Álhatatosságért.
A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Gyenge erőmet szaporítsd, kitartásomat erősítsd, hogy Téged bírhasson szívem! Ámen
Az összegyűlt kormányzók, elöljárók, helytartók és a király udvari emberei pedig látták, hogy ezeknek a férfikanak semmit sem ártott a tűz, a hajuk szála sem perzselődött meg, a ruhájuk sem égett meg, sőt még a füst szaga sem járta át őket... Áldott legyen Isten, mert elküldötte angyalát, és kiszabadította szolgáit, akik benne bíztak.
Dániel 3,27-28
Egyik, ha nem a legszebb Istenről szóló ószövetségi hitvallást olvashatjuk a három ifjú, Sadrak, Misak és Abednego történetében. Megvallják Istenüket, aki "ki tud szabadítani"... "de ha nem tenné is... akkor sem hódolunk az aranyszobor előtt". Kik ezek? Radikálisok? Ultraorthodox, szélsőséges fundamentalisták? Netán Jahve mártírjai?... Fiatalemberek, akiknek helyén volt a szívük! Akik (még) érezték és (még) tudták, hogy a test halálánál sokkal borzalmasabb a lélek halála...
A tűz nem csak az Isten, de a pusztulás, a próba, a szenvedés, sőt a választás és a tisztulás jelképe is. Van-e borzalmasabb tűz a lelkiismeret tüzénél, mely az őrületbe kergethet embereket? Van-e nagyobb csapás, mint amikor az anyagvilág kísértéseinek füstös-kormos tüze fojtogatja a jövő generációját? A tűz ereje mindig tiszteletet parancsol... de félni mégsem a tűztől, hanem a tűz alkotójától kellene.
A történeteten át lehet ugrani, ki lehet kerülni, rövidzárlatosan meg lehet magyarázni, mint naivisztikus tanmesét, de el is lehet merengni rajta: Mit tudtak ők hárman ott és akkor, amit mi itt és most nem tudunk?" A hétszeresen - azaz tökéletesen - befűtött kemence közelébe jutott katonák, sőt maga a "fűtőmester" is halálra égtek... nem mindennapos tűz volt ez! A legnagyobb, mindent felemésztő apokaliptikus tűz (kísértés) közepette is van oltalom: az angyalszárnyak alatt! Isten soha nem hagy magunkra, jelenléte folyamatos, hiszen Ő a világ kezdete előtt, alatt és utána is Isten, a kérdés csupán az, hogy a nap huszonnégy órájában számomra Isten-e? Ha jól megy dolgom, egészséges vagyok, elfogadom Őt, sőt még hatalmát is áldom... de ha veszteség, baj, tragédia sikolt bele az életembe, akkor tagadom még a létét is...
Úgy tűnik, Sadrák, Misák és Abednégó a józan ítélőképességüket veszítették el... valójában semmiben nem szenvedtek hiányt, mert a leglényegesebbet birtokolták: az Isten jelenlétét. Ezért nem féltek a pusztító kemnece (értsd: világ) gyomrában sem... Örök, mindenáron túlélnitörekvők, rongyos kis egzisztenciájukat betegesen féltők, s abban mint bálványban bizakodók ezt sosem érthetik meg. A hit kockázatának mélységes és magasságos istenes szépségét csak azok élik meg, akik a legnagyobb tűzben is Istent keresik... s akik keresnek, azok találnak is. Ez az igazság persze csak az istenkeresésre igaz... Aki azonban Istent keres, az mindent keres, s mindent meg is kap.
Dániel 3,27-28
Egyik, ha nem a legszebb Istenről szóló ószövetségi hitvallást olvashatjuk a három ifjú, Sadrak, Misak és Abednego történetében. Megvallják Istenüket, aki "ki tud szabadítani"... "de ha nem tenné is... akkor sem hódolunk az aranyszobor előtt". Kik ezek? Radikálisok? Ultraorthodox, szélsőséges fundamentalisták? Netán Jahve mártírjai?... Fiatalemberek, akiknek helyén volt a szívük! Akik (még) érezték és (még) tudták, hogy a test halálánál sokkal borzalmasabb a lélek halála...
A tűz nem csak az Isten, de a pusztulás, a próba, a szenvedés, sőt a választás és a tisztulás jelképe is. Van-e borzalmasabb tűz a lelkiismeret tüzénél, mely az őrületbe kergethet embereket? Van-e nagyobb csapás, mint amikor az anyagvilág kísértéseinek füstös-kormos tüze fojtogatja a jövő generációját? A tűz ereje mindig tiszteletet parancsol... de félni mégsem a tűztől, hanem a tűz alkotójától kellene.
A történeteten át lehet ugrani, ki lehet kerülni, rövidzárlatosan meg lehet magyarázni, mint naivisztikus tanmesét, de el is lehet merengni rajta: Mit tudtak ők hárman ott és akkor, amit mi itt és most nem tudunk?" A hétszeresen - azaz tökéletesen - befűtött kemence közelébe jutott katonák, sőt maga a "fűtőmester" is halálra égtek... nem mindennapos tűz volt ez! A legnagyobb, mindent felemésztő apokaliptikus tűz (kísértés) közepette is van oltalom: az angyalszárnyak alatt! Isten soha nem hagy magunkra, jelenléte folyamatos, hiszen Ő a világ kezdete előtt, alatt és utána is Isten, a kérdés csupán az, hogy a nap huszonnégy órájában számomra Isten-e? Ha jól megy dolgom, egészséges vagyok, elfogadom Őt, sőt még hatalmát is áldom... de ha veszteség, baj, tragédia sikolt bele az életembe, akkor tagadom még a létét is...
Úgy tűnik, Sadrák, Misák és Abednégó a józan ítélőképességüket veszítették el... valójában semmiben nem szenvedtek hiányt, mert a leglényegesebbet birtokolták: az Isten jelenlétét. Ezért nem féltek a pusztító kemnece (értsd: világ) gyomrában sem... Örök, mindenáron túlélnitörekvők, rongyos kis egzisztenciájukat betegesen féltők, s abban mint bálványban bizakodók ezt sosem érthetik meg. A hit kockázatának mélységes és magasságos istenes szépségét csak azok élik meg, akik a legnagyobb tűzben is Istent keresik... s akik keresnek, azok találnak is. Ez az igazság persze csak az istenkeresésre igaz... Aki azonban Istent keres, az mindent keres, s mindent meg is kap.
A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Sokmindenért aggódom ebben a világban, pedig sokszor megtapasztaltam, hogy mindent a Te kezedből kapok. Adj nekem alázatos lelket, s bölcs szívet, hogy megértsem akaratodat, azserint éljek, s életemben megcsillanhasson a Te felfoghatatlanul nagy szereteted fénye! Ámen
Mert nézzétek csak a ti elhívásotokat, testvéreim, nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világszemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek, és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket, hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt.
1 Kor 1,26-29
Az egyházat megítélni lehet kívülről, de megérteni csak belülről lehet. Az eklézsia szavunk a latin és görög eclesia/ekklészia dallamára cseng, melyek azt jelentik: kihívottak, elhívottak gyülekezete. A hívás (vocatio) hangozhat kívülről (externa), de az Istennel való közösség valósággá csak akkor válik, ha meghalljuk a belső hívást (vocatio interna) is.
A hit - akárcsak a szerelem - különböző szakaszokra osztható. Nem mintha különösen fontos lenne a szerelmet "rendszerbe" állítani, hiszen annak lényege nem a magyarázatban, hanem a kölcsönös önfeláldozásban rejlik, de érdemes kicsit elgondolkodni így is rajta, hiszen az ó- és újszövetségben is a mennyasszony s vőlegény képe végigvonul Isten és az ember kapcsolatában.
Akár első pillanatra elsöprő erejű a vágy a szerelmes szívekben, akár kicsivel később döbben rá az ész a szívek kölcsönös vonzódására, kell egy pont, ahonnan már más megítélés alá esik a szerelmesek egymáshoz való viszonya. Ugyanígy Istennel való kapcsolatunkban is kell egy pont, ahonnan kezdve számítom: Istennel akarok együtt járni. Amíg nincs meg ez az elhatározás, addig lehet, hogy csak időnként kereszteződik az utam az Istennel, s tetszenek is ezek a találkozások, fontosak is az átélt élmények, de aztán idővel más válik fontosabbá. Amikor azonban megszólal a belső hang, a Szentlélek hangja, s arra igennel válaszolunk, onnantól kezdve minden más.
Másként látjuk a világot és önmagunkat, más a viszonyunk embertársainkkal, mert elkezdődött bennünk a változás... szövetségre léptünk az Istennel. S amire vállalkoztunk - krisztuskövető élet - annak garanciáját sem mi biztosítjuk, hanem az Isten adja. Éppen ezért a dicsekvésnek semmi értelme sincs, hiszen amit ajándékba kapunk, azt soha nem érdemeinkre való tekintettel kapjuk... ha úgy lenne, akkor azt már elismerésnek kell nevezni.
Isten folymatosan hív, vonzásában van az egész világ. Meglátni az Ő szeretetét, megérteni az istenes lét szépségét csak akkor vagyunk képesek, ha a világ napfényes ragyogásától eltekintünk egy kis időre, s megcsodáljuk a napfelkeltét és átéljük a naplemente megnyugtató simogatását. Az Isten szavak nélkül is szólít mindannyiunkat. Szeretetsugara talán éppen most kezdi olvasztani életedben a közömbösség jegét, hogy egyszercsak a kételkedés harmata cseppé formálódva belehulljon a hívő élet tiszta forrásába, s elkezdje "utazását" a Végső Cél, az Isten Szeretet-Óceánja felé...
A mai nap imádsága:
URam! Rólad elmélkedem nappal, s Rólad álmodom éjjel, kimeríteni ismereted kútját mégsem tudom. Add, hogy bűneimmel ne rövidítsem meg a kötelet, s hogy életem végéig bőséggel tudjak meríteni Belőled! Ámen
Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennélfogva nincs mentségük, hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük elsötétedett.
Róma 1,20-21
Jiszráél ben Eliezer Baál Sém Tóv (1700-1755) rabbi, a haszidizmus megalapítója 1698-ban született, és később Medzsibozs-ban (Miedzyboz, ma Ukrajna) telepedett le. Ő volt az akinek tanításai alapján összefoglalták 4 alapeszméjüket, melyek a következők: 1.) Isten előtt nem a tudás, nem a törvények szigorú betartása a fontos, hanem az odaadó szeretet, a jóakarat és a lélek tisztasága. A vallásos életmód, a sok rituális előírás és a számos jócselekedet lényege ugyanis az Istenszeretet, a felebaráti segítségnyújtás és az értelmes életvitel, egyszóval az emberszeretet. 2.) Nem önmegtartóztatással, nem szomorúsággal, hanem őszinte örömmel, tánccal-dallal kell szolgálni az Urat. 3.) A dvekut - vagyis a teremtőhöz való ragaszkodás fontossága: feltétel és kérdés nélküli Isten felé irányuló teljes szeretet és hűség. 4.) A zsidó ember nem csak a Tóra 613 kifejezett parancsolatának teljesítésével szolgálja az urat, hanem minden hétköznapi cselekedetével is - azzal is, ha eszik, azzal is, ahogyan jár.
Baál Sém Tóvnak számos misztikus története ismert, melyek között egyszerű hétköznapi tanulságos történetek is akadnak. Az egyik ilyen történetben utazótársával beszélgetnek - természetesen az Istenről -, mire a fuvart vállaló fiatal kocsis megszólal paraszti józanságával: "Rabbi, adok én magának egy rúbelt, ha megmondja, hol van az Isten!?" Mire a bölcs öreg rabbi csak ennyit válaszolt: "Édes fiam, én meg adok neked rögtön kettőt, ha megmondod, hol nincs ott az Isten!"...
Isten istensége - legalábbis így emberileg, a fogalmaink segítségével okoskodva -, mindenhatóságában, ebből kifolyólag mindenkor és mindenben jelen-valóságában fogható meg. Aki egyszer is feltekintett az égre úgy, hogy a csillagok végtelenjeivel szembeállította homokszem-életének múlandóságát, az nem kerülhette ki a kérdéseket: "Ki vagyok én, s kicsoda Az, aki ezt az egész mindenséget létrehozta? Honnan jöttem, s hová megyek? S leginkább izgató kérdésünk így hangzik: Mi az értelme ennek az egésznek?"... De nemcsak odafönn vannak ámulatbaejtő dolgok, a Teremtő mikroszkópikus alkotásait nézegetve is egyik csodálatból eshetünk a másikba! S ha a mikro- és makrokozmoszban megtalálható az Isten "ujjlenyomata", akkor miért ne lenne bennünk is?
Bizony bennünk is lakozik az Isten! Misztikusan és csöndesen, fenntartva életünket addig a percig, amíg tetszésére van, hogy legyünk. Isten a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén tehát meglátható! Ha valakinek az Isten csak keresztényként, muzulmánként vagy zsidóként elképzelhető, akkor nem Istenről gondolkodik, hanem csak egy tanítás-tolmácsolta/festette istenképről. Az Isten istensége nem állítható meg etnikai- és kulturális határoknál, Ő Isten a Napban, a Tejútrendszeren túl, sőt a világ számunkra ismeretlen túlsó végében is! Isten teremtő hatalmának korlátokat csak az Istent nem ismerő szűkkeblű ember szab, amikor kijelenti: a Föld lapos, s hogy élet csakis a Földön létezhet, mert ez a világegyetem közepe... De talán érdemes lenne csöndben és szerényen hozzátenni: Uram, Istenem! Én ezt most egyelőre így gondolom, de tudom, hogy igazán Te vagy mindennek tudója!"
Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennélfogva nincs mentségük, hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük elsötétedett.
Róma 1,20-21
Jiszráél ben Eliezer Baál Sém Tóv (1700-1755) rabbi, a haszidizmus megalapítója 1698-ban született, és később Medzsibozs-ban (Miedzyboz, ma Ukrajna) telepedett le. Ő volt az akinek tanításai alapján összefoglalták 4 alapeszméjüket, melyek a következők: 1.) Isten előtt nem a tudás, nem a törvények szigorú betartása a fontos, hanem az odaadó szeretet, a jóakarat és a lélek tisztasága. A vallásos életmód, a sok rituális előírás és a számos jócselekedet lényege ugyanis az Istenszeretet, a felebaráti segítségnyújtás és az értelmes életvitel, egyszóval az emberszeretet. 2.) Nem önmegtartóztatással, nem szomorúsággal, hanem őszinte örömmel, tánccal-dallal kell szolgálni az Urat. 3.) A dvekut - vagyis a teremtőhöz való ragaszkodás fontossága: feltétel és kérdés nélküli Isten felé irányuló teljes szeretet és hűség. 4.) A zsidó ember nem csak a Tóra 613 kifejezett parancsolatának teljesítésével szolgálja az urat, hanem minden hétköznapi cselekedetével is - azzal is, ha eszik, azzal is, ahogyan jár.
Baál Sém Tóvnak számos misztikus története ismert, melyek között egyszerű hétköznapi tanulságos történetek is akadnak. Az egyik ilyen történetben utazótársával beszélgetnek - természetesen az Istenről -, mire a fuvart vállaló fiatal kocsis megszólal paraszti józanságával: "Rabbi, adok én magának egy rúbelt, ha megmondja, hol van az Isten!?" Mire a bölcs öreg rabbi csak ennyit válaszolt: "Édes fiam, én meg adok neked rögtön kettőt, ha megmondod, hol nincs ott az Isten!"...
Isten istensége - legalábbis így emberileg, a fogalmaink segítségével okoskodva -, mindenhatóságában, ebből kifolyólag mindenkor és mindenben jelen-valóságában fogható meg. Aki egyszer is feltekintett az égre úgy, hogy a csillagok végtelenjeivel szembeállította homokszem-életének múlandóságát, az nem kerülhette ki a kérdéseket: "Ki vagyok én, s kicsoda Az, aki ezt az egész mindenséget létrehozta? Honnan jöttem, s hová megyek? S leginkább izgató kérdésünk így hangzik: Mi az értelme ennek az egésznek?"... De nemcsak odafönn vannak ámulatbaejtő dolgok, a Teremtő mikroszkópikus alkotásait nézegetve is egyik csodálatból eshetünk a másikba! S ha a mikro- és makrokozmoszban megtalálható az Isten "ujjlenyomata", akkor miért ne lenne bennünk is?
Bizony bennünk is lakozik az Isten! Misztikusan és csöndesen, fenntartva életünket addig a percig, amíg tetszésére van, hogy legyünk. Isten a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén tehát meglátható! Ha valakinek az Isten csak keresztényként, muzulmánként vagy zsidóként elképzelhető, akkor nem Istenről gondolkodik, hanem csak egy tanítás-tolmácsolta/festette istenképről. Az Isten istensége nem állítható meg etnikai- és kulturális határoknál, Ő Isten a Napban, a Tejútrendszeren túl, sőt a világ számunkra ismeretlen túlsó végében is! Isten teremtő hatalmának korlátokat csak az Istent nem ismerő szűkkeblű ember szab, amikor kijelenti: a Föld lapos, s hogy élet csakis a Földön létezhet, mert ez a világegyetem közepe... De talán érdemes lenne csöndben és szerényen hozzátenni: Uram, Istenem! Én ezt most egyelőre így gondolom, de tudom, hogy igazán Te vagy mindennek tudója!"
Krízis..
A mai nap imádsága:
URam! Segítsd meg mindazokat, akik nem találják a kivezető utat életük nehézségeiből! Istenem, légy hozzájuk kegyelmes, s adj nekik békességes megoldást életük minden dolgában! Ámen
A házasoknak pedig nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy az asszony ne váljon el a férjétől... Mert arra hívott el minket az Isten, hogy békességben éljünk.
1 Kor 7,10 és 15b
Ha egy kapcsolat arra a mélypontra süllyed, hogy egyedüli kiútnak már csak a válás mutatkozik, akkor bizony már nagyon nagy a baj. Ha egy kapcsolat már nem erőt ad, hanem erőt vesz el, akkor általában feltámadnak az elemi ösztönök, s a felek kezdik menteni, ami még menthető... Létezik, van olyan, hogy békében válnak el a felek - saját lelkipásztori pályafutásom alatt is tapasztaltam ilyet -, de meglehetősen ritka az ilyen. Átveszekedett hónapok után, széttöredezett önbecsüléssel, fáradtan, lelkileg egymást "lenullázva" - az esetek többségében - a végére már csak annyi erejük marad a házastársaknak, hogy a válóperes ügyvéd "az ellenérdekű fél" kifosztására irányuló brilliáns jogi megoldásaira közönnyel bólintsanak...
"A válás nyertesei a nők, a vesztesei a férfiak." - tartja a közhiedelem, s valóban az élet "rendes menetéhez" szükséges menedzselési képességnek a férfiak igencsak híjával vannak. Belgyógyász barátnőnk jó 40 évi háziorvosi praxissal a háta mögött egyszer ezt így fogalmazta meg: "Igazán elhagyni magát csak egy férfi tudja, s ha értelmiségi, akkor még inkább!" Az igazság azonban az, hogy egy válópert ugyan meg lehet nyerni - ügyvédi bölcsesség, hogy százszázalékosan megnyert ügy soha nincs -, de ahol megtört az egység, ott a felek mindenképpen vesztesek. A veszekedések, a gyötrelmek, az átsírt éjszakák negatív "élményei" mindvégig ottmaradnak a lélekben, kiradírozni azokat már nem lehet, s a múló idő is csak részben képes a lélek sebeit gyógyítani. Ugyanakkor a rossz percek, hónapok, évek megrövidítik az életet, s ezt az időt visszanyerni már soha nem lehetséges...
Ezért, amit együtt kezd el férfi és nő, azt együtt is kellene befejezni. A józan ész is ezt diktálná, nemkülönben a JóIsten akarata, s hogy ez oly sokszor mégsem sikerül, egyáltalán nem az ÚRIsten hibája... A házasságra bizony rendesen fel kellene készülni, nemcsak testiekben, de lelkiekben is! Az együttélés ugyanis kizárólagosan nem kényelmi célokat szolgál, hanem méltóságteljes keretet teremt számunkra, hogy választott/rendelt társunkon, s majd családunkon keresztül önmagunkat, s egyben az Istent is - ugyan csak tükör által homályosan -, de fel-, és megismerhessük. Bizony a házasság "felettébb nagy titok". S aki csak racionálisan, a saját érdekét nézi, az a lényegét veszíti el.
Ahogyan növényeinket rendszeresen gondozzuk, úgy kapcsolatunkat is rendszeresen ápolni kell(ene)! A hűség attól szép, hogy napról-napra növekszik. A növekvő hűség munkálja a békét, s a béke pedig megtermi gyümölcseit - a házasságban is. Mindehhez persze időre van szükség -, s az időnk pedig olyan kevés... Isten kegyelme az, hogy aki párkapcsolatban nagylelkű a saját idejével, s képes lemondani arról a másikért, az többet kap vissza! Nemcsak azért, mert " megduplázza öröme idejét" - hiszen már amikor arra készül, hogy adni fog, előre örül -, hanem azért is, mert a közös örömből mindig áldás fakad, mely túlárad az egymást szerető két emberen. S mitől, ha nem ettől javulna a világ?!
A házasoknak pedig nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy az asszony ne váljon el a férjétől... Mert arra hívott el minket az Isten, hogy békességben éljünk.
1 Kor 7,10 és 15b
Ha egy kapcsolat arra a mélypontra süllyed, hogy egyedüli kiútnak már csak a válás mutatkozik, akkor bizony már nagyon nagy a baj. Ha egy kapcsolat már nem erőt ad, hanem erőt vesz el, akkor általában feltámadnak az elemi ösztönök, s a felek kezdik menteni, ami még menthető... Létezik, van olyan, hogy békében válnak el a felek - saját lelkipásztori pályafutásom alatt is tapasztaltam ilyet -, de meglehetősen ritka az ilyen. Átveszekedett hónapok után, széttöredezett önbecsüléssel, fáradtan, lelkileg egymást "lenullázva" - az esetek többségében - a végére már csak annyi erejük marad a házastársaknak, hogy a válóperes ügyvéd "az ellenérdekű fél" kifosztására irányuló brilliáns jogi megoldásaira közönnyel bólintsanak...
"A válás nyertesei a nők, a vesztesei a férfiak." - tartja a közhiedelem, s valóban az élet "rendes menetéhez" szükséges menedzselési képességnek a férfiak igencsak híjával vannak. Belgyógyász barátnőnk jó 40 évi háziorvosi praxissal a háta mögött egyszer ezt így fogalmazta meg: "Igazán elhagyni magát csak egy férfi tudja, s ha értelmiségi, akkor még inkább!" Az igazság azonban az, hogy egy válópert ugyan meg lehet nyerni - ügyvédi bölcsesség, hogy százszázalékosan megnyert ügy soha nincs -, de ahol megtört az egység, ott a felek mindenképpen vesztesek. A veszekedések, a gyötrelmek, az átsírt éjszakák negatív "élményei" mindvégig ottmaradnak a lélekben, kiradírozni azokat már nem lehet, s a múló idő is csak részben képes a lélek sebeit gyógyítani. Ugyanakkor a rossz percek, hónapok, évek megrövidítik az életet, s ezt az időt visszanyerni már soha nem lehetséges...
Ezért, amit együtt kezd el férfi és nő, azt együtt is kellene befejezni. A józan ész is ezt diktálná, nemkülönben a JóIsten akarata, s hogy ez oly sokszor mégsem sikerül, egyáltalán nem az ÚRIsten hibája... A házasságra bizony rendesen fel kellene készülni, nemcsak testiekben, de lelkiekben is! Az együttélés ugyanis kizárólagosan nem kényelmi célokat szolgál, hanem méltóságteljes keretet teremt számunkra, hogy választott/rendelt társunkon, s majd családunkon keresztül önmagunkat, s egyben az Istent is - ugyan csak tükör által homályosan -, de fel-, és megismerhessük. Bizony a házasság "felettébb nagy titok". S aki csak racionálisan, a saját érdekét nézi, az a lényegét veszíti el.
Ahogyan növényeinket rendszeresen gondozzuk, úgy kapcsolatunkat is rendszeresen ápolni kell(ene)! A hűség attól szép, hogy napról-napra növekszik. A növekvő hűség munkálja a békét, s a béke pedig megtermi gyümölcseit - a házasságban is. Mindehhez persze időre van szükség -, s az időnk pedig olyan kevés... Isten kegyelme az, hogy aki párkapcsolatban nagylelkű a saját idejével, s képes lemondani arról a másikért, az többet kap vissza! Nemcsak azért, mert " megduplázza öröme idejét" - hiszen már amikor arra készül, hogy adni fog, előre örül -, hanem azért is, mert a közös örömből mindig áldás fakad, mely túlárad az egymást szerető két emberen. S mitől, ha nem ettől javulna a világ?!
A mai nap imádsága:
Uram! Védelmedben élni kiváltság, áldott légy mindenért! Ámen
De nekem olyan jó Isten közelsége! Uramat, az URat tartom oltalmamnak.
Zsolt 73,28
Egész életünkben törekszünk a biztonságra, az elrejtettségre, a harmóniára... s milyen jó lenne, ha rögtön az elején rádöbbennénk: amit keresünk, az nem körülöttünk van, hanem bennünk! Felkészülten és okosan sikeressé válhatunk, de áldottá csak bölcs válhat. Az áldás ugyanis nem külső, hanem belső valóság. Természetesen körülményeinken keresztül is igazgat-noszogat és tanít-nevel minket az Isten, de az áldás az mindig föntről jön, a siker pedig mindig lent kezdődik... Ezért olyan nehéz elviselni a nagy sikert, ha az valakit már a magasba repített.
Isten közelében lenni jó. Amilyen természetesnek vesszük, hogy életre választott (házas)társunk mellettünk van, vigasztal, bátorít, erősít - egyszóval szeret bennünket -, s persze mi is tesszük ugyanezt, olyan magától értődő számunkra, hogy Isten oltalmát élvezhetjük. Milyen jó kimondani, s fogadni a szót: "Szeretlek!", s milyen léleknyugtató megvallani Istennek: "Uram, olyan jó nekem a közeledben lenni!" A hűség és a hit megvallásának ünnepes pillanatai ezek, ezek nélkül szürke lenne az életünk.
Aki emberi oltalmat élvez, annak gondtalan az élete, aki Isten oltalmát kapja, az békességben élhet. Isten oltalmában benne van a gondtalanság is - Neki gondja van mireánk! -, az emberi védelem azonban csak külső békét teremthet, belsőt sohasem. Aki szeretné az életét a maga teljességében megélni, az nem kerülheti ki az Isten-kérdést, aki harmóniára törekszik nem kerülheti meg a tényt: ő "csak" teremtmény... Isten azonban "nem sokkal tette az embert kisebbé az angyaloknál", talán éppen azért, mert teremtő tervében mennyországot akar látni itt a Földön. Rajtunk múlik, hogy mit választunk: "fentieket" vagy "lentieket" - s döntésünk hozza meg a gyümölcsöket is...
De nekem olyan jó Isten közelsége! Uramat, az URat tartom oltalmamnak.
Zsolt 73,28
Egész életünkben törekszünk a biztonságra, az elrejtettségre, a harmóniára... s milyen jó lenne, ha rögtön az elején rádöbbennénk: amit keresünk, az nem körülöttünk van, hanem bennünk! Felkészülten és okosan sikeressé válhatunk, de áldottá csak bölcs válhat. Az áldás ugyanis nem külső, hanem belső valóság. Természetesen körülményeinken keresztül is igazgat-noszogat és tanít-nevel minket az Isten, de az áldás az mindig föntről jön, a siker pedig mindig lent kezdődik... Ezért olyan nehéz elviselni a nagy sikert, ha az valakit már a magasba repített.
Isten közelében lenni jó. Amilyen természetesnek vesszük, hogy életre választott (házas)társunk mellettünk van, vigasztal, bátorít, erősít - egyszóval szeret bennünket -, s persze mi is tesszük ugyanezt, olyan magától értődő számunkra, hogy Isten oltalmát élvezhetjük. Milyen jó kimondani, s fogadni a szót: "Szeretlek!", s milyen léleknyugtató megvallani Istennek: "Uram, olyan jó nekem a közeledben lenni!" A hűség és a hit megvallásának ünnepes pillanatai ezek, ezek nélkül szürke lenne az életünk.
Aki emberi oltalmat élvez, annak gondtalan az élete, aki Isten oltalmát kapja, az békességben élhet. Isten oltalmában benne van a gondtalanság is - Neki gondja van mireánk! -, az emberi védelem azonban csak külső békét teremthet, belsőt sohasem. Aki szeretné az életét a maga teljességében megélni, az nem kerülheti ki az Isten-kérdést, aki harmóniára törekszik nem kerülheti meg a tényt: ő "csak" teremtmény... Isten azonban "nem sokkal tette az embert kisebbé az angyaloknál", talán éppen azért, mert teremtő tervében mennyországot akar látni itt a Földön. Rajtunk múlik, hogy mit választunk: "fentieket" vagy "lentieket" - s döntésünk hozza meg a gyümölcsöket is...
Vallásosság...
A mai nap imádsága:
Uram! Adj szívembe szeretetet, hogy azt tudjam tenni, ami fontos, s úgy élhessek, hogy megtaláljam földi életem boldogságát a közösségben, s kegyelmed révén elfogadhassam lelkem üdvösségét! Ámen
Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz! Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon.
5 Móz 6,6-8
Nem minden zsidónak született ember hívő, ahogyan nem mindenki hívő keresztény, akit megkereszteltek. A hit ennél jóval bonyolultabb! Egy bizonyos: őszintén imádkozó ember - legyen az hindu vagy muzulmán - csakis egy valamiért imádkozhat szívből: békéért, amelyben a szeretet és az igazságosság uralkodik. Ha más imatéma is belekerül - legyen az az ellenség elpusztítása, vagy a másik ember emberi jogainak viszonylagossá tétele, akkor annak az imádkozásnak, bármennyire is szépen hangzik - semmi, de semmi értelme. Nem más az, mint önigazságot hajszoló ön-szuggesszió!
Jézus Urunk többször óv a képmutató imádkozástól. Az igazság az, hogy akinek élete képmutató, annak az imádsága is az. Nincs jól imádkozó, aki gyalázatos ember lenne, s nem létezik embertelen ember, aki egyébként tiszta szívből imádkozik Istenhez. Sajnos a harmadik évezredünk elejére (még mindig nem!) sem jutottunk el oda, hogy egymásban ember-testvért lássunk. Ha belegondolunk abba, hogy az Egyesült Államok jelenlegi elnökének a nagyszülei még nem ülhettek le a fehérek számára fenntartott padokra, hogy a faji-, vallási megkülönböztetés - köszöni szépen ma is virágzik -, akkor bizony joggal elszomorodhatunk....
A jézusi szeretet-vallás kétezer év óta sem hozta el az emberiség számára a "kánaánt" -, s még az sem vigasztalhat senkit, hogy a többi sem... Félreértések elkerülése végett jegyezzük meg: eleddig egyetlen ideológia, izmus, politikai berendezkedés sem tudta megtenni ezt! Az ún. demokrácia, amit most élünk meg, az is jócskán hagy kívánnivalót maga után - de ahogyan Churchill mondta: "Jobbat eleddig még nem találtak ki!" Akkor mivégre is van a vallás?
Arra, hogy megmaradjunk! Egymásnak és az Isten számára is. Ha valakiben nem ébredt fel, soha, egyetlen pillanatra sem a másik elfogadásának vágya, az önzetlen szeretet gyakorlásának készsége, ha valakiben nem szólalt meg soha sem a lelkiismeret, hogy neki is tenni kellene valamit azért, hogy "jobbuljon" a világ - akkor az az ember: elveszett. Örökre... Az az ember, aki - vallásától, világlátásától függetlenül -, nem érezte meg életében, hogy adósa az Életnek, az hasonló ahhoz a szolgához, akinek tízezertálentumos adósságát ugyan elengedte a király, de ő maga fojtogatta és verte a neki száz dénárral tartozó szolga-, azaz ember-társát... Ugyanis egymás szolgálatára rendeltettünk, aki pedig uralkodni akar a másikon - azaz "meg akarja nyerni az életet", ahogyan a Mester mondja - az elveszejti vágyott világát, de önmagát is, hiszen - tetszik neki vagy sem -, "kikerül a külső sötétségre, ahol lesz sírás és fogaknak csikorgatása..." Aki pedig úgysem hiszi, hogy a halála után - mert örökké ugye ő sem él! - számonkérik, annak meg úgyis mindegy...
