1987. szeptember 13.

Szeptember 8-án Jézus szentáldozáshoz hívott. Ma elmentem és befogadtam Õt.

Atyám a mennyben, ne engedd, hogy az emberek legyenek pusztulásom okai! Ne engedd, hogy elvegyék tõlem azt, amit már nekem adtál! Félek érzéketlenségüktõl, és attól, hogy elzárják szívüket mennyei mûveidtõl, és becsukják fülüket. Igen gyenge vagyok és sebezhetõ. Egyetlen szóval is olyan könnyen összetörhetnek, ahogy a nádszálat megtörik.

Ó Vassula, Vassula, fogd meg a kezem! Ha téged üldöznek, akkor engem üldöznek. Ha téged kigúnyolnak, engem gúnyolnak ki. A Szeretet szenved.

Ments meg engem Atyám ezektõl az emberektõl!

A Szeretet segít neked. Ékesíts engem tisztasággal, légy oltárom, hordozd velem együtt keresztemet! Oltárom, ne szomorkodj!

Áldott légy Atyám. Utánad vágyódom.

Késõbb:

A kinyilatkoztatás kezdete óta ezen a vasárnapon, szeptember 13-án történt meg másodszor, hogy lelkem teljes gyötrelemben volt. Megmagyarázhatatlan szomorúság és olyan keserûség fogott el, hogy azt hittem, nem élem túl. Fizikai fájdalmat is okozott, mellkasom nehéz volt, és a fájdalom végigfutott karjaimon. Jézus hívott.

Vassula érezz együtt velem, és érezd fájdalmamat. Újból keresztre feszítenek.

Miért, miért teszik ezt Veled?

Kedvesem, nem tudják, mit cselekszenek.

Ki teszi ezt?

Sok lélek. Szeretem õket és õk mégis megvetnek engem. Vassula, osztozz fájdalmamban, légy egy velem!

Uram, “mi ketten?”

Igen leányom, együtt szenvedünk az emberek hûtlensége miatt, fogd meg a kezem, együtt.

Együtt, Uram.