Sötét, ködbevesző ég, hómező és drótkerítés. Szibéria. A hadifoglyok kora hajnalban indulnak a munkába. Beleborzongok az elképzelt látványba, ahogyan a durva örök megszámolják a felsorakozott, rongyokba göngyölt, elfásult rabokat. Nagy kincs az újságpapír, amivel enyhíteni lehet a csontig hatoló hideget. Az egyik rabnak melegebb munkahely jutott, ahol felengedve, mélyen elaludt. Amikor estefelé ismét megszámolták a rabokat és egy hiányzott közülük, valamennyinek el kellett szenvednie a következményeket. Felfoghatatlan gyötrelmek olvashatók Szolzsenyicin könyvében.
De közöttünk is élnek testi-lelki melegség után vágyódó emberek. Naponta találkozunk velük. „(…) a szegények mindenkor veletek lesznek (…)” – mondta Jézus (Mt 26,11). Nem adhatunk mindenkinek, de ne fordítsuk félre fejünket: Úgyis csak elisszák! Lehet, de enniük is kell. Ítélkezünk felettük? Az egyedül Isten joga, mert csak ő tudja, honnan jöttek és hová tartanak. Közülük sokan kedves, segítő szavakat szeretnének hallani, hogy érezzék: ők is emberek.
Egy téli napon szakállas, ápolatlan férfi szállt fel a villamosra. Egyik kezében ócska, kitömött táskát, a másikban jókora fagyöngy-bokrocskát szorongatott. Arca, orra kipirult, valószínűleg nem csak a friss levegőtől. „Kezitcsókolom” – ült le velem szemben. Jó napot! Nehéz volt leszedni? – kérdeztem. Majdnem a fa tetejéig felmásztam érte – válaszolt, és beszélgetni kezdtünk. Több mindent megtudtam életéről a közös utazás alatt. Isten áldja! – köszöntem el leszállás előtt, mire ő váratlanul kezembe nyomta a fagyöngyöt: Magának adom! Zavartan nyúltam a pénztárcám után. Ajándék. Ne fizessen érte! – érintette meg a kezemet.
Csak pár jó szót szóltam, mégis én kaptam az alamizsnát. Otthon, a meleg kályhának támaszkodva, szégyenkezve adtam hálát Istennek mindazért a sok jóért, amivel megajándékozott.
* * *
HAJLÉK NÉLKÜL
Ott a kövön,
az aluljáróban,
fekszik egy hajléktalan.
Kidőlt fa
a lábak sűrű erdejében.
Gyökere beszakadt,
ágai véreznek.
gyümölcse holtan
született.
Ott a kövön
az aluljáróban,
elnémult egy szív.
Nem keresi, nem reméli
sem a földi,
sem a mennyei honát.
Uram! Mit tegyek,
hogy enyhítsem
vigasztalan fájdalmát?
Gaál Éva / Budapest
Jézus tanácsa: „Aki kér tőled, adj neki (…)” (Mt 5,42)
Írta: Levekiné Zsömböly Ágnes
Az ismerős fiatal családba megszületett az első gyermek, egy kisfiú. A család szeme fénye lett, és kis bálvány. Minden és mindenki körülötte forgott. Egy-két éves korára már ő dönthette el, hogy mit szeretne aznap enni: ehetett akár egy fél üveg Nutellát reggelire, 6 db pöttyös Túró Rudit ebéd helyett, és vacsoránál kézzel kivehette a közös tálból azt a darabot, amit csak akart, mielőtt a többieknek tálaltak volna. Ha úgy volt éppen kedve, az alig 3 éves gyermek ledobta magáról ruháit, és mezítelenül kirohant a kertbe, a hóba hemperegni! A felnőttek csak kezüket tördelve kérdezték: Mit tegyünk, ha éppen ezt akarja?
A kisfiú óvodába került. Mindenki legnagyobb csodálkozására az óvó néni mindennap így fogadta szüleit: Jó, engedelmes, semmi baj sincs vele. Odahaza viszont ugyanúgy viselkedett, mint addig: terrorizálta a családot.
- Miért vagy az óvodában olyan jó kisfiú, itthon pedig egyre szaporodnak és nagyobbak a konfliktusok? – kérdezték tőle.
- Mert ott megmondják, hogy mi a jó és a rossz; mit szabad tennem és mit nem. – fogalmazta meg válaszát a négyéves legényke.
"Ti apák (...), neveljétek (gyermekeiteket) az Úr tanítása és intése szerint." (Ef 6,4)
Örömöm a fán
- Írta: Móréhné Ági
Nagy ajándék, amikor a hétmérföldes csizmánkat felhúzva barangolhatunk, és közben gyönyörködhetünk a teremtett világ szépségeiben. A lelkünk is megújul ilyenkor. Nem csak tényszerű megállapításokat teszünk, hogy "ez szép", de a szívünk is ujjong. De vannak élethelyzetek, amikor betegség, vagy más körülmény miatt el vagyunk zárva ilyen örömöktől. Hasonló napokat élek át mostanában én is. Mégis, bezártan is, számtalan öröm ér!
Például, amikor az ablakhoz ülök, és csak gyönyörködöm a fenyőfánkra szálló madarakban, amiket annyira szeretek. Ma is ideszállt egy fakúsz és egy csuszka.
Nagyon megrendített Zsindelyné Tüdős Klára egy mondata. Amikor kitelepítették őket a balatoni házba, és kiment másnap reggel a ház elé, akkor így kiáltott fel: "Uram, te tudtad, hogy szeretem a szépet?"
Amikor beköltöztünk a házunkba, és pár nap múlva megjelent az első madárcsapat a környező bokrokon, fákon, én is hasonlóan örvendeztem: "Uram, te tudtad, hogy én szeretem a madarakat?"
Igen, ő tudja. És azt is, hogy nehéz helyzetünkben hogyan lépjen közel hozzánk. És ő ad szemet észrevenni mindazt, ami őróla beszél. És ő indítja hálára a szívünket mindezek láttán.
Máté 16, 15-17
Boldog vagy, Simon
és boldog én is
és még annyian,
kikből kicsordul
Simon vallomása:
"Te vagy a KRISZTUS, az ISTEN FIA!"
Kik nem figyelnek többé senki másra,
csak Rá, KI ÚR a bűn, halál felett...
ezért írok én boldog verseket.
Mi valamennyien boldogságra vágyunk, de többnyire a test és vér szava, a magunk elgondolásai szerint. Köszönjük, hogy Te boldogságkeresésünkben sem hagysz magunkra, sőt feltárod előttünk a valódi boldogság titkait. Add, hogy bűneink bocsánata, lelki ajándékaid, az üdvösség tudata tegyenek bennünket boldoggá a SZENTLÉLEK szerint! Add, hogy fontos legyen számunkra mások boldogsága is. Így áldj meg örvendező élettel a JÉZUS KRISZTUSBAN!
Ámen.
Szokványos téli délután. Nincs hó, csak nyirkos, nyálkás levegő és hideg. Egy család autózik hazafelé, fáradtan, de vidáman. A nagypapa vezeti az autót. Nem fiatal már, de sok éve és nagyon jól vezet. Rohamosan sötétedik, egyre kevesebbet látni, a szembejövő autók lámpája folyamatosan vakít. Már az egész család az utat figyeli, abbamarad a beszélgetés, a feszült figyelem veszi át az uralmat. Nem lehet látni az utat!
A sofőr egyre többször tér át az út bal oldalára, kórusban figyelmeztetik, hogy jöjjön vissza, hiszen jönnek szembe. Egyértelmű, hogy a sofőr nem látja az utat. A feszült figyelemben szinte tapintani lehet a csendet, és a csendben is érezhetőek a kétségbeesett imádságok: Uram, segíts! Kérlek, óvj meg bennünket! Mindenki érzi, hogy már más kezében van a volán.
Amikor beérnek a közeli településre, körforgalmak sora következik. Egy váratlan pillanatban az autó a körforgalom kellős közepén, a füvön találja magát. Hogy került oda? Nem tudni, de nem volt sem bokor, sem fa, sem kő, pedig lehetett volna. Semmi bajuk nem lett!
A történet bizarr, de igaz. A család épségben hazaért. A kegyelem, az isteni gondviselés hihetetlen módokon tud körülvenni bennünket. Félelmetes, és egyben csodálatos átélni, hogy az Isten kezében a vak is biztonságban van.
Mi, mindannyian vakon közlekedünk a világban. Ha Jézus Krisztus nem vezetné az autónkat, sehová se jutnánk. Hálás vagyok, hogy életem kormányát az ő kezében tudhatom. Kívánom mindenkinek, hogy megtapasztalja, Jézus a legsötétebb utakon is vezet bennünket, őbenne mindig vakon bízhatunk!
Dr. Varga Katalin / Budapest
„Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket...” (1Pt 2,9)
