A mai nap imádsága:

    

Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által, akkor miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által.

Róm 5,10

Saul-Pál - aki ugye nem is volt tanítványa Jézusnak, de azért az apostolok közé sorolják -, egyértelműen másképp prezentálja Krisztust a római gyülekezetnek, mint a többieknek (értsd: más kultúrában felnövekedetteknek, lásd: inkulturáció!). Ő maga írja: "zsidónak, zsidó, görögnek görög vagyok". Ez azt jelzi, hogy másként kell neki megfogalmazni neki ugyanazt a zsidó kultúrában, s megint másképpen a görögben. Nyilvánvaló, hogy a világvárosban élő, felvilágosultabb(liberálisabb?) rómaiaknak is másképpen kell elmagyarázni a Krisztus-eseményt... De mi is az valójában?

A Krisztus-esemény egyértelműen az Isten szeretetének történelmi lenyomata. Vitathatatlan tény, hogy Krisztus nélkül nem lenne modern időszámítás, Nélküle nem lenne keresztény (krisztianoj=krisztuskövetők szóból) Egyház sem és Krisztus nélkül egészen másképp fejlődött volna az emberiség... Érdemes tehát elgondolkodni azon, mi is az, ami mássá, különlegessé teszi a keresztény vallást a többinél, s mi az a specifikum, ami - ha nem is mindig a keresztény embert, de az eredeti krisztusi tanítást - a többi vallás fölé emeli?

Az első a Krisztus (héber Messiás szó görög tükörfordítása) az Írások szerinti feltámadása. A halál legyőzésének gondolata az embert végigkíséri egész élete folyamán, hol direkt, hol indirekt módon. Váratlan események, nemegyszer borzalmas tragédiák ékelnek bele életünkbe óriási kérdőjelet: "Hát ennyi lenne csak az egész, s nincs tovább?" A földi élet újraélésének gondolata gyaníthatóan az emberrel egyidős, hiszen az ember élete végén ha mérleget von,akkor ott már jól látja, hogy mit kellett volna másképpen csinálni... Vannak vallások, ahol hisznek a reinkarnációban, a tradicionális keresztények azonban ezt a lehetőséget - alapos okkal - kizárják. Értékét az emberi életnek éppen az adja, hogy megismételhetetlen! Bizony nem lehet visszaadni az ellopott/megnyomorított gyermekkort, s nem lehet újrakezdeni a "startvonalnál", hogy - most már ismerve a következményeket - még egyszer ne kövessük el az(oka)t az életvezetési hibá(ka)t, ami(ke)t elkövettünk! Jó lenne, de nem lehet... ha lehetne, akkor az ÚRIsten kijelentette volna, ahogyan Krisztus feltámadása által is megbizonyosította, hogy van a halál után élet, egy új, egy megdicsőült (értsd: tökéletes).

Krisztus evangéliuma a megbékélés lehetőségének jó híre. Nem Istent kell "kibékíteni", hiszen Ő Isten, nem pedig egy durcás kisgyerek, hanem minket izgága véges embereket kell kibékíteni, akik határtalanul beleszédülünk az anyagvilágba, mert valahogyan, nagyon-nagyon ember-szerűen, kárpótolni akarjuk magunkat a földi életünk beteljesületlenségéért. Jóllehet törekszünk a földi mennyország megalkotására, de ahogyan öregszünk, inkább csak a poklait látjuk meg...

A Krisztus-esemény üzenete, hogy van folytatás, hogy a hiány megszűnik, hogy ami eltörött az összeforr, ami elkezdődött, az befejeződik, s ami látszólag megszakadt, annak Istennél folytatása van... Ennek a tudata nemcsak új dimenzióba helyezi életünket, de egyben békességet is teremt, nem gyorsan elmúlót, hanem tartósat. Békességre jutni, azaz megelégedni saját életünkkel csak akkor vagyunk képesek, ha el tudjuk fogadni létünket, s benne minden eseményt, történést Isten-akarta/vezérelte sorsként. Ide, ebbe az állapotba eljutni azonban önerőnkből sosem vagyunk/leszünk képesek; szükségünk van Teremtőnk kegyelemére, amit azonban naponta kérhetünk...

A mai nap imádsága:
Istenem! Add, hogy felfedezzem szeretetedet mindenben, ami múlandó, s hálát tudjak adni örökkévalóságod megtapasztalt csodájáért! Ámen


A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is;
de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.
1Jn 2,17

Az idő múlását leginkább emberi kapcsolatainkban tapasztaljuk... Minden egyes új nap kicsit másképpen láttatja meg velünk ugyanazt: barátunkat és barátnőnket, társunkat vagy éppen szüleinket. Folyamatosan változnak - ahogy manapság sokszor és helytelenül, de közhelyesen jól érthetően mondani szoktuk - a prioritások. A tartós kapcsolat, vagy éppen annak hiánya; gyermekünk betegsége vagy önfejűsége; a nem várt tragédia fájdalma, bizony egyik pillanatról a másikra képesek átírni az addigi fontossági sorrendünket! Ilyenkor érezzük át igazán: minden múlandó.

A múlandóságban az egyik legfájdalmasabb, hogy a múltat nem lehet átírni. Ha a mesebeli jótündér a valóságban is képes lenne teljesíteni a három kívánságunkat, bizonnyal sokan becserélnék a hármat egyre: csakhogy a múltat újrahírhassák! Hála Istennek, ez így nem működik! (Ezért okulhatunk hibáinkból, s bölcsülhetünk.) Lehet méltatlankodnunk, de egyszeri és megismételhetetlen életünk rajztáblájához nem kaptunk radírt -, amit rajzolunk vagy festünk rá, az lesz rajta. Az idő egy kissé ugyan halványítja rajta a maszatolásokat, a pacákat -, de azért jól kivehetően, árulkodóan és/vagy terhelően mindvégig ott maradnak az éktelenkedő foltok.

Minden múlandó. A fiatalság és a szépség, az erő és a sikerek. Jó, hogy azt sem tud(hat)juk, hol van életünk közepe, de ettől a tény tény marad: egy bizonyos ponttól már nem befelé, hanem kifelé haladunk belőle. A hitét felelősséggel és őszintén élő ember ettől mégsem esik kétségbe, sokkal inkább alkalom ez számára a hálaadásra - minden örömért, s minden bánatért is - bár azt, hogy a rosszat is megköszönjük Teremtőnkenk, a "világ embere" sosem ért(het)i meg...

Minden elmúlik egyszer, még az olthatatlan nagy szerelem is... mert az is csak a halálig tart! Ezért nincs semmi itt a Földön, ami örök, csakis egyedül az ÚRIsten. Aki cselekszi az Ő szeretet-akaratát, az sejtve átélhet csodálatos pillanatokat, melyek az Isten-adta élet szépségéről szólnak. Arról, hogy 'szeretni' és 'szeretve lenni' csakis közösségben lehetséges, s hogy a teljes életünkhöz hozzátartozik nemcsak testünk békessége, de a lelkünk fenntről jövő megelégítettsége is...

A mai nap imádsága:
Istenem! Pislogó mécses életemet ne oltsd ki, óvj meg az élet viharaiban, hogy betölthessem feladatomat, s világíthasson életem, kegyelmed mértéke szerint! Ámen

   

A lámpást sem azért gyújtják meg, hogya véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban.
Mt 5,15

"Miért kell hangoztatni azt, ami triviális? Azt talán csak tudja mindenki, hogy miért gyújtunk lámpást?... Úgy látszik, hogy a 21. század embere elfelejtette a magától értődő dolgokat. Nyilvánvaló, hogy nemcsak jogaink, de kötelezettségeink is vannak, ennek ellénére a kötelezettségeinkről megfeledkezünk. Magától értődő (kellene hogy legyen!), a társadalom összetartó ereje, a közös gondolkodásban, a közösen tisztelt értékekben van.

Ehhez képest állami/politikai védelmet kap az egyházi embereket (ugyan nem a mienket, hanem a katolikusokat - de ez most nem számít) pávatollal a fenekében táncoló "más szexuális beállítottságú" provokáló, aki nem zárt rendezvényen (ahhoz még joga is van), hanem körúti nyilvánossággal(!), rendőri biztosítással támogatottan bomlasztja a közösségi értékeket. Azt a közösséget, amely a hitványnak is védelmet nyújt. Azokat a közös értékeket vetik meg így, amelyek alapján az egyik ember (szociális felelőssége okán) odafordul afelé is, aki parazitaként él a társadalom nyakán.

Nyilvánvaló, hogy a közösség jövőjét nem a gazdasági mutatók, hanem a gyermekek alapozzák meg. Ha nincs gyerek, akkor nincs jövő, s akkor termelt érték sincs, amit a mutatókkal mérni lehetne. Akár emberséges, akár nem, akár normális szexuális beállítottságú valaki, akár nem, ha összesik az út szélén, akkor nem a nemi indentitását, kitüntetéseit vagy büntetett előéletét nézik, hanem azt, hogy egy ember bajban van - akin segítenünk kell. Azok, akik aláássák a közösségi értékeket, akik szándékosan táplálják a szociális érzéketlenséget, azok saját magukkal is rosszat tesznek. Mert senki nem lehet biztos abban, hogy mikor és hol éri utól a saját (bal)sorsa...

A fény, legyen az gyertyafényerejű vagy éppen Napból jövő vakító - ugyanazt jelenti: A tisztaságot, s az életet, a helyes utat mutatót. Ha baj van és sötétség borul egy közösségre, és senki nem tudja, hol van a (vész)kijárat, mindenki odaveszhet, de ha egyetlen kis gyertyaláng lobogni kezd, s mutatja a menekülés útját, a Legnagyobb Sötétségnek sincs hatalma!

Ezért nagyon fontos, hogy életünk Istentől kapott fényét ne rejtsük véka alá, hanem tegyük oda, ahová azt Ő eredetileg is szánta: a lámpatartóba, hogy világítson mindenki számára.

A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy ne játszam el a lehetőségeket! Add, hogy felismerjem akaratodat a mában, s ne keseregjek a holnapban múltbéli döntéseim miatt. Adj nekem kitartst és szeretetet, hogy felépülhessen életem háza úgy, ahogyan azt magam is megálmodtam! Ámen
   

Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: URam, URam, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát...

Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát.
Mt 7,21 és 26

Aki házépítésre szánja el magát, igyekszik mindent jól csinálni... Ezért megkeres egy mérnököt, tervrajzot készíttet, s ügyes szakembereket választ ki, hogy azok segítsenek megvalósítani elképzeléseit. Nincs nagyobb bosszúsága az építtetőnek, mint amikor eltérnek a tervtől, s az álmok valóra válása helyett keserűség költözik lelkébe, mert a hibát korrigálni már nem lehet, hiszen akkor újra kellene építeni az egész házat... Együttélni a kialakult helyzettel - nagyon nehéz.

Ha ennyire nyilvánvaló egy ház építésénél, hogy valódi szakemberekre, külső segítségre van szükség, akkor miért nem tudja elfogadni a ma embere, hogy életének megtervezéséhez, felépüléséhez is szükség van külső segítségre? Az öntörvényű ember azt gondolja, hogy mindenhez ért, s romlásának oka is éppen ez: nem érthet minden ember mindenhez. Ha valaki mégis ezt állítja magáról, az gyanús. Persze vannak média-hólyagocskák, akik szívesen vállalkoznak a "megmondó-ember"-i szerepre. Egyik nap kiválóan értenek a fehérneműk esztétikájához, a másik nap táplálkozástudományi szakértők, s harmadnap - láss csodát! - autentikusan nyilatkoznak az atomerőművek biztonságáról. A "vak vezet világtalant" tragikomédiája - úgy tűnik - újra és újra ismétlődik a történelemben...

Akinek a szívében valóban ott "lakozik" az Isten szeretete, az tudja, hogy mit, s hogyan tegyen az életében. Nagy baj akkor van, amikor valaki annyira nem ismeri se önmagát, se a világot, hogy még a saját érzéseivel sincs tisztában. Ilyenkor jönnek a "vödörből halászó" önjelölt evangélisták, akik elmondják, mit s hogyan kell érezni - sőt számon is kérik, hogy érzik-e már? A Krisztus-követés sok csodálatos élménnyel jár együtt, de az élményre alapozott kereszténység az nem Krisztus-követés. Ahogyan nagy balgaság csak testi vonzódásra alapozni egy házasságot, ugyanúgy nem veszélytelen hangulati elemekre alapozni egy egész keresztény életet. A hangulat ugyanis sokmindentől függ, könnyen változhat, s ahogyan a homokot könnyen tovarepíti a szél, ugyanúgy az élet nagy viharai is elmossák a gyengécske érzelmi alapot, amit az élmények homokbuckáira építettek. A megoldás mindig ugyanaz: nem lehet kispórolni az anyagokat a házból, mert akkor az összedől. S ha valaki már az alapozásnál azon spekulál, mennyi időt spórol meg az alap kiásásának mellőzésével, az ne csodálkozzon, hogy a ház hamar repedezni kezd, s nem tölti be azt a funkcióját, amire szánják.

Az életre készülni kell. Aki a felkészülést elmulasztja, annak nagyon sok bosszúságban lesz része. Áldás helyett csak csapások érik, melyek nem az Istentől jönnek, hanem saját balgaságának következményei. A hívő embernek van egy másik fontos felismerése: nemcsak az életre, de az örök életre is készülni kell! Ebben pedig különösen is szükség van a Tervező segítségére...

Teherbírás...

A mai nap imádsága:
URam! Sokszor érzem úgy, hogy nem bírom tovább... Szereteteddel újítsd meg testemet lelkemet, hogy követni tudjalak! Ámen



Amikor visszament a tanítványokhoz, alva találta őket, és így szólt Péterhez: "Ennyire nem tudtatok virrasztani velem egy órát sem? Virrasszatok, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen."
Mt 26,40-41

Drámai események történnek, s a tanítványok alszanak... Ennyire kimerültek vagy ennyire nem értik, hogy mi történik körülöttük? Mindkettő. Amikor a mennyben és földön futó párhuzamosok egy rövid istenes pillanatra mégis találkoznak - ezek a csodák -, akkor a hívő ember nem győz hálát adni, hogy mindennek részese lehet. Találkozások ezek, amik az élet legszebbjét adják. Az ismerős történetben a tanítványok elaludtak - hiába költögeti őket Jézus -, mégis visszaalusznak... van ilyen, amikor az Isten is "tehetetlen"...

A tanítványok fáradtsága, emberlétük velejárója - s mint minden teremtmény, ők is esendőek, gyengék, szükségük van erőgyűjtésre. Itt azonban nem egyszerű regenerációs ciklusról van szó! Itt, Jézus tusakodásában olyan dimenziók súrlódnak egymással, amik meghaladják a tanítványok teherbíró képességét. Ez az álom számukra nemcsak menekülés, de védelem is. Mentség persze nincs, hiszen a támogató imádságukat kívánta volna Jézus... Mégis milyen felfoghatatlanul nagy szeretete az Istennek ez, hogy véges morzsányi részesedését kéri a Végtelen. Nem azért, hogy Ő kapjon, hanem azért, hogy most is Ő adjon.

Vannak olyanok, akik két végén égő gyertyaként, szinte folyamatos aktivitásban élik életüket, minden létező történésben ott vannak, részt vállalnak - mégis átalusszák egész életüket. Az Isten számára inaktívak. Programok, amiket csodálatosan megírt a Mennyei Programozó, de sosem "futnak" semmilyen hardveren, ott sorakoznak szépen becsomagolva az élet polcain. Ennek a súlya mindig csak nagyon későn tudatosul. Az Isten a fiatalság báját és szépségét nem azért ajándékozza folyamatosan, hogy "reklámozzuk vele" a múlandóságot - kezünk csinálmányait, amit megemészt a moly meg a rozsda... Életünk "elsőfélidős" lendületét pontosan azért kapjuk, hogy részt vállaljunk Isten folyamatos teremtésében. (Creatio continuia.) Élvezeti társadalmunkban nem csalogató perspektíva a gyermekvállalás, érdekes módon még ma is érvényes a régi hetvenes-évekbeli mondás: "először a kocsi, utána a kicsi"...

Tényleg a jólét, a karrier, az egzisztencia mindenekelőtt? S azután, amikor belefáradunk a nyüzsgésbe, amikor lendületet kezd veszíteni az életünk, csak akkor gondolunk először arra, milyen jó lenne a lelkünk felemelkedéséhez, s megnyugvásához a gyermek... Kétségbeesett "karrier-szinglik", akik az élet temporális delén jóval túl álmodnak családról, gyermekről... Mit gondolnak az ilyen ébren álmodók? Talán azt, hogy a gyereknevelés huszonnégyórás szolgálata az bármelyik életszakaszban teljesíthető?

A lélek kész, de a test erőtelen... Testben vagyunk, s ez nem csak összetett dolog, de olykor fájdalommal is jár. Minél idősebbek vagyunk, annál világosabban látjuk, mennyire meghatározza testiségünk egész életünket! Amíg fiatalok vagyunk, a testünk engedelmeskedik, szinte mindent "végrehajt", amit a lélek parancsol. Csak amikor közelítünk életünk deléhez - ez ugye a 35-40 év -, akkor derül ki, hogy nem hajlandó minden parancsnak engedelmeskedni vagy ha végre is hajtja, annak bizony következményei vannak... Ha nem lennénk testben, akkor talán nem is fordulnánk életünk második felében a lélek dolgai, s végül Isten felé. Márpedig negyven fölött mindenki felteszi a kérdést: Mi az élet értelme, vajon meddig fogok élni, s a nagy egzisztenciális kérdések közepette egyszercsak megfogalmazódik a kérdések kérdése is: Van-e Isten, s kicsoda Ő? Csak test szerint élni tehát nem lehet, mert egy idő után a lélek törvényszerűen "fellázad", s követeli mindazt, amit nem kapott meg... Ugyanakkor nem lehet csak lélekben megélni az embervoltunkat, mert annak a következménye mindig a szélsőségesség, ami természetellenes, s éppen ezért nem Istentől való.

Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! - mondja Jézus. A legnagyobb csalása, ámítása és gonoszsága a "világnak", hogy az idő múlik. Az elmúlás azonban nem érzékelhető folyamatában, csak szakaszokban. Aki imádkozó életet él, az kezdettel és véggel naponta szembesül. Ettől nem megriad, hanem hálatelt szívvel felvállalja Teremtőjétől kapott feladatait, hogy "fusson a program" - hiszen Isten ezért írt meg minket gondolataiban, már az idők kezdete előtt...

A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Szükségem van Rád, kérlek vonj magadhoz! Ámen.



"...ismerjétek fel, hogy aki az igazságot cselekszi, az is mind tőle született."
1 Jn 2,29 b-d

Nincs kétféle igazság, ahogyan a szeretet is csak egyféle lehet. A természeti törvények is egy nagy rendező elv alá – Isten rendje – tagozódnak, egyik nem ütheti a másikat. Mivel Isten is csak egy van, csak istenképből lehet sok. Keverni az Isten felekezeti interpretációit az Istennel magával – alapvető hiba.

Hasonlóan fatális félreértés, ha lélek igazságát a testre akarjuk kényszeríteni, s viszont. Isten teremtettségére a komplementaritás, azaz az egymást kiegészítés jellemző – így emberileg gondolva, meghagyva, hogy lehet azért az másképpen is... Egy bizonyos: Isten harmóniára teremtett minket. Vágyakozásunk a harmóniára oly erős, hogy ha az nincs – betegekké is válhatunk. A disszonancia önmagában még nem a harmónia hiánya. Valószínű, hogy életünk nagy akkordjában csak néhány hangot hallottunk meg... az igazi, teljes csengésű hangzás csakis az Isten hangjegyeinek beleolvasásával, személyes életünkbe örök törvényeinek belehallásával jön létre.

Az igazságra születni, újjászületni kell. Ennek oka az ádámi természetünk: a tagadás ős-akaratossága. Belátni, hogy Istenre szorulunk: a kegyelmi élet kezdete. A kegyelem nem elkeni, elmaszatolja hanem nyilvánvalóvá teszi életünk tintafoltjait, s beláttatja, hogy a megoldás Istennél van. Ennek az öröme felszabadít a jóra, s a szépre, az alkotás mindennapi megélésére életünk bonyolult kapcsolatrendszerében.