„Azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok.” (1Korinthus 1:27)
Azokat az időket felidézve, amikor lelkigondozóként szolgált egy ifjúsági biblia-táborban, Tony Campolo a következőt írja: „A tinédzser fiúk hajlamosak arra, hogy kipécézzenek egy szerencsétlen srácot, akibe folyton beleköthetnek. Azon a nyáron ez a tizenhárom éves Billy volt, egy olyan fiú, akinek furcsa volt a járása és a beszéde is. Amikor az ő barakkja került sorra, hogy az áhítatot vezesse, a fiúk Billy-t jelölték ki, hogy ő beszéljen. Úgy tűnt, hogy ez nem zavarja őt. Gúnyos mosoly és vihogás kíséretében felvonszolta magát az emelvényre, és sok időbe telt, míg eldadogta: „Jé-zus szeret… engem… és… én… sze-retem Jé-zust.” Döbbent csend volt, és amikor körülnéztem, láttam, hogy több fiúnak könny pereg le az arcán. Sokféleképpen próbáltunk hatni ezekre a fiúkra, de semmi sem használt. Még híres baseball játékosokat is hoztunk, akiknek az ütési átlaguk jobb lett, mióta imádkoznak, de ennek sem volt semmi hatása. Azonban egy csapásra megváltozott minden, amikor egy fogyatékkal élő gyerek kinyilvánította Krisztus iránti szeretetét. Sokfelé utazom, és meglepő, hogy milyen gyakran találkozom olyan emberekkel, akik ezt mondják: ’Valószínűleg nem emlékszik rám. Egy olyan táborban tértem meg, ahol Ön volt a lelkigondozó; és tudja, hogy mi jelentette a fordulópontot számomra?’ Sosem kell megkérdeznem. Mindig tudom, hogy ezt fogom hallani: ’Billy!’”
A Biblia azt mondja: „azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse azokat, akik bölcsnek tartják magukat”. Amikor tehát azon veszed észre magad, hogy arra összpontosítasz, amit nem tudsz megcsinálni, jusson eszedbe: „az Ő ereje legjobban a te gyengeségedben tud munkálkodni” (2Korinthus 12:9 NLT). Csak tedd meg azt, amire képes vagy, és Isten majd elvégzi a többit! Ő sikerrel fogja koronázni erőfeszítésedet.
Kérdezd Istent!
George Washington Carver, az a mezőgazdász és vegyész, aki a földimogyoró felhasználásának háromszáz módját fedezte fel, így osztja meg istenélményét:
„Még egészen kis fiúcska voltam, amikor a régi Carver tanya körüli erdők felfedezésére indulva az a benyomásom támadt, hogy valaki már járt ott előttem. A dolgok olyan rendezettek, tiszták voltak, olyan gyönyörű harmóniában. Néhány évvel később ugyanebben az erdőben… valósággal lenyűgözött valami nagyszerű jelenlét érzése. Nemcsak annyit éreztem, hogy valaki volt ott, hanem hogy valaki ott van… Évekkel később, amikor azt olvastam a Szentírásban: »… őbenne élünk, mozgunk és vagyunk«, tudtam, mire gondolt az író. Azóta mindig tudatában vagyok annak, hogy a Teremtő beszél hozzám… a természet egyre inkább egy hatalmas székesegyház számomra, amelyben folyamatosan szólhatok Istenhez, és hallhatom, ha ő szól hozzám… Egy ember, aki célt keresett, küldetést, amiért érdemes élnie, megtalálta azt. Isten munkatársa lehet… Az egyetlen célom Isten célja legyen: hogy elősegítsem népének jólétét és boldogságát… Akkor hát miért vagyunk annyira meglepve mi, akik hiszünk Krisztusban, azon, mi mindent tud kezdeni Isten egy emberrel, aki kész neki engedelmeskedni a laboratóriumában?”
1921-ben Carver beszédet mondott az Egyesült Államok Képviselőházában. A házelnök megkérdezte: „Dr. Carver, hogyan jött rá erre a sok mindenre?” Carver így válaszolt: „Egy régi könyvből.” „Milyen könyvből?” – kérdezte a házelnök. „A Bibliából” – felelte Carver. A házelnök újra kérdezett: „A Bibliában szó van a földimogyoróról?” „Nem, uram – válaszolta Carver –, de a Biblia beszél Istenről, aki megteremtette a földimogyorót. Ezért őt kértem, hogy mutassa meg, mire lehet használni a mogyorót, és ő megmutatta.”
Neked is jól jönne ma egy kreatív ötlet, egy konstruktív megoldás? Kérd Istentől!
„Mert ha hétszer elesik is az igaz, mégis fölkel..." (Példabeszédek 24:16)
Miért van az, hogy a kudarc egyeseket elpusztít, míg mások megerősödnek tőle? A titok talán az, hogy ők engedik, hogy a kudarc tanítójukká legyen, így vereségeiket tanulságos tapasztalatokká alakítják. Wilma Rudolph huszadikként született egy huszonkét gyermekes elszegényedett fekete családba Tennessee államban. Négy évesen gyermekbénulást kapott, emiatt kilencéves koráig úgynevezett járógépet kellett viselnie. Tizenkét éves korában megpróbált bekerülni az iskola kosárlabda csapatába, de elutasították. A következő évben minden nap gyakorolt, míg végül bejutott a csapatba. Egy napon egy főiskolai edző észrevette, és rábeszélte, hogy kosárlabda helyett válassza inkább a rövidtávfutást, és ő vállalja az edzését. Wilma kitartása újabb sikert hozott, ösztöndíjat nyert a Tenessee Állami Egyetemre, ahol a pálya sztárja lett. 1960-ban bekerült az olimpiai csapatba. A 100 méteres futásban az akkori csúcstartó, a német Jutta Heine volt legnagyobb ellenfele. Ám Wilma győzött - majd a 200 méteres futásban megismételte győzelmét. Harmadik versenyszáma a 4x100-as váltó volt, ahol ismét Juttával nézett szembe. A váltásnál elejtette a stafétabotot, így Jutta átvette a vezetést. De Wilma, akiben oly erős volt a soha-ne-add-fel lelkület, felvette a stafétát, es kétségbeesett hajszába kezdett. Az utolsó néhány lépésnél utolérte a német futónőt, és megnyerte a harmadik aranyérmet is - többet, mint addig bármely sportolónő. Wilma később férjhez ment, gyermekei és unokái születtek, beutazta a világot a gyermekek ügyeiért küzdve, saját életének történetével lelkesítve őket. „Tudatosítom bennük, -mondta - hogy bármit elérhetnek, ha hajlandók megdolgozni érte."
