1992. szeptember 25.

Itt vagyok, hogy hátamon a teherrel keressem utamat e végtelen romok között. Hozzád jövök vigasztalásért és megkönnyebbülésért. És most erõm elhagy, és soha nem szûnõ bánat emészt. Határtalan erõfeszítéssel haladok e végtelen éjszaka rettegésében, és elgyengít a hamis tanúk gúnyolódása, akik naphosszat támadják ártatlanságomat. Úgy tetszett Neked, hogy megadd olyan dolgok kulcsát, amelyeket lelkem egyedül sohasem értett volna meg, mert ezek a csodák felettem és ismereteim felett állnak. Ezért üldözik ártatlanságomat. Sötét sarkokban várják az alkalmat, hogy ha lehet, életemre törjenek. A Te népednek nevezik magukat és azt gondolják, hogy szájuk a menny, de hamis, megtévesztõ és félrevezetõ dolgokat nyújtanak. Bátor akarok lenni és bátor benyomást kelteni, de állandóan belém marnak. Az istentelenekben több a szeretet és az alázat, mint azokban, akik azt állítják, hogy törvényedet követik, de szüntelenül bíráskodnak és habozás nélkül ítélkeznek felettem. Ezzel nyomorúságot hoznak rám és tönkretesznek engem. Ha istentelenek lennének, akik felettem ítélkeznek, valahogyan elviselném, de õK, akik a Te népednek, az Isten népének nevezik magukat, akikkel a Te házadban a keresztség kötelékei kötnek össze bennünket….

Panaszkodom, de nem adhatom-e át Neked, Uram idõnként terhemet? Igen, tudom, úgy hallatszik és látszik, mintha magam lennék a „Siralmak könyve”, de ártatlanságban élem életem, ezért legalább egy kis idõre könnyíts rajtam, Uram!

Vassula, ne elégedetlenkedj és ne jajgass oly keservesen, míg keresztemre szögeznek téged! Végy példát az én tiszteletreméltó magatartásomról! Mielõtt még egy is észrevenné közületek, már ki is válogattam a konkolyt a búza közül. Sokszor mentettelek meg ellenséged kelepcéjébõl, aki azt remélte, hogy elpusztíthat téged. Leányom, miért félsz hát az éjszaka rémeitõl? Csupán küzdelmet folytatok bensõdben. Hagyj ezért magamra, amikor lelked belsõ kamrája,

felé tartok. Elõre megmondtam, hogy lelked fel fog jajdulni, mintha tûz égetné, valahányszor megrázom vetélytársaimat, akik elfoglalják helyemet. Mester vagyok és Mestered akarok maradni. Céltáblául tettelek nyilaim elé. Vassula, nincs kegyelem szenvedés nélkül! Ó mit meg nem tennék azok kedvéért, akik a legközelebb állnak hozzám, az én legdrágább barátaim kedvéért! ¹

Engedd meg akkor, hogy idézzem Avilai Szent Teréz szavait és azt mondjam: Nem csoda, hogy oly kevés a barátod!

Minden ember gyenge… de válaszolok gondolatodra: ha lelked tudná, hogy mit ajánlok neked és mit teszek veled, te kérnéd, hogy adjak még több megpróbáltatást, szenvedést és keresztet! Megfegyelmezem azokat, akiket szeretek, ezért ne akadályozd azt, amit jónak látok. Te az én drágakövem vagy, és mint drágakövet olyanná metszelek, véslek és formázlak, amilyennek elképzeltelek. Ezért mondom neked, hogy amíg lélegezni tudsz, folytatnod kell a mûvet, amelyet én magam adtam neked. Azoknak pedig, akik enyéimnek tartják magukat, de támadóan viselkednek, amikor lelki kérdésekre kerül sor, azt mondom: „Ha vakok lennétek, nem lenne vétketek, mivel azonban azt mondjátok, hogy ,látunk és tudunk’, vétkesek maradtok!” Hányszor kell még szemükre vetnem hitetlenségüket és makacsságukat? Jöjj, légy békében! Veled vagyok további utazásaidon.

1992. szeptember 28.

Megáldalak, kis tanítványom. Szeress és dicsõíts engem, mert háromszor Szent vagyok!