„Ha nem hisztek, nem fogtok érteni”

Ferencz Sándor, a könyv utószavának szerzője Anzelm istenérvét, több száz év hagyományát követve, ontológiai érvnek nevezi és ilyenként is kezeli. A fordító szerint (= Dér Katalin) ez a felfogás alapvetően téves, mert semmi köze az anzelmi gondolathoz. Anzelm maga is többször világosan megmondja, hogy érve előzetes, nevezzük így, Isten-tapasztalás nélkül nem használható, legalább nem arra, amire ő szánta.

Anzelm a Monologionban a tökéletes (jó, igazságos stb.) dolgoktól jut el a tökéletesség fogalmához, s onnan ennek létezéséhez, a Léthez (Istenhez); a Proslogionban pedig az első lépés kihagyásával, a fogalmilag létező tökéletes lénytől („aminél nagyobb nem gondolható” – a „nagy” minőségi értelmében) jut el ennek valóságban-létezéséhez, a Léthez (Istenhez).

Szent Anzelm híres formulája: „credo, ut intelligam”. Ennek hagyományos fordítása: „Hiszek, hogy belátásra jussak/értsek.”

Anzelm hite, a keresztény hit, elvileg semmiféle célra nem szorul (olyan értelemben, ahogy például a római religio lényege leírható a célzatos „do ut des” formulával. „Do ut des – adok, hogy adj” a római ember istenekhez fűződő viszonyát kifejező szlogen. A lényeg itt, mint látható, az adásnak (áldozatok bemutatása, az áldozatbemutatás rituális formáinak, szabályainak hiánytalanul pontos betartása) az istenség viszontszolgálatának „automatikus” kölcsönössége. E rendszer működésképtelenségét – a célzatos vallási rendszerek elvi csődjét – jelzi a római religio korán, már a Kr. e. III-II. század fordulójától kimutatható válsága. Ennek a religionak épp ezért a hit nem szerves tartozéka.

A keresztény hit elvileg nem célzatos viselkedés, rendszerén belül elvileg nem kérdezhető ez: „Mi célból hiszek?” Vagy inkább, fogalmazzak árnyaltabban, a keresztény hitnek következménye az, hogy birtokában a megismerés, a megértés válik céllá.
A „credo ut intelligam” formula értelme kifejtve körülbelül ez: (előzetesen) hiszem Isten létét, hogy ennek következtében egyáltalán intelligálni tudjak (Őt és minden mást).

A fenti értelmezést Anzelm maga erősíti meg, amikor a „credo ut intelligam” kijelentéshez hozzáfűzi magyarázatképpen: „mert ha nem hiszek (= nem hiszem elővételezettként, hogy Isten létezik), akkor (következésképp) nem fogok belátásra jutni/érteni”.
A kijelentés végső forrása az Iz 7,9 Septuaginta-beli görög verziója: „Ha nem hisztek, nem fogtok érteni.” Ez, meg a többi ezen alapuló és a latin szövegkiadáshoz idézett, s még idézhető partrisztikus hely mind következményes, illetve ami ugyanaz, feltételes szerkezetű, például:
„Ha nem hisztek (akkor következésképpen), nem fogtok érteni” (Iz 7,9)
„Ha hisztek, (akkor következésképpen) érteni fogtok”, „én, aki hittem (következésképp), megtaláltam” (Origenes)
„Előbb higgyünk, hogy (következésképp) érthessünk” (Szent Ágoston) stb.

Mindezek a kijelentések tehát [ha – akkor] feltételes, illetve következményes szerkezetűek, vagyis azonos szerkezetűek, következésképp az anzelmi formula, a credo ut intelligam is ilyen tartalmilag, logikailag, nem pedig egyszerűen csak célzatos, ahogyan – hagyománytiszteletből – e fordításban is áll.
Az Iz 7,9 eredeti héber jelentése, melyet a Septuaginta-fordítás intellektualizált olyanná, ahogyan Anzelm ismerhette és használta itt, még erőteljesebben fejezi ki az elővételezésnek, a háttéri tapasztalat (Anzelmnél credo) elfogadásának életbevágó prioritását. Az eredeti jelentés: „Bizony, ha nem tartotok ki mellettem [ti. Jahve mellett], akkor az történik majd veletek, hogy nem maradhattok fenn”. Az itt használt szógyök többek között a „szilárd alapot” illetve az arra „ráállást” jelenti. Ez a magatartás, az Isten melletti kitartás tehát eredetileg nem is a megismerésnek, hanem egyenesen a fennmaradásnak, a létezésnek a feltétele.

Az úgynevezett „ontológiai” istenérv első mondatát elemzői így szeretik: „Isten = aminél semmi nagyobb nem gondolható”. A teljes érvnyitó mondat azonban valójában így szól: „Éspedig úgy hisszük, Te [tudniillik Isten] az a valami vagy, aminél semmi nagyobb nem gondolható”. – Látnivaló: az egész kijelentés (az istenérv) az „úgy hisszük” (credimus) főmondattól függ: ezt a hit-feltételt az érvből kihagyni lehet, de nem szabad.

Az elővételezés vagy transzcendentális tapasztalat fogalmával maga Anzelm is él, bár természetesen nem nevezi így. Van ilyen jelentése a credo-nak is, de a modern kifejezés egészen pontos tartalmát leíró anzelmi fogalom a „memoria”, az embernek az a képessége, hogy „sui memor”: képes önnön belső világának legmélyére, azaz Istenre „emlékezni”, vagyis irányulni, reflektálni. Nem másnak, hanem éppen ennek az önreflexiónak egyenes következménye Anzelmnél a belátás/megértés/megismerés, emennek pedig a szeretet, a Proslogion 1. fejezete szerint így: memoria à intellectus à amor. E kapcsolat oka éppen Isten képmásának (imago Dei) belénk teremtett volta, hiszen nem másra, hanem erre emlékezik a sui memor.

Az anzelmi istenérvet tehát nem kezelhetjük előzményei nélkül, s persze következményei nélkül sem. Az egészből a következő gondolatszerkezetet kapjuk:
1. Isten belénk teremtett képmása (imago Dei) à
2. Az erre való emlékezés (memoria sui et ipsius Dei), azaz a transzcendentális tapasztalat elfogadása, a credo! à
3. A memoria = credo következménye a belátás (intelligere), amellyel a következő istenérvet elfogadom à
4. Az istenérv à
5. A credo, a belátással alátámasztott hit.

Anzelm szerint Isten léte ugyan tényleg elgondolható intellectussal, csakhogy ez maga már a memoriából (= credo}) levezetett fogalom:
1. Isten létezik à Teremtó.
2. Isten (verbummal, azaz) intellectussal teremt.
3. Az emberi lény intelligálással jut belátásra önmagáról és ezáltal Istenről (et se et illam intelligit: „intelligálja önmagát és egyúttal a legfőbb szubsztanciát, Istent”).
4. A belátásra jutás előfeltétele a memoria (et sui et ipsius summae sapientiae reminisci: „önmagára és egyúttal a legfőbb szubsztanciára való emlékezés”), azaz Isten elővételezése. à
Isten elővételezése (memoria, credo) nélkül nem tudom még bevezetni sem az intellectus fogalmát. Azaz: Isten elővételezése (memoria, credo) nélkül az intellectus nem működik, így sem önmagáról, sem Istenről nem tud belátásra jutni (intelligere).

Kicsoda az insipiens?
Az első istenérv kiinduló helyzete szerint Isten létét olyan ember számára is be lehet bizonyítani, aki amúgy azt állítja, hogy Isten nincs. Ezt a valakit nevezi Anzelm az írás-hagyomány nyomán insipiens-nek, ahogy fordítani szokás, esztelennek, oktalannak.
De vajon csakugyan az ész hiánya a lényege ennek az embernek? A latin szó eredetileg tulajdonképpen „érzékelésre (pontosan: ízlelésre) képtelent” jelöl.
Az „esztelennek”, „oktalannak”, „balgatagnak” fordított insipiens szó a latin sapiensen keresztül a sapere igéből származik, melynek első jelentése „ízlelni”; az „eszesnek lenni” csak a másodlagos jelentés. A héber szövegben látható szó gyökét, a szótárak „bolond”, „ostoba” jelentésűnek tüntetik fel, vagyis olyan emberről van szó, aki használja a szavakat, de nem érzékeli azok valóságos tartalmát.
Pontosan ezt mondja Anzelm, amikor arról beszél, hogy kétféleképpen lehet valamit elmondani: vagy a puszta hangsort mondjuk ki, a dolog jelentésének érzékelése nélkül (és éppen ezt teszi az insipiens), vagy pedig úgy mondjuk ki a szót, hogy magát a dolgot értjük rajta, azt, amit a szó valóságosan jelöl, (ez a bene intelligere, a helyes értés). – Pórias példával élve az insipiens használhatja az „Isten” szót tartalmának legcsekélyebb mértékű megértése nélkül, amiképpen közülünk bárki használhatja pl. az „istráng” szót anélkül, hogy pontosan tudná, mi felel meg neki a valóságban.

Anzelm voltaképpen olyasvalakiről beszél itt, akiből az érzékelés, a memoria sui et ipsius Dei, az önmaga legbensejére reflektálás, a transzcendentális tapasztalat elfogadásának képessége hiányzik. Mire lehet jutni az ilyen emberrel? Anzelm pontosan tudja a választ: „rá lehet beszélni”, „meg lehet győzni” elméjét arról, hogy Isten van. Hithez juttatni azonban nem lehet, mert ennek alapfeltétele hiányzik. Az érvelés végeztével az insipiens marad, aki volt: insipiens. Ő az, aki nem fogja végrehajtani „az átlépést a fogalom rendjéből a lét rendjébe”, „illetéktelennek” ítélvén ezt az aktust. Ő az, aki nemet fog mondani az érvre, s nem is tehet másként. Ő az, aki önnön legbensejére érzéketlen lévén az érv hatására sem lesz képes intelligálni Istent, így értelemmel megalapozott hithez sem juthat, legföljebb valamiféle meggyőződéshez.
– Miért mondta az insipiens: „Nincs Isten”?
– Azért, mert insipiens. – Ennyi.
– Mi lesz tehát a legjobb szándékú insipiensból a legsikeresebb érvelés hatására?
– Agnosztikus.

Anzelm azért nem volt elégedett az első Isten-definíciójával (Isten = aminél nagyobb nem gondolható), mert az így nyert Isten fogalmat olyasvalaminek érezte, ami az értelmet talán kielégíti, de amelynek birtokában „a szív elégületlen”, mert ezt az Istent nem képes megtapasztalni, magáénak érezni, szeretni. És ekkor Anzelm keresni kezdi „a szív elégületlenségének” okát: ez a Létező, ez az Isten, a filozófia Istene valójában és lényege szerint megragadhatatlan a hit, a személyesség, az érzelem számára. Miért? Anzelm itt jut el a Proslogion XV. fejezetében az úgynevezett második Isten-definícióhoz: Isten nagyobb, mint ami még elgondolható. „Így hát, Uram,,, valami nagyobb vagy Te annál, mint ami elgondolható.”
Uram, Te nem is vagy elgondolható.

S ami ezután következik, az dráma, agón. Anzelm küzdelme a szív, a hit Istenéért, az értelem, a filozófia Istene helyett, a Lét definíciószerű hidegsége helyett. És Anzelmnek az a meggyőződése, hogy a hit meleg Te-Istene és az értelem hideg Valami-Istene mégsem kettő, hanem egy, s hogy egy-volta bebizonyosodik majd a színről-színre látásban – tehát ez a meggyőződése, érzelmessége ellenére – éppen azért! – minden okoskodásnál világosabban igazolja, amit igazolni kívántunk. Mert mi bizonyosodik be itt Anzelm számára? Pont az, hogy Isten létét ontológikusan, a priori módon nem lehet bizonyítani: valami nagyobb vagy Te, mint ami még elgondolható. Marad a misztérium, az ima és a remény az egyetlen, a túlvilági bizonyosságban.

Anzelm istenérve tehát csak a két mű egészéből érthető meg. E műegész szerint pedig Isten léte belátás előtti (elővételezett) és belátás utáni (túlvilági) bizonyosság: a hit, és nem a pőre belátás bizonyossága. Mindazonáltal a belátás, az értelem sokat tehet, hisz ott van közbül, „a hit és a színről-színre látás között”, azt azonban, amit nem tehet, ne várjuk tőle. A Proslogion végül Anzelm harca Istennek – Istenért.
Hit és tudás viszonya, hiszen erről van itt szó, amiről Anzelm több más művében is ír, de véleménye mindig ugyanaz marad: a háttéri tapasztalat szükségképpen megelőzi a belátást, kikerülhetetlen előfeltétele annak.

Anzelmnek már ez a sorsa, jócskán megcsonkítva, s így el is ferdítve vándorol cikkről cikkre, kézikönyvről kézikönyvre [lexikonról lexikonra, tankönyvről tankönyvre], úgy, hogy mindezen írások szerzői ily módon immár egymást, s nem Anzelmet citálják.
[De nemcsak neki ez a sorsa, hanem a történelemben mindennek és mindenkinek: kisszerű, sőt, rosszindulatú, szándékosan vagy csak tudatlanságból és hanyagságból félremagyarázók tárnak elénk mindent, nemcsak a jelent, de a múltat is, ezért minél többet szeretnénk az igazságról megtudni, annál óvatosabban és annál kitartóbban kell utánajárnunk a dolgoknak. Az ember minél több biztos ismeretre tesz szert, annál több tudományos és ismeretterjesztő műben fedez fel komoly tévedéseket, sőt torzításokat, hazugságokat. Anzelm példája egy a sok eset közül: a mai napig minden lexikon, minden filozófiai mű „ontológiai istenérvnek” nevezi és állítja be „credo, ut intelligam” formuláját, amit aztán a többség nagy diadallal „leplez le és cáfol meg”.]

Ontológiai istenérv nem létezik. S ha létezne, az nagy baj lenne: megszüntetné – fölöslegessé téve – a hitet és annak tárgyát és a szabad akaratot és – belegondolni se jó.

Végül egy idézet Szent Anzelm fő művéből, a „Cur Deus homo”-ból (Miért lett Isten emberré). A kérdéses idézet standard idézési módja: „Hanyagságnak tartom, ha szilárdan hiszünk, de nem törekszünk annak belátására, amit hiszünk.” Eszerint az intellectus fontosságának hangsúlyozásáról lenne szó. – Valójában azonban hit és intellectus viszonyáról beszél a szerző, s a teljes mondat a lehető legpontosabb – ezért nehézkes – fordításban így hangzik: „Amiképpen a dolgok rendje azt követeli, hogy előbb higgyünk a keresztény vallás mélységeiben, mint hogy megelőlegeznénk azok racionális vizsgálatát, azonképpen hanyagságnak (tulajdonképpen: az intelligálás tagadásának) tartom, ha nem törekszünk annak belátására, amit hiszünk, miután már a hitben megerősödtünk (tulajdonképpen. a hitben szilárd alapzatot nyertünk).”

http://www.katolikus-honlap.hu/1001/anzelm.htm