Soltvadkert 7679 lakosú város az 53-as és 54-es főközlekedési utak találkozásánál fekszik Kiskörös és Kecel mellett, Bács – Kiskun megye közepén. A helységet érinti a 150-es/Kelebia- Kunszentmiklós-Tass – Budapest/ vasútvonal. 3500 évvel ezelőtt, a késő bronzkorban a Vadkerti-tó mellett volt egy kis település. 1600-2000 évvel ezelőtt szarmata települők éltek a mostani belterület helyén. Az 1200-1400 éves, késő avarkori leletek - amik azt mutatják, hogy fából készült házakban éltek az első telepesek - nagy számban kerültek elő a mai Újfalu helyén. Eredetileg Vadkert a település neve, amelyhez az a hagyomány fűződik, hogy valamikor itt volt az Árpád-házi királyok vadászterülete és annak egyik legjobb, legtöbb vadat nevelő része az itteni erdő és mező, amit valóságos Vadkertnek lehetett nevezni.  Az 1300-as években kunok kaptak itt birtokot, az 1400-as évek végén kunszállássá tömörültek. Az első, eddig ismert okmány 1376. február 16-án említi Vadkertet.  A levéltári adatok szerint Vadkert a XV. században virágzó gazdasággal, pezsgő üzleti élettel, kereskedelemmel rendelkezett. Már akkor is a kereskedelmi utak kereszteződésében feküdt. A karavánok ismert és kedvelt megállóhelye volt. Az “udvarházakból” álló, fejlettnek leírt település sorsa a Mohácsi vész utáni években, 1529-ben beteljesedett. Mint település, a török hódoltság alatt megsemmisült, népessége elmenekült, vagy áldozatul esett. A török kiűzése után több ízben elhagyott, lakatlan területként írták össze a mostani lakóhelyet. Az itt lévő kultúra történeti folyamatossága több mint egy évszázadra megszakadt, csak a XVIII. század első felében kezdődik újra.  A Rákóczi szabadságharc alatt, 1706. január 16-án Vadkert határában a kurucok és a labancok eldöntetlen csatát vívtak. A falu további jövője szempontjából a báró Orczy család részéről kezdeményezett 1745-ös újratelepítési akció volt a meghatározó, amikor 7 sváb család idetelepítésével kezdetét vette Soltvadkert újabb története. A nagytudású és haladó szellemű Orczy György elrendelte Vadkerten is a szőlő telepítését. Ennek egyik célja a homok megkötése, a másik a lakosság gyümölccsel és borral való ellátása volt. 1795-ben már 97 családot írtak össze - többségük természetesen sváb -, akik mintegy 80 hold szőlőt műveltek. Ezt követően a település fejlődése felgyorsult, a németek mellett magyarok és más nemzetiségűek is megjelentek. Az 1848-as szabadságharc alatt 285 vadkerti önkéntes vett részt a haza védelmében, többen hősi halált haltak. Ekkor Vadkerten már 4202 lakost számláltak, tehát jelentős településnek számított, közben folytatódott a már korábban megkezdődött szőlőtelepítés. Az 1800-as évek második felében a legszebb hegyi szolok tönkre mentek a filoxéra vész miatt. Addig a homoki szolok mentesek maradtak a pusztulástól. A homokos területek ára ugrásszerűen 5-10-szeresére emelkedett. Az újkori szőlőtermelés fellendülésében meghatározó szerepe volt az 1882. december 5. óta közlekedő vonatnak. Vadkert bekapcsolása az országos vasúthálózatba döntő lépése volt a fejlődésnek. Takarékpénztár, malmok, szállodák, szőlőfeldolgozó telepek kezdték meg a működésüket. 1900. október 18.-tó1 a neve Soltvadkertre változott. Abban az időben három Vadkert volt, s mintegy megkülönböztetésül, és a Solti-székhez való tartozás bizonyításaként lett Soltvadkert. A nemzetközi vérkeringésbe a viszonylag nagy számú szorgalmas helyi zsidóság vezette be a települést. A századfordulón a lakosság 12 %-át tették ki a zsidók. Nekik köszönhető a borkereskedelem és az ipar fellendülése. Krämmer Fülöp a vasút két oldalán mintegy 40 hold szőlőt telepített különböző fajtákból. O indította új útjára a vadkerti szőlőművelést és -feldolgozást. Példája nyomán az 1930-as években a helybeliek szinte az egész határt szőlővel ültették be. Így lett igaz, hogy a lakosság megélhetési forrása a szőlő lett. Az I. Világháborúban a településről 386 hősi halott volt. 1919-ben román megszállás alá került Soltvadkert. Az I. Világháború után több irányban megkezdődik a kövesútépítés, ami újabb lökést ad a fejlődésnek. Nagyszabású építkezéssel kisvárosiassá teszik a település arculatát, sorban alakulnak az egyesületek, korszerűsítik az iskolákat. Ám a további látványos fejlődésnek gátat vet a II. Világháború. A zsidó lakosságból alig néhányan menekültek meg. A háború utáni helytelen gazdaságpolitika rányomta bélyegét a város fejlődésére. A termelőszövetkezet-szervezést erőltették volna, de egy életképtelen tsz-en kívül nem sikerült a kollektivizálás. A szőlőtermesztést vissza akarták szorítani - például gyapottermesztéssel is-, de hiába. A fejlődést nem lehetett megakadályozni. Az országban két helyen működött rabbiképző, az egyik Soltvadkerten. Iparitanuló iskolát, gimnáziumot, diákotthont, valamint szülőotthont telepítettek a városba. Megkezdődött a megfontolt ipartelepítés is. Az egyesületek működését nem szívesen engedélyezte az akkori hatalom, de működésük töretlen maradt. A várossá válási versenyben politikai megfontolásból Kiskőrössel szemben 1973-ban alulmaradt a község. Meg kellett érteni, hogy Petőfi születésének 150. évfordulóján a városi cím Kiskőröst illeti. Ám ezzel egyidejűleg elvitték a közép- és az ipari iskolát, s a rendőrséget a városba központosították. A várva várt városi címet 1990-es években megkapta.


http://da.bloglog.hu/page/5/