A mai nap imádsága:
Uram! Adj nekem áldozatra kész szívet, hogy szerethessek, adj nekem alázatos szívet, hogy szerethessenek! Ámen
Jézus pedig ezt mondta neki: "Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?" Ő pedig így válaszolt: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat." Jézus ezt mondta neki: "Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz."
Lk 10,26-28
Szeretni sokféleképpen, szerteágazóan lehet, de a szeretet egyetlen gyökérből fakad: az áldozatból, s ki mennyire képes áldozatot hozni, attól függően tapasztalja meg a szeretet "magasságait és mélységeit."
Istennek úgy tetszett, hogy az egész világot a kölcsönösségre teremtette, hogy ne tudjanak az állatok a növények nélkül élni (kell az oxigén!), sőt egyik állat nélkül ne élhessen a másik, egyik organizmus egészítse ki a másikat... Isten nem kísérletezett. A JóIsten nem is darabokban készült el a világgal, hogy az egyszer majdcsak (el)fejlődik a véletlenszerűség végtelen útján valahová. Neki Terve volt erre a világra, s egybeteremtett világot akart, mégha mi annak nagyobb részét nem is látjuk, s nem is ismerjük. Ő ebben a csodálatos "tervben" úgy teremtette meg az embert, hogy az öntudatlanul is vágyakozzék a Vele való közösségre, de egyben szabad akarata is legyen... S megteremtette Ádámot és Évát, hogy ne tudjanak egymás nélkül boldogan élni, s beléjük kódolta, hogy csak akkor élhessék át a legszebb érzéseket, ha egymásért élnek. Ennek eléréshez viszont áldozatot kell hozniuk egymásért, s ez az áldozat csak akkor nem terhes, ha felfedezik önmagukban és egymásban az istenképűséget...
Az ember sokszor hozott már óriási áldozatot céljaiért. A cél viszont soha nem kívánhat embertelen áldozatot - amikor valaki mindenen és mindenkin átgázol -, csak egész embert. Egész emberként pedig csak akkor tudunk a kitűzőt célért dolgozni, ha teljes szívvel tesszük a dolgunkat... A szív azonban - a bűn okán - megosztott, s egységbe forrasztani csak az Isten tudja. Ez a krisztusiak (keresztények) nagy "tudása", hogy ti. Isten nélkül nem megy! Nélküle elbukunk, ha nem Vele járunk eltévesztjük a célt.
A Mester halálig menően engedelmeskedett az Atyának. Példát adott, hogy a legnagyobb erő a szeretet, melyet még a halál sem képes megtörni... Aki a szeretetre alapozza az életét, az ha meghal, akkor is él, de aki elveti a szeretet, az már akkor is halott, amikor még lélegzik, mozog, szaladgál a világban, s azt hiszi, hogy ő él...
A mai nap imádsága:
Uram! Minél több az ismeretem az életről, annál kevésbé értem azt! Istenem add, hogy fogadni tudjam csodádat úgy, ahogyan adod, s szeretetedben mindig egy lehessek Veled! Ámen
Nem hagysz engem a holtak hazájában.
Zsolt 16,10
Régi elképzelés - a bölcsességirodalom egyik ókori remekművében, Jób könyvében is ezt olvashatjuk -, hogy a 'holtak hazája' az a hely, ahonnan nincs visszatérés. Ez a megdermedt pillanat, az örök nyugalom helye, vagyis a temető... Mára a halál és a pokol szavak egymás szinonímájává válták, pedig az eredeti jelentéstartalmukat tekintve ez helytelen. Az eredeti héber szövegben az a "se'ól" áll, aminek a pontos fordítása: gödör, fedett hely, amely többnyire mégis pokolnak van fordítva, amit pedig az általános elképzelés szerint a bűnösök számára fenntartott örök tűznek, a büntetés helyének tartunk. Sokkal közelebb visz minket a megértéshez, ha a átfogó összefüggéseiben is megvizsgáljuk, hogy a Szentírás, hogyan használja ezt a 'képet'. A "holtak hazája" a felejtés helye. Aki ott marad örökre, azt elfelejtették. Ezért igazán jó hír/evangélium, hogy Isten kihozza övéit a végső megsemmisülés helyéről, hiszen aki már a gondolatban, az emlékezésben sincs meg - az nincs is -, az megszűnt holtként is létezni...
Nem gondolunk rá, de az elmúlás bizony nem is a születéssel, hanem a fogantatással kezdődik. A magzat ezer veszélyt rejtő, hosszú hónapokon át tartó kifejlődése talán a lét legnagyobb misztikus utazása, s olykor ezt nem is egyedül tesszük meg, kísérő(i)nk is lehet(nek). Sokáig tartotta magát az az elképzelés, hogy a magzatok életének jelentős része a szűkös helyért való küzdelem jegyében telik, pedig bőven akadnak barátságos pillanatok is, amikor a másik nyomkodása és rugdosása helyett mintha önfeledten játszanának? A modern technika révén, soha nem látott képeket nézegetve, megválaszolásra váró kérdések egész sora fogalmazódik meg bennünk: Valóban képesek megfogni egymás kezét a magzatok? Ha az egyik meglöki a másikat, az "áldozat" szándékosan viszonozza a lökést? És a születés előtti közös játéknak, az együtt töltött idő emlékezetének milyen hatása van nemcsak a korai gyermekkorra, de az egész életre vonatkozóan? S mi történik akkor - ami sokkal gyakrabban megtörténik, mint gondolnánk -, amikor egy megfogant élet nem ér misztikus utazásának végére, amikor a méhen belül a "rosszcsont-társ" elhal? Mi lesz a közös utazás emlékeivel?
Nemcsak ezen nem gondolkodunk el, de talán azon sem - ha az élet kezdetének a fogantatást tartjuk -, hogy a halvaszületetteknek is "kijárna" az emberi méltósághoz való jog legelemibb aktusa: a végtisztesség... Talán nem is annyira 'meredek' elképzelés gyertyát gyújtani, s emlékezni azokért, akik a megtestesülés csodáját a műtősvödörben, majd egy névtelen gödörben, a temető erre kijelölt sarkában végzik be... Sok kérdésünk van tehát a halállal kapcsolatban, melyekre ha választ lelünk, jobban becsüljük az életet - a magunkét, s másokét is. Sokszor védekeznek emberek azzal, hogy "Jajj, buta volt a kérdésem!", jóllehet buta kérdés nincs. A legnagyobb butaság mindig az, ha nem kérdezünk, csak kérdezés nélkül (el)fogadjuk az információkat, s aztán gondolkodás/utánagondolás nélkül cselekszünk. Bizony az igazi tudás - s talán megmaradásunk kulcsa is - abban rejtőzik, ha merünk kérdezni...
A mai nap imádsága:
Uram! Szeress, hogy én is tudjak szeretni! Ámen.
Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: "Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba." Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket.
Mk 10,13-16
A gyermek-áldás megítélése különböző korokban más és más volt. A magzat, az újszülöttek megölése nem huszadikszázadi átok, egyidős az emberrel, de tény, hogy a világméretű, "iparszerűen" végrehajtott abortuszok a 20. század "találmánya". Az állat, ha utóda csökevény, életképtelen, képes azt megölni, az ember akkor is, ha utódának semmi baja... Régen a kényszer vitte rá az embereket erre a borzalomra, ma pedig a kényelem. Nem "kényelmes" nagycsaládot fenntartani, hiszen az számtalan lemondással, folyamatos áldozattal jár együtt. Pedig a gyermek maga a jövő.
Érdekes, hogy az "okos" felnőttek manapság is készségesen eltiltják gyermekeiket attól, ami jó és hasznos, s anyagi áldozatot is hoznak azért, ami hosszútávon károsítja a gyermek lelki világát. Így történik meg, hogy igen nagy gyülekezetekben csak néhány gyermek látogatja a gyerekalkalmakat, s alig vannak konfirmandusok/bérmálkozók. Ellenben minden gyereknek külön TV-je van, kiskorától kezdve - s mire az el-elgondolkodó tinédzserkorba érnek, már több mint tízezer órányi médiaszennyet szívtak magukba... A tökéletességig kidolgozott felszínesség így válik gondolatformáló erővé, s a mesterségesen felépített személyiségű aktuális idolok (média-pojácák) úgy rángatják fiataljainkat a nívótlanságba, az esztelen ökörködésekbe - jobb esetben csak középszerűségbe - ahogyan csak akarják... (Így aztán biztosított a jövő generációja, akik ugyanolyan élvhajhász, munkakerülő, spekuláns becstelenek, mint elbutított szüleik.) Aki azt gondolja, hogy mindez csak sötétszemüveges világlátás, az lapozzon bele a népbutító bulvársajtóba vagy kapcsolja be a TV-t... A legnagyobb gond, hogy a mindig tettrekész fiatalok így hiszik el a világról, hogy az úgy ahogy van, gonosz és igazságtalan, Isten nincs - mert nem is lehet, hiszen ilyen világot hogyan engedhet meg létezni - és semmi értelme küzdeni a jóért, mert az a fajta magatartás különben is csak a gyengék végső menedéke.
Gyermekként fogadni az Isten országát azt jelenti, természetességgel fogadni a jót, és játszva élni az Isten valóságát. Gyermekként fogadni az Isten országát azt jelenti, partnert látni a másikban, s nem ellenséget, s a gyermeki egyszerűségben szocializálódni a jóra, hogy felnövekvő közösség erős legyen, s kivesse magából azokat, akik semmibe veszik a szépet és a tartalmasat, s az építő együttműködés helyett embertársaikban csak könnyű prédát, kihasználnivaló áldozatot látnak. Isten országa nem balekok és gyengeelméjűek társasága, Isten országa olyan közösség, akik következetes szeretettel, józansággal és erővel munkálják mindazt, ami emeli, s növeli az emberlelket Teremtője felé...
Teremtettség..URam! Felfoghatatlan számomra teremtettséged nagysága, s olykor-olykor meg is rettenek porszem-kicsinységemtől. Add URam, hogy múlandó létem tartalmat nyerjen kegyelmed révén, s hogy ne teljenek értelmetlenül napjaim, hanem keresselek Téged, s a Te országodat! Ámen
Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta, úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható.
Zsid 11,3
Sokáig azt gondolta az ember, hogy ő az egyetlen értelmes teremtménye a világmindenségnek... szép lassan megértjük, hogy bizony vannak értelmesebb lények is, mint mi. Nem szükséges ehhez távoli galaxisok piros szemű zöld emberkéire gondolni, elégséges megnéznünk Földünket, ezt a csodálatos gyöngyszemét a Naprendszerünknek! Minden élőlény a piciny hangyától a bálnáig "vigyáz" a teremtettségre, azaz él az Isten törvényei szerint - kivéve az embert! Az ember az egyetlen istentelen barma a teremtettségnek, pedig koronája lehetne annak... Ha valaki azt gondolná, hogy ez világfájdalmas elégedetlenkedés - téved. Tény, egyszerű tény: mennyország lehetne a Földünk, de az emberi önzés pokollá teszi. Sokan próbálnak hasonlatokat keresni az állatvilágból, hogy bizony a létért való küzdelem ott is az élet velejárója, de ezek a példák mindig sántítanak, mert egyik hangyaboly sem dob le atombombát a másikra, s egyik faj sem piszkít bele a saját ökovilágába úgy mint az ember.
Az, hogy egyedül vagyunk-e az univerzumban vagy sem - már rég eldöntött kérdés: Nem! Pökhendiség lenne részünkről határt szabni a JóIsten teremtő kedvének, hiszen 'jókedvében' megteremtette a világegyetem másik sarkát is, s ha úgy volt isteni tetszésére, hát oda is tehetett értelmes lényeket. Ez a mi emberi szempontunkból azonban teljesen érdektelen, hiszen mire átérnénk a számunkra végtelen teremtettség másik sarkába, már nem is lennénk... Ami viszont sokkal fontosabb a végtelenséggel játszadozó gondolatainknál, hogy itt a véges életünkben nem vagyunk egyedül! Az ÚRIsten velünk van, nap mint nap, óráról órára, percről percre, szívdobbanásról szívdobbanásra. Ő az, aki ugyanis fenntartja életünket - így mondjuk -, kormányozza a világot. Nélküle nincs semmi, s Benne van minden! De nemcsak önmagát adja Isten, hogy Benne "éljünk, mozogjunk" - ahogyan Pál apostol fogalmaz -, de még segítőtársat és közösséget is ad. S bár sokan elfordulnak a JóIstentől, mégis sokan igyekeznek megmaradni Őmellette. Most persze ne azokra gondoljunk, akik istenes hitüket csak életmód-kiegészítő lelki fűszernek tekintik, hanem azokra, akik nem transzparenskednek, "uram-uram-kodnak azzal, hogy ők "mekkora nagy keresztények", hanem egyszerűen csak cselekszik a Mennyei Atya akaratát...
Sok-sok mindent tudunk a makrokozmoszról, s a mikrokozmoszról. Igaz, ami Istennél működik kicsiben és nagyban, az számunkra még mindig érthetetlen, hiszen azt már tudjuk, hogy az anyagból energiát lehet csinálni, de hogy hogyan jön létre az energiából az anyag - nagy hadronütköztető ide, részecskegyorsító oda -, arról még korunk nagy elméleti fizikusainak is csak mesés sejtései vannak! Még azt sem tudjuk, hogy mi a gravitáció! - leszámítva annyit, amit már Newton is megfigyelt az almafa alatt -, hogy az alma gyorsulva lefelé esik, s nem fölfelé zuhan!
Ahhoz, hogy harmóniában élhessünk felebaráttal, világgal és a JóIstennel itt a Földön, ahhoz szükségünk van hitre. Létünk nyomorúságos rövidsége és a teremtett világ számunkra időtlen létezése közötti feszültséget másképpen nem is tudnánk feloldani, elviselni. A hit, hogy Isten szépnek és jónak teremtette meg a világot (uni-verzum-ként vagy multi-verzum-ként ez megint az Ő dolga) tartalmat ad annak a jobb esetben néhány évtizedünknek. Sok embertársunkat az élet egyszerisége, megismételhetetlensége, korlátozottsága ellenére is(!) csodálatos szépsége mégsem hatja meg: "élnek/léteznek bele a világba" - különösebb építő cél nélkül. Az élet azonban nem csak annyi, hogy eszünk-iszunk, s többé-kevésbé szaporodunk. Életünknek a megismerésről kellene szólnia, azaz fel kellene ismernünk benne az Istent, s az Ő szeretet-akaratát! A többi már csak ráadás...
