„…csordultig van poharam.” (Zsoltárok 23:5)
Pál azt írja: „Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk…” (Efezus 3:20). A mi Istenünk a bőség Istene! A Szentírásban a túlcsorduló pohár hatalmas jelkép. Amíg a poharadat csordultig töltik, szívesen látott vendég vagy, de ha üresen áll, a vendéglátó arra utal, hogy ideje elindulnod. Ha igazán élvezné a társaságodat, mindig újratöltené a poharat, úgy hogy az túlcsorduljon a peremén és lefolyjon az asztalra. Ma túlcsordul a poharad? Ez azt jelenti, hogy szívesen látnak Isten asztalánál, a helyed biztosítva van, senki más nem foglalhatja el, és minden szükséged bőségesen megelégítésre talál. F. B. Meyer írta: „Bármilyen áldás is van poharadban, egészen biztos, hogy túl fog csordulni, Istennek a borjú mindig hízott borjú, a ruha mindig a legszebb díszruha, az öröm kimondhatatlan, a békesség mindig elhozza a megbékélést. Isten útját mindig a túláradó bőség jellemzi”. Ezért a legkevésbé sem, kell aggódnunk szükségeink betöltése miatt. A poharunk túlcsordul. Vegyük például a kegyelmet: „ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem” (Róma 5:20). Bővelkedni azt jelenti, fölöslegünk is van. A pohár, amit Isten kínál, túlcsordul kegyelemmel. Attól félsz, hogy ki fog száradni? Hogy lejár a garanciád? Hogy a vétkeid túl nagyok? Semmi esetre sem! Mielőtt Pál keresztyénné lett, mindenhol üldözte a keresztyéneket, bebörtönözte és kivégezte őket. Mégis azt írja: „De bőségesen kiáradt rám a mi Urunk kegyelme…” (1Timóteus 1:14). Bármire is van szükséged, Istennek bőséges készletei vannak belőle. Kérd hát, és higgy benne, hogy Ő megadja!
„A becsületeseket feddhetetlenség vezeti.” (Példabeszédek 11:3)
A pszichológusok azt mondják, hogy mindannyiunkban van egy „becsületesség-vakfolt”, amit „önérdeket szolgáló elfogultság”-nak neveznek. Íme néhány példa erre: 800 000 középiskolai tanulót megkérdeztek, hogy átlag felettinek vagy átlag alattinak tartják-e magukat. Nos, ha pontos választ adtak volna, akkor az aránynak 50-50 %-nak kellett volna lennie. Mit gondolsz, hány tanuló sorolta magát az átlag alatti csoportba? Nulla! És 20% százalék tartotta magát a legjobb 1%-ba tartozónak! Ez az „önérdeket szolgáló elfogultság” az élet minden területére kiterjed. A többsége azoknak, akik saját maguk által okozott baleset miatt kerültek kórházba, az átlagosnál jobb sofőrnek tartja magát. Azt gondolnád, hogy a magasabb képzettség együtt jár azzal, hogy becsületesebbek vagyunk, és jobban ismerjük magunkat – de ez nem így van. Az egyetemi oktatók 88%-a sorolta magát az átlag felettiek közé; és 25%-uk tartotta magát igazán kivételesnek. Egy másik felmérés, melyben 200 szociológust vizsgáltak, azt mutatta, hogy a vizsgált csoportnak a fele úgy gondolta, hogy a világ 10 legjobb szociológusa között lehetne. Nem csoda, hogy annyi konfliktus van a pozíciók és az előléptetések körül. És az egyház sem kivétel. George Barna felmérést végzett lelkészek között – olyan emberek között, akiket azért fizetnek, hogy olyan igék alapján tanítsanak minket, mint: „[senki] ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék [magáról]” (Róma 12:3). „Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején” (1Péter 5:6). Tudod mit? A megkérdezett lelkészek 90%-a tartotta magát „az átlagosnál jobb” prédikátornak. És ami talán a legironikusabb: amikor az embereknek alaposan elmagyarázzák az „önérdeket szolgáló elfogultság” fogalmát, akkor nagy többségük úgy határozza meg magát, mint aki „jóval az átlag felett” képes azt kezelni. Hűha! Nem csak az a bajunk, hogy nem vagyunk becsületesek, hanem az, hogy nem is vesszük észre, hogy mennyire nem!
Mindannyian szenvedünk abban, amit a pszichológusok így neveznek: „alapvető meghatározási hiba”. Ez abban áll, hogy ha valami jó történik az életemben, akkor hajlamos vagyok ezért magamnak tulajdonítani az érdemet, de ha kudarcot vallok, ezt mindig a körülményeim hibáztatásával magyarázom. Ha jó eredményt érek el egy dolgozatban, ez azért van, mert okos vagyok; ha siralmasan teljesítek, ez azért van, mert valami (vagy több ellenem összejátszó körülmény) megzavart. Ha az embereknek tetszik a prédikációm, ezt azért van, mert jó igehirdető vagyok; ha nem tetszik nekik, akkor ők túl felszínesek. Még többet ront az alapvető meghatározási hibán az, ahogyan más emberek viselkedését magyarázzuk. Míg a mi saját helytelen viselkedésünket enyhítő körülményekkel magyarázzuk, más emberek helytelen viselkedéséről azt tartjuk, hogy még Jób türelmét is kimerítenék. Ha engem megbüntetnek gyorshajtásért, az azért van, mert a rendőröknek teljesíteniük kell a napi kvótát, ezért csapdákat állítanak fel, pedig azzal kellene foglalkozniuk, hogy bűnözőket fogjanak el. Ha téged büntetnek meg gyorshajtásért, az azt mutatja, hogy nem szabadna a volán mögé ülnöd. Mi a megoldás az alapvető meghatározási hibára? A kegyelem és a bűnbánat. Isten segítségére van szükségünk ahhoz, hogy meglássuk az igazat magunkról. Ő ezt meg is adja nekünk háromféleképpen: a) imádságon keresztül; b) az Ő igéjének olvasásán és alkalmazásán keresztül; c) olyan emberek által, akik szeretnek, és jól ismernek minket; olyan emberek által, akik nem azt mondják nekünk, amit hallani szeretnénk, hanem amit hallanunk kell.
Keress olyan embereket akik hisznek benned
Mark Twain mondta: „Tartsd távol magad az olyan emberektől, akik lekicsinylik törekvéseidet. Ilyet csak a kisszerű emberek tesznek, az igazán nagy emberek azt éreztetik veled, hogy te is nagyszerűvé válhatsz.” Miért mondja a Biblia, hogy hordozzuk egymás terhét? Mert egyedül senki sem tudja vég nélkül cipelni a terhét.
John Kennedy Toole, amerikai regényíró ezt hamar felfedezte. Fiatal íróként egyedül dolgozott regényén New Orleans-ban. Amikor elkészült, sorra küldte a kiadóknak, de mind visszautasították. Az elutasítástól összetörve öngyilkos lett. Jóval a temetése után édesanyja egy kávéfoltos kéziratot talált a padláson, és elvitte azt a Louisianai Állami Egyetem egy professzorának, aki vállalta, hogy elolvassa. Rögtön felismerte benne a zsenialitást, és beajánlotta egy nagy kiadónak. Megjelenése után John Kennedy Toole regénye, a Tökfilkók szövetsége, Pulitzer díjat nyert, és a huszadik század egyik legnagyobb regényeként beszéltek róla. Bárcsak lettek volna írója körül olyan barátok, akik segítették volna terhét vinni, biztatva őt, amikor elutasítás érte és lelkesítve a kitartásra – így az élete bizonyára másként alakult volna.
A mai üzenet tehát ez számodra: keress olyan embereket, akik hisznek benned! Bátorítsd és támogasd őket, és fogadd szívesen cserébe az ő biztatásukat! Tölts több időt olyanokkal, akik csiszolják tehetségedet, akik jobbá tesznek, és kevesebb időt olyanokkal, akik elszívják energiádat, idődet és tehetségedet.
Egy bátorító barát felbecsülhetetlen érték. Az ilyen barát szavai olyanok, „mint az aranyalma ezüsttányéron” (Példabeszédek 25:11).
„…senki sem volt mellettem, mindenki elhagyott… De az Úr mellém állt…” (2Timóteus 4:16-17)
Olvasd el a következő szavakat lassan és figyelmesen: „Amíg el nem kötelezem magam, mindig ott van a tétovázás, az esély a meghátrálásra. De abban a pillanatban, amikor végleg elkötelezem magam, Isten is mozdul, és események áradata veszi kezdetét. Mindenféle előre nem látható történések, találkozások, emberek és anyagi eszközök indulnak felém, amilyenekről soha nem is álmodtam.” Tehát kötelezd el magad! Ha mások nem hajlandók veled menni, akkor az elkötelezettség azt jelenti, hogy egyedül is elindulsz. Dániel egyedül étkezett, és egyedül imádkozott. Illés egyedül mutatta be az áldozatot, és egyedül tanúskodott Isten mellett. Jeremiás egyedül prófétált, és egyedül sírt. Pál azt mondta: „…senki sem volt mellettem, mindenki elhagyott… De az Úr mellém állt, és megerősített… megszabadultam az oroszlán torkából.” Az elköteleződés pontján – és nem hamarabb – Isten közbelép az érdekedben. Amikor a három héber ifjú elkötelezte magát arra, hogy nem hajol meg a király bálványai előtt, Isten kihozta őket a tüzes kemencéből úgy, hogy még a füstszag sem volt érezhető rajtuk. Mindez még Nebukadneccarra is akkora hatással volt, hogy ezt mondta: „…nincs más isten, aki így meg tud szabadítani” (Dániel 3:29). Téged mire hívott el Isten, mit gondolsz, mihez kell kezdened az életeddel? Engedelmeskedj Neki! Lépj hittel, és tedd meg! Ha félsz, olvasd el ezeket a szavakat: „Inkább legyek hamu, mint por. Jobban szeretném, ha a szikra kiégne bennem, mint ha elfulladna és kiszáradna. Az életem igazi feladata élni, nem csupán létezni. Ezért nem pazarlom a napjaimat arra, hogy megpróbálom meghosszabbítani őket. Ki fogok használni minden pillanatot.”
„Kezedbe juttatta Isten az ellenségedet.” (1Sámuel 26:8)
Amikor Dávidnak lehetősége nyílt a bosszúra, miután Saul megpróbálta megölni őt, ő csupán annyit tett, hogy levágta Saul köpenyének a csücskét. Később, miközben Saul aludt, Dávid egyik embere ezt mondta: „kezedbe juttatta Isten az ellenségedet”. Dávid ismét elutasította a bosszút. Később ezt mondta Saulnak: „az Úr a kezembe adott ma téged, de én nem akartam kezet emelni az Úr fölkentjére” (23. vers). Dávid Saulban nem az ellenséget, hanem a felkentet látta; Isten tulajdonát. Max Lucado írja a következőt: „Egy rottweiler megtámadta a mi kiskutyánkat egy kutyatenyészetnél, összemarcangolta, és félig letépte a fülét. Írtam a kutya gazdájának, és azt szorgalmaztam, hogy altattassa el a kutyáját. De amikor megmutattam a levelet a kutyatenyészet tulajdonosának, ő könyörögni kezdett, hogy gondoljam át újra. ’Amit a kutya tett, valóban szörnyű, de még mindig nevelem, és még nem végeztem vele’.” Isten ugyanezt mondaná arról az emberről, aki téged megtámadott. „Amit tett, arra nincs mentség, de én még nem végeztem vele.”
Listát vezetsz a régi sérelmekről? Ne tedd! Isten azt mondta: „Ne akarjatok minden áron megfizetni; az nem a ti dolgotok… nekem majd gondom lesz rá” (Róma 12:19 TM) Ha bosszút akarsz állni, azzal gyakorlatilag ezt mondod: „Istenem, te nem jól kezeled a dolgokat, nem bünteted meg eléggé, nem mozdulsz elég gyorsan”. Dick Innes azt mondta: „Megsebződni anélkül, hogy megbocsátanánk, összetörni anélkül, hogy jobban kezdenénk törődni másokkal, szenvedni anélkül, hogy együttérzőbbé válnánk, értelmetlen, hiábavaló, tragikus veszteséggé és a legnagyobb pazarlássá teszi a szenvedést.”
Kövesd Jézus példáját: „mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél” (1Péter 2:23)!
Távolítsd el!
„Ha hozzá fordítod szívedet, és felé terjeszted kezedet” (Jób 11:13)
Jézus, az „áldott orvos”, sohasem ragaszt le egy elfertőződött sebet. Ragaszkodik hozzá, hogy azt előbb fel kell nyitni, a gennyet le kell szívni, a sebet ki kell tisztítani, aztán időt kell adni a gyógyulásra. Talán házasságon kívül született gyermeked, vagy abortuszod volt, vagy börtönben voltál, vagy egy keserű váláson mentél keresztül. Ne csüggedj! Jézust nem hatják meg erényeink, őt az indítja meg, ha gyengeségeinket átérzi (ld. Zsidók 4:15). Ő megérti küzdelmeidet. „Mivel maga is kísértést szenvedett, segíteni tud azokon, akik kísértésbe esnek” (Zsidók 2:18).
Talán azon tűnődsz, hogy vajon Isten meg tud-e áldani és tud-e használni egy olyan valakit, akinek olyan múltja van, mint neked. Teljes mértékben! William Cowper így fogalmazta meg ezt énekében: „Vérrel telt szent forrás ömöl az Úr sebeiből, mind megtisztul, ki hozzá jön, a bűnnek szennyétől.” A bűnbánat jutalma csodálatos! Cófár ezt mondta Jóbnak: „Ha hozzá fordítod szívedet, és felé terjeszted kezedet, ha álnokság tapad kezedhez, távolítsd el, ne engedd, hogy sátradban csalárdság lakozzék! Akkor szégyen nélkül emelheted föl arcodat, erős leszel, és nem kell félned. Elfelejted a nyomorúságot, úgy gondolsz rá, mint levonult vizekre. Fényesebb lesz életed a déli verőfénynél, a sötétség is olyan lesz, mintha reggel volna. Bizakodás tölt el, mert lesz reménységed, körülnézel, és nyugodtan lefekszel. Ha leheveredsz, senki sem riaszt föl, sőt sokan hízelegnek neked.” (Jób 11:13–19 RÚF).
Akár bűntudatod van amiatt, amit elkövettél, akár fájdalom gyötör amiatt, amit veled tettek – engedd el! Ma lépj bele Isten kegyelmének folyójába, engedd, hogy átáradjon rajtad, és felszabadítson.
„Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid…” (Zsoltárok 139:14)
Nos, hogyan kellene viszonyulnod külső megjelenésedhez? 1) Hálával. Köszönd meg Istennek, hogy különleges és egyedi személynek teremtett. Nem az öröklődés véletlenszerű eredményeként lettél. Igazi mestermű vagy, amiből csak egyetlen egy készült, Isten arra tervezett, hogy olyan helyet tölts be, amit senki más nem tudna. Ő tesz azzá, aki vagy! „Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében” (Zsoltárok 139:13). „Köszönöm, hogy ilyen csodálatosan összetettnek alkottál! Igazán művészi kivitelezés!” (Zsoltárok 139: 14 NLT). Nem futószalagról kerültél le, mint a tömegtermékek. Az Isteni Tervező aprólékosan kidolgozott, személyre szabott terve alapján készültél. A zsoltáríró azt mondja: „Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna” (Zsoltárok 139:15). Ez ám a legnagyobb mértékű gondos odafigyelés, nem igaz? Légy hát hálás Istennek: a mennyben terveztek, felügyelték formáltatásodat, és jónak találtak, mielőtt még egyetlen mozdulatot tettél volna e földön. 2) Értelmes vizsgálattal. Fedezd fel, mi Isten célja az életeddel! Nem arra lettél tervezve, hogy másokra jó benyomást tégy, vagy elismerésüket keresd. Isten szemében értékedet nem a külsőd adja. „Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.” (1Sámuel 16:7). Kezdj el úgy tekinteni magadra, ahogy Isten néz! Végeredményben úgyis csak az ő véleménye számít. Hiszen ő arra rendelt, hogy hasonlókká legyünk Fia képéhez (ld. Róma 8:29). Örülj! Isten nem hagyja abba munkáját rajtad, míg egészen olyanná nem formál, mint Jézus.
William Wilberforce
„…ha valaki szolgál, úgy szolgáljon, mint aki azt az Istentől kapott erővel végzi…” (1Péter 4:11)
William Wilberforce előkelő családból származott, a Cambridge Egyetemen tanult. Két héttel huszonegyedik születésnapja után beválasztották a Parlamentbe, ahol briliáns szónokként és zseniális politikusként lett ismert. Aztán találkozott John Newtonnal, az „Amazing Grace” című híres ének* szerzőjével. Newton korábban egy rabszolgahajó kapitánya volt, de megtalálta Krisztust, megbánta régi életét, és lelkészi szolgálatba állt. A Newtonnal való találkozás olyan magokat vetett el Wilberforce szívében, melyek megváltoztatták a történelmet. 1787-ben Wilberforce kampányt kezdett, hogy felhívja Nagy-Britannia figyelmét a rabszolgaság borzalmaira, és szavazást kezdeményezett az eltörlésére. Ádáz harc volt. Nem csupán politikusok és nagyiparosok szálltak vele szembe, de vallási vezetők is, akik maguk is tartottak rabszolgákat. Halálos ágyáról John Wesley ezt írta Wilberforce-nak: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Együtt talán erősebbek Istennél? Ó, ne fáradjon bele a jó cselekvésébe! Folytassa küzdelmét Isten nevében és az ő erejével, míg még az amerikai rabszolgaság is (a legszörnyűbb, amit valaha láttunk az ég alatt) örökre eltűnik a föld színéről.” Wilberforce kitartott, mert tudta, mi forog kockán: milliónyi ember élete. Végül 1807. február 23-án a brit alsóház törvényen kívül helyezte a rabszolga-kereskedelmet 283 szavazattal 16 ellenében. Huszonhat évvel később, csaknem Wilberforce életének végén, az egész Brit Birodalomban eltörölték a rabszolgaságot. Nem sokkal ezután ez megtörtént az Egyesült Államokban is. Hogyan? Mert egy ember elhatározta, hogy eszerint az alapelv szerint fog élni: „…szeretetben szolgáljatok egymásnak” (Galata 5:13) * Magyarul Az Úr irgalma végtelen… kezdetű műfordítása ismert.
William Wilberforce életrajzírója, Eric Metaxas rámutat a brit rabszolga-kereskedelem eltörlésének még nagyobb következményeire: „Hirtelen beléptünk egy olyan világba, amelyben többé nem kérdezzük, vajon a társadalom felelőssége-e, hogy segítsen a szegényeken és szenvedőkön. Már csak azt keressük, hogyan… Azóta, hogy ez a gondolat felröppent, a világ megváltozott. A rabszolgaság és a rabszolga-kereskedelem hamarosan el lesz törölve az egész világon, és sok más kisebb társadalmi betegség is el fog tűnni. A történelemben most először csoportok alakulnak minden létező szociális ügy érdekében.” Ezért nevezi Metaxas Wilberforce-ot a legnagyobb társadalmi reformernek a világtörténelemben. Metaxas így folytatja: „A világ, melybe 1759-ben beleszületett, és a világ, amelyből 1833-ban eltávozott, annyira különbözött egymástól, mint az ólom és az arany. Wilberforce kitartása társadalmi földrengést eredményezett, ami átrendezte a kontinenseket, és melynek nagyságát még csak most kezdjük teljes valójában értékelni.” A parlamentben eltöltött első éveiben Wilberforce minden éjjel vacsorákon és fogadásokon vett részt, és úgy tartották számon mint „a legszellemesebb ember Angliában.” Visszatekintve ezt írta erről: „Az első néhány parlamenti évemben semmit sem csináltam – semmit, aminek valóban célja lett volna.” De amikor elkötelezte magát Krisztusnak, felfedezte az életcélját. Többé nem a személyes nagyság elérése számított, hanem a másoknak való szolgálat. Igyekezz ma te is segíteni, áldássá lenni, szolgálni valaki felé. Ha megteszed, a nap végén jól fogod érezni magad. Sőt, Isten is jót fog gondolni rólad!
