Hagyd, hogy Jézus oldja meg a problémát!
„... Amikor elfogyott a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: »Nincs boruk«." (János 2:3)
A bibliai időkben elvárt udvariassági szokás volt, hogy a menyegzőbe érkező vendégeket borral kínálják. Ez egyúttal a tisztelet jele is volt, ha pedig a bor elfogyott, az katasztrófával ért fel. Figyeld meg, hogyan kezelte ezt a helyzetet Mária! Nem azt kereste, kit lehetne hibáztatni, vagy hogyan lehetne kifogásokat keresni, nem, ő a problémával Jézushoz fordult. Mindig ez a legjobb lépés számodra is. „Gyakran nyugtalan a lelkünk, Tévesek az útjaink, Mert nem vittük hő imában Isten elé dolgaink."* Jézus azt mondta a szolgáknak, hogy töltsék meg a kővedreket vízzel, majd merítsenek belőle, és vigyék azt a násznagynak. Amikor a násznagy megkóstolta a vizet, az, - ahogy a Biblia írja - „borrá lett" (János 2:9). Figyeld csak meg: csak az után lett borrá, miután engedelmeskedtek Jézusnak, nem hamarabb. Egyszer egy különösen veszekedős vezetőségi megbeszélés zajlott egy gyülekezetben, amikor az egyik bizottsági tag azt javasolta, hogy imádkozzanak a probléma megoldásáért, erre egy másik így szólt: „Hát már itt tartunk?" Alapvetően két oka van, amiért az imádságot utolsó mentsvárnak tartjuk ahelyett, hogy ezzel kezdenénk. Az egyik, hogy szeretjük azt hinni, hogy képesek vagyunk megoldani a gondjainkat. A másik, hogy jelentékteleneknek tartjuk magunkat, és azt mondjuk: „Rendben van, hogy Mária megkérte Jézust, hiszen ő az édesanyja volt, de Jézusnak nagyobb problémákkal kell most foglalkoznia, mint az enyém". Nem, a te gondod fontos Isten számára - minden gondod az! Ő gyönyörködik benned (Zsoltárok 18:20). Úgy örül neked, ahogy a vőlegény örül a menyasszonynak (Ézsaiás 62:5). Sosem vagy túl kicsi ahhoz, sem a gondod nem túl nagy ahhoz, hogy ne kérhetnéd mennyei Atyád segítségét. Végy példát Máriáról: nevezd meg a problémát, vidd Jézushoz, tedd, amit Ő mond, és figyeld, ahogy megoldja a dolgot!
* Az Ó, mily hű barátunk Jézus [What a friend we have in Jesus] kezdetű ismert ének sorai. Az idézett rész eredeti szövege: Ó, mennyiszer veszítjük el a békességet, mennyi szükségtelen fájdalmat hordozunk. Mindezt azért, mert nem viszünk mindent imában Isten elé. [0 what peace we often forfeit, 0 what need-less pain we bear. Ali because we do not carry, everythingto God in prayer.]
Ne hagyd, hogy tinédzser gyermeked csőbe húzzon!
„Legyetek tehát bölcsek és józanok!” (1Péter 4:7)
A tinédzserek próbára tudják tenni a felkészültségedet. Ők sem nem felnőttek, sem nem gyerekek, de egyik pillanatról a másikra figyelmeztetés nélkül válhatnak egyikké vagy másikká. Az áradó hormonok és a kirobbanó neuronok biokémiai reakciókat indítanak el a fejükben és a testükben. Akaratlanul formálódnak ajkadon a következő szavak: „Mégis mit gondoltál?”. Válaszként morcos tinédzser vállrándítás érkezik, melyet a megfoghatatlan „Nem tudom” követ. És tényleg nem tudják! Mit tehetsz ilyenkor? „Bezárjam őket?” Sajnos ez törvénybe ütközik. De van két dolog, ami segíthet: 1) Vegyél vissza, és nyugodj le! „Legyetek tehát bölcsek és józanok!” Az egyik legnagyobb hiba, amit a szülők elkövetnek, a túlreagálás; ez elindítja az akaratok egyre erősödő harcát, melyben nem valószínű, hogy győzni fogsz. A hangerő emelkedik, a bölcsesség kudarcot vall, a gyerek pedig levonja a következtetést: „a szüleim őrültek”, ezzel eltűnik a felnőtt jelenlét, és hirtelen senki sem felelős semmiért. Így te magad is a probléma részévé válsz, gyermekedben haragot és bizonytalanságérzetet keltesz, úgy, hogy közben nincs előtte egy józan példakép. Imádkozz, vegyél mély levegőt, és számolj tízig! A gyermeked érdekében itt az ideje, hogy egy tiszta gondolkodású, önkontrollt gyakorló szülő a helyzet magaslatára álljon. 2) Emlékezz: a harag haragot szül! „A haragos ember viszályt szít, az indulatos ember sok bűnt követ el” (Példabeszédek 29:22). Senki sem tud úgy feldühíteni, mint egy felnőni próbáló tinédzser. Egy pillantás, egy szó, egy viselkedésforma, és máris csőbe húztak, tűzharcba keveredtél a saját gyermekeddel. Hát nem őrültség? Az ilyen erős érzelmi töltetű adok-kapok párbajok hatására tinédzser gyermeked agyában automatikus, tartós haragreakció alakul ki. Mi a válasz? Használd a Szentírás szerinti, a büntetés és jutalmazás egyensúlyán alapuló megközelítést: „Ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek azokat az Úr tanítása [szeretete és biztatása] és intése [jellemépítő fegyelmezése] szerint” (Efézus 6:4 Károli).
Pál gondolatai a kísértésről
„Takarítsátok ki a régi kovászt…” (1Korinthus 5:7)
A kísértéssel kapcsolatosan Pál négy dologra mutat rá, amit észben kell tartanunk: 1) Amiben legerősebbnek gondoljuk magunkat, valószínűleg abban vagyunk a legkevésbé felkészülve a támadásra. Egy férfi elmondta, hogyan bonyolódott házasságon kívüli viszonyba. Visszaemlékszik arra, hogy egy barátjával beszélgettek, mielőtt az eset megtörtént volna. A barátja megkérdezte tőle: „Ha a Sátán az elpusztításodra készülne, szerinted hogyan fogna hozzá?” A férfi így válaszolt: „Több módszert is el tudok képzelni… de egy dologban biztosan nem tudna megfogni.” „Mi az?” – kérdezte a barátja. „A személyes kapcsolataim. Ezen a területen olyan erős vagyok, amennyire csak lehet.” Néhány évvel később éppen azon a területen esett szét a férfi házassága és tört össze az élete, amelyet olyan bombabiztosnak vélt. Pál erre figyelmeztet: „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Korinthus 10:12). 2) Lehet, hogy valami ártatlan dolognak tűnik, mégis romboló lehet. Pál ezt írja a test kísértéseiről: „Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává” (1Korinthus 6:12). Állj meg, és kérdezd meg magadtól: „Ez hasznomra vagy káromra lesz? Van-e ennek a dolognak olyan hatalma, amivel uralma alá hajthat?” 3) Ha a kísértéssel kacérkodsz, egy adott ponton biztosan meg fogod adni magad annak. Pál ismét hangsúlyozza: „…Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti?” (1Korinthus 5:6). Pál itt nem a sütés-főzésről beszél, hanem a testiességről, és ez a tanácsa: „Ismerd fel, térj ki előle, takarítsd ki az életedből!” 4) A kudarc nem fog elvágni Isten kegyelmétől, de lerombolhatja a teljesítőképességedet. Ezt tartja szem előtt Pál, amikor ezt mondja: „…megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre” (1Korinthus 9:27).
Tökéletessé lenni a szenvedés által
„… Isten… Jézust szenvedések által tette tökéletessé.” (Zsidók 2:10 CEV)
Egyikünknek sem kell még megközelítőleg sem átélniük azt, amit Jézus elszenvedett a kereszten, mégis menekülünk a szenvedések elől. Az állásunk elvesztése, egy legyengítő betegség, egy fájdalmas válás – a szenvedéseket egyikünk sem kerülheti el. Még Jézusnak is szenvednie kellett, hogy meg tudja tanulni, mit jelent valójában az Istennek való engedelmesség. A fájdalom tanulási folyamat. A Biblia azt mondja: „Ámbár Fiú, megtanulta azokból, a miket szenvedett, az engedelmességet” (Zsidók 5:8 Károli). Philip Yancey írja: „Isten tudja, hogy mit jelent a fizikai fájdalom, hiszen ő tervezte az idegrendszert, amely azt az agyunkba továbbítja… De vajon a Lélek érzett-e valaha fizikai fájdalmat? A megtestesülésig nem. Földi élete harminchárom éve alatt Jézus tanult a családi civódásokról…. a társadalmi elutasítottságról… a sértésekről, vádaskodásról és árulásról. A fájdalomról is tanult. Arról, hogy milyen érzés az, amikor vádlód ott hagyja arcodon ujjainak vöröslő nyomát… arról, hogy milyen az, amikor egy durva vasszög átfúródik a bőrön, az inakon és izmokon. A földön Isten megtanult mindent. Jézus miatt Isten már másképp hallgatja nyögéseinket. A Zsidókhoz írt levél szerzője ámulva csodálja, hogy bármin is megyünk keresztül, azt Isten is átélte: »Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt« (Zsidók 4:15). Olyan főpapunk van, aki a szenvedések iskolájában diplomázott, és »együtt tud érezni a tudatlanokkal és tévelygőkkel« (Zsidók 5:2). Nem kell többé a mélységbe kiáltanunk: »Isten, hallasz engem?!« Azzal, hogy közénk jött a földre, Jézus látható, történelmi bizonyítékár adta annak, hogy Isten hallja fájdalmas nyögéseinket… és velünk együtt szenved.” Ez az igazi vigasztalás!
„… ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár… „ (Máté 26:39)
Időnként előfordul keresztyén körökben, hogy amikor valaki szenved, mi valamilyen titkolt bűnt feltételezünk szenvedése mögött, és hibáztatjuk őt. Így gondoljuk, hogy velünk ez nem történhet meg, mert mi abban a konkrét bűnben nem vagyunk bűnösök, ugyebár? Micsoda szűklátókörűség! Hiszen tény, hogy Jézus, Isten bűntelen Fia is szenvedett! A Gecsemáné kertben nem állt elő valamilyen hamis virtuskodással, hogy ezt mondja: „Ide vele!” Nem! „… arcra borult, és így imádkozott: »Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.«” Jézus elfogadta a szenvedést, és megmutatta nekünk, hogyan dicsőítse meg Istent a szenvedésben. Egy keresztyén szerző megjegyezte: „Isten sosem ígérte nekünk, hogy a tornádók el fogják kerülni a mi házunkat a pogány szomszédaink felé menet, sem azt, hogy a mikrobák elmenekülnek a keresztyének testéből. Nem leszünk kivételek e világ tragédiáiból, épp úgy, ahogyan Isten maga sem volt kivétel. Péter akkor kapta a legszigorúbb rendreutasítást, amikor az ellen tiltakozott, hogy a Krisztusnak szenvednie kell. Jézus azt mondta neki: »Távozz tőle, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint… Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja« (Máté 16:23-25). Isten fogta a lehető legrosszabb dolgot, ami csak történhet – ártatlan Fia kivégzését – és a halál feletti végső győzelemmé formálta… a gonosz tervét a jó szolgálatába állította… Így »az ő sebe árán gyógyultunk meg« (Ézsaiás 53:5), és az ő gyengesége által tett minket erőssé.”
Válaszd a hálát!
„Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!”
Egy padon ülő férfi annyira búskomoran nézett ki, hogy egy rendőr úgy gondolta, meg kell vigasztalnia. „Valami baj van?” – kérdezte. „Igen – válaszolt a férfi. – Néhány hónapja meghalt a nagyapám, és rám hagyott 500000 fontot és néhány olajkutat.” A rendőr csodálkozott: „Ez nem úgy hangzik, mint amin keseregni kellene.” „Igen, de még nem hallotta az egész történetet. A múlt hónapban a nagybátyám 1000000 fontot hagyott rám.” A rendőr megrázta a fejét: „Nem értem. Akkor miért olyan boldogtalan?” A férfi így válaszolt: „Ebben a hónapban még senki nem hagyott rám semmit.” Komolyra fordítva a szót, vannak olyan emberek, akik boldogtalanok, bármijük is van. A zsoltáros példát ad arra, hogyan győzhetjük le a hálátlan hozzáállást, és hogyan lehet hálás lelkületünk. „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” A hála és a megfelelő gondolkodásmód kéz a kézben járnak. Az emlékezet a dicsőítés katalizátora. A régi ének szavaival: „Vedd számon az áldást, nézd meg egyenként… lásd, az Úr kezéből mennyi jó is ért.” A zsoltáros három dologra biztat minket. Először, hogy gondoljunk arra, mit kaptunk Istentől: bocsánatot, gyógyulást, védelmet, szabadítást, szeretetet és együttérzést (ld. 1-5 versek). Másodszor, hogy gondoljunk arra, mit nem kaptunk meg Istentől: a büntetést, amit megérdemeltünk volna bűneink miatt (8-12 versek). Harmadszor gondoljunk arra, hogy mit fog még nekünk adni: „az Úr szeretete mindörökké az istenfélőkkel van” (17 vers). Isten elfogad, ha nem a saját teljesítményedben bízol, hanem abban, amit Krisztus elvégzett érted. Ezért minden reggel, amikor a tükörbe nézel, mondd ezt: „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!”
