Élő víz...
A mai nap imádsága:
Uram! Moss át Igéd életes vizével, vedd el tőlem mindazt, ami elválaszt Tőled, hogy Élet-jellé válhassak mások számára! Ámen
Krisztus mondja: "Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!"
Jn 7,38
Földünk alig egyhatoda "föld", a többit víz borítja... Ha a vízből túl sok van, az a baj, ha túl kevés, az pedig még nagyobb baj. Víz nélkül az élet - itt a Földön - elképzelhetetlen! Testünk túlnyomó része is víz, s ha nem pótoljuk szervezetünkbe az elveszített mennyiséget - bizony az életünkkel játszunk!
Szomorú, de jelenleg mintegy 1,5 milliárd(!) ember nem jut tiszta ívóvízhez, s mindeközben a palackos vízárusítás nemzetközi "boom"-ját éljük meg, hiszen ez az egyik legjövedelmezőbb üzleti vállalkozás manapság. Ami évezredeken keresztül ingyen "járt" mindenkinek, azért most keményen fizetni(!) kell... Az édesvízkészletek több mint nyolcvan százaléka az ezredfordulóra magánkézbe került, s jelenleg is mintegy kétszász(!) fegyveres konfliktust tartanak számon a világban - csak a víz miatt! S ez csak a kezdet...
A víz nemcsak alapvető lételemünk, de mélytartalmú ősi szimbólum is. A víz nemcsak az életet jelenti, de mély szakrális jelentése is van. Számos vallásban nyomon követhető, hogy - megfelelő rituáléval együtt - lelki tisztító erőt is tulajdonítanak neki. (Lásd az egykori qumráni közösség naponkénti tisztulási fürdőit, a zsidóság mikvé-jét vagy éppen a hinduk gangeszi zarándoklatát!)
Aki megkeresztelkedik, az életbe "keresztelkedik bele"... A keresztelés - ahogyan tanítjuk: "Nem egyszerűen víz, hanem Isten igéjével és parancsolatával együtt elrendelt víz" s bizonyságtétele annak, hogy hisszük az emberi élet folyamatosságát - azaz a halál utáni életet is a Krisztus által. Aki tehát Krisztusban van, az az Életben van, s közvetve másokat is életre kelt, mert "belsejéből élő víz folyamai ömlenek". Így szentelheti meg hívő élettárs a nem hívő társát - ahogyan Saul-Pál írja -, s így válhat mindenki a mennyei reménységre mutató földi jellé. A kölcsönös tiszteletben eszközövé a válhatunk a megbocsájtásnak, s példájává annak, hogy Isten és ember ma is "egymásra találhat", s még a bűn által megrontott világban is boldogan élhetünk egymásért...
Fenyítés...
URam! Add, hogy ne a romboló indulat határozza meg feladataim megoldását, hanem szereteted fénye mutasson utat minden megoldandó dolgomban! Ámen
Mert akit szeret az ÚR, azt megdorgálja, de mint apa a fiát, akit kedvel.
Péld 3,12
Nem mindegy, hogy valaki dorgál, fenyít vagy ver... A verés, mint az erőszak nyílt megnyilvánulása - úgy néz ki - az emberrel egyidős. Amikor Káin megölte testvérét, akkor nagy valószínűséggel első gondolata nem az ölés volt, de annyi bizonyos, hogy jól meg akarta leckéztetni, éreztetni akarta a testi hatalmát öccse felett, ha már az öcskösnek minden jobban sikerül, mint neki. A bajok mindig az erőszakoskodás "közben" történnek! A gonosz indulatok forgószelében olyan belső erők szabadulnak fel, amiről nem is hittük volna, hogy bennünk lakozik! Annyi bizonyos, hogy az első gyilkosság - a Genezis szerint -, az "vallási alapon" történt meg. Tény, hogy a legtöbb háború vallásos-ideológiai alapból indult ki - gondoljunk csak a majd kétszáz évig tartó keresztes háborúkra! A ma is folyó dzsihád-mozgalom ("dzsihad" már Mohamed idejében többjelentésű szó: teljes odaadást kívánó, Isten útján küzdő, törekvő) késői leszármazottja a hódító iszlám törekvéseknek. De tény az is, hogy az erőszak erőszakot szül, s ahogyan Jézus URunk tanítja: "Aki kardot fog, kard által vész el."
Régi felismerés, hogy vannak emberek, akiknek a verés sem használ. A testi fenyítés sajnos csak a testre hat, s míg a szép szóval, helyes pedagógiával szép lelket lehet nevelni, eladdig az erőszak alkalmazásával csak tompul a lélek készsége a jó befogadására! Sajnos a gyermekkorban elszenvedett erőszak egy egész életre kihat, hiszen az erőszak elől a gyermek - aki ösztönszerűen a túlélésre koncentrál -, általában egy képzelt világba menekül. Képzelt világból pedig a valóságosba integrálódni olykor a legnagyobb kihívások egyike... Amikor felborul az értékrend, amikor eluralkodik az öntörvényűség, s az erőszak alkalmazása az első megoldás, akkor a társadalom eresztékei kezdenek meglazulni.
Sokan mondják, hogy ha az Isten azt veri, akit szeret... "Na, akkor engem ne szeressen az Isten!" Mindenekelőtt szögezzük le: Isten nem hatalmaskodik, hanem jó rendjén keresztül uralkodik a világ felett, s amikor dorgál - azaz érezteti, hogy testben vagyunk -, akkor feltámadó szükségleteink hiányán, kielígítetlenségén keresztül figyelmeztet: Ember, nem csak tested, de lelked is van! Az életminőség - a közhiedelemmel ellentétben - nem a technológia révén megemelkedett életszínvonaltól függ, hanem a lélek békességétől. Ha a technológiai haladás lenne a megoldás, akkor az interneten keresztül mindenki virtuális múzeumokat látogatna és mobiltelefonokon Shakespeare-szonetteket hallgatnának... Ezzel szemben az interneten szélessávon ömlik a szemét, s bűnözők kiváló segítsége a mobiltelefon.
Isten a szeretet Istene marad akkor is, ha az ember erőszakbálványozóvá válik. Isten, aki a fény és a világosság nem tehető felelőssé a sötétségért, amit mi magunk okozunk, s büntetjük vele magunkat. Ha a JóIsten minket ebbe a fényben létező világba teremtett, akkor a fénytől való elzárkózottságunkban semmit nem tudunk tenni, mert aki a sötétségbe vonul, az a pusztulást választja. Isten számtalanszor és a legkülönfélébb formákban figyelmeztet minket, hogy ne a halált, hanem az életet válasszuk. Sajnos az is tény, hogy sokan halálukig nem döbbennek rá arra, hogy bizony a halál előtt is van egy élet... s az Istennel együtt nem is akármilyen!
Gond.
A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Számtalan bajt és kellemetlenséget látok tragédiaként, pedig az igazi nagy terhektől mindeddig megőriztél. Add, hogy bizalmamat, reménységemet Benned soha el ne veszítsem, s mindvégig megálljak a próbák, a kísértések között! Ámen
Vesd az ÚRra a terhedet, és ő gondot visel rád!
Zsolt 55,23a
Akinek a vállát súlyos teher nyomja, annál bizony elkél a segítség... Az élet sajátja, hogy bár megpróbálja az ember letenni/lerázni magáról mindazt, ami nyomasztja, de vannak terhek, amiket soha nem tudunk letenni. Egy megoldás létezik csak: elhordozni... "Hogyan bírod?" - kérdezik az ágyhoz kötött fiatalembert, aki egyik pillanatról a másikra lebénult, s már soha nem tudja támogatni szüleit - ellenben azoknak kell életük végéig gyámolítani gyermeküket. S hogyan bírja ki a szülő, ha elveszíti gyermekét, mert a gyilkos kór előtt térdre kényszerül a legmodrnebb orvostudomány is... Számtalan példa villanhat át rajtunk; mások vagy saját sorsunk megoldatlan kérdései válasz után kiáltanak.
Azokkal a keresztekkel, amiket felülről kapunk könnyebben elboldogulunk, mint azokkal, melyekért mi magunk vagyunk felelősek. Számtalan esetben szeretnénk visszaforgatni az idő kerekét, s másképpen, bölcsebben csinálni mindazt, amit kézlegyintve, félvállról próbáltunk megoldani. A múlt azonban megváltoztathatatlan. Kimondott "igen"-eink és "nem"-eink következményei életünk végéig kísérnek: A bűn bűn marad. Megpróbáljuk ugyan jóvátenni mulasztásainkat (jobb esetben), de meg nem történtté soha nem válnak. Együttélni saját "butaságunk" következményeivel a legnehezebb. Van, aki ki sem bírja, s inkább véget vet életének. A statisztika szerint évente egymillió ember "dönt" úgy terhét nem cipeli tovább, áttörve a lét korlátait kilép ebből a világból...
A gondok hordozása tehát nem elméleti kérdés, hanem megoldásra váró mindennapi feladat. A zsoltáríró buzdítása egyértelmű: Minden lentinek az értelmét, a fentiben kell keresnünk, mindaz, ami lehúz minket, csak úgy viselhető el, ha a fentiekbe kapaszkodunk. Az Istenben bízó ember tudja, hogy nem ő hordoz mindent terhet, őt is "hordozzák"... ez a gondviselés csodája. Istenre vetve a terhet minden széppé alakul, Isten nélkül azonban a szép is nyomorúsággá válik. Ez az evangélium, amely kapocs a látható és láthatatlan világ között.
Isten számonkérése...
A mai nap imádsága:
Istenem! Add, hogy a kísértés madara ne rakhasson fészket fejemen és űzd el belőlem önző gondolataimat, hogy Téged dicsőítve szóval és tettel, békességben élhessek önmagammal és a világgal! Ámen
Lót tehát kiment, és beszélt a vőivel, akik leányait el akarták venni, és ezt mondta: "Keljetek föl, menjetek ki erről a helyről, mert az ÚR el fogja pusztítani ezt a várost." De vejei azt hitték, hogy tréfálkozik.
1 Móz 19,14
A Bibliát kevésbé ismerők is többnyire tudják, mi történt Szodomában és Gomorrában, s mi lett az Istentől rendelt végük. E két városnév a szexuális bűnök szinonímájává vált, s általában csak abban van különbség, hogy ki hogyan ítéli meg a szexuális magatartást, s mit tart "természetesenek" - merthogy vannak, akik a természetellenest is természetesnek vélik. Sajnos a kereszténység hosszú időn keresztül a testiséget, s a szexualitást külkönösképpen is bűnnek tartotta, jóllehet az Isten komoly céllal teremtette belénk szexusunkat, s nem kizárólagosan csak az utódnemzés céljából. A Isten rendje szerinti szexualitás - mely a szeretetből(!) fakad -, sok erőt ad a hétköznapokban, megújít, egészségben tart, de ha nem úgy élünk vele, ahogyan Isten rendelte - azaz a szexuális életünket az önszeretet motiválja -, akkor igen sok belőle a bonyodalom, s a szenvedés.
Sokan vannak ma is úgy, mint Lót, aki elment Szodomába, a "bűnbe" - a világi gazdagságért és kényelemért. Lótot nem érdekelték Isten ígéretei, ezért elhagyta a kánanáni területet és választotta a "világ" kínálta gazdagságot - Szodomában. Szodoma és környéke ugyanis nagyon szép volt, ahogy ezt Isten Igéje mondja: "olyan volt, mint az Úr kertje..." Lót életét tehát nem a hit, hanem a látás határozta meg, azaz test szerint választott. Sőt, nemcsak Szodomában lakott, hanem Szodoma kapujában ült, (1 Móz.19.1) a Bibliában pedig a "kapuban ülés" azt jelenti, hogy ő Szodomának egyik vezetője lett. S bár gyötrődött az istentelenek kicsapongó viselkedése miatt, látva és hallva a gonosz cselekedeteket, és napról-napra gyötörte az ő igaz lelkét (2Pét.2,7-8), ennek ellenére nem költözött el a bűn városából, mert jobban szerette a világ nyújtotta kényelmet, gazdagságot és szépséget, mint az URat...
Isten azonban időnként megítéli az embert. Nagy az Ő irgalma és kegyelme, de időnként megítéli a saját képmására és hasonlatosságára létrehívott lényét - ez történt az özönvíznél, ez történt Szodomában és Gomorrában is. Akiben azonban van egy kis jószándék - ilyen volt Lót is -, azt Isten felfoghatatlan Gondviselői Bölcsességével noszogatja-terelgeti-korrigála, igyekszik felébreszteni benne az isteni alvó részt, hogy megmentse. Így küldi el angyalait Lóthoz, aki végre felfogta: Szodomában és Gomorrában kő kövön nem marad. Vejei mégis tréfának vélték. "Jó vicc!" - gondolhatták - Isten, meg a kénköves eső...
Lót nem volt szent ember - a lányait is Szodoma fiaihoz adta feleségül - pedig pontosan tudta, hogy milyen az a város, ennek ellenére megmenekült. Ez az evangélium. A történet folytatódik (lásd Lót leányainak bűne 1 Móz 19, 31kk) s világosan kiderül, hogy, aki a bűn tanyájához nagyon közel lakik, sőt nagyon jó szomszédságban van vele - ritkán marad erkölcsös... Isten az Ő parancsolatait nem tréfának szánja, azok mindig az egyént s a közösséget és az élet méltóságát védelmezik, éppen ezért itt nincs helye semmiféle emberi okosokodásnak, kimagyarázásnak, "elrelativizálásnak".
Isten az ő Igéjén keresztül munkálja bennünk a józanságot - ezért az Ő Szavát komolyan kell vennünk - ennek ellenére az a testrészünk, amit legmagasabban hordunk, az van legtávolabb az Istentől. Hiába remegteti meg Isten a lábunkat a körülményeken keresztül, hiába halmoz el a szívünknek célzott élmény-üzenetei sokaságával - eszünk, a büszke ráció ellenáll... akár életünk végéig. Ennek viszont mindig következménye van. Ez törvény...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy legégetőbb kérdéseimre megelégítő választ kaphassak Tőled, már itt a Földön! Ámen
Jézus tovább kérdezte őket: "Hát ti kinek mondotok engem?" Péter így válaszolt neki: "Te vagy a Krisztus." Jézus ekkor rájuk parancsolt, hogy senkinek ne beszéljenek őróla.
Mk 8,29-30
Kétséget kizáróan az emberiség történelmében a legismertebb személy, akire hivatkoztak, akit magyaráztak: Jézus Krisztus... De ki volt Ő valójában? Az Újszövetség tanúságtétele szerint Isten Fia, Jézus önmagáról azt mondja "Emberfia", a tanítványok szerint pedig Krisztosz, azaz a "Felkent", az "Isten Felkentje", vagyis az "isteni hatalommal felruházott Elküldött". Azt, hogy mit és hogyan kell Krisztusról hinni, az elmúlt kétezer esztendőben igen sokszor leírták, elmondták, deklarálták. Aki nem úgy gondolkodott, ahogyan a keresztények táborában a legerősebb irányzat - abból lett szakadár, gnosztikus vagy eretnek s nem utolsó sorban protestáns! S mivel az ember a hitért, meggyőződésért meghalni is képes, neves és névtelen mártírokkal van tele a szentek életével foglalkozó kalendárium...
Ami nemcsak különlegesen érdekes, de egyben elgondolkodtató, s szomorúságra is okot adó, hogy az ember hitéért, meggyőződéséért ölni(!) is képes. Nem vigasztalhat senkit, hogy eme "emberi" tulajdonság nemcsak vallásos viszonylatokban nyilvánul meg, hiszen politikai/hatalmi megfontolásból százmilliók pusztultak el - ha csak az elmúlt 2-3000 év írott történelmünket nézzük, s hol vannak azok az áldozatok, akikről nem beszél már semmilyen krónika sem! Az viszont már-már felháborító, hogy éppen annak a nevében öltek, aki a szeretet-vallás legnagyobb reprezentánsa a világtörténelemben, s Aki nem egyszerűen a másik elviselésére oktatta követőt, hanem az ellenség szeretetére buzdított! (Szeretteinkért természetszerűleg imádkozunk, hiszen ők nagyon fontosak számunkra és ezért Isten oltalmában akarjuk őket tudni, de hogy az ellenségeinkért imádkozzunk az alapvetően ellenkezik emberi természetünkkel!)
Mindenkinek a maga véleménye a legfontosabb, de érdekes módon a másik ember véleményére csak kíváncsiak vagyunk, de általában nem sokat "adunk rá". Megtanultuk ugyanis - nemcsak a történelemkönyvekből, de a saját életünkben is -, hogy nem az számít, mit mond a másik, hanem az, hogy mit tesz! Mondani bármit lehet, de legvégül mindig az számít, amit megcselekednek belőle. Lehetséges, hogy valaki magát kereszténynek prezentálja, s valójában materialistább a legvadabb materialistánál; lehetséges az is, hogy valaki a szeretet apostolának láttatja magát, valójában hatalmi ambícióinak megnyilvánulása egész földi küldetése...
Az, hogy ki mit gondol az Istenről, a világról, emberről - az végül is magánügy. Az azonban már közügy, hogy ki mit cselekszik meggyőződéséből fakadóan! Jézus követőit nem kardforgatásra hívta el, hanem arra, hogy jól forgassák a nyelvüket! Sajnos sokszor megtörtént már, hogy Jézus szavait az adott kor prédikátorai kiforgatták, s elmagyarázták, hogy mit gondolt az ÚRJézus, amikor ezt vagy azt mondta... A szép és lelket megragadó a Szentírásban, hogy aki azt olvassa, annak hatása alá kerül, hiszen az Írás a Lélek-Istenről tesz bizonyságot, húsvér-emberek sorsán keresztül. Ezt pedig kendőzetlen őszinteséggel teszi!
Aki tehát krisztológiával foglalkozik, az nem csak a Krisztus-jelenséggel, hanem Istennel, a világgal és önmagával is foglalkozik, s ennél izgalmasabb lelki kaland nincs a földi vándorlásunkban. Miközben tanuljuk Istent, véleményeket formálunk és hallgatunk meg - egészen az utolsó lehelletünkig -, de bármilyen nagy felismerésekre is jutunk életünkben, a legizgalmasabb kérdéseinkre a választ csak halálunk után az Istennél kapjuk meg... Legvégül azonban azzal szembesülünk, hogy a legfontosabb kérdés számunkra mégis csak az: Mit gondol rólam az Isten?...
