Sodrásban
- Írta: Benedek Csilla
Vonatra várva álltam az állomáson, két vágány között, a keskeny peronon. Ekkor a hangszóróból figyelmeztetettek bennünket, hogy az egyik vágányon gyorsvonat halad át, a vágányok közelében vigyázni kell. A felszólításra – amit meg is ismételtek – az ott várakozók igyekeztek eltávolodni a vágánytól. Körülnéztem, hová mehetnék, de már nem volt idő visszafordulni az állomás épületéhez, a peron másik oldalán pedig nagy volt a szintkülönbség, és féltem, hogy nem tudok majd visszalépni a peronra. A szerelvény pedig ijesztő sebességgel közeledett. Amikor félelmetes dübörgéssel mellém ért, olyan erőteljes, mindent elsöprő légörvény keletkezett, amiben megállni alig lehetett. Megfeszített lábakkal igyekeztem talpon maradni, miközben az Úr segítségében reménykedtem. A vonat elrobogott mellettem, és én remegve arra gondoltam, hogy Isten igéje is számtalanszor figyelmeztet sokakat a közeledő életveszélyre. Azokat, akik semmivel nem törődve, a maguk útját járják. Az isteni riasztás azonban a legtöbb embernél süket fülekre talál, mert úgy vélik, tudják, mit kell tenniük, hogy ne törjön rájuk az ítélet. Szerintük különben sem lehet az olyan félelmetes, hiszen körülöttük a többség hasonlóan él, és mindenkire csak nem érvényes ez a fenyegetés. Mivel Isten figyelmeztető szavának – sokak előtt – ma már nincs súlya, nincs hitele, ezért annál borzasztóbb lesz felébredésük a valóságra!
„Azért tehát még jobban kell nekünk a hallottakra figyelnünk, hogy valamiképpen el ne sodródjunk.” (Zsid 2,1)
Szeretnék szót fogadni!
Írta: Ágoston Géza
Hittan óra a hatodik osztályban. Kevesebb a gyerekek, mint az alsóbb osztályban volt, amikor még talán a fele is járt. Ahogyan nőttek, szép lassan más kezdte érdekelni őket, és el- elmaradoztak. Az iskola rettegett osztálya ez, nehezen lehet lecsendesíteni őket. A tanárok nem szívesen foglalkoznak velük, mivel felzaklatva, elkeseredetten jönnek ki a teremből. Gyenge a tanulmányi átlaguk is.
A hittanosok között van ilyen is, olyan is, pl. az osztály legjobb tanulója, aki eszével ugyan kirí a többiek közül, de a magaviselete olyan, mint másoké. Hittanos a túlkoros cigányfiú is. Próbálom őket az ige szeretetével jobb belátásra bírni: Nektek, mint hittanosoknak, mégis csak inkább szót kellene fogadnotok, mint azoknak, akik nem járnak hittanra! Majd pedig az igére irányítom figyelmüket: Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek..., ti, ifjabbak: engedelmeskedjetek az idősebbeknek...
A cigányfiú komoly arccal szólal meg: "Tiszteletes bácsi, én minden reggel imádkozom azért, hogy tudjak szót fogadni." Megdöbbenek szavain, nem éppen tőle vártam ezt, aki egyébként a magatartási ranglista tízes skálájának a végén található. Ez a fiú szeretne megváltozni, és elhiszi, hogy Isten megsegítheti ebben!
Megszületik bennem az elhatározás: Tartsunk imaközösséget, hogy az Úr munkáljon változást az iskolában, adjon engedelmes szívet a gyerekeknek, és szeretetet, türelmet a tanároknak! Meghirdettem a felsősök között, hogy a tanítás előtt, fél nyolcra várom azokat, akik szeretnének imádkozni velünk ezért a célért. Én csak a következő hétre terveztem az imaközösséget. Hétfőn kilencen jöttek, másnap tizenketten, majd tizenhatan is... (Kis falunkban a tizenhat gyerek majdnem a fele a felsős hittanosoknak!) Azóta hetente két alkalommal találkozunk, és együtt imádkozunk. Kilencnél soha sem voltunk kevesebben.
„Bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba." (Mk 10,15)
A hittanosok között van ilyen is, olyan is, pl. az osztály legjobb tanulója, aki eszével ugyan kirí a többiek közül, de a magaviselete olyan, mint másoké. Hittanos a túlkoros cigányfiú is. Próbálom őket az ige szeretetével jobb belátásra bírni: Nektek, mint hittanosoknak, mégis csak inkább szót kellene fogadnotok, mint azoknak, akik nem járnak hittanra! Majd pedig az igére irányítom figyelmüket: Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek..., ti, ifjabbak: engedelmeskedjetek az idősebbeknek...
A cigányfiú komoly arccal szólal meg: "Tiszteletes bácsi, én minden reggel imádkozom azért, hogy tudjak szót fogadni." Megdöbbenek szavain, nem éppen tőle vártam ezt, aki egyébként a magatartási ranglista tízes skálájának a végén található. Ez a fiú szeretne megváltozni, és elhiszi, hogy Isten megsegítheti ebben!
Megszületik bennem az elhatározás: Tartsunk imaközösséget, hogy az Úr munkáljon változást az iskolában, adjon engedelmes szívet a gyerekeknek, és szeretetet, türelmet a tanároknak! Meghirdettem a felsősök között, hogy a tanítás előtt, fél nyolcra várom azokat, akik szeretnének imádkozni velünk ezért a célért. Én csak a következő hétre terveztem az imaközösséget. Hétfőn kilencen jöttek, másnap tizenketten, majd tizenhatan is... (Kis falunkban a tizenhat gyerek majdnem a fele a felsős hittanosoknak!) Azóta hetente két alkalommal találkozunk, és együtt imádkozunk. Kilencnél soha sem voltunk kevesebben.
„Bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba." (Mk 10,15)
