LEHETSÉGES A LEHETETLEN
Sokan mondták már, hogy hívőként élni nagyon nehéz. Erre válaszolta valaki, hogy a hívő élet nem könnyű és nem nehéz, hanem lehetetlen annak, aki a maga erejéből akarja teljesíteni azt.
A hivő ember ugyanis, amikor a keskeny úton jár, akkor a félelmetes szakadék fölötti kötélen egyensúlyoz.
Gaál Éva grafikusművész illusztrálta találóan ezt a helyzetet: A mélység fölött kifeszített kötélen lépked egy gyermek, akinek kezében nem a szokásos segítséget adó rúd, hanem a Biblia van, és ő azzal egyensúlyoz. A kötél alatt pedig ott a félelmetes és sötét szakadék partjai között kifeszített háló.
A sikeres átjutást az írott igébe vetett hit, az annak való engedelmesség segíti, de a kötélről engedetlensége, kísértésben történt bukása miatt leeshet a vándor. A biztonságot maga, Isten biztosította a Krisztusban adott kegyelme védőhálóját feszítve ki a kereszten. A leesés fájdalmas, megalázkodásra indító esemény, kegyelme pedig mindig bátorító, bizalmat keltő és egyre jobban az Úrhoz bilincselő.
A hivő ember ugyanis, amikor a keskeny úton jár, akkor a félelmetes szakadék fölötti kötélen egyensúlyoz.
Gaál Éva grafikusművész illusztrálta találóan ezt a helyzetet: A mélység fölött kifeszített kötélen lépked egy gyermek, akinek kezében nem a szokásos segítséget adó rúd, hanem a Biblia van, és ő azzal egyensúlyoz. A kötél alatt pedig ott a félelmetes és sötét szakadék partjai között kifeszített háló.
A sikeres átjutást az írott igébe vetett hit, az annak való engedelmesség segíti, de a kötélről engedetlensége, kísértésben történt bukása miatt leeshet a vándor. A biztonságot maga, Isten biztosította a Krisztusban adott kegyelme védőhálóját feszítve ki a kereszten. A leesés fájdalmas, megalázkodásra indító esemény, kegyelme pedig mindig bátorító, bizalmat keltő és egyre jobban az Úrhoz bilincselő.
Benedek Csilla / Pécel
„Az egeken száguld segítségedre, és fenségében a felhőkön. Hajlékod az örökkévaló Isten, alant vannak örökkévaló karjai” (5Móz 33,26-27)
Miért magányosan?
- Írta: Móréhné Ági
"Nem jó az embernek egyedül lenni" – Isten így rendelkezett, és mi érezzük ennek a kijelentésnek valóságtartalmát. Éppen ezért ad biztonságot az, ha élnek körülöttünk emberek, ha jelen vannak a családtagok, körülvesznek a testvérek. Különösen igaz ez akkor, ha segítségre szorulunk. Ám előfordul, hogy amikor szükségünk lenne valakire, akkor, aki segíthetne, elfoglalt, így átéljük azt a keserű helyzetet, hogy "nincs emberünk".
Amikor ilyen elhagyatva érezzük magunkat, akkor a hívő ember számára Jézus ismét felkínálja segítségként önmagát. Hiszen a nagy nyüzsgésben és emberekre való várakozásunkban el is feledkeztünk már arról, hogy őrá van legnagyobb szükségünk. És akkor – ebben az elhagyatottságban – ismét megtapasztalhatjuk hűségét, a vele való kapcsolat örömét.
Pál apostol: "Mert benne lakozik az istenség egész teljessége testileg, és ti benne vagytok beteljesedve" (Kol 2,9-10).
"Nem tagadtad meg a fiadat, a te egyetlenegyedet, azért gazdagon megáldalak."
(1Mózes 22,16)
A hitben élők mindent másképp látnak. Ha Ábrahám nem élt volna hitben, akkor nem látta volna másképp azt, amire felszólította őt az Isten. Gyilkosságra szólította fel, nem?
Vajon miért botránkozunk meg néha az Isten arcán vagy kérésén? Miért viszolygunk ettől a történettől, hogy Ábrahámnak fel kell áldoznia a tulajdon fiát? Miért nehéz megérteni, hogy az Isten engedte megtörténni a legszörnyűbb borzalmakat ezen a földön? Miért nehéz helyesen látni? Azért, mert nem hitből látunk.
Miért lát rosszul az ember, ha nem az Ábrahám oldalán áll? A Zsoltárok könyvében azt olvassuk (18,26): "A tisztával tiszta vagy; s a visszáshoz visszás vagy." Isten olyannak látszik, amilyen én vagyok. Ha visszás vagyok, Isten arca is visszásnak, torznak látszik. Miért követel Isten ilyen nagy áldozatot Ábrahámtól? Miért kell lemondanom a gyönyörűségeimről, a hatalmi helyzetemről, a gőg és a büszkeség eddig elért nagy eredményeiről, arról, hogy vagyok valaki? Miért követeli az Isten, hogy mindent föladjak ahhoz, hogy enyém legyen az evangélium igazgyöngye? Ez a kérdés csak addig kérdés, amíg visszás vagy. Ha visszás vagyok, olyannak fog tűnni nekem Isten, amilyen én vagyok. De Isten mindig próbára tesz, hogy az Ő arcát nézed, vagy a magad alkotta istenarc tart fogva. Ábrahám engedelmességének, hitének a titka, hogy kész volt bármire Istenért. Ő, aki annyi év, annyi várakozás után, Sára meddősége ellenére megkapta az ígéret teljesedéseként a fiát, Izsákot, amikor azt követelte Isten: "áldozd fel", egy pillanatig sem habozott. Valahol itt van Ábrahám hitének a titka. Értjük-e ezt?
Nehéz nekem kimondani, hogy legyen meg a te akaratod az életemben, úgy ahogy a mennyekben. Megvallom, félek is ezt mondani. Hogy bármiben rendelkezésére álljak az Istennek? A tulajdon életem nem vehetem a kezembe? Mindenünnen ezt hallom, hogy "te vagy a magad ura, azt tehetsz magaddal, amit akarsz". Mi akarunk rendelkezni magunk fölött, mi akarunk istenek lenni saját életünk fölött. Marad a kérdés: Isten dicsőségére élsz, vagy pedig magadnak? Ne mondd, amit az egyik tanítvány, hogy "mindent megteszek, kész vagyok halálba, börtönbe is menni éretted, Jézus". Mintha csak azt mondta volna, "vígy minket a kísértésbe, hadd lásd, milyen hű leszek..." Az istenkáromlás határát súrolja az önhittség, hogy én bebizonyítom Istennek, hogy kedvességet találok előtte. Vele szemben ott van az élő hit sodrásában, szabadságában élő ember. Ábrahám soha nem mondott ilyet: tegyél próbára engem. Imádkozni sem tudunk addig, amíg visszás az istenképünk, amíg le nem rántja Isten az Ő arcára tett álarcokat, amit mi teszünk oda.
Tudod, mi az igaz szeretet? Amikor azt mondja a szerelmes a szerelmesének, olyannak látlak, amilyen vagy, és akármilyen vagy, mégis szeretlek. Isten ígéreteivel nem tudok mit kezdeni mindaddig, míg ez az engedelmesség, szeretet nincs meg bennem. Add föl a félelmedet, és engedd át magadat Istennek.
Vajon miért botránkozunk meg néha az Isten arcán vagy kérésén? Miért viszolygunk ettől a történettől, hogy Ábrahámnak fel kell áldoznia a tulajdon fiát? Miért nehéz megérteni, hogy az Isten engedte megtörténni a legszörnyűbb borzalmakat ezen a földön? Miért nehéz helyesen látni? Azért, mert nem hitből látunk.
Miért lát rosszul az ember, ha nem az Ábrahám oldalán áll? A Zsoltárok könyvében azt olvassuk (18,26): "A tisztával tiszta vagy; s a visszáshoz visszás vagy." Isten olyannak látszik, amilyen én vagyok. Ha visszás vagyok, Isten arca is visszásnak, torznak látszik. Miért követel Isten ilyen nagy áldozatot Ábrahámtól? Miért kell lemondanom a gyönyörűségeimről, a hatalmi helyzetemről, a gőg és a büszkeség eddig elért nagy eredményeiről, arról, hogy vagyok valaki? Miért követeli az Isten, hogy mindent föladjak ahhoz, hogy enyém legyen az evangélium igazgyöngye? Ez a kérdés csak addig kérdés, amíg visszás vagy. Ha visszás vagyok, olyannak fog tűnni nekem Isten, amilyen én vagyok. De Isten mindig próbára tesz, hogy az Ő arcát nézed, vagy a magad alkotta istenarc tart fogva. Ábrahám engedelmességének, hitének a titka, hogy kész volt bármire Istenért. Ő, aki annyi év, annyi várakozás után, Sára meddősége ellenére megkapta az ígéret teljesedéseként a fiát, Izsákot, amikor azt követelte Isten: "áldozd fel", egy pillanatig sem habozott. Valahol itt van Ábrahám hitének a titka. Értjük-e ezt?
Nehéz nekem kimondani, hogy legyen meg a te akaratod az életemben, úgy ahogy a mennyekben. Megvallom, félek is ezt mondani. Hogy bármiben rendelkezésére álljak az Istennek? A tulajdon életem nem vehetem a kezembe? Mindenünnen ezt hallom, hogy "te vagy a magad ura, azt tehetsz magaddal, amit akarsz". Mi akarunk rendelkezni magunk fölött, mi akarunk istenek lenni saját életünk fölött. Marad a kérdés: Isten dicsőségére élsz, vagy pedig magadnak? Ne mondd, amit az egyik tanítvány, hogy "mindent megteszek, kész vagyok halálba, börtönbe is menni éretted, Jézus". Mintha csak azt mondta volna, "vígy minket a kísértésbe, hadd lásd, milyen hű leszek..." Az istenkáromlás határát súrolja az önhittség, hogy én bebizonyítom Istennek, hogy kedvességet találok előtte. Vele szemben ott van az élő hit sodrásában, szabadságában élő ember. Ábrahám soha nem mondott ilyet: tegyél próbára engem. Imádkozni sem tudunk addig, amíg visszás az istenképünk, amíg le nem rántja Isten az Ő arcára tett álarcokat, amit mi teszünk oda.
Tudod, mi az igaz szeretet? Amikor azt mondja a szerelmes a szerelmesének, olyannak látlak, amilyen vagy, és akármilyen vagy, mégis szeretlek. Isten ígéreteivel nem tudok mit kezdeni mindaddig, míg ez az engedelmesség, szeretet nincs meg bennem. Add föl a félelmedet, és engedd át magadat Istennek.
(Horváth Levente)
„Új csizmám a sárban...”
Írta: Levelekiné Zsömböly Ágnes
A város szélén, ahol laktunk, az utca olyan volt, mint a felszántott sártenger. A környéken még csak néhány kész vagy épülő ház árválkodott. Kényszerűségből mi is félig kész házba költöztünk be. Legkisebb gyermekünk akkor még nem volt önállóan járóképes, akit az útviszonyok miatt babakocsiban soha nem tologathattam.
Az egyik októberi reggelen arra ébredtünk, hogy viszonylag nagy mennyiségű hó esett az előző éjszaka. Olyan váratlanul, hogy a téli cipőket még le sem hoztuk a padlásról. Amikor megtörtént ez is, kiderült, hogy egyik gyermekünk lábára nincs megfelelő méretű téli cipőnk. Vékony talpú félcipőben pedig lehetetlenség és nagy felelőtlenség lett volna iskolába engedni a kicsit. Férjemet munkája több napra vidékhez kötötte, telefont találni pedig a környéken kb. egyórás túrát jelentett volna. Cipőt vásárolni az ölbeli és a cipő nélküli gyerekekkel képtelen ötlet lett volna. Szembesültem a ténnyel, ha nem olvad el a hó, akkor másnap sem tudom iskolába engedni őt. Szégyenletes és kellemetlen is volt számomra ez a helyzet. A megszokott házimunkát végezve magamban imádkoztam: Édes Istenem, egyedül te tudsz megoldást adni. Kérlek, segíts rajtam!
Még a délelőtt folyamán az egyik (látásból ismerős), hatgyermekes édesanya kopogott az ajtón, kezében egy pár – szinte vadonatúj – csizmával. Ma reggel gyorsan átnéztük a téli cipőket, és ez nem volt jó egyik gyerekünk lábára sem, talán ti tudjátok használni! – mondta, és sietve távozott. A csizma pontosan és kényelmesen ráillett a cipőtlenül otthon maradt gyermekünk lábára.
Az egyik októberi reggelen arra ébredtünk, hogy viszonylag nagy mennyiségű hó esett az előző éjszaka. Olyan váratlanul, hogy a téli cipőket még le sem hoztuk a padlásról. Amikor megtörtént ez is, kiderült, hogy egyik gyermekünk lábára nincs megfelelő méretű téli cipőnk. Vékony talpú félcipőben pedig lehetetlenség és nagy felelőtlenség lett volna iskolába engedni a kicsit. Férjemet munkája több napra vidékhez kötötte, telefont találni pedig a környéken kb. egyórás túrát jelentett volna. Cipőt vásárolni az ölbeli és a cipő nélküli gyerekekkel képtelen ötlet lett volna. Szembesültem a ténnyel, ha nem olvad el a hó, akkor másnap sem tudom iskolába engedni őt. Szégyenletes és kellemetlen is volt számomra ez a helyzet. A megszokott házimunkát végezve magamban imádkoztam: Édes Istenem, egyedül te tudsz megoldást adni. Kérlek, segíts rajtam!
Még a délelőtt folyamán az egyik (látásból ismerős), hatgyermekes édesanya kopogott az ajtón, kezében egy pár – szinte vadonatúj – csizmával. Ma reggel gyorsan átnéztük a téli cipőket, és ez nem volt jó egyik gyerekünk lábára sem, talán ti tudjátok használni! – mondta, és sietve távozott. A csizma pontosan és kényelmesen ráillett a cipőtlenül otthon maradt gyermekünk lábára.
„Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok." (1Pt 5,7)
