Hónapok óta készültem Aradra, barátaimhoz – 44 éve voltam náluk utoljára. Tervezgetés, egyeztetés és sok-sok izgalom után végre felültem a vonatra. Az országhatárhoz közel felszállt egy regiment sárgamellényes rendőr. Keresnek valakit, gondoltam. Mindenkitől kérték a dokumentumot, én a jogosítványomat nyújtottam. Évek óta ezzel intézem ügyeimet (bank, szavazás). A hivatalos személy furcsán nézett rám, majd kérte, hogy útlevelet vagy személyit adjak. Mondom neki: Ez van. Ez nem jó – közölte. Magyarázkodni, érvelni nem volt lehetőség, és nem is érdekelt senkit. Nem volt papírom, amivel átléphettem volna a határt, le kellett szállnom a vonatról.
A pályaudvaron, később a kisváros utcáin magamra hagyatva, tehetetlenül ténferegtem, és eszembe jutott, hogy egyszer majd mindnyájan kilépünk ebből az életből, és a nagy határállomáshoz érkezünk. És ott is kérni fognak dokumentumot. Nem az érvényest, hanem a megfelelő dokumentumot. A jogosítványom érvényes volt, sőt, a bérletem is. De nem mentem vele semmire.
Annyi féle papírunk van: diploma, doktorátus, lelkészpapír, presbiteri vagy hitoktatói megbízás, különféle kitüntetés, ajánlólevél, oklevél... Van számos, nem papír-alapú dokumentumunk is, amikre büszkék lehetünk. Ami mögött teljesítmény van: munka, szolgálat, szép és nagy család… Ezek nem fölösleges, hanem szükséges és nagyszerű dolgok. Csak éppen azon a határállomáson nem hivatkozhatunk rájuk. Mert ott és akkor nem ezt fogják kérni.
És ez a gondolat – a kietlen pályaudvaron – kimondhatatlan hálára indította szívemet: Igen, nekem VAN megfelelő dokumentumom. Egyszer átvehettem az én drága Uramtól, Jézustól. Ez az írás arról szól, hogy megbocsátotta bűneimet, és örök élettel ajándékozott meg.

Miután érvényes úti okmány hiánya miatt a határállomáson leszállítottak a vonatról, és a kietlen pályaudvaron tehetetlenül ténferegtem, eszembe jutott, hogy egy óra múlva Aradon kéne lennem, barátaim már biztosan elindultak a fogadásomra.
Átgondoltam lehetőségeimet: egy maradt csak, vissza kell fordulnom, és hazautaznom. Előtte azonban telefonálni akartam a rám váró barátoknak. A mobilom lemerült, a városka egyetlen nyilvános telefonja nem működött, a postán senki nem mutatott készséget, hogy segítsen szorult helyzetemben. Visszafelé a vonat tíz perc múlva indulni fog... Végül egy rendőr szánt meg, és engedte, hogy szolgálati telefonját használjam. Így azután a vonatot is elértem.
Amikor meg kellett volna érkeznem Aradra, én éppen az ellenkező irányba utaztam – nem hittem el, hogy mindez igaz. Bántott, hogy milyen barátságtalanok voltak a postán, vádoltam magamban gyermekeimet és aradi barátaimat, akik igazán szólhattak volna, hogy útlevélről ne feledkezzek el. Közben mindez nagy tanulsággá lett számomra: aki kívül marad Isten országán, az hiába mutogat másra, keresi a bűnbakot, hibáztatja környezetét, körülményeit. Arról, hogy nem léphettem át a másik országba, csak magam tehettem.

Miután érvényes úti okmány hiánya miatt a határállomáson leszállítottak a vonatról, a hazafelé zakatoló vonat fülkéjében töprenghettem a történtek felett. Feltételeztem, mit is érezhetnek a nélkülem érkező vonat láttán a rám váró aradi barátaim. Kitakarított lakással, friss ágyneművel, finom ebéddel, gyönyörű programtervvel készültek, és én lemaradtam minderről, nekik pedig keserűséget okoztam.
Jézus beszélt arról, hogy az Atya is mindent elkészített, mindent odaadott, minden minket vár az ő országában. Számunkra csak egy feladat maradt, hogy elfogadjuk bűnbocsátó kegyelmét, és ezzel a határátlépéshez meg is kaptuk az útlevelet. Nem elég tehát – amit sokan gondolnak – a megfelelő vonatra szállni: születésüktől köti őket a gyülekezethez a hagyomány, jó szándék, esetleg később csatlakoztak ahhoz. Élik konszolidált életüket, ismerik a Szentírást, egyet is értenek azzal, szolgálnak talán, kerülik a kicsapongó életet – csak a határátlépéshez szükséges dokumentum hiányzik…
Elcsigázva, mégis boldogan érkeztem haza. Nem szegénynek, hanem mérhetetlenül gazdagnak éreztem magamat, hiszen az Úr tanított a kudarccal. A szükséges igazolványt elkészíttetem, hogy amikor majd elérkezik a pillanat, akadály nélkül ölelhessem meg szeretett aradi barátaimat.

Van egy falu Kelet-Magyarországon, ahol a főutca melletti árokparton méretes, piros-fehér-zöldre festett oszlop jelzi: mintegy harminc méter hosszon itt húzták meg az államhatárt. A lassan poroszkáló gépkocsimtól talán, ha két méterre van Ukrajna. Ugyanolyan a katángkóró, mint a község többi részén, ugyanaz a vakond túr buckát az árok mindkét partján, mégis minden más: a törvények, a pénz, az alig értett beszéd és különösen a háború…
Az addig elképzelhetetlen helyen, módon és indokkal politikai játszmák, uralmi, gazdasági érdekek, indulatok, vagy éppen a nemtörődömség, bosszúvágy szakított szét és tart átléphetetlen helyzetben faluközösséget, rokonokat, nemzetet.
Mint az Isten színe előtt megkötött, halálig tartó hűséget fogadó férj és feleség szétszakadó kapcsolatát. Érthetetlen indulatok, érdekek, közöny, gyűlölet építenek átléphetetlen, szögesdrótnál is súlyosabb sérüléseket okozó határokat szülők, gyermekek, rokonok – és borzalom! – hívő testvérek között.
Nem jól van ez így atyámfiai! Gyűlölt dolgok ezek az Úr Isten előtt!

Írta: Budai Judit


Ismét egy nehéz munkanap terhével baktattam gépkocsimhoz. A néhány perces út alkalmas volt az események számba vételére, és az ismétlődő kérdésemre történő válasz keresésére: Isten valóban ezen a munkahelyen akar látni? Sokszor állok ugyanis olyan kihívással szemben, aminek, úgy érzem, nem tudok megfelelni.

A Biblia szerint Isten számtalan csodát tett, amivel vezette választottait. Nem tudna nekem is valami bátorító jelet küldeni? Eszembe jutott Ezékiás király, aki halálos betegségben Istenhez könyörgött, válaszul ígéretet kapott a gyógyulásra, amit különös jellel is erősített: a nap sugarainak változtatásával erősítette hitét (Ézs 38,8). Ha Isten tegnap, ma és örökké ugyanaz, akkor miért ne siethetne az én segítségemre is hasonló módon? – vágyakoztam kocsimhoz közelítve. Beszálltam, indítottam, amikor észrevettem a szélvédőre tűzött papírszeletet. Nem a szokványos reklámcédula volt, hanem fehér lapra, szép kézírással írt rövid üzenet: „… örökkévaló karjai tartanak” (5Móz 33,27).

Igen, Isten tegnap, ma és holnap is ugyanaz. Meghallgatott, és egy számomra ismeretlen szolgájával küldte el üzenetét: a megoldhatatlannak tűnő kihívásokban is örökkévaló karja tart.

Jézus mondta:

„Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.” (Mt 8,34)