„Ezt csak meg lehet kérdezni!” (1Sámuel 17:29 katolikus ford.)
Hogy tudott Dávid kiállni egy olyan óriás elé, aki elől mindenki más elfutott? Góliát megfélemlítette Isten népét, és Dávid környezetében senki sem mert megbirkózni a problémával. Ha olyan helyzettel találod szembe magad, amin változtatni kell, mi késztet arra, hogy felállj, és ezt mondd: „Márpedig én teszek valamit”? Az, ha olyan ügyről van szó, ami nagyobb nálad! Az, ha nem vagy hajlandó belenyugodni, hogy a félelem csapdájában éld le az életed; az, ha nem akarsz egy szűk, énközpontú világban élni. Végeztek egy felmérést száz évnél idősebb emberek között. Arra számítanál, hogy egészséges táplálkozásról, csodagyógyszerekről és kitartó edzésről fogsz olvasni. Valójában azonban ezeknek a százéveseknek az életében egyetlen közös dolog volt: a cél! Mindannyiuknak volt valami nyomós oka arra, hogy reggel felkeljen az ágyból. Pál azt írja: „Nekem az élet Krisztus” (Filippi 1:21). Pál számára ez volt az indítóok! Hogy dicsőítse Jézus nevét, és építse az Ő országát. Túl sokan vagyunk olyanok, mint az srác, aki ezt mondta: „Mindegy, hogy min dolgozom éppen, szívesebben csinálnék valami mást”. Te is ilyen vagy? Vagy van olyan célod, ami elég nagy ahhoz, hogy arra összpontosítsd energiáidat és elég erős ahhoz, hogy tovább menj akkor is, amikor minden összeesküszik ellened? Isten küldetésre teremtett. Felfedezted már, hogy mi az? Jézus tizenkét éves korában ezt mondta: „nekem Atyám dolgaiban kell foglalatosnak lennem” (Lukács 2:49 KJV). Huszonegy évvel később a kereszten haldokolva kijelentette: „Elvégeztetett!” (János 19:30). Ez a két kijelentés foglal keretbe egy teljes mértékben beteljesedett, Istent dicsőítő életet. Kérdezd hát meg te is Istent, hogy mi a terve az életeddel! Amíg meg nem találod, nem is éltél igazán, és amíg be nem teljesíted, addig nem vagy kész a halálra.
„…nem szűkölködöm.” (Zsoltárok 23:1)
Emlékszel még arra, mikor mindaz, amivel most rendelkezel, csupa olyan dolog volt, amiről csak álmodtál? Mostanra rájöttél, hogy tartós örömöt nem az ad, hogy milyen autót vehetsz, mennyi pénzed van a számládon, vagy hol laksz. Ezek a szavak: „az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm”, arra tanítanak, hogy amivel Istenben rendelkezünk, nagyobb mindennél, amink nincs. A következő két történet segít belátni ezt. Első történet: egy rövid misszió útján Jack Hinton lelkipásztor istentiszteletet tartott egy lepratelepen. Egy nő, aki addig a szószéknek háttal állt, hirtelen felé fordult. „Soha nem láttam még ilyen iszonyatos arcot” – mondta Hintot. Az orra és a füle teljesen hiányzott. Felemelte kezét, melyen nem voltak ujjak, és megkérdezte: „Énekelhetnénk a Vedd számon az áldást?” Hinton megrendülve kiment az istentiszteletről. A dicsőítő csoport egyik tagja utánament, és ezt mondta: „Gondolkodom, soha többé nem fogod tudni elénekelni ezt az éneket” „De igen,” – felelte ő – „de soha többé nem fogom ugyanúgy elénekelni”. Második történet: Doug McKnight 32 éves volt, mikor az orvosok megállapították, hogy szklerózis multiplexben szenved. A következő 16 évben elvesztette munkaképességét, mozgásképességét és végül az életét is. De soha nem vesztette el a halálra való képességét. Amikor barátai a gyülekezetéből megkérték, hogy állítson össze egy imalistát, válaszul 18 áldást írt, amiért hálás, és csak 6 imakérést. Háromszor annyi áldása volt, mint amennyi szüksége! Doug McKnight rájött arra, hogy amit Istenben kapunk, az nagyobb bármi másnál, amivel rendelkezünk. Te rájöttél-e már erre?
„… és hogy kinek mit ér a munkája, azt a tűz fogja kipróbálni.” (1Korinthus 3:13)
Egy nap az ökör ezt mondta az öszvérnek: „Tegyünk úgy, mintha betegek lennénk!” Az öszvér tiltakozott: „Ne, hiszen el kell végeznünk a munkánkat!” Az ökör mégis betegek tettette magát, a gazda pedig friss szénát hozott neki. Amikor az öszvér visszatért a szántásból, az ökör megkérdezte tőle, mi újság, az öszvér pedig azt válaszolta, hogy minden rendben. Az ökör tovább kérdezősködött: „Mit mondott rólam a gazda?” „Semmit” – felelte az öszvér. Másnap az ökör megint betegnek tettette magát. Amikor az öszvér hazatért, az ökör megint kérdezgette: „Mi újság?” „Minden rendben” – felelte az öszvér. Egy hét telt el így, amikor az ökör ismét kérdezte a hazatérő öszvért: „Mondott rólam ma valamit a gazda?” Az öszvér így válaszolt: „Nos, személy szerint nekem semmit sem mondott, de hazafelé megállt a mészárosnál, és vele hosszasat beszélgetett!” Értsd meg: arra születtél, hogy betölts egy isteni rendeltetést! Ha nem teszed , annak következményei lesznek itt és az örökkévalóságban is. Pál az elhívásra összpontosított. Kivégzése előtt nem sokkal írta: „…futásomat elvégeztem…” (2Timóteus 4:7). Figyeld csak meg: Pál nem visszavonult, hanem befejezte! A talentumokról szóló példázatban az az ember, aki elásta a talentumát, nagy árat fizetett. Azért mert Isten szemében a legnagyobb kudarc az, ha nem fektetjük be a Tőle kapott időt, tehetséget és anyagi javakat az Ő céljaira. Egy napon a te életed is vizsgálat alá kerül. Ezt úgy hívják „Krisztus ítélőszéke”. Pál azt írja, hogy mindenkinek a munkáját tűz fogja megpróbálni, hogy kiderüljön, értékálló-e. Ha az építmény kiállja a tüzet, az építő jutalmat kap. Ha azonban minden leég, az építő nagy veszteséget szenved (ld. 1Korinthus 3:12-15).
„Aki énbennem marad… az terem sok gyümölcsöt.” (János 15:5)
Jézus azt mondta: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad… az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni” Szőlővesszőkként gyümölcsöt hozunk, de az életadó anyag, amely ehhez szükséges, a szőlőtőből áramlik belénk. Valahányszor a saját gyümölcseinket próbáljuk teremni, azok csupán viasz-gyümölcsök lesznek.
Amikor valaki azt mondja: „Nem szeretem a feleségemet vagy a férjemet” akkor igazából nem ez a kérdés, hanem az, hogy Krisztus tudja-e szeretni a feleségedet vagy a férjedet rajtad keresztül! A válasz igen, mert a szeretet gyümölcsét a Szentlélek termi benned (ld. Galata 5:22). A kérdés tehát az, hogy hagyod-e Krisztus szeretetét átáramolni rajtad?
Krisztusban maradni – ez csak egy másik kifejezés a Krisztussal való bensőséges kapcsolatra. Ő rajtad keresztül akarja kifejezésre juttatni az Ő életét, és ez azáltal valósul meg, hogy hozzá kapcsolódsz. Ha az imaéleted csak alkalomszerű SOS felkiáltás jellegű, amikor vészhelyzet támad, akkor hiányzik az intimitás. Ha csak azért tartasz reggel áhítatot, mert épp ott van az útban, és aztán mész is a magad útjára, akkor nem érted, mit jelent a „benne maradni”.
Sokévi dohányzás után egy hölgy úgy döntött, hogy felhagy ezzel a szokással. Kipróbált minden leszoktató terméket, ami csak kapható volt, de semmi sem működött. Végül úgy döntött, hogy ahelyett, hogy mindazokra a dolgokra koncentrálna, amiket a leszokás érdekében tesz, csak Isten jelenlétére fog koncentrálni és arra, hogy igazán megismerje őt. 30 napon belül leszokott – a szőlőtő erejével. A mai ige tehát: „Maradjatok énbennem!”
„…sírjatok a sírókkal.” (Róma 12:15)
1883-ban Ella Wheeler Wilcox költőnő éppen vonattal utazott egy megnyitó bálra, amikor észrevett egy nőt, aki a vonat folyosóján sírt. Wilcox az út hátralévő részét azzal töltötte, hogy ezt a nőt vigasztalta, majd mikor megérkezett úti céljába, nem volt már kedve ünnepelni. Később a vonaton megismert nőre visszaemlékezve írta Solitude [Magány] című híres versének kezdősorait: „Nevess, és a világ veled nevet; sírj, és sírásoddal egyedül maradsz.” Holly Vincente Robaina mondta: „Szoktunk együtt nevetni… játszani… ünnepelni. De miért olyan nehéz együtt sírnunk? … Amikor egy barátjuknak fájdalma van, a keresztyének azt mondják »Imádkozni fogunk érted« … Néhány esetben Isten meggyógyít és helyreállít, de néha nem jön a csoda… csak a mély szomorúság.” C. S. Lewis írta felesége elvesztéséről: „Hol van Isten? … Odamész hozzá, amikor kétségbeesetten szükséged van rá, és mit találsz? Egy ajtót, amit becsapnak az orrod előtt, és hallod, ahogy rátolják belül a reteszt.” Nem hiszem, hogy Lewist megvigasztalta volna a szokásos „Isten szeret téged… imádkozni fogok érted.” Bár nagyszerű dolog másokat buzdítani, szavainkat mérlegelnünk kell, mielőtt kimondjuk őket. Azért próbáljuk a másikat „bátorítani”, mert nem akarjuk tudomásul venni fájdalmát, amivel nem tudunk mit kezdeni? Komolyan gondoljuk, amit mondunk, vagy csak eldaráljuk az udvarias közhelyeket? Arra számítunk, hogy szavaink majd szépen helyrehoznak mindent? Úgy teszünk, mintha mi többre lennénk képesek, mint „a Vigasztaló”? Ha megígérjük valakinek, hogy imádkozunk érte, később is érdeklődünk felőle? Gondolkodtál már valaha azon, miért sírt Jézus Lázár sírjánál? Megtehette volna, hogy azt mondja a gyászolóknak: „Minden rendben, emberek, Isten szeret titeket”, és feltámasztja Lázárt. Ehelyett kimutatta szeretetét azzal, hogy együtt sírt velük.
„…szüntelenül megemlékezem rólatok… imádságaimban…” (Róma 1:9-10)
Egy bibliatanító írja: „Nem vagyunk egyformák; másként nézünk ki, másként viselkedünk, másként öltözködünk. Különbözik az ízlésünk ételek, könyvek, autók és zenei stílusok dolgában. Különböző munkakörökben dolgozunk… különbözők a hobbijaink… de van egy dolog, ami közös bennünk. Mind tudjuk, milyen a fájdalom. A szenvedés egyetemes érvényű. A könnyek egyformák a zsidók, muzulmánok, keresztyének, fehérek, feketék, sárgák, gyerekek, felnőttek és idősek szemében. Amikor az élet megsebez, és álmaink szertefoszlanak, gyötrelmünket különböző módon fejezzük ki, de mindannyian ismerjük a fájdalom fullánkját, a bánatot, a betegséget, természeti katasztrófákat, megpróbáltatásokat és szenvedéseket. Egy híres prédikátor egyszer ezt mondta egy csoport szépreményű lelkészjelöltnek: »Prédikáljatok a szenvedésről, akkor sosem lesztek híján gyülekezetnek.« Minden padban van egy megtört szív. A szenvedés szála mindenki ruháját átszövi. Amikor Péter első levelét írta a Kis-Ázsiában szétszórtan élő hívőknek, egy dologra összpontosított, amely mindegyikükben közös volt: a szenvedésre. Ezeket az embereket ugyanannak az üldöztetésnek a lángjai perzselték, amely néhány évvel később az apostol életét is elvette. Az elképzelhető legszörnyűbb körülmények között éltek. Péter mégsem próbálta őket pozitív gondolkodásra erőltetni. Inkább gyengéden megsimogatta arcukat, és felemelte tekintetüket az ég felé – hogy túlláthassanak körülményeiken mennyei elhívatásukra. Vannak emberek, akik ösztönösen tudják, mit mondjanak, amivel bátoríthatnak másokat; ilyen embereket keresünk, amikor nehéz időkön megyünk át. Jetró bátorította Mózest (2Mózes 18); Epafroditosz szolgálta Pált (Filippi 2:25-30). Kérd Istent, hogy olyan baráttá tegyen, akinek jelenléte vigasztalás és bátorítás lehet!
Imádság feddhetetlen életért
„Boldogok, akiknek az útja tökéletes, akik az Úr törvénye szerint élnek.” (Zsoltárok 119:1)
Ha azt mondtad volna Dávidnak, hogy egy napon házasságtörést fog elkövetni Betsabéval, Úriás feleségével, aztán pedig meggyilkoltatja a férjet, hogy eltussolja az ügyet, ő valószínűleg azt mondta volna: „Kizárt dolog!” Mégis megtörtént. Miután Istentől bocsánatot nyert, visszatekintve írta ezt az imádságot: „Boldogok, akiknek az útja tökéletes, akik az Úr törvénye szerint élnek. Boldogok, akik megfogadják intelmeit, teljes szívvel keresik őt, nem követtek el álnokságot, hanem az ő útjain jártak. Te megparancsoltad, hogy utasításaidat pontosan megtartsák. Bárcsak állhatatosan járhatnék utadon, megtartván rendelkezéseidet! Akkor nem vallanék szégyent, ha figyelnék minden parancsolatodra. Tiszta szívből adok hálát neked, tanulva igazságos döntéseidet. Megtartom rendelkezéseidet, ne hagyj el engem soha! Hogyan tarthatja tisztán életútját az ifjú? Úgy, hogy megtartja igédet. Teljes szívből kereslek téged, ne engedd, hogy eltérjek parancsolataidtól! Szívembe zártam beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened. Áldott vagy te, Uram! Taníts meg rendelkezéseidre! Ajkam fölsorolja szád minden döntését. Minden gazdagságnál nagyobb öröm, ha intelmeid szerint élhetek. Utasításaidon elmélkedem, és figyelek ösvényeidre. Gyönyörködöm rendelkezéseidben, igédről nem feledkezem meg. Bánj jól szolgáddal, hogy élhessek, és én megtartom igédet. Nyisd föl szememet, hogy megláthassam, milyen csodálatos a te törvényed.” (Zsoltárok 119:1–18). Legyen ez ma a te imádságod is!
Merj kockáztatni!
„… akinek van, annak adatik…” (Lukács 19:26)
Robert Schuller egy iowai farmon nőtt fel. Visszaemlékszik arra, hogy apjának az előző évi minden szem gabonára szüksége volt, hogy állatállományát etetni tudja. Ennek ellenére mindig volt egy kis sarok a zabosládában, amihez nem volt hajlandó hozzányúlni. Amikor Schuller ezt észrevette, így szólt: „apa, itt még van gabona”, apja így felelt: „az a jövő évi vetőmag.” És amikor eljött a tavasz, apja elvetette azt. Schuller azt írja: „Tegyük fel, hogy tanulmányozta az esélyeket, és azt mondta: »Lássuk csak, van egy kis vetőmagom. Megetethetem a jószágokkal, tudom, hogy így hasznos lesz, nincs semmi kockázat. Vagy eltemethetem a földbe – de ez végtelenül kockázatos. A gyomok megfojthatják, a madarak megehetik, elrohadhat, vagy épp jégeső és szelek pusztítják el… másrészt az is lehet, hogy százszoros termést hoz.«” A Bibliában azt olvassuk, hogy „aki mindig csak a szelet figyeli, nem vet, és aki csak a fellegeket lesi, nem arat” (Prédikátor 11:4). Heler Keller mondta: „A biztonság nagyrészt csak babona. A természetben nem létezik, és teljes egészében az emberek sem tapasztalják meg soha… Az élet vagy merész kaland, vagy semmi.” Ha szeretnél többet, mint amennyiről valaha is álmodtál, kockáztatnod kell. Hitben cselekedni, amikor semmilyen földi garancia nincs arra, hogy mi van a másik oldalon, azt jelenti, hogy olyan dologgal próbálkozol, amit képtelenség véghezvinni, hacsak Isten nem adta meg hozzá a szükséges képességeket. Jon Walker mondja: „A hit akkor növekszik, amikor kockázatot vállalunk – de nem akármilyen kockázatot, hanem azt, amely felé Isten irányított. Ezek az isteni ösztökélések löknek túl »független államaink« határán, és juttatnak be a hit általi élet »ígéret földjére«.”
Mondj igent Istennek!
„Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj!” (Ézsaiás 6:8)
William Carey-t nevezik a modern misszió atyjának. De csaknem annyi akadályt kellett legyőznie, hogy eljusson Indiába, mint amilyen sok mindent elért ott. Néhány lelkész azt mondta neki: „Fiatalember, ha Isten meg akarja menteni a pogányokat, azt megteszi a mi segítségünk nélkül is.” Carey nem volt hivatásos misszionárius. Egy gyenge egészségű, angol fiatalember volt, akinek várandós felesége és kisgyermekei voltak. Olyan volt, mint bárki közülünk – próbált megélni valahogy. De volt benne még valami, egy égető kérdés, ami elől nem tudott elmenekülni: „Ki fogja elérni az elveszetteket Indiában, ha én nem megyek?” Később visszatekintve Carey felismerte, hogy az otthon legyőzött kihívások tették őt alkalmassá az Istentő kapott elhívatásának sikeres végzésére külföldön. Ugyanez történt Ézsaiás prófétával is: „Majd az Úr szavát hallottam, amint ezt kérdezi: Kit küldjek el, ki lesz a követünk? Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj! Ő így felelt: Menj, és mondd meg ennek a népnek…” (Ézsaiás 6:8-9). De mielőtt Ézsaiás alkalmas lett volna a feladatra, találkoznia kellett Istennek, és ez a találkozás megváltoztatta az életét. „Ekkor odarepült hozzám egy szeráf, kezében parázs volt, amelyet fogóval vett le az oltárról. Számhoz érintette, és ezt mondta: Íme, ez megérintette ajkadat, bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva.” (Ézsaiás 6:6-7). Érzed, hogy Isten épp felkészít valamire, küldeni akar valahová? Akkor mondj igent!
