Ha így határoz a Seregek Ura, ki hiúsíthatja meg?
Ha kinyújtja kezét, ki fordíthatja vissza?
Ézs 14,27
Különleges egy-két nap ez minden évben... Ha sokan nem is ismerik ezen ünnepek eredetét, a tél küszöbének hónapját kezdő napokról egyet biztosan jól ismernek: ilyenkor járják a temetőket. Sok-sok virág és koszorú vagy az emlékezésnek csak egy-egy piciny gyertyája ugyanazt jelzi: egy rövid ideig meghajlunk a halál előtt, mely lezárja szeretteink életének könyvét, s nem marad már más, csak az élményeink, érzéseink kavalkádja. Talán jó is, hogy csak ritkán gondolunk a halálra, hiszen az élet dolga az, hogy az élettel "foglalkozzon"...
Az életünk - az isteni rendelés okán - véges, ezért is szeretünk végtelenül élni, s reménykedünk az örök életben, hogy a halál után is van "tovább", s nem szűnünk meg létezni. Testünk utolsó maradványai - a csontok - még hosszú évezredeken át megmaradnak, mígnem egyszer azok is végleg atomjaira hullanak, de hogy a lelkünkkel mi lesz a halál után, arról csak homályos elképzeléseink vannak.
Tulajdonképpen azt sem tudjuk, hogy honnan jöttünk ebbe a világba, miért kellene akkor azt feltétlenül tudnunk, hogy hová megyünk ki ebből a világból? Ugyanakkor életünk folyamán, változó intenzitással, de folyamatosan izgat minket az elmúlás kérdése... Mások halálának ténye a saját halálunkkal kapcsolatos kérdéseinket erősíti fel - nyilván ez függ a korunktól is: öregember gyakrabban gondol az elmúlásra, mint a fiatal. Egyszer - talán a legváratlanabb pillanatban - aztán Isten kinyújtja felénk a kezét, s azt mondja. "Jöjj!", s akkor menni kell! Visszafordítani ezt a kezet nem lehet, mert az életnek nem mi vagyunk az urai, hanem az Isten...
A hívő ember azt reméli, hogy lelke nem a semmibe olvad bele, nem is az atomok különös rendű kvantumvilágába "száműzetik" az energia-megmaradás örök isteni törvénye szerint, hanem eljuthat Teremtőjéhez... Oda, ahol nincs fájdalom és hiány, ahol minden kettétört újra maradéktalanul egyesül, ahol nincs aggódás, ahol a félbemaradt is célhoz ér, s a részek érthetetlenségéből kibontakozik a teljesség.
Ebbéli hitünk okán, zarándokolunk el szertetteink sírjához, hogy az emlékezés különös időutazásában egy-egy mécses meggyújtásával szótlanul bizonyságot tegyünk: kell nekünk Isten, vágyódunk Őutána, mert lelkünk mélyén hisszük és érezzük: akár élünk, akár halunk, mindörökké övéi vagyunk...
A mai nap imádsága:
S bár Isten igazsága minden korban változatlan, úgy néz ki, vannak törvények, melyeket minden generációnak a saját kárán kell megtanulnia. Aki bölcs, az más kárán okul, aki bolond, az a sajátján se...
Megoldásokért - életünk megoldatlan kérdéseire .
A mai nap imádsága:
Ne légy tőlem távol, mert közel van a baj, és nincs, aki segítsen!
Zsolt 22,12
Zuhanó repülőgépen, süllyedő hajón igen ritka a hitetlen ember. Szavakkal vagy anélkül, de ha a "baj" harapófogójának szorítása erősödik, szinte mindenki felkiált/felsóhajt: "Jajj Istenem, most segíts meg, kérlek!" . A bajokat többnyire aprócska, piciny okok indítják el: feledékenység, közömbösség, felelősséghordozás hiánya, elmaradt mosolyok és biztatások vagy éppen kétértelmű kommunikáció, a határozott "nem!" hiánya a csábításokra. Ahogyan egy picinyke vérrögöcske testünk csodálatos csatornarendszerében elzáródást okozva keringés-összeomlást, bénulást vagy éppen halált is okozhat, ugyanígy a lelki élet jelentéktelennek hitt dolgai is hosszú távon a lélek egyensúlyát veszélyeztetik.
Ha aztán a baj belesikolt az életünkbe, akkor a nagy "miértek"-kel próbáljuk felelősségre vonni az Istent: "Miért éppen velem? Miért éppen, most? Miért éppen így?" Istent azonban nem lehet "falhoz állítani", számonkérni, hiszen Ő Isten. Be kell látnunk, hogy bármennyire is morgunk és vicsorítunk Őreá - mint a sarokba zárt kutya - a megoldás nem ez. A baj éppen azért állt elő, mert nem hittük el, hogy az élet ennyire törékeny, s nem hittük el, múlandó pillanatainkon keresztül is az örökkévalóságba hivogat.
A mai ember, a kellemetlenséget, a bajt, s a tragédiát összekeveri. Ennek oka, az egyedüli hiteles mérték (az Isten) hiánya az életében. Ha Ő nincs gondolataink között, akkor kétségbe esünk és nem látjuk meg a dolgok súlyát, irányát, s nem korrigálunk időben, aztán végül tényleg megtörténik a baj, sőt a tragédia is. Az igazi tragédia mégis az, ha nem látjuk meg, életünk rendezője nem mi vagyunk, hanem az Isten. A forgatókönyvet is ő írja, a szereposztást is ő rendeli el, rajtam csak az múlik, vajon hűséges tudok-e maradni az Ő elvárásaihoz? Ha engedem akaratát érvényesíteni életemben, akkor helyére kerülnek dolgaim. Ha nem, akkor önmagam áldozatává válok, mert Isten az, Aki a krízisekben megállíthat minket, s Ő az, Akinek gondviselő kegyelme meg is oldja azokat, bármilyen mélyre is kerültünk életünk hullámvölgyében.
Szavaink...
A mai nap imádsága:
Ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok.
Testvéreim, nem kellene ennek így lennie.
Jak 3,10
Már Jézus Urunk is megmondta: "nem az a tisztátalan, ami bemegy a szájon, hanem ami kijön belőle..." Tény, hogy Isten egyik nagy csodája a nyelv, ha ez nem lenne, akkor igen nehézkes lenne megértetni a másik emberrel, mit is akarunk. Elmutogatni is lehet - léteznek jelbeszédek -, de olykor nem az az információ közvetíti - hogy mit mond a másik - a "lényegit", hanem az, hogyan is mondja. Szavaink soha nem mentesek az érzelmektől, hiszen minden információnk mögött érzelem is áll, azt pedig ne hallgassuk el, többnyire azt akarjuk elmondani a másiknak, hogy mit érzünk.... Akad is ebből félreértés, s megnemértés bőven! Így aztán Jakab apostol bölcsessége is jó útmutatást adhat: "Ha valaki nyelvével nem vétkezik, az tökéletes férfi, az képes egész testét is megfékezni." (2.vers, s ide idézhetjük még a 6. verset is: "A nyelv az a tagunk, amely egész testünket beszennyezi, lángba borítja változékony életünket, maga meg a pokoltól fogott tüzet."
A nyelv - ha egészen más értelemben is -, de teremtő hatalom. Egy-egy "beszólás" életeket keseríthet meg, s egy-egy biztató szó új távlatokat képes nyitni. Egy átlagos magyar házaspár napi mintegy hét percet beszélgetnek egymással... csoda-e, hogy nem mélyülnek az emberi kapcsolatok, hanem inkább ellaposodnak? ...A szó táplálék a léleknek, nemegyszer halljuk: "Na, szólj már valamit!"
A semmitmondó szavak monoton ismételgetése igen fárasztó annak, aki azt hallgatni kényszerül, de az evidenciák (pl.: Szeretlek! Vigyázz magadra! stb.) újramegfogalmazása erőt ad. Aki szereti felebarátját az ügyel arra, hogy mit mond, s hogyan mondja neki. Ha negatívumokat is vagyunk kénytelenek megfogalmazni, azt is mondhatjuk konstruktívan, hiszen nem az a lényeg, hogy a másikat lesöpörjük a vita színteréről, hanem hogy "átalakítsuk" a JóIstennel együtt, hogy ne rombolója legyen a közösségi értékeknek, hanem ápolója, építője.
Vannak persze megátalkodott hazudozók, akik utálják az igazságot, s csak a maguk érdekeit tartják fontosnak. Ők az adott közösség - s lehet az akár egy egész ország is -, nagy-nagy kihívásai... Isten azonban mindent elrendez! Idővel minden birodalom, rezsim megbukik - eleddig egyetlen király sem uralkodott örökké.
Szavainkkal sokkal többet tehetünk, mintsem gondolnánk. Erőt adhatunk másoknak, őszinte elismerésünkkel életminőséget "javítunk". Valaki egyszer azt mondta: "Mi értelme van annak, hogy tisztességesen, becsületben és szeretetben éljünk? Hát csak annyi, ha megöregszünk, s végigmegyünk az utcán, akkor ránk köszönjenek... Látszólag ez nem sok, de ha valaki egy centire megbillenti miattunk a kalapját még az utca másik oldalán is - valójában ez mindent jelent...
Végidők...
A mai nap imádsága:
Amikor feltörte a hetedik pecsétet,
csend lett a mennyben, mintegy fél óráig.
Jel 8,1
Mindig nagy élmény számomra, ha kezembe kerül a Jehova Tanúi-nak egy-egy kiadványa... El-elgondolkodom az emberi igényeken, amik szülték ezeket a "tömeg-embernek" szánt fotorealisztikus illusztrációkat. Tény, hogy ezek a (nyomdatechnikailag is igényes!) ábrázolások nem sok szabadságot hagynak az egyéni fantáziának. A nagy kérdés már csak az, szabad-e ennyire egyirányúsítani a képzeletet, ennyire határt szabni a képzelő erőnek? Az ilyen, s ehhez hasonló perfekció már-már a vizuális dogmatika problematikáját veti fel... Mindemellett jegyezzük meg: persze sok ember számára komoly kapaszkodóul szolgálnak ezek a koncepciózus alkotások és sok embernek kedvére van az apokaliptikában való efféle képi barangolás...
János a Jelenések könyvében képíró készségének/fogalmi készletének maximumát veti latba, hogy megpróbálja körülírni az elmondhatatlant. Patmoszi látomásaiban érzések és szimbólumok sokaságát villantja fel, hogy e könyv mindenkori olvasóját kiszakítsa időből és térből - s valljuk meg, ezt eredményesen is teszi! Sokmindent lehet erre a könyvre mondani, de hogy ne lenne hatása, azt nem!
Az egyik ilyen megdöbbentő mondat - mai igénk - így hangzik: "csend lett a mennyben" - fél óráig vagy félezer évig(?) - az evilágból kiragadott teremtményi lény számára ez teljesen mindegy. Mindenesetre elképesztő a gondolat/az üzenet: "csend lett a menyben". Ott, ahol folyamatos az Isten dicsőítése, ahol szüntelenül himnuszokat zengenek az angyalseregek - egyszercsak csend honol...
Isten folyamatosan szól, hivogat minket: Igéjében, szentségekben, lelkiismeretünkben. Isten szavak nélkül is, egész életünkben hív, hogy eljussunk Őhozzá... s egyszercsak végső "megoldásként" - mint a golgothai kereszten - elhallgat. Csöndbe burkolódzik a Mennyország - csak az ember üvölt tobzódva idelenn a Földön... Hogy éppen milyen aktuális istenelleneset? - az teljesen mindegy! Az emberek túlnyomó részét ugyanis még a legvégső abszurditás, az Isten halála sem hatja meg... Mi lesz tehát akkor, ha majd egyszer ilyen totális csend lesz odafönn?
Itt a Földön mindenki számára valósággá válik az Isten hatalma...
Az Isten irgalmazzon mindannyiunknak!