Vasvár 4702 lakosú város a 74-es és a 8-as főközlekedési utak, valamint a valamikor megépülő S8-as gyorsforgalmi út mentén fekszik. A helységet érinti a 17-es/Nagykanizsa- Szombathely/ vasútvonal. A régebbi helytörténeti irodalom szerint Vasvár egy római település vagy erődítmény helyén jött létre, amely a Castrum Ferreum nevet viselte. A vélekedés alapja bizonyára a széles körben ismert latin helynév lehetett, valamint Anonymus XII-XIII. század fordulóján készült honfoglalás-történetének azon részlete, mely szerint Ősbő és Őse, Árpád seregének kapitányai, miután Veszprém várából elűzték a rómaiakat, “bevették Vasvárt, és elvitték túszul a lakosok fiait”. Ma már tudjuk, hogy Anonymus nem rendelkezett konkrét ismeretekkel a honfoglalás lefolyásáról, annak történetét saját kora viszonyai alapján konstruálta meg, így az idézett részlet csupán arra utal, hogy Vasvár az Árpád-korban jelentős hely volt. A város területén nem kerültek elő jelentősebb római emlékek, így a település kialakulásánál legfeljebb szláv előzményekkel számolhatunk, amire a környező földrajzi nevek is utalnak. Vasvár igazi jelentőséghez az államalapítás idején jutott, amikor az egyik nyugati határvármegye, a később róla elnevezett Vasvár megye (comitatus Castri Ferrei) azaz Vas vármegye központja lett. A település egykori hadászati jelentőségére utal a város határában induló és Győrvárig futó, ma is jó állapotban lévő úgynevezett Római sánc, amely a korai magyar határvédelem egyik védelmi vonalát képezte. A település elnevezésének vár utótagja az ispáni várra, a megye központjára utal, vas előtag pedig a vár egy speciális funkciójára, a nyugat-dunántúli vastermelés irányítására, a vas tárolására és elosztására utal. Eme fontos funkciónak régészeti és okleveles emlékei is ismertek: a Sopron és Vas megyei kora Árpád-kori vasfeldolgozással kapcsolatos lelőhelyek között egy Vasvár melletti, XII. századi vaskohót is számon tartanak, s okleveles forrásokból pedig tudjuk, hogy a pannonhalmi apátság kovácsai még 1226-ban is Vasvárról szerezték be a munkájukhoz szükséges nyersvasat. A fentiekből következik, hogy a Vasvár helynév magyar eredetű, s a latin nyelvű forrásokban használt Castrum Ferreum és a német nyelvterületen máig ismert Eisenburg nevek csupán ennek a névnek a tükörfordításai. Az Árpád-kori Vasvárról csak a XIII. századtól szólnak részletesebben a források. Ekkor a település két fő részből állt, az egyik a királyi kézen lévő ispáni központ, a tényleges Vasvár, a másik a vasvári társaskáptalan Szent Mihály-temploma körül kialakuló település, amely később Szentmihályfalva néven szerepel. A XIII. század végén alakul ki egy harmadik településgóc, amely Zsidófölde néven tűnik fel a forrásokban. Elnevezése - egyéb történeti adatokkal együtt - korai központjaink egyik fontos népességelemére, a zsidó kereskedőkre utal. Régészeti kutatások hiányában magáról az ispáni központról keveset tudunk. Még a település központját képező földvár pontos helyét sem ismerjük, de feltehetően valahol a mai városközpont helyén állhatott. Írott forrásokban is csak ritkán szerepel, de tudjuk például, hogy 1118-ban III. Lipót osztrák őrgróf a cseh herceg támogatásával “egészen a gyepűkig nyomultak, elfoglalva és felégetve azt a várat, amelyet Vasnak neveznek”. A tatárjárás idején, 1242. februárjában Vasvár azon várak között szerepel, amelyben a magyar hadak felfegyverkezve várják a támadást. Később azonban már nem említik a források a várat, feltehetően tehát ekkor pusztulhatott el. A vár mellett keresendő a település első temploma, amely a világi igazgatással párhuzamosan kiépülő egyházszervezeti egység, a vasvári esperesség központja volt. Ez a templom feltehetően azzal a csak leírásokból ismert, köralaprajza alapján korai templommal azonosítható, amelyet a XIV. század közepe óta Szent Erzsébet-kápolna néven emlegetnek a források. A templom és a vár mellett természetszerűen piac és település is létezett. Az úgynevezett váralján (suburbium) a várat kiszolgáló katonáskodó népek és mesteremberek laktak, s közéjük idővel bizonyára kereskedők is telepedtek. 1217-ben említi először egy oklevél az itt lakó várnépeket (burgenses). A település fejlődéséről igazán csak a XIII. század második feléből vannak adataink, ekkor azonban már egy igazi középkori város képe bontakozik ki a forrásokból, mely 1279-ben a városi kiváltságokat - az úgynevezett fehérvári jogot - is megkapta IV. Kun László királytól. A település fejlettségére utal, hogy viszonylag korán, feltehetően már a tatárjárás előtt megtelepült itt a domonkos rend, melynek tevékenysége elsősorban a városi népesség pasztorizációjára irányult. A kolostorról az első biztos adat 1254-ből származik, s a műemléki kutatások is erre az időszakra teszik a Szent Kereszt-templom és -kolostor felépülését. A későbbiekben csak részleges átépítésekkel kialakított épületegyüttes fő tömegében és számtalan részletében ma is őrzi XIII. századi formáját. Vasvár egykori plébániatemploma, a ma is álló Nagyboldogasszony-templom szintén az Árpád-korból veszi eredetét, története az írott forrásokban a 13. század végéig vezethető vissza. A bizonyára jelentős középkori részleteket rejtő templom régészeti kutatása még várat magára. A vasvári káptalan kialakulásának körülményei még nem tisztázottak. Az egyházmegye központjától távol eső esperesség - Vas megye területe a középkorban a Győri püspökséghez tartozott - bizonyára az átlagnál nagyobb önállóságot élvezett, talán ennek következménye lehet az esperes személye körül kialakuló káptalani testület, amelynek felállítása a XI-XII. századra tehető. A káptalan temploma, a Szent Mihály-templom a mai városközponton kívül, a szőlőhegyen állt, ma már azonban romjai sem lelhetők fel. Alapfalait 1948-ban tárta fel Járdányi Paulovics István, s alaprajza szerint a lébényi és a jáki templommal hozta kapcsolatba, építését így a XIII. század első felére keltezve. A nyugati toronypárral ellátott, háromhajós, félköríves szentélyzáródású típus azonban ennél jóval korábbi keltezést is lehetővé tesz. Szentmihályfalva a XII-XIII. század fordulóján szakadt ki Vasvár határából, a káptalan itteni birtokait, melyek Pácsonyig és Győrvárig nyúltak, III. Béla király adományozta a káptalannak. A templomot 1217-ben említi először egy oklevél, s ekkor már a körülötte lakó vendégtelepesekről (hospites) is olvashatunk, az ő falujuk veszi fel később a Szentmihályfalva nevet. A káptalani népek a királyi város lakóihoz hasonló jogállásra törekedtek, ahogy ezt már az első forrás is hangsúlyozza. 1283-ban és 1291-ben bizonyos királyi felségjogok alól kapnak felmentést, András püspök (1291-1293) pedig kiváltságaikat - melyek az ún. hospesjog körébe tartoznak - foglalja írásba. Viszonylag későn, a XIII. század utolsó harmadában alakul ki Vasvár területén a harmadik településgóc. 1276-ban Kun László király Kőszegi Miklós nádornak adományozza azt a várat, amelyet egy bizonyos Schehtinus nevezetű zsidó ember épített Vasváron. Ezt a birtokot - már Zsidófölde néven - 1294-ben Kőszegi Miklós tovább adományozza a vasvári káptalannak, kárpótlásul azért, mivel kénytelen volt felgyújtani a káptalani templomot, amikor azt a németek megszállták. A birtokon ekkor már feltehetően hospestelepülés állt, amely azonban csak hosszas huzavona után a XIV. század közepén került véglegesen a káptalan kezére. A három település elkülönülése - bár Szentmihályfalva és Zsidófölde egyaránt a káptalan földesúri hatalma alá tartozott - egészen a XIX. század végéig fennmaradt, közülük azonban a meghatározó szerepet mindig is Vasvár játszotta, s így a történetét is leginkább ennek a résznek ismerjük.
A középkori városok életében is a kereskedelem játszotta a legfontosabb szerepet, Vasvár esetében a piac forgalmát, az értékesebb áruk iránti keresletet a város központi szerepe biztosította, Vasvár volt ugyanis az egész középkor folyamán a vármegye központja, a nemesség rendszeresen itt gyűlt össze a megyegyűléseken, de nagy vonzerőt jelentett a káptalan is, amelyet egyházi és világi ügyekben egyaránt sokan kerestek fel. A polgárság szabadságát hosszú időn keresztül biztosította a királyi fennhatóság, a városprivilégiumot 1336-ban Károly Róbert és 1379-ben Nagy Lajos király is megerősítette. A város életerejét mutatja az a tény, hogy a XIV. század folyamán hosszas viszályban állt a szomszédos birtokosokkal, a káptalannal és Gersei Pető családdal. A pereskedés azonban, amely gyakran ellenségeskedéssé fajult, és fegyveres összecsapásokkal is járt, végül is nem vezetett eredményre, a város sem Zsidófölde sem Mákfa irányába nem tudott terjeszkedni. Bizonyára ez a beszorított helyzet is magyarázza a város hanyatlását, amely éppen a nagy perek eredménytelen lezáródásával, a XIV-XV. század fordulóján indulhatott meg, s hamarosan a város magánföldesúri kézbe adásában csúcsosodott ki.
A város irányítását a bíró és a mellette álló tizenkét esküdt látta el, akiket évente választottak meg posztjukra. Az önkormányzat teljes autonómiát élvezett, szabadon ítélkezhetett a polgárok peres és büntetőjogi ügyeiben. Több olyan oklevél is fennmaradt (az első 1362-ből), amelyet a bíró és a tizenkét esküdt, valamint a város közönsége nevében állítottak ki egyes polgárok ingatlanügyeiben. Egyik 1414-ből származó oklevélen fennmaradt a város középkori pecsétje is, melyen latin nyelvű körirat (Sigillum civium Castri ferrei - Vasvár polgárainak pecsétje) és e) és egy háromtornyú vár, vagy várkapu látható. Ez a lenyomat őrizte meg a város ma is használatos - típusa alapján egészen a XIII. századig visszanyúló - címerének első ábrázolását.
Vasvárt Zsigmond király adományozta el 1423-ban a Gersei Pető családnak, akikkel nemrég még viszályban állt a város. Bár a Petők 1425-ben megerősíttették a királlyal a város kiváltságait, az eladományozás mégis egyértelműen kedvezőtlen fordulatnak tekinthető, amit csak fokozott az a körülmény, hogy a birtokosok gyakran adták részben vagy egészben zálogba városukat. Bár a város XV. századi története nincs még feldolgozva, de szinte biztosra vehető, hogy ezt az időszakot már a lassú hanyatlás jellemezte, amit jól mutat a tehetősebb családok elvándorlása. A hanyatlásnak számos külső oka is lehetett, hogy csak a legfontosabbakat említsük, Vasvár távol esett a korszak jelentős kereskedelmi útvonalaitól, s egyébként is a nyugat-dunántúli térség Zsigmond király halála után a trónharcok során többször és huzamosabb időre is hadszíntérré vált. Viszonylag korán vetette árnyékát a városra a török veszély, egy portyázó csapat már 1479-ben rajta ütött a városon, s Mohács után is hamarosan, már 1532-ben meg kellett tapasztalnia a városnak a Bécs ellen vonuló szultáni had erejét. A fenyegetettség aztán Buda eleste után (1541) állandósult, amikor a Dunántúlon is terjeszkedő török hatalom már közvetlenül veszélyeztette a várost. Bár Vasvárt a török sohasem hódoltatta meg, de mivel a város a biztos védelmi vonalat jelentő Rába folyón túl esett biztonságát semmi sem garantálta. Kiszolgáltatott helyzetének következtében intézményei sorra elhagyták, s a jelentéktelenné váló település lakossága a támadások és az elvándorlás következtében erősen megcsappant.
Elsőként - még a XVI. század közepén - a domonkosok hagyták el kolostorukat, bár az ő távozásukat a reformáció terjedése és az egyházi birtokokra éhes világiak állandó zaklatása is sürgette. Birtokaik, amelyeket a káptalan védelmére bíztak, hamarosan a Petők kezére kerültek. A vasvári káptalant - amely egyházi funkciói mellett mint úgynevezett hiteleshely fontos szerepet töltött be a világi peres ügyek bonyolításában és dokumentálásában - az 1578. évi országgyűlés határozatával telepítették át a biztonságosabb helynek számító Szombathelyre. A vármegye, amely már korábban is gyakran tartotta gyűléseit Rábahídvégen vagy Körmenden, követte a káptalant, s szintén Szombathelyre költözött. Az áttelepítést csak ideiglenes intézkedésnek szánták, de a visszaköltözésre már többé nem került sor; a két intézmény azonban elnevezésében mind a mai napig őrzi eredetének emlékét, Vas megye neve hajdani központjára, Vasvárra utal, az azóta már püspöki székesegyház mellett működő káptalan pedig napjainkban is a Vasvár-Szombathelyi Székeskáptalan nevet viseli. A török korban több-kevesebb rendszerességgel katonaság is állomásozott a városban, akik hol a káptalani templomot, hol a domonkos kolostort alakították át céljaikra. A kolostoron jelentősebb átépítéseket a XVII. század közepén Ákosházi Sárkány János egerszegi kapitány végeztetett, aki felesége, Gersei Pető Margit révén jutott a település egy részéhez. Az erődítményeknek azonban stratégiai jelentősége nem volt, így történetükre is csak elszórt adatok utalnak. A legjelentősebb esemény, amely a korszakból a város nevéhez kapcsolódik, a 1664. évi vasvári béke. Miután a keresztény hadak Szentgotthárdnál augusztus elsején jelentős győzelmet arattak a török felett, a megvert sereg a Hegyháton vonult vissza az ország közepe felé. A császári követ augusztus 10-én Vasváron találkozott a török nagyvezérrel, és kötötte meg - a magyar szempontokat mellőző tartalma miatt gyakran “szégyenteljes” jelzővel emlegetett - békét. Az 1664-es hadjárat során, ahogy a források emlegetik: “a szentgotthárdi futáskor” kellett elszenvedni a városnak az utolsó nagy pusztítást, a törökök felégették a várost, a lakosság pedig a Rábán túlra, Hídvégre menekült. Még jó tíz év múlva is úgy írják le Vasvárt, mint ami teljesen romokban hever, az egyetlen szilárd épület a kolostorból átalakított erődítmény, de az is erősen megrongálódott állapotban van. Így valószínűleg csak késői hagyománynak tarthatjuk azt a vélekedést, hogy a békét az ún. Tretter- házban kötötték volna, sokkal valószínűbb, hogy erre egyszerűen a törökök sátortáborában kerülhetett sor.
1678-ban Széchényi György kalocsai érsek vette zálogba Ákosházi Sárkány Jánostól vasvári birtokrészeit, miután azonban kiderült, hogy a “kastély” egykor domonkos kolostor volt, 1684-ben visszaadta azt a rendnek. A domonkosok 1690-ben települtek vissza Vasvárra, s egyúttal átvették a helyi plébánia vezetését is. A kolostorral együtt megkapta a rend Vasvár város felét és több környékbeli birtokot is, amelyek eredetileg világi birtokosok tulajdonát képezték. Ezek egy részét 1700-ban a Batthyányi család váltotta vissza, majd a többit mint hajdani Pető birtokot - köztük Vasvárt - 1740-ben a Festetics család. A Festeticsek Vasvár megszerzése után itt alakították ki környékbeli birtokaik központját. A török idők után újjáépülő település részei nem különültek el élesen egymástól, a vasváriak közös elöljáróság alatt éltek, s az egyes birtokosok utcánként (Szent Mihály-, Forró- és Zsidó utca) tartották számon jobbágyaikat. A Festeticsek megjelenésével kezdődtek meg azok a hosszas perek, amelyek során a XVIII. század második felében és a XIX. század elején tisztázták a korábbi határokat, s birtokjogilag és igazgatásilag is ismét elkülönítették egymástól Vasvár mezővárost, amely a Festeticseké volt, valamint Szentmihályfalva és Zsidófölde falvakat, melyek a káptalan tulajdonát képezték. A nagy perek során a mezőváros lakói is megkísérelték érvényesíteni vélt jogaikat, s a Kun László királytól elnyert városi kiváltságlevélre hivatkozva kérték, egészen a legfelsőbb szintig elmenve szabad királyi városi rangjuk elismerését. Próbálkozásaik azonban, melyek még a XVII. század végén indultak s egészen 1827-ig ismétlődtek, nem jártak sikerrel. A perekhez kapcsolódó érdekesség, hogy a város egészen a századfordulóig megőrizte az eredeti privilégiumlevelet és annak Károly Róberttől származó megerősítését, s az értékes okmányoknak csak az első világháború idején veszett nyoma. A városi múlt, a történelmi nagyság emlékéhez való ragaszkodást mutatja, hogy Vasvár a XVIII-XIX. század fordulóján a középkori városi pecsét mintájára vésette meg nagypecsétjét, ennek pecsétképe, s az azonos motívummal díszített XIX. századi vasvári pecsétek örökítették át napjainkra a város történelmi címerét.
A település a káptalan elköltözésével egyházi központ jellegét is elvesztette, s ezen a domonkosok visszatelepedése sem változtatott lényegesen, hiszen a rendházban sohasem lakott nagyobb számú szerzetesközösség. A XIX. század folyamán azonban Vasvár bizonyos szempontból mégis csak szerephez jutott az egyházon belül is, hisz itt alakult ki a Nyugat-Dunántúl egyik legismertebb búcsújáróhelye. A helyi Mária-tisztelet kettős gyökérből ered, az egyik a domonkos atyák lelkipásztori munkájából táplálkozott, a másik a népi vallásosságból. A XVIII. század közepe óta hallunk a vasvári templom Szűz Mária-kegyszobráról, amelyet barokk vallásosság jegyében - feltehetően a széles körben ismert szentmártoni (szombathelyi) kegyszobor mintájára - a domonkosok készíttetthettek. A Mária-kultuszt tovább erősítette a város egykori plébániatemplomának, a Nagyboldogasszony-templomnak az újjáépítése, a búcsújárás egyik alkalma ugyanis ennek a templomnak a búcsúnapjához (augusztus 15.) kapcsolódik. A másik alkalom Kisasszony (szeptember 8.) vagy Mária névnapja (szeptember 12.) ünnepéhez kötődik, s helyszíne a város közelében lévő egyik forrás, az ún. Szentkút. A forrás környékén élő remetékről már a 18. század végétől vannak adatok, de pontosan ismerjük azt a személyt is, akihez a búcsújárás kialakulása köthető. Az 1860 körül a forrás vizében megmosakodva nyerte vissza látását egy megvakult huszár, Horváth Ferenc, aki hálából kápolnát épített ide, és jó ideig maga is itt élt remeteként. A vasvári búcsúkat a múlt század második felétől napjainkig nagy tömegben látogatják, a zarándokok régebben az egész Dunántúlról, ma főleg Vas és Zala megye területéről érkeznek.
A XIX. században Vasvár a megye jelentősebb települései közé számított, de a városok között - népességszáma alapján - már ekkor is az utolsó helyen állt A település központi szerepét vásárainak és az uradalmi központoknak (káptalani- és Festetics-birtok) köszönhette, a közigazgatásban ekkor még nem kapott szerepet. Nagyobb számú iparos népesség is élt a városban, a XVIII. század végétől a takács, szabó, csizmadia, mészáros és az egyesített asztalos- bognár-ács- lakatos céh emlékét tartották fenn a források.
Vasvár tényleges lemaradása a megye városfejlődésében a vasútépítések következményének tekinthető. Bár a déli vasútvonal 1865-re lefektetett Sopron- Szombathely- Nagykanizsa szakasza közvetlenül a város mellett haladt el, a kedvezőtlen terepadottságok - s a káptalan elutasító magatartása - miatt Vasvárnak hosszú ideig mégsem volt állomása, a nyugati vasútvonal Győr- Graz szakaszának 1871-72-re elkészült Vas megyei része pedig - a felemelkedő Szombathely érdekeinek megfelelően - letért a Rába-mente által kínált természetes útvonalról, és messze elkerülte Vasvárt. A XIX. század utolsó harmadának kedvező politikai és gazdasági légköre helyi szinten mégis jelentős fejlődést hozott, Vasvár 1869-től járási székhely lett, s mint ilyen számos hivatalnak adott otthont; a település népessége 1870-től 1900-ig majdnem 60%-kal nőtt azaz 4000 fő fölé emelkedett, s közben az iparral foglalkozók száma megkétszereződött. A fejlődés természetes következményeként 1886-ban a három község (a mezővárosi jogállás 1871-ben megszűnt) egyesült, s a továbbiakban mint Vasvár nagyközség szerepelt. A fejlődésben jelentős szerepet játszott a helyi zsidó közösség, melynek magja még a század első felében telepedett meg Vasváron, létszáma a századfordulón kétszáz fő körül mozgott. Temetőjük 1815-tol van a városban, iskolájuk 1860-ban indult, templomuk 1865 körül épült. A fellendülés a kultúra és az oktatás területén is érzékelhető volt. Az 1870-es évekre nyúlik vissza a helyi Olvasókör tevékenysége, amely később Kaszinóként működött tovább. A XIX: század végén épült fel az egyházközség tágas elemi iskolája, amelyben az Ipartársulat szervezésében tanoncképzés is folyt. 1889-ben telepedtek meg a városban a domonkos harmadrendi nővérek, akik zárdájuk mellett elemi és polgári leányiskolát tartottak fenn, helyi és bentlakó diákok számára. A város fejlődése az első Világháború után sem állt meg, bár mértéke jóval szerényebb volt. A stagnálás csak a gazdasági világválság idején állt be, ekkor a város népessége 4800 fő körül mozgott, elérve ezzel eddigi történelmének legnagyobb lélekszámát. A nem mezőgazdasággal foglalkozók aránya 1930-ra meghaladta a 40%-ot, ami kétségtelenül jelzi a városiasodás előrehaladott állapotát.
Vasvár az 1920-as években intenzív belső fejlődésen esett át, amint ez a település külső és belső képe is mutatja. A mai Vasvár városképének pozitív értelemben meghatározó épületei szinte mind ekkor illetve az 1930-as évek legelején épültek vagy kerültek átépítésre; hogy csak a legfontosabbakat említsük: Városháza, az Ipartestület székháza, a kolostor főtér felőli szárnya, a polgári fiúiskola stb. Ami a település bensőjét, a társadalom tagoltságát és szervezettségét illeti, azt jól szemlélteti az a számtalan egyesület, melyek rendezvényeikkel - ünnepségek, bálok, színi előadások, felolvasások - a polgári életforma iránti igényt fejezik ki.
A válság és háború évei után újabb törést jelentett a település életében a kommunista fordulat, amely olyan kedvezőtlen folyamatokat indított el, melyeket a mai napig nem sikerült megállítani. Az okok között a rendszer természetéből fakadó értékromboláson túl, Vasvár esetében - lévén egyházias jellegű központ - valószínűleg tudatos leépítést is feltételezhetünk. Mindenesetre tény, hogy olyan mértékű elvándorlás indult meg Vasvárról, melynek következtében a város népességszáma csak 1980-ra -Kismákfával hozzácsatolásával! - érte el az 1930-as szintet. A település elvesztette központi funkciói java részét, számos hivatala és intézménye zárt be vagy költözött el, s 1969-től maga a járás is megszűnt, területe a szombathelyi járásba olvadt. A központi funkciók elvesztése lényegesen megváltoztatta a település társadalmi összetételét.
A települést elkerülte az 1950-es évek iparosítási hulláma, sőt a háború előtti jelentősebb ipari létesítmények is megszűntek (téglagyárak, fűrészüzem). 1960-ban a keresők több mint fele még a mezőgazdaságban dolgozott. Jelentősebb ipartelepítésre csak a hatvanas években került sor, ekkor létesült a ruhagyár és a cipőgyár, de ezek a termelőszövetkezettel, az ÁFÉSZ-szal és a kisebb üzemekkel együtt sem tudtak megfelelő számú munkahelyet biztosítani. Némileg javult a helyzet a nyolcvanas években, ekkor már a helyi munkahelyek száma meghaladta az aktív keresők számát, de a korábbi kedvezőtlen körülmények hatására a lakosság jelentős része továbbra is ingázott. 1985-ben a vasvári aktív keresők 25%-a ingázott, viszont a Vasváron dolgozók 31%-a bejáró volt. Ez utóbbi adatpár a város helyzetére jellemző kettősségre utal: egyrészt a helyben lakók számára nem tudta maradéktalanul kielégíteni a városi léttel kapcsolatos igényeket, másrészt környezetében mégiscsak a városi központ szerepét játszotta. Vasvár városiasodásának hiányosságait nagyban magyarázza az a tény, hogy a fejlesztésre szánt központi pénzekből a többi vasi városhoz ill. városias településhez képest aránytalanul kis mértékben részesült, így infrastruktúrája fejletlen maradt. A település előtt újabb lehetőségek az 1980-as években nyíltak, Vasvár a közigazgatás átszervezése során 1984-től városi jogú nagyközséggé lépett elő, majd 1986-ban városi rangra emelték. Az előrelépéssel ekkor azonban már nem jártak együtt jelentősebb központi támogatások, így a város lemaradását nem sikerült csökkenteni. Vasvár, mint egy hátrányos helyzetű térség hátrányos helyzetű központja érte meg a XX. század utolsó tizedét.

http://nyd.bloglog.hu/page/6/