"Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra."
2 Kor 4,17-18
Este a kórházban
Minden örömnek szenvedés az ára.
Harangok zúgnak bennem estimára.
Templom vagyok itt, honnan messze száll ma,
a szenvedésre készségért a hála.
Tudjuk, hogy minden mi szenvedésünk lelki mosdás is, hogy megtisztítottak legyünk Teelőtted, nem a magunk gyötrelmei árán, hanem JÉZUSÉN, Ki szenvedéseinket Maga is szenvedte. Adj nekünk nagyobb készséget a szenvedések elfogadására, ha meg kell lenniök, és nyisd meg lelki szemeinket általuk, hogy hálával nézzünk a láthatatlanokra. Ámen.
MINDENÜTT JELENLÉVŐ ÚR
Reggel, munkába menet azon gondolkoztam, hogy aznap szinte mindegyik gyermekünkkel valami fontos dolog történik. Egyiknek vizsgán, másiknak versenyen, harmadiknak orvosi rendelésen kellett megjelennie. Azt sem tudtam, hogy az út csendjét kihasználva melyikért is imádkozzam előbb.
Miközben világos volt, hogy képtelenség sorrendet felállítani, megkönnyebbüléssel töltött el az a tudat, hogy Isten mindenütt jelenlévő és mindenható. Erre a tényre ritkán gondolunk úgy, mint ami evangéliumot hordoz, pedig így van. Ő nem jön zavarba, ha egyszerre számokkal ki sem fejezhető helyszínen kell a dolgokat kézben tartani, és úgy rendezni, hogy minden az ő tervének megvalósulását és gyermekei javát munkálja. Milyen jó rábízni a nap eseményeit, s közben tudni, nem azon fog múlni a dolgok kimenetele, hogy elég jól imádkozom-e.
Utóirat: Az a nap hozott váratlan fordulatokat is, de mindezekben kézzelfogható volt az Úr hatalma, minden részletre kiterjedő figyelme, szeretete.
Mikoliczné Virág / Pécel
„Nemcsak a közelben vagyok Isten – így szól az úr -, hanem Isten vagyok a távolban is! (...) Nem én töltöm-e be az eget és a földet?” (Jer 23,22-23)
Sorban állás
- Írta: Mikoliczné Virág
„Akinek szíve rád támaszkodik, megőrződ azt teljes békében, mert benned bízik.” (Ézs 26,3)
Végig a „Mi Atyánk”-ot
- Írta: dr. Erdélyi Judit
Egy végstádiumban lévő szívbillentyűs nőbetegem a vizitnél egyszer elmondta nekem, ő immár tudja, elérkezett távozása ideje. Megbékült a helyzetével és Istennel is, csak egyetlen gondja van. Nap min nap, újra meg újra szeretné végig imádkozni a Mi Atyánk-ot, de mindig ugyanott elakad: „És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek!” (Mt 6,12).
Egyik reggel viszont ragyogó szemmel fogadott: Doktornő! Végre sikerült! El tudtam mondani ezt a mondatot is Istennek. A következő éjszaka elaludt, és többé nem ébredt fel közöttünk.
„Vezesd ki lelkemet a börtönből, hogy magasztaljam a te nevedet!” (Zsolt 142,8)
