A mai nap imádsága:
URam! Te megszólítottál, s én kegyelmed által válaszoltam. Add, hogy ne feledjem elhívó hangod tisztaságát, s az örömöt, hogy rám találtál! Ámen
Így szólt hozzájuk Jézus: "Jöjjetek utánam, és emberhalászokká teszlek benneteket." Erre azok a hálókat otthagyva azonnal követték őt.
Mk 1,17-18
Egy nem mindennapi esemény a halászemberek hétköznapjaiban: elhívást kapnak... Valami olyasmire, amit nem tanultak, amihez nem értenek: emberhalászatra. Talán Simon Péter és András unalmas hálótisztogatás közben el-eldiskuráltak arról, hogy miket is hirdet a környékükön egy Názáretből való vándorprédikátor, talán még helyeselték is, amit mondott, de bizonnyal azt gondolták: "Ilyen csudabogarak mindig is voltak és lesznek, de megváltani a népet az elnyomás nyomorúságaiból úgysem tudják!" S aztán egyszer csak megjelenik mellettük ez a Mester, Akinek a puszta jelenléte is erőt sugárzott, s egycsapásra megváltoztatja mindkettőjük életét, amikor azt mondja: "Jöjjetek utánam, és emberhalászokká teszlek benneteket."
Emberhalász? Talán ember, talán halász, esetleg ember, aki halászik, de olyan hogy emberhalász, olyan nincs! Az Isten követségében mégis van, "mert ami embereknél lehetetlen, az Istennél lehetséges". Simon Péter és András hálóikat hátrahagyva követni kezdik ezt a titokzatos Mestert, Aki magáról csak azt mondja: "Én vagyok az Emberfia". De miben áll majd új munkájuk/feladatuk, amire elhívást kaptak, amihez nem kell sem háló és nem kell hozzá csónak sem?
Az Emberfia - Aki tanítványokat választ ki magának - tulajdonképpen nem "munkára" hív el, egy olyan projekt megvalósítására, amit Ő maga egyedül nem lenne képes elvégezni, s ezért segítségre van szüksége, hanem sokkal nehezebb feladatra: tanúskodásra! Arra, hogy ezek a kivétel nélkül egyszerű emberek tanúskodjanak az Isten hatalmas dolgairól. Ez valóban nem munka, de sokkal nehezebb, mert hitelesen tanúskodni csak az tud, aki maga is hitelesen él. Hitvány-életűek tanúskodása - ezt már megtanulhattuk a történelemből - bizony nem sokat ér! Aki életében hitvány, annak tanúskodása is kétes, s ezért nem csoda, ha nem hisznek neki. Hazugságról azt állítani, hogy az igazság, viszonylag egyszerű dolog, de mindenki tudja: "A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát". A hazug ember mindig "rövidtávon", tettenérhetően emberléptékűen gondolkodik, de Aki életével hitelesíti szavait, azon még a halál sem fog ki...
Ahogyan a világ tengerein számos halászhajó cirkál - ezek közül számos megsérti a halászati törvényt, s ott is halásznak, ahol nem lenne szabad -, úgy az embervilág lélektengerén is számos felekezet hajója vitorlázik, s "halásznak"... az egyik ipari méretekben, a másik szegényes hálóval, a harmadik pedig csak néhány maga-fabrikálta peca-bottal... A misszió sok egyházi ember, hívő életében egyet jelent a "begyűjtéssel, a lehalászással", de a küldetés nem erre szól, hiszen Isten az, Aki begyűjt, akkor és ott, amikor azt Ő akarja, s mindazok, akik az Ő követségében járnak tulajdonképpen csak egyetlen feladatuk van: a tanúskodás! Szelíden, érthetően, hitelesen... Aki így "emberhalász", az Isten munkatársaként nem halászati terveken töri a fejét, hanem a szívére hallgatva Isten kegyelmében éli a neki rendelt életét...
Gazdagság...
A mai nap imádsága:
Uram! Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem! Adj annyit amennyire szükségem van! Ámen
"Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; aztán jöjj és kövess engem. Amikor hallotta az ifjú ezt a beszédet, szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt. "
Mt 19,21-22
A vámszedő Mátéra Jézus csak ránézett, s az mindenét otthagyva követte Őt... Bibliaismeretem szerint nincs még egy ilyen eset, amikor Jézus valakit konkrétan követésére szólít fel, tanítványságra hív el - de az nemet mond az elhívásra. A gazdag ifjú nemet mondott az apostolságra. Talán név szerint is bekerülhetett volna az egyháztörténelembe, mint "eredményes" egyházépítő, mint második Pál apostol... de ő a csodákkal teli bizonyságtevő életnél fontosabbra voksolt: a vagyonra.
Nem egyszerűen a pénz primitív szenvedélye kötötte őt gúzsba. Talán a tehetős ember szabadsága, talán a művelődéshez való "anyagi" tehetsége, esetleg a társadalmi státuszából fakadó általános elismertsége, s ki tudja még mi minden! Manapság is sokan hiszik azt, amit a régi magyar mondás így fogalmaz: "Akinek az Isten pénzt adott, annak észt is!" Ezzel a szarkasztikus (maróan gúnyos) megjegyzéssel a népi bölcsesség azt a mindenkori pökhendiséget hangsúlyozza, ami gazdag ember szinte elválaszthatatlan sajátja. Bizony vannak bőven ilyen embertársaink, akik mindig mindent jobban tudnak, s ennek harsányan hangot is adnak. Választani a megfogható és megfoghatatlan között csak a kiválasztottak tudnak... "Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak." - mondja a Mester.
A tökéletesség utáni vágyunk nyilvánul meg abban is, hogy szívesebben lennénk egészségesek és gazdagok, mint szegények és betegek. A gazdagságnak már csak az ígérete is sokak számára lelki balzsam. Lottó-, totó, kenó-, és sorsjegy-kibocsájtók, játékautomata-üzemeltetők és kaszinók söprik be extraprofitjukat a gazdagságra vágyakozó emberek áldozatkész tudatlansága következtében. A szerencsében ugyanis nyertes nincs, csak áldozat. Aki nagyon sokat nyer, az többnyire nagyon sokat is veszít - általában önmagát. Nincs szomorúbb, amikor valakit már csak azért kedvelnek, "szeretnek", mert tehetős.
S mi az igazi gazdagság? A szabadság szele, a hit határtalansága, a szeretet ragyogása a hétköznapokban. Amikor egymásra nevetnek barátok és ismerősök, amikor felfedezzük a másik egy-egy szavában Isten nekem szóló titkos üzenetét, amikor rácsodálkozhatunk a legnagyobb ajándékra: a találkozásokra - lélek és lélek között.
"Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; aztán jöjj és kövess engem. Amikor hallotta az ifjú ezt a beszédet, szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt. "
Mt 19,21-22
A vámszedő Mátéra Jézus csak ránézett, s az mindenét otthagyva követte Őt... Bibliaismeretem szerint nincs még egy ilyen eset, amikor Jézus valakit konkrétan követésére szólít fel, tanítványságra hív el - de az nemet mond az elhívásra. A gazdag ifjú nemet mondott az apostolságra. Talán név szerint is bekerülhetett volna az egyháztörténelembe, mint "eredményes" egyházépítő, mint második Pál apostol... de ő a csodákkal teli bizonyságtevő életnél fontosabbra voksolt: a vagyonra.
Nem egyszerűen a pénz primitív szenvedélye kötötte őt gúzsba. Talán a tehetős ember szabadsága, talán a művelődéshez való "anyagi" tehetsége, esetleg a társadalmi státuszából fakadó általános elismertsége, s ki tudja még mi minden! Manapság is sokan hiszik azt, amit a régi magyar mondás így fogalmaz: "Akinek az Isten pénzt adott, annak észt is!" Ezzel a szarkasztikus (maróan gúnyos) megjegyzéssel a népi bölcsesség azt a mindenkori pökhendiséget hangsúlyozza, ami gazdag ember szinte elválaszthatatlan sajátja. Bizony vannak bőven ilyen embertársaink, akik mindig mindent jobban tudnak, s ennek harsányan hangot is adnak. Választani a megfogható és megfoghatatlan között csak a kiválasztottak tudnak... "Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak." - mondja a Mester.
A tökéletesség utáni vágyunk nyilvánul meg abban is, hogy szívesebben lennénk egészségesek és gazdagok, mint szegények és betegek. A gazdagságnak már csak az ígérete is sokak számára lelki balzsam. Lottó-, totó, kenó-, és sorsjegy-kibocsájtók, játékautomata-üzemeltetők és kaszinók söprik be extraprofitjukat a gazdagságra vágyakozó emberek áldozatkész tudatlansága következtében. A szerencsében ugyanis nyertes nincs, csak áldozat. Aki nagyon sokat nyer, az többnyire nagyon sokat is veszít - általában önmagát. Nincs szomorúbb, amikor valakit már csak azért kedvelnek, "szeretnek", mert tehetős.
S mi az igazi gazdagság? A szabadság szele, a hit határtalansága, a szeretet ragyogása a hétköznapokban. Amikor egymásra nevetnek barátok és ismerősök, amikor felfedezzük a másik egy-egy szavában Isten nekem szóló titkos üzenetét, amikor rácsodálkozhatunk a legnagyobb ajándékra: a találkozásokra - lélek és lélek között.
A mai nap imádsága:
Uram! Terméketlen fa az életem! Kérlek Téged, ne büntess, s ne vágj ki! Adj még egy lehetőséget a megújulásra, hogy megtapasztaljam az adás, s a gyümölcstermés csodálatos érzését! Ámen
Azután ezt a példázatot mondta: "Egy embernek volt egy fügefája a szőlőjében, és kiment, hogy gyümölcsöt keressen rajta, de nem talált. Azt mondta erre a vincellérnek: Íme, három éve, hogy idejárok gyümölcsöt keresni ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki, miért foglalja a földet hiába? De az így válaszolt neki: Uram, hagyd meg még ebben az évben, míg körülásom és megtrágyázom, hátha terem jövőre, ha pedig nem, akkor vágd ki."
Lk 13,6-9
"Három a magyar igazság!" (Negyedik a ráadás!) - felelgettük egymásnak gyermekkorunkban, ha valami nekünk kedvezőt akartunk elérni a játszótársainknál. Akkor ugyanis még nem voltak computerek - jelzem színes TV se -, de a játékaink mégis interaktívak, kommunikációgazdagok voltak, segítettek kialakítani bennünk a szociális érzékenységet, nemkülönben a későbbi társadalmi beilleszkedést is elősegítették. Ma is örömmel tekintek vissza gyermekkoromra, amit úgy élhettem meg, hogy nem szenvedtem semmiben hiányt, boldog és kiegyensúlyozott voltam, röviden: természeti környezetben éltük/tanultuk a természetességet.
Aki nem ipari felhasználás okán ültet fát, annak általában két oka lehet erre: Árnyékot szeretne vagy gyümölcsöt. Aki gyümölcsöskertben ültet fát, az pedig mindenféleképpen a termés reményében ülteti el a facsemetét. Nem azért törődik a kertész annyit a fájával, mert élvezni akarja a nagy lombkorona-adta árnyékot, hanem azért, mert gyümölcsöt szeretne. Ezért különösen is gondosan jár el. Amikor fát ültetünk, akkor jó nagy gödröt kell ásnunk: a szabvány egy méterszer egy méterszer egyméter... De hisz ez óriási! Sokan spórolnak így már az elején. Nem is fejlődik a facsemete úgy, ahogyan azt az ember szeretné! Az ültetés után pedig folyamatosan gondoskodni kell arról, hogy a talaj tápanyagban gazdag legyen, megfelő legyen a nedvességtartalma... Félreértés ne essék, szűkebb hazám, őseim "nagyfalujának" híres lelkipásztorának Tessedik Sámuelnek a nyomdokába nem kívánok, nem is tudnék lépni, de Jézus példázata a fügefáról nem is kertészeti szaktanácsolás...
Ez a példázat az életről szól, életünk fájáról. Amin nemcsak az Isten, de mi magunk is gyümölcsöket keresünk. A Mester mondja: "Gyümölcseikről ismeritek meg őket!" Azaz, nincs jobb mércéje az életnek, mint a gyümölcsök... Lehet valakinek az életfája óriási, árnyékba boríthatja a fél veteményeskertet - azaz a fél világot - sorvadhatnak a közelében lévő fák -, de ha gyümölcsöt nem terem, akkor haszontalan az. S mi a gyümölcs mindaz, ami az életet szolgálja! Ami épít, szépít, ami megtart, s ami megújít...
Jézus példázata nemcsak a gyümölcs fontosságára hívja fel a figyelmünket, de arra is, hogy egyszer megtörténik a számonkérés. Azaz számot kell adnunk arról, hogy mit is kezdtünk a lehetőségeinkkel: a jó földdel, az éltető vízzel, a napsugárral. Mindazzal, amit nekünk ajándékozott az Isten. Életünk fája hozott-e termést? Továbbadtuk-e azt a szeretet, amit olyan természetességel fogadtunk Istentől, amilyen természetességel magához veszi a fa a jó föld ezernyi ásványát, s a Nap erejét? Aki csak elvesz, és soha nem akar adni, az nemcsak bolond, mert soha nem éli meg a nagyszerű érzést: "jobb adni, mint kapni", de balga is, mert nem számol azzal, hogy egyszer mindennel el kell számolnia...
Azután ezt a példázatot mondta: "Egy embernek volt egy fügefája a szőlőjében, és kiment, hogy gyümölcsöt keressen rajta, de nem talált. Azt mondta erre a vincellérnek: Íme, három éve, hogy idejárok gyümölcsöt keresni ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki, miért foglalja a földet hiába? De az így válaszolt neki: Uram, hagyd meg még ebben az évben, míg körülásom és megtrágyázom, hátha terem jövőre, ha pedig nem, akkor vágd ki."
Lk 13,6-9
"Három a magyar igazság!" (Negyedik a ráadás!) - felelgettük egymásnak gyermekkorunkban, ha valami nekünk kedvezőt akartunk elérni a játszótársainknál. Akkor ugyanis még nem voltak computerek - jelzem színes TV se -, de a játékaink mégis interaktívak, kommunikációgazdagok voltak, segítettek kialakítani bennünk a szociális érzékenységet, nemkülönben a későbbi társadalmi beilleszkedést is elősegítették. Ma is örömmel tekintek vissza gyermekkoromra, amit úgy élhettem meg, hogy nem szenvedtem semmiben hiányt, boldog és kiegyensúlyozott voltam, röviden: természeti környezetben éltük/tanultuk a természetességet.
Aki nem ipari felhasználás okán ültet fát, annak általában két oka lehet erre: Árnyékot szeretne vagy gyümölcsöt. Aki gyümölcsöskertben ültet fát, az pedig mindenféleképpen a termés reményében ülteti el a facsemetét. Nem azért törődik a kertész annyit a fájával, mert élvezni akarja a nagy lombkorona-adta árnyékot, hanem azért, mert gyümölcsöt szeretne. Ezért különösen is gondosan jár el. Amikor fát ültetünk, akkor jó nagy gödröt kell ásnunk: a szabvány egy méterszer egy méterszer egyméter... De hisz ez óriási! Sokan spórolnak így már az elején. Nem is fejlődik a facsemete úgy, ahogyan azt az ember szeretné! Az ültetés után pedig folyamatosan gondoskodni kell arról, hogy a talaj tápanyagban gazdag legyen, megfelő legyen a nedvességtartalma... Félreértés ne essék, szűkebb hazám, őseim "nagyfalujának" híres lelkipásztorának Tessedik Sámuelnek a nyomdokába nem kívánok, nem is tudnék lépni, de Jézus példázata a fügefáról nem is kertészeti szaktanácsolás...
Ez a példázat az életről szól, életünk fájáról. Amin nemcsak az Isten, de mi magunk is gyümölcsöket keresünk. A Mester mondja: "Gyümölcseikről ismeritek meg őket!" Azaz, nincs jobb mércéje az életnek, mint a gyümölcsök... Lehet valakinek az életfája óriási, árnyékba boríthatja a fél veteményeskertet - azaz a fél világot - sorvadhatnak a közelében lévő fák -, de ha gyümölcsöt nem terem, akkor haszontalan az. S mi a gyümölcs mindaz, ami az életet szolgálja! Ami épít, szépít, ami megtart, s ami megújít...
Jézus példázata nemcsak a gyümölcs fontosságára hívja fel a figyelmünket, de arra is, hogy egyszer megtörténik a számonkérés. Azaz számot kell adnunk arról, hogy mit is kezdtünk a lehetőségeinkkel: a jó földdel, az éltető vízzel, a napsugárral. Mindazzal, amit nekünk ajándékozott az Isten. Életünk fája hozott-e termést? Továbbadtuk-e azt a szeretet, amit olyan természetességel fogadtunk Istentől, amilyen természetességel magához veszi a fa a jó föld ezernyi ásványát, s a Nap erejét? Aki csak elvesz, és soha nem akar adni, az nemcsak bolond, mert soha nem éli meg a nagyszerű érzést: "jobb adni, mint kapni", de balga is, mert nem számol azzal, hogy egyszer mindennel el kell számolnia...
A mai nap imádsága:
URam! Mindenben kereslek Téged, rended legyen nyilvánvaló számomra, hogy utaidon járhassak! Ámen
Orcámat azonban nem láthatod - mondta -, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.
2 Móz 33,20
Amióta ember az ember, s próbálja megválaszolni magának az élet végső kérdéseit: Mivégre is ez a rövidke élet? Mi a tudat? Hol a lelkünk? -, s mire megöregszik, egyre bátrabban felteszi magának a kérdések kérdését is: Kicsoda az Isten valójában?
Tény, hogy az ifjú önmagával, s a világgal törődik, s általában nem várható el tőle, hogy a világnak, az élet fényeinek hátat fordítva bezárkózzék a maga spirituális-meditatív világába. A fiatal "élni" akar, kipróbálni lehetőség szerint sok-sok mindent, s ha nem így lenne, akkor nem fejlődnénk, s talán kihalna még az emberiség is! Mindeközben tapasztalások sokaságán esik át az emberfia/lánya, s az Életről nem csak szép elvei, nagyívű elgondolásai lesznek, de megtapasztalja ereje végességét, mások és önmaga önzésének keserű következményeit is... Persze jó lenne, ha "az ifjú már fiatalkorában terhet hordoz"-na, ahogy az Írás tanít minket, mert, aki terhet (felelősséget) hordoz, az jobban vágyik bölcsességre, mint gazdagságra. Aki bölcsülni kíván, az harmóniát keres mindenben, s innen már csak egy nagy határozat "lépés", hogy a nagy isteni Egészre, s végül magára Istenre igen mondjon...
A Mindenhatót azonban soha, senki nem látta, mert a végesnek nincs eszköze/lehetősége, hogy befogja a Végtelent. Éppen ezért nincs útja Teremtőjéhez, csakis a felismerés által, hogy az ÚT, az IGAZSÁG, s az ÉLET az magának az isteni REND-nek az elfogadása, s az abba való következetes, halálig tartó, hűséges belesimulás... Sokan vélték/vélik úgy, hogy ez nem lehet más, mint csakis a törvény következetes betartása. Nos, a törvény soha nem tökéletes, mert emberek írták/írják embereknek... így benne van a tévedés lehetősége, s mindenekelőtt a TELJESSÉG hiánya is!
Elszomorító, amikor emberek emberekre kényszerítenek betarthatatlan vallási törvényeket - Jézus korában az írástudók tették ezt, ma pedig küldetéstudattól átfűtött prédikátorok szajkózzák életidegen, terhes ötleteiket -, elfelejtve az evangéliumot, hogy nem a vallásos teljesítményben, hanem a szeretetben gyökeredzik a boldogság. Isten szeretete mindig az abszurditásban nyilvánul meg: mint gyönge Betlehemi Gyermek, mint Keresztrefeszített Emberfia, vagy mint Szolgáló Szeretet.
Meglátni az Istent véges földi létünkben nem tudjuk, de képessé válhatunk arra, hogy közelébe kerüljünk: amikor megértjük és elfogadjuk, hogy a legnagyobb sikerünk a másokért való élés - elsősorban azokért, akiket mellénk rendelt -, amikor kiviláglik számunkra, hogy a CÉL nem más, mint a szeretetből fakadó "áldozat" mindennapi gyakorlása. Isten nem meghalni küldött le minket erre a Földre, hanem hogy éljünk, sokan mégis felelőtlenek, s ezért súlyos árat kell fizetnie nem csak a felelősen élőknek, de nagyon sokszor az egész teremtett világnak is... Így aztán többszörösen is Isten kegyelmére szorulunk.
Követés...
A mai nap imádsága:
Uram! Segíts meg követésedben, hogy el ne vesszek az úton, hanem kegyelmed révén eljuthassak Hozzád! Ámen.
Jézus miután rátekintett, megkedvelte, és ezt mondta neki: "Egy valami hiányzik még belőled: menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem."
Mk 10,21
Az újszövetségi történetek legszomorúbbjának végét mindannyian ismerjük: "A válasz miatt elborult az ember arca, és szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt... (22. vers) A Mester személyes meghívására nemet mondani csakis egyet jelent: fontosabbnak tartani magunkat még az Istennél is. A magam élete, a magam világa, az én céljaim, az én akaratom - kimondatlanul is ismerős érzések ezek. Hányszor iktatja ki a magát kereszténynek valló ember is az Istent, hányszor mellőzi parancsolatait, elvárásait, mert úgy gondolja ebben vagy abban a dologban elégséges az ő szava is, nem kell hozzá az Isten bölcsessége. Így ítélkezünk aztán egymás felett, mígnem egyszer mi magunk is megítéltetünk... Bárcsak tanulnánk belőle mindannyian!
A "nagy vagyon" összegyűjtéséhez bizony sok időre, álmatlan éjszakára van szükség, az igen-igen nagy vagyonhoz pedig már a jóérzést is mellőzni kell. Egyesek bizony még a törvénnyel is ezt teszik - fölöttük bíráskodjon az Isten, s a saját lelkiismeretük! Érdekes módon Jézus soha nem szólt a gazdagság ellen, legfeljebb a gazdagok képmutató magatartását tette meg ellenpéldának. Amikor a gazdagság (pénz) szóba került, akkor mindig arra mutatott rá, bolond az, aki hamis reménységgel tekint a vagyonára, s esztelen az, akinek életében a birtoklás öröme megelőzi az Istennel való kapcsolatot. A gazdagság önmagában nem szép, s nem is csúnya, az ember vagyonhoz való viszonya adja meg az értékítéletet. Pénzzel a legmocskosabb dolgokat is el lehet érni, meg lehet szerezni, de biztos helyet pénzzel csak pokolban vásárolhatunk. Ha a világ legvagyonosabbja is vagyok, s szétosztom kincseimet mindenkinek, ez még nem ad belépőkártyát a menyországba, legfeljebb a lelkiismeretemet nyugtathatom meg vele - egy időre. Isten kegyelmére ugyanis mindenki rászorul: gazdag és szegény, fiatal vagy öreg - mindenki.
Nyilvánvaló, hogy egészen másképp hangzik, és másképpen is éljük meg kétezer év után, ha valaki azt mondja: "Jézus hív téged!", mintha Jézus kortársaként a tanítványok között szólított volna meg a Mester: "Jöjj, s kövess engem!". Összemosni a két elhívást ugyan lehet, de nem érdemes, többnyire csak konfliktus adódik belőle... Egy bizonyos, Jézus tanításának tisztasága ma is ugyanúgy tündököl, mint két évezrede, Isten vonzása ma is megtapasztalható valóság. Másképpen, más intenzitással, de ugyanazon cél felé törekszenek mindazok, akik hallgatnak az Ige hívó szavára, s bizony legfontosabb az engedelmesség. Alávetni magunkat a Szeretetnek nem kétségbeesett utolsó cselekedet tehát, hanem értelmi-érzelmi életünk fejlődésének legfontosabb állomása, ahonnan kezdődően elmondhatjuk: már nem járunk egyedül, Ő is Velünk, közöttünk és bennünk van...
Jézus miután rátekintett, megkedvelte, és ezt mondta neki: "Egy valami hiányzik még belőled: menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem."
Mk 10,21
Az újszövetségi történetek legszomorúbbjának végét mindannyian ismerjük: "A válasz miatt elborult az ember arca, és szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt... (22. vers) A Mester személyes meghívására nemet mondani csakis egyet jelent: fontosabbnak tartani magunkat még az Istennél is. A magam élete, a magam világa, az én céljaim, az én akaratom - kimondatlanul is ismerős érzések ezek. Hányszor iktatja ki a magát kereszténynek valló ember is az Istent, hányszor mellőzi parancsolatait, elvárásait, mert úgy gondolja ebben vagy abban a dologban elégséges az ő szava is, nem kell hozzá az Isten bölcsessége. Így ítélkezünk aztán egymás felett, mígnem egyszer mi magunk is megítéltetünk... Bárcsak tanulnánk belőle mindannyian!
A "nagy vagyon" összegyűjtéséhez bizony sok időre, álmatlan éjszakára van szükség, az igen-igen nagy vagyonhoz pedig már a jóérzést is mellőzni kell. Egyesek bizony még a törvénnyel is ezt teszik - fölöttük bíráskodjon az Isten, s a saját lelkiismeretük! Érdekes módon Jézus soha nem szólt a gazdagság ellen, legfeljebb a gazdagok képmutató magatartását tette meg ellenpéldának. Amikor a gazdagság (pénz) szóba került, akkor mindig arra mutatott rá, bolond az, aki hamis reménységgel tekint a vagyonára, s esztelen az, akinek életében a birtoklás öröme megelőzi az Istennel való kapcsolatot. A gazdagság önmagában nem szép, s nem is csúnya, az ember vagyonhoz való viszonya adja meg az értékítéletet. Pénzzel a legmocskosabb dolgokat is el lehet érni, meg lehet szerezni, de biztos helyet pénzzel csak pokolban vásárolhatunk. Ha a világ legvagyonosabbja is vagyok, s szétosztom kincseimet mindenkinek, ez még nem ad belépőkártyát a menyországba, legfeljebb a lelkiismeretemet nyugtathatom meg vele - egy időre. Isten kegyelmére ugyanis mindenki rászorul: gazdag és szegény, fiatal vagy öreg - mindenki.
Nyilvánvaló, hogy egészen másképp hangzik, és másképpen is éljük meg kétezer év után, ha valaki azt mondja: "Jézus hív téged!", mintha Jézus kortársaként a tanítványok között szólított volna meg a Mester: "Jöjj, s kövess engem!". Összemosni a két elhívást ugyan lehet, de nem érdemes, többnyire csak konfliktus adódik belőle... Egy bizonyos, Jézus tanításának tisztasága ma is ugyanúgy tündököl, mint két évezrede, Isten vonzása ma is megtapasztalható valóság. Másképpen, más intenzitással, de ugyanazon cél felé törekszenek mindazok, akik hallgatnak az Ige hívó szavára, s bizony legfontosabb az engedelmesség. Alávetni magunkat a Szeretetnek nem kétségbeesett utolsó cselekedet tehát, hanem értelmi-érzelmi életünk fejlődésének legfontosabb állomása, ahonnan kezdődően elmondhatjuk: már nem járunk egyedül, Ő is Velünk, közöttünk és bennünk van...
Tévelygőkért.
A mai nap imádsága:
Uram! Te naponta hívsz, s szereteted vonzását soha nem szünetelteted. Kérlek döbbents rá ajándékaidra a mai napon is, hogy mosolyommal másokat bátoríthassak. Ámen.
Jézus Krisztus mondja: "Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem". Jn 10,27
A növények az ég felé kúsznak, a bogarak a fény felé repülnek, az ember is a fényt habzsolja... minden, s mindenki a fény felé tör, mert a fénynek vonzása van. Ha valaki nem a fényt keresi, az olyan, mintha ha az elvetett mag lefelé kezdene nőni - ez pedig természetellenes, pusztulásra van ítélve. A fény, mint az Isten szimbóluma az emberrel egyidős, s mindaz, ami a fényt, s annak játékát kiemeli különleges jelentése van. A víznek, melyen táncol a napsugár, az aranynak, mely misztikus csillogásával az örökélet teljességét csillantja fel, s a sötétségnek is, mely mindent képes elnyelni.
Isten nem az emberi félhomályos elképzelések végtelenbe ültetett tükörképe, hanem a Fény maga. A fénynek nem kell a sötétség, hogy nagyobb legyen az ereje, vagy hogy jobban világítson. Az Isten nem lesz nagyobb Isten attól, ha teremtett világát elsötétítik. Sokan vannak mégis, akik nagy buzgalommal "sátános-feketére" igyekeznek festeni a világot, hogy Isten hatalma jobban fényeskedjék... de fényeskedik az anélkül is, hiszen az Isten az Isten, azaz: Ő az Úr a fényben és fénytelenségben egyaránt.
Aki közösségben van a fénnyel, annak életében ez meglátszik, hiszen nem rejthető el a hegyen épült város. Az ilyen embernek egyszerűen vonzása van. Jó vele együtt lenni, töltekezni szavaiból, mosolyából... A hétköznapok "szentjei" ők, küldöttei az Istennek. A szent evilági megközelítésben nem a tökéletességet jelenti, hanem az arra való igyekezetet. Ennek a törekvésnek pedig nem az a célja, hogy itt és most perfekciót érjünk el, hanem az útmutatás: nemcsak előre, hanem fölfelé is.
Aki nem fogadja el az Isten-alkotta egyetemes életszabályokat, az a sötétségben jár, s nemcsak szavai, de élete is hazug. Hányan vannak, akik - az üzenet gyertyafényénél való elmélkedése helyett - embertársaikat gonosz indulataikkal gyötrik, mert nem értik, s nem érzik, hogy a Fény ragyogása, a Szeretet tüzének hívogató melege.
Jézus Krisztus mondja: "Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem". Jn 10,27
A növények az ég felé kúsznak, a bogarak a fény felé repülnek, az ember is a fényt habzsolja... minden, s mindenki a fény felé tör, mert a fénynek vonzása van. Ha valaki nem a fényt keresi, az olyan, mintha ha az elvetett mag lefelé kezdene nőni - ez pedig természetellenes, pusztulásra van ítélve. A fény, mint az Isten szimbóluma az emberrel egyidős, s mindaz, ami a fényt, s annak játékát kiemeli különleges jelentése van. A víznek, melyen táncol a napsugár, az aranynak, mely misztikus csillogásával az örökélet teljességét csillantja fel, s a sötétségnek is, mely mindent képes elnyelni.
Isten nem az emberi félhomályos elképzelések végtelenbe ültetett tükörképe, hanem a Fény maga. A fénynek nem kell a sötétség, hogy nagyobb legyen az ereje, vagy hogy jobban világítson. Az Isten nem lesz nagyobb Isten attól, ha teremtett világát elsötétítik. Sokan vannak mégis, akik nagy buzgalommal "sátános-feketére" igyekeznek festeni a világot, hogy Isten hatalma jobban fényeskedjék... de fényeskedik az anélkül is, hiszen az Isten az Isten, azaz: Ő az Úr a fényben és fénytelenségben egyaránt.
Aki közösségben van a fénnyel, annak életében ez meglátszik, hiszen nem rejthető el a hegyen épült város. Az ilyen embernek egyszerűen vonzása van. Jó vele együtt lenni, töltekezni szavaiból, mosolyából... A hétköznapok "szentjei" ők, küldöttei az Istennek. A szent evilági megközelítésben nem a tökéletességet jelenti, hanem az arra való igyekezetet. Ennek a törekvésnek pedig nem az a célja, hogy itt és most perfekciót érjünk el, hanem az útmutatás: nemcsak előre, hanem fölfelé is.
Aki nem fogadja el az Isten-alkotta egyetemes életszabályokat, az a sötétségben jár, s nemcsak szavai, de élete is hazug. Hányan vannak, akik - az üzenet gyertyafényénél való elmélkedése helyett - embertársaikat gonosz indulataikkal gyötrik, mert nem értik, s nem érzik, hogy a Fény ragyogása, a Szeretet tüzének hívogató melege.
