Jászfényszaru 5809 lakosú városa a Jászság észak-nyugati szélén Pest és Heves megyével határosan, a Zagyva és a Galga torkolata fölött 2 kilométerre a bal parton terül el 13 188 katasztrális hold területen. A helységet érinti a 82-es/Hatvan-Szolnok/ vasútvonal is. Homokos, fövényes részein (Kozma Part, Csont-halom, Sós tó) az ásatások avar és honfoglaláskori leleteket hoztak felszínre. Az előbbiek a Kis árok mentéről kerültek elő, amely a Csörsz árok kistestvére, s amerre 1702-ben a templom is épült. A honfoglalás után e vidék belső gyepterület volt, amire a Zagyva és a Galga kiterjedt árterülete tette alkalmassá. A betelepített jászok eleinte félnomád életet éltek, települési formájuk a “mozgó szállás” volt. Ők az élő és vadvizek közötti fövenyeken, homokpadokon építették meg a téli szállásul szolgáló első falvaikat. Előbb a jobb minőségű földeken kezdődött meg a falvak alapítása, s mivel a jászfényszarui földek minősége a jobb jász területek értékének csak 60-70 százalékát érte el - talaja miatt - a későn települő jász falvak közé tartozik. Nevét több módon magyarázták. Bedekovich Lőrinc a XVIII. század végén így ír Fényszaruról: “Nevezetéről némellyek úgy vélekednek, hogy régente a Lehel Kürtje, melly most Jászberényben tartatik, itt találtatván attul hivatott fényes szarunak, rövidítve Fénszarunak, de inkább a fövény szarurul, mivel homokos helyen és mintegy a Jászságnak szarván áll, vette nevezetét…”  Jászfényszaru története a hazánkba betelepített jászok történelmének egy része. IV. Béla királyunk a tatárjárás után telepítette le őket a lakosság nélküli Zagyva folyó völgyébe. Szokásaikat továbbra is megtartották, jobbágyi sorba pedig nem kerültek, mert a királynak nyújtandó katonai szolgáltatások fejében kiváltságban részesültek. E kiváltság nem személyesekre szólt, hanem a birtokolt terület lakosaira. A keresztény hit felvételére azonban őket is kötelezték. Jászfényszaru nevének első okleveles említése Zsigmond király 1433. augusztus 14-én kelt oklevelében található. Zsigmond a levélben “Lukács fevenszarui kapitánynak meghagyta, hogy a falut (Szentandrás) az egri káptalan birtokában azonnal bocsássa vissza”, mit előzőleg erőszakkal foglaltak el. A panasz oka az, hogy a fényszaruiak “szántottak vetettek, használták ingyen, sőtt azon magoknak új lakóházakat is kezdtek építeni.” A község nevének okleveles említése később megsokasodik. Mátyáséban Fewenszarw, II. Lászlóéban Fewenszaru, Főszarv, míg a “jász” előtaggal összekapcsolva Jász-Fenszaru a helyi parókia 1692-1710-es anyakönyvében található. A történelem viharai a Jászságot sem kímélték. Különösen a török dúlásokat sínylette meg. A Jász-terület volt a felvonulási területük a az 1552-es és 1596-os Eger elleni támadáshoz is. Portyázásaik során a területet felélték, feldúlták. 1557-ben Veli szandzsákbég seregének köszönhette a község a pusztulást. A lakosság töredéke a Zagyva- Galga mocsaraiban húzódott meg, mások a szentandrási területre költöztek át, a zömük azonban északra, Palócföldre, Fülek környékére menekült el. A hódoltsági terület északra húzódása után nyílt csak alkalom a visszatelepedésre, az újra-telepítésre. 1631-től már ismét lakott és a szomszédos községektől követelik vissza a 75 éve elmenekültek unokái az elbitorolt fényszarui földeket, határterületeket. A török uralomtól 1690-ben szabadult meg a község és lakosság. Azt hitték fellélegezhetnek. Tévedtek. 1702-ben a pénzgondokkal küszködő I. Lipót a Jászkunságot 50 rajnai forintért a Német Lovagrend zálogába adta, így addigi kiváltságaik odavesztek, jobbágysorba süllyedtek. Az elkeseredés határtalan volt, s a következő évben meginduló Rákóczi-szabadságharc fő támaszává lettek, hiszen a nagyfejedelem elismerte régi kiváltság jogaikat. Fényszaru 139 férfi lakosa szolgált a kuruc táborban. Számukra a győzelem a szabadságot, az elbukás a szolgaságot jelentette. Öten csatában vesztették életüket, szökevény a nehéz időkben sem akadt közöttük, de ez a végső győzelemhez nem volt elegendő. A majtényi síkon nemcsak népünk történelmének egy dicső fejezete zárult le, de a jászok reményei is porba hullottak. 1711 után újra jobbágysors várt rájuk. A homokos föld sovány termése és a jobbágyi terhek súlyosan csökkentették a lakosság életszínvonalát. A túlnépesedés is gondként jelentkezett, így egyre több család hagyta el a községet, keresett jobb megélhetést a kiskunsági pusztákon. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint Jászfényszaruról 1737 óta “Kullogtak erre a vidékre, s kunyhócskáikat a Szeged-budai fő országút mellékére építették, hogy egy postaház közelében nagyobb biztonságban érezzék magukat.” 1742-ben Almássy János lett a jász-kapitány, aki felfigyelt az elhagyott, de termékeny kiskunfélegyházi pusztára, s körlevélben szólította fel a jász községek lakóit, hogy előnyös feltételek mellett telepítsék be a vidéket. Így indultak el a jász családok - közülük a legtöbben fényszaruból - a Kiskunságba. A kitelepülők megosztoztak az itthon maradottakkal a közös dolgaikon, Így például magukkal vitték az 1702-ben épült templom tűzharangját is. Az itthon maradók pedig élték tovább dolgos, szorgos életüket, de egy pillanatra sem nyugodtak bele kiváltságaik elvesztésébe. Annak visszaszerzésére 1745-ben került sor. Igaz, nagy árat fizettek érte: maguk váltották ki magukat mind a kunok, mind a jászok. Jászfényszaru területe 12 581 katasztrális hold volt, melynek megváltási ára 9000 forintot tett ki, s az ugyancsak általuk megváltott Kara puszta fel 4766 katasztrális holdért 4000 forintot kértek. Így az a furcsa helyzet állott elő, hogy a lakosság földjének 27,5 százaléka 80 kilométerre volt a községtől. De égető szükségük volt Kara pusztára is, hiszen ez adta a rideg állattenyésztés legelőterületét. A község lakói közül ki-ki anyagi helyzete szerint igényelt megváltási földet. Összesen 157 család élt ezzel a lehetőséggel, amely után a “Kinek-kinek földje, háza, portája és Kara pusztában való jussa elismertetett.” Ezek a földet váltó lakosok lettek a redemptusok. Nyilvántartásukra a liber fundi, a mai telefonkönyv őse szolgált. Az itt feltüntetett családnevek közül ma is megtaláljuk a Birinyi, Cziglédi, Ésiás, Folyó, Genge, Karis, Krizsány, Maróti, Palla, Rubint, Russay, Tancsikó, Timos, Tusor-t. A község lakóinak egy része gyenge anyagi helyzete miatt nem tudott földet váltani, tehát irredemptus lett, s jogi hátrányba kerültek, mivel állataik számarányában fizetni voltak kötelesek, és a községi tanácsosok sorába sem lehetett őket beválasztani. A redemptusok között viszont jogi egyenlőség volt, a vezetés többnyire demokratikusnak tekinthető. Ügyeltek arra is, hogy túlzottan nagy anyagi különbség ne jöhessen létre. Például a község vezetői döntöttek arról, hogy az esetenként eladandó föld kinek a tulajdonába kerülhet. 1745-ben 134 házban (43 db I., 68 db II. és 23 db III. osztályú) 157 család lakott, azaz sokan házközösségben éltek. Az építkezés azonban felgyorsult: 1766-ban 261, 1787-ben 363, 1801-ben 453 ház állt már. Az eredetileg halmaz települést II. József rendelete nyomán a községrendezési előírásoknak megfelelően utcákba kellett rendezni. Nem volt könnyű feladat, mert a házak hol arccal, hol háttal néztek össze. Így olykor girbe- görbe utcák sikeredtek belőlük (Bacsó Béla, Széchenyi, Nyár) vagy éppen zsákutcák (Bacsó Béla és Huszár). A gondot tovább növelte a belső területen lévő apró tavak sokasága (Boros tó, Krizsán tó). Ekkor történt meg az apró tavak feltöltése, a nagyobbak összeszorítása a kertek alatt. A redemptió után a föld községi elosztású tulajdonban volt és használatra lett felosztva a családok között a megváltás arányában. Eleinte évente újra osztották. Ez kötött gazdálkodást jelentett, a község vezetése határozta meg, mely táblára mit vethetnek. E bíró irányította gazdálkodás keretei hamar kinőtték magukat, mert a redemptus gazdák saját földre vágytak, önállósítani igyekeztek magukat. Azt kérték, hogy “örökös esztendőre osztasson a föld, hogy akinek módja volna, trágyázhasson”. A kérés megalapozott, teljesítése indokolt volt, hát meg is valósult. A község életében nagy változások következtek be: egyrészt a trágyázás rendszeressé vált, ami a nyomásos gazdálkodás felszámolását, vetésforgó kialakítását tette lehetővé. Másrészt: engedte földmagántulajdont megteremtődni, ami a következő évtizedekben a jászfényszarui tanyák megjelenését vonta maga után. E külső földekre eleinte ólat, istállót építettek, és csak legények, férfiak aludtak kint, később nyári lakás épült, ahol a család kint tölthette a dolgos napokat, majd bekövetkezett a teljes kiköltözés. A községi ház pedig megmaradt a család valamely tagjának tulajdonában. Jászfényszaru lakóinak jövedelme még a redemptió után is jelentős mértékben az állattenyésztéstől függött. Az állatállomány egy része továbbra is a községben maradt, a közös földön élt. Főleg sertés, juh, tehén ökör, ló alkotta azt. A jószág döntő többsége Kara pusztán volt található. Az 1766-os összeírás 261 család tulajdonában 865 ökröt, 1098 tehenet, 449 lovat, 1614 juhot, 358 sertést és 14 méhkast talált. A külső birtok - Kara puszta - igen jó feltételeket biztosított a rideg állattartáshoz. A terület nagysága lehetővé tette a bérlegeltetés vállalását is, ami a község kasszáját gyarapította. A pusztán a község által felfogadott csikósok és pásztorok éltek bojtárjaikkal együtt, meg a Kara kocsma bérlője családostól. A község elöljárói és a gazdák alkalmanként látogatást, ellenőrzést tettek csupán. Az állattartásban igen nagy veszélyt jelentett az ismétlődő marhavész. Különösen az 1786-os és az 1793-as volt nagyméretű, ami arra sarkallta a község vezetőit, hogy állatorvosi vizsgálatot is kapjon a jószág. Fontos volt az állategészség megóvása, hiszen így a tenyészállatok nem kapták meg a betegséget.  A község jövedelmének egy részét az árenda tette ki. A Zagyva, a Galga és a kistavak csíkban, halban gazdagok voltak, s “a halászó és csíkászó víz árendába megy, e mesterséget engedély nélkül űzni szabad nem lészen” - mondta ki a tanács. Kocsma is volt bőven: községben, alvégben, homokon, Kara pusztán, sőt Menyhárt József pincéjében is. Igen kapós volt a mészárszék árenda is. Igen kapós volt a mészárszék árenda is. A bérlő szorgalmával, becsületes munkájával meggazdagodhatott. Ha azonban csalárd utat választott a haszonszerzésre, a községi esküdtek leleplezték azt és rövid úton megváltak tőle, mint 1791-ben Kalocsai Imrétől. Fontos szerepet töltött be a Zagyván épült vízi malom is a lakosság életében. A molnár jövedelmét a tanács határozta meg: “a vámból minden negyedik mérő a molnáré, de ebből tartozik kifizetni a legényt.” 1751-ben Alexius Márton görög kereskedő nyitott boltot a községben. A mesteremberek között kovácsok, asztalosok, kőművesek, szabók voltak fellelhetők, de csak községi szükségletre termeltek, külső piacra nem. Az 1700-as évek elejétől működött iskola Fényszarun. Eleinte a kántor kötelessége volt a tanítás és tanítványonként kapta a fizetését a szülőktől, illetve “a szegények helyett a község ad”, olvashatjuk. 1793-ban az első osztályos lányokat Promer János, a második és harmadik osztályos fiúit pedig Mészáros Pál tanítja. De Promer János Tokajba költözött, s “az apróbb gyerekek és leánykák mellé Gonda Pál harangozó rendeltetett ki”. Ezidőben a 6-8 éves apróságok maguk fűtötték a termet és takarították is, tanítói lakásként pedig egy kis kamrácska szolgált. Az 1800-as évek elején folytatódott a földmagántulajdon megszilárdítása, gyarapítása. A tehetősebbek a szántójuk melletti vizenyős területek megvásárlásával növelték földjeiket. Megkezdődött a homokos földek hasznosítása, főleg fásítással. Epreskertet létesítettek, ami a selyemhernyó tenyésztést tette lehetővé. Az Ószőlő körül diófákat telepítettek, és új telepítés nyomán született meg az Újszőlő. Eközben az iparral foglalkozó mesterek száma is erősen megnővekedett. 1815-ben mintegy 50 iparos élt már a községben, akik ez év október 11-én nyújtották be kérelmüket egy vegyes céh megalapítása ügyében. 1817. február 21-én “a fényszarui mester emberek részére a kívánt czéhbeli privilégium” kihirdetetett. Az első évek tapasztalatai megmutatták, hogy 12 mesterséget és 50 céh-tagot egy vezetőség megfelelően irányítani nem tud. Így 28 hónapi működés után „A Mester Emberek abban állapodtak meg, hogy egy privilégium mellett 3 különös társaságot formálnak.” A gazdálkodásban beálló változások, az iparosodás felgyorsulása, a városodás felé mutató tényezők voltak. Hogy a község mezővárossá lehessen, tovább kellett lépni. Végérvényesen rendezték a belső telkek dolgait, felszámolták a zsákutcákat, szabályozták az építkezéseket, megszüntették a lakásközösségeket. 1817-ben az elavult fahidat kőhíd váltotta fel a Zagyván. 1824-ben a község vezetőit egy nagyobb építkezés terve foglalkoztatta. „Jászfényszaru közönsége a most fennálló Tanácsi ház helyett egészen újat kíván felállíttatni”. 1827-ben a Tanács jelenthette a kerületnek: „Az új Tanács Házának felépítése előmozdítattatott, számadás szerint 7621 forint 22 garasba került.” A vízellátást is javították, új kőkút épült. 1829-ben a község vezetői megtették a kezdeményező lépéseket a mezővárossá válás érdekében. Két évig húzódott a dolog, míg 1831. szeptember 20-án megtörtént a mezővárossá nyilvánítás ünnepélyes kihirdetése és egy heti vásár tartására az engedély megadása. Jelentős lépés volt ez előre, de kisebb a tervezettnél. Az országos vásártartási jog megszerzése tovább váratott magára, s csak 1845 végén olvashatjuk: „Jászfényszaru mezőváros kebelében évenként négyszer tartandó országos és barom vásárok a városi szabadalom legfőbb helyen megadattak.” 1848 eseményeiből Jászfényszaru sem maradt ki. A mezőváros 152 férfilakója közül 90 vált önkéntessé, akik a fellázadt szerbek ellen július 11-én Versecnél győzedelmeskedtek is. 1848 végén Fényszarun szállásolták el Lehel huszárezred 4. századát és egy honvédzászlóaljat, ami tetemes kiadást jelentett a lakosságnak. A dicsőséges tavaszi hadjárat hatvani csatájában Aulich serege innen vonult föl. A cári seregek betörése megpecsételte a szabadságharc sorsát. A fényszaruiak utolsó harca 24 emberrel és 16 lóval a Perczel Mór vezetésével megvívott turai lovascsata volt, melyben győzött a túlerő és a Jászság elveszett. Közben Kara puszta helyzete is megváltozott. 1854-ig 691 lakos települt ki Karára a két jász helységből. Ez azt jelentette, hogy a két - Kara és Jenő - pusztából Jászkarajenő község létesült, ahová kitelepülésre Jászfényszaruról 300 család jelentkezett. A puszta elvesztése és a községi közös legelők csökkenése az állatállomány nagyarányú  megfogyatkozásához vezetett. A lakosság jövedelmének legfőbb forrása ezután a földművelés lett. A céhes ipar kevésbé érezte meg a változásokat. Az utazókönyv bejegyzései alapján 1850-1884 között 108 szabaduló legényről tudunk. Az 1884-ben központilag megszüntetett céhek helyébe ipartestület lépett. Ez lehetővé tette a kötetlenebb érvényesülést, a kapitalista szellem térhódítását, a szabad verseny élénkülését. A világgal való kapcsolat is megnőtt, miután 1873-ban megnyílt a Hatvan-Szolnok közötti vasútvonal, ami Jászfényszarut bekapcsolta az ország vérkeringésébe. 1871-től a helységeket város, nagyközség, kisközség kategóriába sorolták. A rendelet megjelenése után Jászfényszaru Tanácsa kérelmezte, hogy városi rangjáról minősítsék vissza nagyközséggé. Indoklásként a bevételek alacsony voltát, és az értelmiségi lakosok csekély számát jelölték meg. A belügyminiszter 1872. november 7-én engedélyezte a nagyközséggé válást. Ezután a nagyközség önkormányzati jogát a képviselő-testület által gyakorolta. Az országos közigazgatási átszervezés következtében az 1877. évi 1. törvénycikk véget vetett a jász kiváltságoknak, megtörtént a jász föld teljes beolvasztása a hazai megye-rendszerbe. A kapitalizálódó Magyarország szükségszerű lépése volt ez. Az 1990-es években visszakapta városi rangját.

http://ea.bloglog.hu/page/6/