak összeolvadni képes a másikkal "lesznek ketten egy", s "amit Isten egybeszerkesztett, ember azt el ne válassza" ugyanúgy nem tudunk barátságban lenni a világgal, annak önzésével és mindeközben nem vagyunk képesek istenesen-önzetlenül gondolkodni, cselekedni. Itt nincs és-és, csak vagy-vagy...
Hogyan válik a Teremtő ellenségévé a teremtmény? Úgy, hogy Isten helyett alkot magának isteneket: eszméket, ideológiákat, képeket, melyek átveszik az élete felett az uralmat. S ha az élete felett nem annak egyedüli URa/őre áll, akkor a halál, a pusztulás vár arra az emberre... A paráznaság, azaz törvénytelenség manapság mindent átitat: politikát és gazdaságot, nagy és kis közösségeket egyaránt. Ezért vannak gyötrő válságaink, globálisak és egyéniek. A kiút, a megoldás végső válasz a kép-viselet: A döntés a mi kezünkben van: Az URIsten képét (szeretet) hordozzuk vagy a világét?
Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? Ha tehát valaki a világgal barátságot köt, ellenségévé válik az Istennek.
Jak 4,4
A parázna szavunk igen ősi, eredeti jelentése: testvérével háló, azzal alvó. Amennyire megmagyarázható és mégis megmagyarázhatatlan, titokkal teli az álom, olyannyira a szerelem is. Két ember éber álmodozása, folyamatos együtt-alvása van ebben a titokban. Az ember akkor veszíti el az eszét, az önuralmát, amikor az álmait veszik el... ezért ilyen a világ, amilyen... S aki ennek a világnak az álmodója, kép-viselője, akinek ez kell, ezért rajong - Jakab apostol szerint - parázna, azaz: az URIsten előtti útálatos dolgot cselekszik, ellenséggé válik.
A testvérrel való elhálást minden kultúra tiltotta, hiszen a "következményekkel" hamar szembesült a közösség. A közösség ereje ugyanis meggyengül, ha túl sok a sérült, hiszen a védelmet, a túléléshez való készséget sohasem az egyén, hanem mindig a közösség biztosítja. Ezért kell(ene) a közösségi megoldásokat keresni mindig, minden szinten. Aki azonban nem az Istent "kép-viseli", vagyis nem azokat a törvényeket követi, melyek az ÚR-Is-ten (élet és halál ura, őre) az ellenkezik az élettel. Egyszerre barátságban nem lehetünk az élettel és a halállal... Lehet-e két úrnak szolgáni?
Ennek ellenére sok ember - jézusi statisztika szeirnt 75%, lásd a magvető példázatát - mégis megpróbálja a lehetetlent: ide is oda is... Istennek is egy kicsit, a világnak is, fél szívem itt, a másik fele ott. Amennyire nem tud osztozni a szív a szerelemben, csak összeolvadni képes a másikkal "lesznek ketten egy", s "amit Isten egybeszerkesztett, ember azt el ne válassza" ugyanúgy nem tudunk barátságban lenni a világgal, annak önzésével és mindeközben nem vagyunk képesek istenesen-önzetlenül gondolkodni, cselekedni. Itt nincs és-és, csak vagy-vagy...
Hogyan válik a Teremtő ellenségévé a teremtmény? Úgy, hogy Isten helyett alkot magának isteneket: eszméket, ideológiákat, képeket, melyek átveszik az élete felett az uralmat. S ha az élete felett nem annak egyedüli URa/őre áll, akkor a halál, a pusztulás vár arra az emberre... A paráznaság, azaz törvénytelenség manapság mindent átitat: politikát és gazdaságot, nagy és kis közösségeket egyaránt. Ezért vannak gyötrő válságaink, globálisak és egyéniek. A kiút, a megoldás végső válasz a kép-viselet: A döntés a mi kezünkben van: Az URIsten képét (szeretet) hordozzuk vagy a világét?
Életvezetés...
A mai nap imádsága:
URam! Sokat akarunk markolni az életből, s azt tapasztaljuk, hogy igen keveset fogunk belőle... Add, hogy Rád tudjunk figyelni, s ne vakítsanak el minket a földi ígéretek. Ámen
Miért mondjátok nekem: Uram, Uram, ha nem teszitek, amit mondok?" Aki hozzám jön, hallja beszédeimet, és azok szerint cselekszik: megmutatom nektek, kihez hasonló. Hasonló ahhoz a házépítő emberhez, aki leásott, mélyre hatolt, és a kősziklára alapozott: amikor árvíz jött, beleütközött az áradat abba a házba, de nem tudta megingatni, mert jól volt megépítve. Aki pedig hallotta beszédeimet, de nem azok szerint cselekedett, az hasonló ahhoz az emberhez, aki alap nélkül a földre építette a házát: beleütközött az áradat, és azonnal összeomlott az a ház, és teljesen elpusztult."
Lk 6, 46-49
Vannak dolgok, amik nem rajtunk múlnak. Mi legfeljebb csak igyekezhetünk, de a sikert nem garantálhatjuk, mert a dolgok kimenetele, az eredmény az nem rajtunk "áll vagy bukik". Erre szoktuk azt mondani: "Ember tervez, Isten végez." A Gondviselő Isten már csak ilyen: Nem szeret automatát játszani... Gyaníthatóan a "puli-kutya"-szerepért sem lelkesedik, hogy az ember csak úgy füttyent egyet, s Ő máris szaladna. Félreértések elkerülése végett: Nem mi vagyunk az Ő gazdája, hanem fordítva áll a dolog. A teremtettség csúcsa lehet az ember, de a közepe az sosem: az a hely a Teremtőé. A hatodik napot követte a hetedik, az Isten napja, azaz: a teremtettség nem az emberért van, hanem az Istenért. Éppen ezért az első mindig az Isten, s az ember legfeljebb a második... Isten után az elsőnek lenni azért nem éppen utolsó dolog!
Nehéz nekünk megérteni az Isten akaratát, elfogadni pedig még nehezebb. Minden szívdobbanásunk az "Én"-re, az Ego kívánságaira dobban, s ha olykor mégis akad egy-egy pillanat, amikor szívünk az Istenre dobban, abba bele is remegünk. Úgy rendesen. Életünk folyamán sokszor perlekedünk Istennel, önmagunkkal: fenyegetődzünk, marcangolunk még másokat is - többnyire azokat, akik a közelünkben vannak -, elégedetlenek vagyunk a sorsunkkal, és méltatlankodva Istennek szegezzük a kérdést: "No de ezt meg most miért kaptam URam? Hát ezt érdemlem? Ezt kapom jutalmul? Pont én, aki az ügyedet szolgálja?" Otthagyhatnánk Istent, elvethetnénk a parancsolatait, hátunk mögé vethetnénk súlyos elvárásait, mindent... de aztán megszólal bennünk egy hang, mint Péterben: "De kihez is mehetnénk URam, ha nem Tehozzád, hiszen örök életnek beszéde van Tenálad!" Kegyelem ez a javából!
De miért is nem fordítunk hátat a JóIstennek? Mert Isten ígéretét nem tudjuk kiverni a fejünkből! Amit ugyanis Ő ígér, azt be is tartja, hiszen "nem ember Ő, hogy hazudnék". Mi emberek nagyon sokszor nem tudjuk tartani az ígéreteinket. Elszámoljuk magunkat. Többre tartjuk magunkat, mint amik vagyunk. Valaminek, valakiknek véljük magunkat - s ez talán emberi szemmel még így is látszik -, de Isten előtt semmik vagyunk. Örök hűséget fogadunk az oltárnál, aztán aztán nagyon is véges az ígéretünk: egy tál lencséért elcseréljük a halálon is túlmutató távlatot az ideig-óráig valóért... Az Örökkévalóságot célozzuk meg, aztán kiderül, hogy nagyon is múlandó, földi célokért áldozzuk oda időnket, energiánkat, pénzünket... Remegve könyörgünk azért, ami nem rajtunk múlik, s elfelejtünk imádkozni azért, amit csak mi tehetünk meg. Elfelejtjük, hogy Isten nem a hitünket ítéli meg, hanem a cselekedeteinket! Isten nem a cselekedeteinkért üdvözít minket, hanem a hitünkért! S hogy mit jelent ez a gyakorlatban?
Először is azt, hogy a hit ajándék. Kinek ezt szánja az ÚRIsten, kinek azt. Kacsingatni a másikéra, olyat kívánni, mint a másiknak van, hasonló ahhoz, mint amikor azt kívánjuk, ami a felebarátunké... Méricskélni az ajándékot, vajon mit kaptam és, s mit a másik - nagyon csúnya dolog! Együtt örülni az ajándékoknak - ezek a legszebb pillanataink az életben(!) - gondoljunk csak a karácsonyra! Isten az Ő ajándékaiért nem sokat vár el Tőlünk "cserébe"... Mi szülőként azt várjuk el gyermekinktől, hogy szót fogadjanak, jók legyenek, házastársunktól azt várjuk el, hogy szeressen minket, ahogyan mi is szeretjük őt, a JóIsten pedig csak egyetlen egyet vár el Tőlünk: azt, hogy mindvégig megmaradjunk a hűségben. Bizony, nehéz iga a hűség, de nincs ennél gyönyörűségesebb! Mert a hűség a szeretet pecsétje! ...Ha az eltörik/megtörik, akkor már csak összeragasztani lehet, de ezek után emlegetni a hitelességet - valljuk be -, nem sok értelme van...
Ezért különösen is oda kell figyelnünk arra, hogyan élünk: bölcsen kell vezetni életünket, s nem ész nélkül! Nem ígéretes emberi homokra, hanem az Isten Sziklájára kell alapoznunk minden dolgunkat. Ha azt akarjuk, hogy értelme legyen küzdelmeinknek, hogy kiálljuk az élet viharait, akkor Krisztusra kell építenünk, különben összedől minden... Akinek van füle, hallja! Akinek van szeme lásson, ne csak nézzen!
Miért mondjátok nekem: Uram, Uram, ha nem teszitek, amit mondok?" Aki hozzám jön, hallja beszédeimet, és azok szerint cselekszik: megmutatom nektek, kihez hasonló. Hasonló ahhoz a házépítő emberhez, aki leásott, mélyre hatolt, és a kősziklára alapozott: amikor árvíz jött, beleütközött az áradat abba a házba, de nem tudta megingatni, mert jól volt megépítve. Aki pedig hallotta beszédeimet, de nem azok szerint cselekedett, az hasonló ahhoz az emberhez, aki alap nélkül a földre építette a házát: beleütközött az áradat, és azonnal összeomlott az a ház, és teljesen elpusztult."
Lk 6, 46-49
Vannak dolgok, amik nem rajtunk múlnak. Mi legfeljebb csak igyekezhetünk, de a sikert nem garantálhatjuk, mert a dolgok kimenetele, az eredmény az nem rajtunk "áll vagy bukik". Erre szoktuk azt mondani: "Ember tervez, Isten végez." A Gondviselő Isten már csak ilyen: Nem szeret automatát játszani... Gyaníthatóan a "puli-kutya"-szerepért sem lelkesedik, hogy az ember csak úgy füttyent egyet, s Ő máris szaladna. Félreértések elkerülése végett: Nem mi vagyunk az Ő gazdája, hanem fordítva áll a dolog. A teremtettség csúcsa lehet az ember, de a közepe az sosem: az a hely a Teremtőé. A hatodik napot követte a hetedik, az Isten napja, azaz: a teremtettség nem az emberért van, hanem az Istenért. Éppen ezért az első mindig az Isten, s az ember legfeljebb a második... Isten után az elsőnek lenni azért nem éppen utolsó dolog!
Nehéz nekünk megérteni az Isten akaratát, elfogadni pedig még nehezebb. Minden szívdobbanásunk az "Én"-re, az Ego kívánságaira dobban, s ha olykor mégis akad egy-egy pillanat, amikor szívünk az Istenre dobban, abba bele is remegünk. Úgy rendesen. Életünk folyamán sokszor perlekedünk Istennel, önmagunkkal: fenyegetődzünk, marcangolunk még másokat is - többnyire azokat, akik a közelünkben vannak -, elégedetlenek vagyunk a sorsunkkal, és méltatlankodva Istennek szegezzük a kérdést: "No de ezt meg most miért kaptam URam? Hát ezt érdemlem? Ezt kapom jutalmul? Pont én, aki az ügyedet szolgálja?" Otthagyhatnánk Istent, elvethetnénk a parancsolatait, hátunk mögé vethetnénk súlyos elvárásait, mindent... de aztán megszólal bennünk egy hang, mint Péterben: "De kihez is mehetnénk URam, ha nem Tehozzád, hiszen örök életnek beszéde van Tenálad!" Kegyelem ez a javából!
De miért is nem fordítunk hátat a JóIstennek? Mert Isten ígéretét nem tudjuk kiverni a fejünkből! Amit ugyanis Ő ígér, azt be is tartja, hiszen "nem ember Ő, hogy hazudnék". Mi emberek nagyon sokszor nem tudjuk tartani az ígéreteinket. Elszámoljuk magunkat. Többre tartjuk magunkat, mint amik vagyunk. Valaminek, valakiknek véljük magunkat - s ez talán emberi szemmel még így is látszik -, de Isten előtt semmik vagyunk. Örök hűséget fogadunk az oltárnál, aztán aztán nagyon is véges az ígéretünk: egy tál lencséért elcseréljük a halálon is túlmutató távlatot az ideig-óráig valóért... Az Örökkévalóságot célozzuk meg, aztán kiderül, hogy nagyon is múlandó, földi célokért áldozzuk oda időnket, energiánkat, pénzünket... Remegve könyörgünk azért, ami nem rajtunk múlik, s elfelejtünk imádkozni azért, amit csak mi tehetünk meg. Elfelejtjük, hogy Isten nem a hitünket ítéli meg, hanem a cselekedeteinket! Isten nem a cselekedeteinkért üdvözít minket, hanem a hitünkért! S hogy mit jelent ez a gyakorlatban?
Először is azt, hogy a hit ajándék. Kinek ezt szánja az ÚRIsten, kinek azt. Kacsingatni a másikéra, olyat kívánni, mint a másiknak van, hasonló ahhoz, mint amikor azt kívánjuk, ami a felebarátunké... Méricskélni az ajándékot, vajon mit kaptam és, s mit a másik - nagyon csúnya dolog! Együtt örülni az ajándékoknak - ezek a legszebb pillanataink az életben(!) - gondoljunk csak a karácsonyra! Isten az Ő ajándékaiért nem sokat vár el Tőlünk "cserébe"... Mi szülőként azt várjuk el gyermekinktől, hogy szót fogadjanak, jók legyenek, házastársunktól azt várjuk el, hogy szeressen minket, ahogyan mi is szeretjük őt, a JóIsten pedig csak egyetlen egyet vár el Tőlünk: azt, hogy mindvégig megmaradjunk a hűségben. Bizony, nehéz iga a hűség, de nincs ennél gyönyörűségesebb! Mert a hűség a szeretet pecsétje! ...Ha az eltörik/megtörik, akkor már csak összeragasztani lehet, de ezek után emlegetni a hitelességet - valljuk be -, nem sok értelme van...
Ezért különösen is oda kell figyelnünk arra, hogyan élünk: bölcsen kell vezetni életünket, s nem ész nélkül! Nem ígéretes emberi homokra, hanem az Isten Sziklájára kell alapoznunk minden dolgunkat. Ha azt akarjuk, hogy értelme legyen küzdelmeinknek, hogy kiálljuk az élet viharait, akkor Krisztusra kell építenünk, különben összedől minden... Akinek van füle, hallja! Akinek van szeme lásson, ne csak nézzen!
Munka...
A mai nap imádsága:
Uram! Köszönöm Neked munkámat és egész életemet! Add, hogy hálaadással élhessek mindenért! Ámen
Amit tesztek, jó lélekkel végezzétek úgy, mint az Úrnak,
és nem úgy, mint az embereknek.
Kol 3,23
"Na ebben sincs köszönet!" - szisszenünk fel néhányszor, ha kezünk ügyébe kerül valami, ami - ahogy édesapám mondta volt mindig - "visszasír"... "Kisfiam, úgy csináld, amit csinálsz, hogy az ne sírjon vissza!" - hallottam nemegyszer, s felnőttként értettem meg ezt a szülő "delegációs" mondatot. Tény, hogy jóapám még csak börtönbe kívánta azokat, akik valami használhatatlant, valami több bosszúságot, mint örömöt okozót terveztek/kiviteleztek, de hallottam már bosszankodó embereket, akik levágatták volna a tervező kezét, sőt volt, aki le is lövette volna... legalábbis így verbálisan. Mindenesetre igen bosszankodunk, ha nem azt kapjuk amit várunk: a mosógéptől, hogy mosson, az autótól, hogy működjön, s a gáztól, hogy fűtsön... (S ha már gáz... "Eléggé gáz..." - meséli az orosz gázmezőket megjárt szakember, hónapokig szenvedve az orosz munkásszállók rideg hangulatát - "...hogy odakinnt, öt perc alatt nem csak a tojás főtt meg, de a láboskából még a víz is elpárolgott... érdekes dolgokat tudnék elmesélni, hogyan lesz a jó gázból csökkentett fűtőértékű!" - No comment! :-(
Kevés, ha manapság valaki érti a szakját, elvárható lenne, hogy ember is legyen, ha már a "szak-ember" egyébként kitüntető címet igényli magának. BIzonyára jobb lenne a világ, ha elsősorban nem csak ígéretekkel halmoznánk el egymást, hanem teljesítenénk is. Manapság ha teljesítményről van szó, akkor mindenki rögtön a teljesítmény-kényszerre is gondol. S a "muszáj" nyomora nemcsak a munkahelyi kötelezettségekben követhető nyomon, de fellelhető a magánéletben is. Miért van ez így? Mert felméresek szerint a fiatalok 75-80%-a kényszerpályán van! Azt csinálja az ilyen szerencsétlen ember nap mint nap, amit nem szeret, sőt olykor utál is! Nos, milyen produktum lesz az ilyenből? Olyan, amelyik "visszasír"...
Jó lélekkel végezni azt jelenti: örömmel. Örömmel dolgozni pedig nem más, mint az alkotás vallásos tevékenységéből megízlelni valamit... Mivel készségünk a teremtő-erő korlátozott gyakorlására magától a Teremtőtől származik - Tőle kaptuk talantumainkat -, ezért az ÚRIsten nem zárható ki a cselekedeteinkből. Benne és Általa (kell) végezni feladatainkat nap mint nap úgy, hogy minden munkánkból épülhessenek mások, s épüljön, növekedjék a mi lelkünk is...
Szenvedés...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy szeretni tudjak! Kegyelemből, Általad, újra és újra... Ámen
Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.
Róm 8,18-19
Legjobban fájó szenvedés az, ami értelmetlen... Ha valaki szenved a jóért, azt elfogadjuk, hiszen a jelen fájó küzdelme magában hordozza a jövő felszabadító élményének csíráját, de aki bizonnyal tudja, hogy elhordozott nyomorúsága sehova sem vezet - az különösképpen is elkeseredhet. A legfájóbb szenvedések nem azok, melyek az élet törvényszerűségéből adódnak - pl. idős szüleink halála -, hanem azok a veszteségek, melyeket egymásnak, s ráadásul szándékosan okozunk.
Lehetne sorolni háborúk és népirtások ismétlődő tragédiáját - beleértve a megfogant lelkecskék szándékos ölését (abortusz) is -, de éppen eleget kesergünk azon is, amit megkaphatnánk, de mégsem kapjuk meg. Lehetnénk egymáshoz kedvesek és figyelmesek, odafordulók és elhordozók, de az esetek többségében mégsem vagyunk azok! A boltokban ránkmosolygó eladó művi kedvességét már megszoktuk - sajnáljuk is érte, mert messziről látszik, hogy nem szívből jövő; csak a félelme az, hogy elveszti állását, ha főnök észreveszi, hogy nem mosolyog -, de ha közvetlen közelünkben élőktől, akik életünk "fontos emberei", nem kapjuk meg azokat az apró figyelmességeket, melyek nem kerülnek "se pénzbe, se időbe", akkor ezek hiánya nagyon tud kínozni minket.
Így sóvárognak milliók naponta egy-egy mosolyért, biztató szóért vagy egy mozdulatban, érintésben megnyilvánuló bizonyosságért, hogy fontosak vagyunk a másiknak, hogy szeretnek minket. Mert ilyenek vagyunk: nemcsak azt felejtjük el, hogy kedvesünk, társunk, családunk és barátaink szeretnek minket, de annak boldogító tudata is szertefoszlik bennünk, hogy Isten szeret minket... Hiszen ennek köszönhetően jöttünk bele ebbe a világba, s az Ő megtartó gondviselése ölel át minket napról napra.
Akik szembeúsznak az árral, mert a krisztusi szeretettel építik kapcsolataikat, azok életpéldája bátorítást ad másoknak is: "Lám, hát mégiscsak lehet, így is!". Szeretetben nevelni gyerekeket, segítő odafordulást tanúsítani az embertársnak, nem esztelenül és látványosan, hanem szerényen - kinek-kinek a saját mértéke szerint -, de jellemformáló erővel és evilági józansággal, jó sáfárként. Krisztus követőinek ugyanis nem az a missziói feladata, hogy a bűn mocskát időről-időre eltakarítsák a világból, s megmaradjon a társadalom reprodukcióra kész, terhelhető állapotban, hanem hogy ízt adjanak az életnek, s világító mécsesként irányt mutassanak Fölfelé...
URam! Add, hogy szeretni tudjak! Kegyelemből, Általad, újra és újra... Ámen
Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.
Róm 8,18-19
Legjobban fájó szenvedés az, ami értelmetlen... Ha valaki szenved a jóért, azt elfogadjuk, hiszen a jelen fájó küzdelme magában hordozza a jövő felszabadító élményének csíráját, de aki bizonnyal tudja, hogy elhordozott nyomorúsága sehova sem vezet - az különösképpen is elkeseredhet. A legfájóbb szenvedések nem azok, melyek az élet törvényszerűségéből adódnak - pl. idős szüleink halála -, hanem azok a veszteségek, melyeket egymásnak, s ráadásul szándékosan okozunk.
Lehetne sorolni háborúk és népirtások ismétlődő tragédiáját - beleértve a megfogant lelkecskék szándékos ölését (abortusz) is -, de éppen eleget kesergünk azon is, amit megkaphatnánk, de mégsem kapjuk meg. Lehetnénk egymáshoz kedvesek és figyelmesek, odafordulók és elhordozók, de az esetek többségében mégsem vagyunk azok! A boltokban ránkmosolygó eladó művi kedvességét már megszoktuk - sajnáljuk is érte, mert messziről látszik, hogy nem szívből jövő; csak a félelme az, hogy elveszti állását, ha főnök észreveszi, hogy nem mosolyog -, de ha közvetlen közelünkben élőktől, akik életünk "fontos emberei", nem kapjuk meg azokat az apró figyelmességeket, melyek nem kerülnek "se pénzbe, se időbe", akkor ezek hiánya nagyon tud kínozni minket.
Így sóvárognak milliók naponta egy-egy mosolyért, biztató szóért vagy egy mozdulatban, érintésben megnyilvánuló bizonyosságért, hogy fontosak vagyunk a másiknak, hogy szeretnek minket. Mert ilyenek vagyunk: nemcsak azt felejtjük el, hogy kedvesünk, társunk, családunk és barátaink szeretnek minket, de annak boldogító tudata is szertefoszlik bennünk, hogy Isten szeret minket... Hiszen ennek köszönhetően jöttünk bele ebbe a világba, s az Ő megtartó gondviselése ölel át minket napról napra.
Akik szembeúsznak az árral, mert a krisztusi szeretettel építik kapcsolataikat, azok életpéldája bátorítást ad másoknak is: "Lám, hát mégiscsak lehet, így is!". Szeretetben nevelni gyerekeket, segítő odafordulást tanúsítani az embertársnak, nem esztelenül és látványosan, hanem szerényen - kinek-kinek a saját mértéke szerint -, de jellemformáló erővel és evilági józansággal, jó sáfárként. Krisztus követőinek ugyanis nem az a missziói feladata, hogy a bűn mocskát időről-időre eltakarítsák a világból, s megmaradjon a társadalom reprodukcióra kész, terhelhető állapotban, hanem hogy ízt adjanak az életnek, s világító mécsesként irányt mutassanak Fölfelé...
Türelemért.
A mai nap imádsága:
Uram! Gyakran elbukom követésedben, mert nem figyelek eléggé sem Rád, sem önmagamra. Kérlek, éreztesd velem gondviselő jóságodat konfliktusaim vonzásában is, hogy megállhassak az ítélkezés kísértésében! Ámen
Ezért nincs mentséged, te ítélkező ember, mert amikor más felett ítélkezel, magadat ítéled el, hiszen magad is ugyanazt cselekszed, miközben ítélkezel!
Rm 2,1
Nem szeretjük a kettős mércét. Ennek ellenére magunkkal kapcsolatban készségesen használjuk azt, s nem tiltakozunk, ha esetleg kisebb-nagyobb előnyre teszünk szert azáltal, hogy valaki többnek ítél meg minket, mint amilyenek vagyunk. Ha méltánytalanul is, de nagyobb dícséret ér minket, mint amit megérdemelnénk - azért elviseljük. Gyengék vagyunk, sajnos nemcsak ilyen esetekben.
Mégis feltámad bennünk az igazság bajnoka, ha meglátunk mások életében olyat, amit a magunkéban is felfedezhetnénk (persze más felállásban)... ha akarnánk, de nem akarjuk. Szálka és gerenda klasszikus esete... De miért is olyan "veszélyes" az ítélkezés? Naponta ítélethozatalra késztetetnek minket a körülmények, otthon és munkahelyen egyaránt. Nem vonulhatunk vissza semmilyen "elefántcsonttoronyba" ahonnan a tisztaság távolságtartó látszatában lenézhetnénk a világ "bűnös" küzdelmeire. Benne vagyunk az élet forgatagában. Nemcsak nyakig, nemcsak fülig... teljesen. Egész felelősséget kell hordoznunk minden dolgunkért, minden vetületében az életnek számonkérnek minket, nincs kibúvó. Akkor pont én ne kérnék számon másokat? Én legyek az, aki elnéző, megbocsátó egy adott helyzetben? Kössek komprumisszumokat, hogy aztán még az erősség látszatát is elveszítsem? Akkor miért óv Jézus is "Ne ítélj, hogy ne ítéltess!" és Pál is az ítélkezéstől?
Az ítélkezés mindig krízishelyzetet teremt, melyben megnyilvánul az igazság. Az igazság pedig - tudjuk fájó -, mert soha nem közelíthető meg csak egy oldalról, pláne nem az ítélkező oldaláról. A hibák megtörténtének, a bűnök elkövetésének mindig előzménye van. Ha valaki ítélkezik, akkor igazságát objektivizálja, azaz megteszi vélt igazságát, az igazságnak. Márpedig a tényleges igazságot egyedül csakis az Isten tudja, mi emberek legfeljebb néhányszor beleérezhetünk, belepillanthatunk, de minden oldalról látni sosem tudjuk, mert emberek vagyunk, s dinamikus időbe plántált létünk ezt meg sem engedi.
Aki "átengedi" Istennek az ítélkezést, s ő maga csak alázatosan jelzi, hogy minden okozat további ok is egyben, akkor megmarad nemcsak erősnek, hanem embernek is. Ebben az Istentől kapott méltóságában pedig nagyobb nevelő erőt képvisel embertársa felé is, mintha engedne ösztöneinek és ítélkezne. Istent meghagyva Istennek - nem majmolva-játszva, akárcsak a félistent így vagy úgy -, földi hivatásunkat töltjük be: teret engedünk, lehetőséget adunk a Felsőbb Szeretet titokkalteli megnyilvánulásának, mely építő erőt ad a konfliktus minden résztvevőjének.
