Liberális cenzúra – vagy valami más?
- Írta: Margit István
A lavinát egy gyermek-pszichológusnő indította el, aki „miután ezt a könyvet meglátta, akkor döntött úgy, hogy sokáig titkolt történetével ki kell állnia a nyilvánosság elé”, azzal tudniillik, hogy gyermekkorában az apja őt rendszeresen verte. Amikor kezébe került a Fegyelmezz! Megéri című könyv, nagyon felháborodott. Különösen az keserítette el, hogy a szerző konkrét gyakorlati tanácsot ad ahhoz, hogy miként kell a gyerekeket „helyesen” verni.
A kiadványról – sejthetően a pszichológusnő révén – tudomást szerzett a magyar pszichológus-társadalom, aminek tagjai petíciót fogalmaztak meg: ebben a kiadót, illetve a forgalmazásában érintett könyvterjesztő hálózatot a könyv visszavonására kérték. Beadványukra a kiadó vezetője válaszolt, aki a Bibliára hivatkozva ezt írta: „aki szereti a gyermekét, megfenyíti, de sohasem bántalmazza, és nem okoz fizikai sérülést, hanem megfelelő szeretettel és önfegyelemmel neveli őt”.
A liberális bulvármédia természetesen azonnal reagált, itt azután a „felajzott hozzászólók újabb tömege” szórt átkot a szerzőre és a magyar kiadóra.
Napjainkban, amikor a különböző politikai, vallási és etikai kérdések egyre inkább megosztják a társadalmat, nem nehéz felfedezni azt a tendenciát, ami a valódi krisztusi értékeket célozza meg, és mindent pellengérre állít, mindent megkérdőjelez, ami a Szentíráshoz köthető. Különösen is aktuális és intő számunkra, amit Péter apostol mond:
„Józanok legyetek, vigyázzatok, mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szertejár, keresve, hogy kit nyeljen el. Álljatok ellene, erősek lévén a hitben, tudva, hogy ugyanazok a szenvedések telnek be testvéreiteken a világban.” (1Pt 5,8-9).
Lomtalanítás
- Írta: Móréhné Ági
Néhány hete lomtalanítás volt a környékünkön. Jó alkalom ez arra, hogy megszabaduljunk a fölösleges tárgyaktól, felhalmozott kacatoktól. Amik régen értek még valamit, de ma már használhatatlanok, vagy csak szükségtelenek. A válogatást a padláson kezdtük. Szelektálás közben megrázó volt a Bibliában is vázolt valósággal szembesülnöm: kincseinket a rozsda és a moly emészti meg. Szinte az első darab, ami a kezembe került, a 30 évvel ezelőtt kinőtt kosztümöm volt. Évtizedekig őrizgettem, remélve, hogy valamikor tudom még viselni. Aztán el is feledkeztem róla, mára pedig az egészet megette a moly, egy tenyérnyi ép hely nem maradt rajta.
Egyszer minden földi kincsnek ez lesz a sorsa: elenyészik, elvásik, semmivé lesz. Pedig mennyi minden van/volt az életünkben, ami fontos számunkra! Amiért lángoltunk, ami után futottunk – mára pedig már vesztett értékéből.
Mielőtt a múlandóság fölötti szomorúság hatalmába kerített volna, megvidámított a gondolat, hogy vannak kincseink, amik nem múlnak el. Amit, az Úr végzett értünk, bennünk és általunk. Ezek mindörökre megmaradnak.
„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a rozsda és a moly megemészti, a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el. Mert ahol a te kincsed van, ott van a szíved is.” (Mt 6,19-21)
Még egyszer foci
- Írta: Mikoliczné Virág
Vajon mit érezhettek a számukra vesztes meccs lefújása után? Ha ki-ki a saját temperamentuma szerint élte is át – dühösen, sírva vagy csak reménytelenül a semmibe meredve –, egy érzés valamennyiükben közös lehetett: a tudat, hogy nincs tovább! Nincs több lehetőség, újabb hosszabbítás, nincs mód, a hibákból okulva még egy végső erőfeszítésre, a kihagyott helyzetek utólagos értékesítésére.
Egyszer mindenki számára lefújják majd élete meccsét, és sokaknak fájdalmas lesz a felismerés, hogy nincs, nem lesz több lehetőség a győzelemre. Ott lesz előttük az egész elrontott, eltékozlott élet, talán felrémlenek azok az üdvösségre vezető lehetőségek, amiket nem ragadtak meg, észre sem vettek, vagy csak egyszerűen nem tartottak fontosnak.
Nem akkor válunk győztessé, ha sikeresnek ítélhetjük saját pályafutásunkat, hanem csakis akkor, ha életünk egy pontján totális vereségünk tudatában megragadtuk az egyetlen győztes kezét: Jézus Krisztusét, aki Isten Fiaként kivívta a bűn és a halál feletti győzelmet. Győzelmében pedig nemcsak „a meccs végén”, de már földi életünk során is osztozhatunk.
„… az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” (1Jn 5,4-5)
Amikor kislányunkat tanítottuk az orrfújásra, néhány jól sikerült próbálkozás után egyszer csak így szólt: „Apa, most úgy kifújom az orromat, hogy soha többet ne kelljen!”
Talán sokan tekintenek a megtérésre, a bűnbánatra, az Istenhez fordulásra hasonlóképpen: egyszer megtettem, és ettől kezdve nincs dolgom ezzel! Nem felejtkezünk-e el ilyenkor arról, hogy az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz (1Móz 6,5b)? Nem simulunk-e bele a mai kor felületes bűnszemlélésébe, ahelyett, hogy szembenéznénk azzal a ténnyel, hogy szívünk egy bálványgyár (Kálvin)?
Éppen ezért újra és újra vissza kell térnünk Istenhez, és bűnbánattal kell megalázkodnunk előtte – úgy, ahogyan kislányunknak is nagyon sokszor kell még kifújnia orrát élete hátralévő részében. Hetente, naponta, óránként, vagy „járvány” idején kétpercenként.
Ezért is figyeljünk jól a már hitre jutott Pál apostol felkiáltására (lásd: heti ige!).
Csapkovics Bertalan / Budapest
„Ó, én nyomorult ember! Ki szabadít meg engem e halálnak testéből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” (Rm 7,24-25a)
