1517 ősze. Egyházi vezetők aggódnak a német kisvárosból futótűzként terjedő mozgalom miatt, ami akadályozza a búcsúcédulák zavartalan árusítását, ezzel veszélyeztetik a római székesegyház felépítésének tervét.

2011 ősze. A Magyar Rádió péntek reggeli beszámolója szerint az Amerikában és Európában futótűzként terjedő (bankok és bankárok ellen szervezett) tüntetések okán aggódnak az egyik európai főváros neves protestáns székesegyházának lelkészei, mert a tüntetések miatt a turistáktól származó bevételek elmaradása érzékenyen érinti a székesegyház költségvetését.

Dr. Mikolicz Gyula / Pécel

Fontos hír a világ alapjainak felvettetésétől kezdve: „Így szól az én Uram, az Úr: Majd én magam keresem meg juhaimat, és én viselem gondjukat.” (Ez 34,11)

Úton lenni luxus – sokan gondoljuk ezt hasonló módon, mindazok, akik egyszerre több helyen is felelősséget viselünk. Egyrészt szívesen maradnánk tovább ott, ahol éppen dolgunk van, de máris indulni kell a következő helyre, ahová viszont szeretnénk azonnal odaérni. De az már luxusnak számítana, ha csak úgy „mennénk” az utcán. Lépdelni és nézelődni? – ezt nem engedhetjük meg magunknak. Hajszoltságot érzünk vezetettség helyett. Pedig Isten életünk vezetését kínálja. Pedig igazából a gyaloglás az én időm. Ilyenkor lehet felidézni a reggeli igét, ilyenkor lehet imádkozni azokért is, akiknek köszönök útközben. A lépésekbe ágyazott belső lecsillapodás sokszor bölccsé tesz a következő tennivalók átgondolásához, vagy éppen valami egészen új elhatározáshoz, ami nem jutott volna eszembe, ha csak úgy ott teremhettem volna, ahol nem csupán lenni, hanem tenni akarok. Úton lenni tehát nem luxus. Ez az én időszakom az Úrral. Milyen jó, hogy sem az emmausi tanítványok nem érhettek haza, sem Pál nem juthatott Damaszkuszba egy szempillantás alatt. Mennyivel szegényebbel lennénk mi is azok nélkül a változások és tanítások nélkül, amelyek útközben történtek velük, illetve hangzottak el. Tartsuk ajándéknak, ha kiléphetünk az ajtón, mert nem természetes, ha van az embernek lépésnyi ereje! Tartsuk ajándéknak, ha várnak valahol, akár emberek, akár csak tennivalók! De a legnagyobb ajándék az Úr, aki mellénk szegődik akárhol vagyunk. Így szóltak egymáshoz a tanítványok az emmausi úton:

Írta: Margit István


Szabadon élni címmel jelent meg két esztendővel ezelőtt az Egyesült Államokban egy önéletrajzi ihletésű kötet, amit már több nyelvre is lefordítottak, és szinte mindenütt bestseller lett. A könyv szerzője a szerb származású, Ausztráliában élő Nick Vujicic. A 29 éves fiatalember nem mindennapi jelenség. Egy ritka és kegyetlen betegség, a tetra-amelia szindróma következtében karok és lábak nélkül született, de Istennek úgy tetszett, hogy éppen ilyen állapotában akarja őt felhasználni. Fiatalon hitre jutott, és mindjárt szolgálatot vállalt a helyi gyülekezetben, ahol édesapja volt a lelkipásztor. Megtanult mindent, amit más, egészséges ember könnyedén elvégez: szörfözik, zenél, számítógépezik. Kicsiny, csökevényes talpaival focizik, fogat mos, fotózik. Egy ideig még cirkuszi akrobataként is működött. A közelmúltban megházasodott: malajziai lányt vett feleségül, most várják első gyermeküket. A világot járva – bizonyságtételével – emberek millióknak ad reményt, segítve nekik, hogy leküzdjék nehézségeiket. Amit hirdet, azt meg is éli, s ettől lesz hitelessé. Szavaiból biztatás és szeretet árad, egyetlen vágya, hogy másokon segítsen; ahogy könyvében is írja: „Hiszem, hogy teljes életet élek. S azt szeretném, hogy ezt az életet mások is megtapasztalják, olyanok, akik most talán próbák, nehezek alatt vannak. Előadásaimban arra törekszem, hogy adjak valamit másoknak abból a hihetetlen gazdagságból, amivel a Mindenható megajándékozott engem”

Margit István / Pécel

Jézus szavai a vakon született koldushoz: „Ítélet végett jöttem a világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakok legyenek.” (Jn 9)