Nagycsütörtök,1989. március 23.

Elhagytuk Biarritzot. Szûzanyánk talált számunkra egy önkéntes “vezetõt”, aki velünk jött, tudott spanyolul és ismerte a vidéket. Néhány óra múlva, ahogy felfelé mentünk a hegyekben, azon töprengtem, hogy egyáltalán tudja-e vezetõnk, hogy hova visz minket? Az út végtelennek tûnt. Már lement a nap, és lassan sötétedett. Idõnként ködbe és esõbe jutottunk. Azon gondolkoztam, hogy miért is megyek oda. Valójában fogalmam sem volt róla. Talán, hogy szentesítsem Garabandalt, ahogy az Úr több mint egy évvel ezelõtt kérte tõlem? De akkor az Úr kifejezetten azt mondta nekem, hogy mindezt Õ maga fogyja megtenni. Az én küldetésem az, hogy szeressem Õt, hogy megvigasztaljam, és megengedjem Neki, hogy írjon. Ezen tûnõdtem, és bizonytalannak éreztem magam. Majd hirtelen az égre néztem. Csodaszép volt a narancssárga felhõkkel, és megéreztem Isten jelenlétét; ami körülvett bennünket. Nem, Õ nem hagy el minket. Csupán teljesen rá kell hagyatkoznom, és igazán bíznom Benne. Újból éreztem azt a bensõséges együttlétet, amire tanított és amit megoszt velem, Abbának szólítottam. Igen, Abba nagy szeretettel vigyáz rám.

Végül megérkeztünk és megtaláltuk a templomhoz vezetõ utat. Éppen szentmisét mutattak be. Bementünk. Velem szemben Jézus Szentséges Szívének szobra állt, jobbján pedig a Szûzanyáé tárt karokkal. Hallottam, amint mondta: “Köszönöm, hogy eljöttél hozzám!”Örömmel válaszoltam: “Én köszönöm Neked, hogy idehoztál Magadhoz!”A szentmise után vezetõnk megkérdezte a papot, hogy tudna-e szálláshelyet ajánlani számunkra? Nagyon kedves volt, és szólt, hogy kövessük. Egy vendégfogadóba vezetett minket, és a fogadósnénál érdeklõdött. ¹ Elfoglaltsága ellenére ² elvezetett minket saját házába. Volt egy szobája elõtérrel, ahol két camping ágy állt. Ezt a szobát osztottam meg Beatricevel. Mielõtt Biarritzból eljöttem, azon gondolkoztam, hogy magammal vigyem-e a Szûzanya fatimai szobrát, amely minden találkozómra elkísér, vagy sem. Elhatároztam, hogy otthagyom addig, míg vissza nem térünk Biarritzba, mert féltem, hogy összetörik. De hát mit láttunk a kandallón? A fatimai Szûzanyának ugyanazt a szobrát. Sohasem hagy el engem… Itt volt a fatimai szobor Garabandalban! Nem tartott rózsafüzért a kezében, de volt egy második rózsafüzérem is a táskámban. Medugorjei rózsafüzér volt. Így tehát a fatimai Szûzanya kezébe adtam a medugorjei rózsafüzért Garabandalban! Most mindhármat összekötöttem. Nem volt ébresztõóránk. Viszont a szobánkban volt Lisieux-i Szent Teréznek egy csodaszép nagy szobra. Megkértem Szent Terézt, hogy kellõ idõben ébresszen fel, ne túl korán.

Elaludtunk, és reggel Beatricevel együtt három kopogtatásra ébredtünk. Világosságot gyújtottam, hogy megnézzem, mennyi az idõ, és éppen nyolc óra volt. Kiszóltam, hogy igen, mivel azt hittem, hogy az ajtón kívül áll valaki, aki felébresztett. Kinyitottam az ajtót, de senki sem volt ott: Szent Teréz tehát nem feledkezett meg rólunk. Reggeli után találkoztam az egyik látnok fivérével, és együtt mentünk fel mindenhová, ahol Szûzanyánk megjelent. Megáldottam és megcsókoltam ezeket a helyeket. Imádkoztunk és az egész délelõttöt itt töltöttük. A mi Urunk Szent Édesanyánkkal együtt a következõ üzenetet adta nekem aznap reggel: